Az álom nem érkezett el hozzám. A párnám alá ragadt, vagy kint a hófúvásban rekedt. A szemhéjaim nehezek voltak és égtek hiába hunytam le őket. Miután Sergey elhagyta a szobát csak feküdtem a hátamon még érezve keze szorítását az ujjaimon.
Nekem kéne bocsánatot kérnem. Nem teljesítettem a feladataimat, mint idősebb testvér és családtag. Engem kellett pátyolgatni, mindig is engem kellett és már én untam.
Jobb szerettem mikor az emberek nem kivételeztek velem, nem tartották ki a kezüket, hogy megfogjanak, ha elesek. Így csak komolyabbnak tűnt a helyzet, és én annál inkább éreztem magam belesüppedni a betegségembe.
Ahogy ott feküdtem a lámpától megvilágított szobában nem tudtam az ágyban maradni. Esetleg átlapozhatnám June egyik fotóalbumát. A messzi földek és idegen mosolyok elfeledtethetik velem a saját életem. A telefonhívást és a kis ideges hangot a túloldalon. A tényt, hogy talán Pandora nem fog visszatérni mert mindent rendbe tett már rég. Ne.
Felültem az ágyon visszahajtva a seregnyi takaróm. A hideg ellenére is izzadtam, az ingem nedvesen tapadt hozzám és mikor megdörzsöltem a tarkóm éreztem a hajam is csatakos. Meg kéne fürödnöm.
Mégse mozdultam. Ott ültem továbbra is az ágyon és hallgattam a szoba csendjét. Lentről se szűrődött fel semmi zaj, nem tudtam mit csinálhattak a többiek.
Telt az idő, két pislogás között egy óra. Az idő fonala szétbomlott és a szálai körbe fontak. Nem mozdultam, látszólag a világ is állt, de az éjjeliszekrényemen az óra vörösen világító számai számlálták a perceket.
Olyan vörösek voltak, mint Pandora ballonkabátja volt azon az estén vagy maga Hold.
Elgémberedtek a lábaim, a zsibbadás egészen a combomig felért már. Mozdulj már meg, sziszegték a hangok tompán az ágy alól.
Aztán éjfél lett.
A három nulla akár három csodálkozó száj tátogott felém.
Aludnod kéne, mondta egy hang a fotelem árnyékában, ami June-éhoz hasonlított.
- Bocsáss meg, hogy még nem hívtalak fel – mondtam az árnynak, hátha tényleg ő volt ott.
Az ablaküvegen túl halk neszezés hallatszott. Oda fordítottam a fejem és valami feketét láttam, ami fényesebb volt, mint a kinti matt sötét.
Eljöttél? Végre itt vagy?
A fejem nehéz volt ahogy előre lendült, hogy felkelhessek. A lábaim idegenekként álltak a padlómon és a milliónyi hangya bennük nehézzé tették a járást. Botladozva, kóvályogva siettem az ablakhoz.
Csak egy varjú volt. A fekete fényes madár, amint odaértem felreppent csupán lábnyomait hagyva ott nekem. Fáradtan a párkányra tenyereltem és belenéztem a hóesésbe. Nem igazán esett inkább kavarogva szállt Moszkva körül. Az utcai lámpa világossága mesterséges színpadi fényként világította meg az utcát egy körben. A fekete vasoszlop mögül kivált ő.
Hát mégis itt vagy, sóhajtottam fel a gerincemig beleremegve.
A ballonkabátjában volt ismét. Lábai barnasága, az a régi napszítta szín, amit első beszélgetésünkkor még viselt, belevágott a hó fehér tökéletességébe. A vihar tépte a kabátját és Pandora megpróbálta szorosabbra fogni magán.
Túl vékony volt az anyag.
Felnézett rám, és arca bele-bele veszett a hajába ahogy az arcába fújta a szél. Sírt?
Előrébb hajoltam a homlokomat és az orromat a hideg üvegnek nyomva. Jól is esett, de túlságosan megrémített a nő arca. A szája szomorú lejtése, a könnyek, amik ráfagytak az arcára.
Fázol? Az a baj?
Semmi baj, megmentelek!
Mint aki hall, elmosolyodott. Szóval ezt szeretnéd? Menjek le hozzád?
Azonnal megfordultam és minden zsibbadás és térd bicsaklás ellenére elkezdtem lefelé futni. Nem érdekelt semmi, hogy felverem-e a házat, vagy hogy átöltözzem. Kivágtam az ajtóm és végig robogtam a folyosón aztán le a lépcsőn. Már a nappali végében voltam mikor föntről meghallottam Sergey hangját.
- Juraj? – az első még bizonytalan volt – Juraj! – a második viszont már rettegő és sürgető. Mire érzéketlen ujjakkal elforgattam a kulcsot és feltéptem a bejárati ajtót léptei már messze dobogtak. Először benézhetett a szobámba és rá kellett jönnie nem vagyok ott. Sajnálom!
Kivetettem magam a hóesésbe. A talpaimba vájó csípő hideget ahogy belegázoltam a bokáig érő hóba zokniban szinte meg se éreztem. Mintha valaki más mesélte volna csak el a fájdalmat. A hóesés egy pillanatig megvakított, és azt se tudtam hol vagyok. Vakon tapogató kezeimet a ház falához nyomtam és elkezdtem gázolni a hóban arra amerre Pandorat sejtettem. Egyedül a lámpafényt láttam, a világ rég az éjszakáé volt. Ó, én is belekeveredtem a Tündérkirály erdejébe és semmivé foszlott a mindenség.
De hát csak a fényt kellett követnem, csak azután kell futnom és elérhetlek téged. Az ablakom egy mellékutcára nézett, már emlékeztem, abból a másik életből, amit emberként éltem. Befordultam azon az utcán, valaki egy nevet kiabált mögöttem, de azt hiszem nem az enyémet. A molylepkéknek igen ritkán van nevük.
Az utca elején ott volt a lámpa és ott volt a nő. Az álomlenyomat, aki futni kezdett mikor elérhettem volna, végig a sötétségen és én utána eredtem. Meztelen talpa világított a éjszakában, és én rájuk függesztettem a tekintetem. Ha el kell vesznünk, vagy ha meghalunk mikor elérjük a végállomást, hát legyen. Csak állj ott a legvégén. Hisz erről szólt már rég az életem.
Annyiszor azon kaptam magam, hogy azt várom meglássalak ott ülni az ablaknál igaz valódban. Egy keserű fekete kávéval, a noteszoddal egy tollat pörgetve. Kinézel az ablakon és fel se tűnik neked a jöttöm amíg oda nem érek. És ekkor elhúzod a függönyt és beeresztesz a világodba.
Tudtad, hogy a szerelemnek kávé íze van?
Ezért hát tele pakolom az életemet veled. Kialakítom a színpadot a grand finálédhoz mikor ismét felbukkansz. A cukrászdám tapétája olyan, mint a Fausté. Direkt olyan helyen nyitottam, ami tele van nagy ablakokkal, hogy kitekinthess a számodra oly unni való világra.
Azt mondtad ez a világ nem elég nagy, hogy távol tartson tőled.
Bizonyítsd.
Bizonyítsd.

Végig rohantunk a saját holdtalan éjszakánkon, amin kívül rekedt minden más. Pandora futott elől, néha felfalta a fagy majd újra kiszökött a Pokol fogságából és előttem termett. Könnyezett a szemem a széltől, nem éreztem semmit csak a sürgető érzést a mellkasomban. A bennem lévő molylepke pulzálva adott erőt, hogy figyelmen kívül hagyhassam a testem. Már alig bírtam. A lábaim folyton felbuktak valamiben, azt hiszem a talpam vérzett is. De olyan világon túli volt a sajgás, hogy nem állított meg. Majd, ha vége a darabnak feladhatom, de még futott a ló és tartott az éj. Még előttem volt Pandora.
A folyóig rohantunk, fejvesztve loholtunk és rég nem tudtam vele tartani a lépést. Méterekre volt tőlem és távolodott.
Beleöljük magunkat a vízbe?
De nem. Pandora átrohant a Novoandreyevskiy hídon. A forgalom gyér volt, és ha el is ment mellettünk néhány autó senki se állított meg minket. Láthatatlanok voltunk.
A hídról leérve ismét befordult és a folyó mentén befutott a Neskuchny Kertbe. Követtem, mi mást tehettem volna?
Már alig tartottam magam, szinte vakon mentem, mert túl erős volt a fagy, hogy nyitva tartsam a szemem. Egyszerre fagytam át és volt iszonytató melegem. Már rég nem tudtam a futástól vagy a hidegtől didergek, de az izmaim egyre kevésbé bírták. A testem legbelseje reszketett.
És ekkor összeesett. Pandora összecsuklott a hóban és utol tudtam végre érni. A nő ott feküdt a hátán felfelé nézve a halálfekete égre, ami csak ontotta könyörtelenül a havat.
Honnan is tudhattad volna milyen didergető a moszkvai tél, akartam neki mondani mikor mellé estem a térdemre. Te kint Louisianaban mit sem tudtál az igazi fagyról.
Kitárta lábait és karjait, mintha csak angyalt csinálna pedig egyáltalán nem illet hozzá. Mosolygott.
Kitárta száját a fekete semmit, de hang nem jött ki rajta. Nem is hasadt tovább egyszerűen csak nyitva tartotta akárha szótlanul ordítana. Már értettem, a görcsös rángatózásával, ami az enyémet utánozta, rájöttem. Haldoklott. Igazán. A gyomrom fordult egyet és először éreztem a jég harapását a testemen.
- Semmi baj – suttogtam neki újra és újra, fölé hajolva, nehogy meglássa az ég, hogy ismét a földön járt – nem hagyom, hogy meghalj. Tudom, hogy félsz tőle. Ígérem élni fogsz! Élni. Élni Élni. Élni. Élni..
Mert tudtam sose lesz még egy olyan, mint te. Lopva lettél teremtve, a létezésed vétek és paradox. A világ nem engedheti meg magának még egyszer, hogy elengedjen. Mert veled a bűn se borzasztó, és ha erre rájönnénk az emberek mindenki elfordulna a fénytől. Nem létezhetsz, egy hiba voltál és kitöröltek.
Az Ördög mítoszát előtted teremtették, de te tetted valóssá.
Pandora nyaka hátra bicsaklott, hiába próbáltam megfogni, a kezeim csak a havat markolták föl. Nem tudtam elérni hozzá, a könnyeim túl forrók voltak és beléjük szédültem.
A szél átszaladt rajtam és az ingemet felrepítette szabaddá téve a hátam. Bárhogy kapartam és nyüszítettem a nő elérhetetlen maradt. Nem bírtam. Még egy förgeteg jött és felborultam tőle Pandora mellé esve.
A hátam mögött hangokat hallottam. Eszeveszett ordításokat, akik a volt nevemen szólongattak. Átéreztem a borzalmadat idegen.
Mégse számított semmit mert az arcom pont Pandora mellett volt. Belenézhettem az ördögkatlan szemeibe és máris melegebb lett. Sőt szinte lángoltam. Ha lett volna még erő a karomban vetkőzni kezdek és mellé bújok.
- Juraj! – a kiáltás közelebbről jött és hallottam ahogy ropog a hó – Varinka! Varinka megtaláltam! Gyere gyorsan!
Aztán karok jöttek, kezek és rajtuk ujjak, amik tapogattak. Mintha visszanyomhatták volna belém a lelket. És Pandora mosolygott.
- Istenem, mi történt – az elfuló hang irányába fordították a fejem. Láttam magam, amint magam fölé hajoltam. De mégse volt teljesen jó a látomás, ennek a magamnak kék szeme volt. Ezt a változatomat a szüleim szerették.
- Varinka mama! – sikította a másik és hátra fordult oda, ahova én már nem láthattam. Még valaki jött sietve.
Aztán ismét fölém hajoltak. Milyen szomorú vagy, mondtam, de csak a szám mozgott. Belém fagytak volna a szavak? Mikor ilyen ijedten nézett és menten sírva fakadt elviselhetetlen volt a világ. Hogy bánthattak téged meg?
- Nincs baj – mondtam – kár értem... csak ne sírj – valahogy ki tudtam mindezt mondani. Felnéztem az égbe, a hulló hóra és egy pislogás után már nem nyitottam ki a szemem.

...

Úsztam. A furcsa folyékony sötétségben a kinti élet alig szűrődött át. Néha már majdnem a felszínre buktam. Éreztem az ágyam és az öblítő szokott illatát. Forróság nyílt a homlokomon, valaki meleg borogatást tett rám és kezeivel igazgatta folyvást. A két hang, ami úgy tűnt mindig körülöttem bolyong néha összeszólalkozott. A nő sírt, olyan sokat, hogy már én éreztem a könnyek sósságát hátul a szikkadt számban. A másik hangban a félelem és a harag keveredett. Néha a szavaikat is megértettem. Valamikor beszélnem kellett ezt a nyelvet.
- Vigyük kórházba! – mondta a férfi.
- Ne-em – a nő sokkal töröttebben hangzott a sok sírástól. Tördelte a kezét vajon? Én úgy képzeltem el.
- Nem szereti a kórházat. Kiborulna – folytatta az asszony. Kórház? Oda ne vigyetek kérlek.
Egy ideig csönd volt, a férfi átgondolhatta a mondottakat.
- Nem érdekel, ha rosszabb lesz csak egy kicsivel is bevisszük.
- Mit tegyünk? Mit tegyünk? – a nő folyton ezt kérdezgette. Keringett körülöttem és néha, mikor mást már nem tudott mondani erről faggatta a másikat.
- Állj le – mondta a férfi és a sarkak kopogása valóban megállt – nem eshetsz szét! – nem tetszett ahogy beszélt szegény asszonnyal – én elintézek mindent, ha kell. Csak kérlek ne ess szét. Foglalkozz Yurival, ha nem bírod elviselni.
Aztán elnyelte őket a sötét folyadék és én mélyebbre süppedtem benne. Nem tudtam meddig feküdtem az ágyban és meddig keringtek körülöttem míg először magamhoz tértem.
A szemeim összepréselődtek a sok alvástól. A keményre száradt csipa belém vájt ahogy kinyitottam végre a szemem. A szobám olyan volt mint mindig. Az ágyam mellett pedig ott ült a nagynéném. Az emlékek visszacsordogáltak belém és mikor egy nedves kendővel megtörölgette a szemem és az arcom felsóhajtottam. A szemei briliáns kövekként csillogtak a könnyektől, de mosolygott.
- Szomjas vagy fiam? – kérdezte halkan. Kicsit az voltam. Bólintottam és ő segített inni. Szívószállat dugott a számba és tartotta a nyakam amíg ittam a tűzforró teát. Aztán hagyott visszafeküdni és jól betakargatott. A nyakamig húzta a takarót, mintha elkésve megvédhetne a hipotermiától. Csöndben maradtunk ezután. Nem tudtam merre járt Sergey, eddig mindig itt volt mellettem. Tudtam ő az, aki olyan lelkiismeretesen tette rám a forró borogatást. Az, aki néha mellettem aludt a széken félig az ágyra bukva.
Varinka is most azon a széken ült, kezeit az ölébe ejtve nézett engem. Nem sírt, mindent elkövetett ezért és még mosolygott is.
Összetörtem. Bocsánatot akartam kérni, amiért tönkretettem az életét. Ráakaszkodtam azért, mert azt hittem, mi, akik senkinek se kellettünk összetartozunk.
Meg akartam tőle kérdezni hogyan érte el, hogy ne érezzen bűntudatot a létezéséért. Mit kellett tennie, hogy elvegye a rothadás ízét a nyelve alól, hogy ne érezze az örökös vonzást a föld felé, hogy térden csússzon, lehajtott fejjel?
- Miért nem kérsz bocsánatot a létért? - kérdeztem lázálomszerű éberséggel. Lehet nem is volt a szobában és csak a tükörképemmel társalogtam. Néha nem ismertem fel magam. A felnőttet, a férfit, akit viszont láttam. Kérlek mondd meg, Juraj vagy, akartam kérdezni, de ekkor válaszolt. Félig eloszlatva a félelmem, hogy nem is valóságos.
- Mert nem vétkeztem - suttogta és az ujjaimat a szájához emelte. A lehelete meleg volt és valós. Annyira valós, hogy erőt véve magamon ujjbegyeimet végig húztam jobb orcáján végig a szemén, amit ő engedelmesen lehunyt. Néhány könny kiszökött csakis értem.
Nem? Valóban nem? Nincs bűnünk? Vagy már eleget bűnhődtünk?
Törlesztettem mindent és már csak a magam öröméért szenvedek?
Ah, lehet.
Elnyomott az álom.

...

Ismét lebegtem. Néha felbukkanva és néha annyira elveszve, hogy magamra se emlékeztem. Az orvos, akit mintha Sergey naponta hozott volna el hozzánk nem vitetett be. Örültem.
Egyre többet tértem vissza a világunkba nap, mint nap. Az életünk a szobámra szűkült le. Ott ettünk, pihentünk és mindig megpróbáltak társaságot adni. Mikor már úgy tűnt elég jól vagyok Yurit is behozták hozzám. Addig féltek, hogy a zajongása csak hátráltatná a gyógyulásomat. A Madame-ot nem engedték be, ezért ételt és virágot küldetett. A kedvenc bonbonjait és mindent igazából, amitől kicsit is vidámabb szokott lenni. Pavel is rendszeresen érdeklődött felőlem, még a többiek is a cukrászdából, pár törzsvendéggel együtt. El se tudtam képzelni eddig, hogy hiányozhatok másoknak.
Mikor lett ilyen csodaszép az életem?
Mégis még mindig elnyelt néha a fekete tó és sok-sok alvással töltött napom volt még hátra mielőtt visszatérhettem volna igazán.

...

Máskor ugyan nem aludtam, de nem is voltam teljesen jelen. Ott feküdtem mert mi mást tehettem volna és csöndben elvoltunk. Egy ilyen reggelen Sergey volt bent egyedül, Varinka Yurit látta el. Nem tudtam sokat enni azóta az éjszaka óta. A molylepke olyannyira kitöltött belülről, hogy semmi másnak nem maradt helye bennem. Sergey most mégis almát hámozott nekem. A széken keresztbe tette lábát és a gyümölcsöt figyelte. Jó volt nézni a soha el nem szakadó fonalat ahogy csavarogva alá szállt, mint egy kígyó alváshoz készülve.
- El kellett volna mondanod, hogy nem érzed jól magad – mondta csöndesen. A szája tele volt sebekkel a folytonos tépkedés miatt. A varros sebek és a szája szélére száradt vér még jobban összeszűkítette a gyomrom ahányszor rájuk néztem. Elfordítottam a fejem a fehér fal felé.
- Undorító vagyok mikor elhatalmasodik rajtam a betegség – mondtam égő arccal – rám nézni is rossz. Szörnyeteg vagyok. Őrült.
- Én nem így látlak – felelte nyugodtan szép körkörös mozdulattal hámozva az almát tovább, lefejtve róla a vörös bőrt és felfedve a fehér húst – azt mondtad szeretni azt jelenti fájni is. Én pedig mindig a tudás fájdalmát fogom választani, ha rólad van szó. Hadd lássalak betegen és őrülten nem számít mert tovább szeretlek. De mikor elhallgatod előlem és szégyelled magad sokkal nagyobb fájdalmat érzek. Megvan a jogod a titkaidhoz... én mégis arra kérlek mikor rosszul vagy szólj hozzám. Mert semmitől se lehetsz valaha a szememben kevesebb.
Nem mondtam semmit inkább alvást színleltem. Nem merte elolvasni Rada levelét, még anyánkra se tudott ránézni, hogy hihettem volna el mindezt. Semmiben se voltam másabb, mint a vízbe fulladt lány vagy a megroppant anyánk.
Addig tettettem az alvást míg tényleg visszaaludtam. Sokáig nem tértem vissza.

...

Egyszer mikor egy ilyen mély álomból ismét felszínre bukkant a tudatom az ágyam melletti széken az Ördög ült.
Rég nem láttam. Most is kos szarvai feketén meredtek ki fejéből, a szaggatott lebernyeges szárnyait maga köré zárta fantom ölelésként és szemeiből aláhullottak a tejkvarc kristályok. Hallottam éles koppanásukat majd távolodó hangjukat ahogy végig gurultak a padlón.
Bocsáss meg, hogy így meggyaláztam az emléked, akartam mondani és azt hiszem tudta.
Mikor ismét lecsukódott a szemem sokáig maradtam úgy és mégis tovább éreztem a jelenlétét. Ez az érzés volt a legközelebbi dolog, amit valaha a halálhoz éreztem, aztán egyszer csak eltűnt.
Újra kilestem, a szempilláim szabdalták fel a kinti világot és Varinka mama ült a helyén ugyanolyan könnyeket ejtve.
Ez volt a legkegyesebb hallucinációm eddig és boldogan aludtam vissza.