A mosogatógép halkan dolgozott a háttérben reggeli után. Továbbra is az étkezőasztalnál ültünk Varinka mamát leszámítva. A nő a fejünk fölött trappolt a szobájában jobbra majd balra és ismét jobbra. Azon ritka napok egyike volt mikor neki kellett hamarabb elkészülnie minthogy nekünk el kelljen mennünk a cukrászdába. Ezért maradt egyedül ránk a reggeli eltakarítása. A lámpa még égett a fejünk fölött, a hajnali fények alig hasították át a kinti hóesést.
Az étkezés után maradt némi morzsa a fehér abroszon és oda se figyelve söpörtem le most a tenyerembe, hogy a kenyereskosárba szórjam. Kávé folt és némi dzsem is került a terítőre ezért jobb lesz indulás előtt leszedni.
Mellettem egy friss csészényi fekete tea gőzölgött és ujjammal körbejártam a peremét élvezve a felcsapó gőzt. Nehéz illata betöltötte a szobát elnyomva minden mást.
Velem szemben ült a másik két családtag egymás mellett még nem igazán befejezve az evést. Juraj a cukrászdából áthozott pár kostoló tálacskát, amiben a vendégeknek szokott felszolgálni fagylaltot nyáron. A papírpoharak oldalára felírták a cukrászda nevét és most telve voltak bébipürével. Az elmúlt egy hétben minden reggel falatnyi adagokat készített más-más gyümölcsökből és zöldségekből. Aztán egy füzetben vezette Yuri véleményét róluk. Teljesen belehabarodott az első születésnapi torta dilemmájába. Még volt öt hónap hátra addig ezért én annyira nem éreztem sürgetőnek, mint ő.
A mosogatóban a turmixgéptartály ázott és még az is kiöblítésre várt. Ahogy Yurira is ráfért egy alapos lecsutakolás evés után. Némi tapasztalattal gyereknevelés terén elmondhattam a legjobb tulajdonságuk, hogy moshatóak. Bármi kerüljön rájuk, vagy jöjjön ki belőlük hamar tisztává varázsolhatóak.
Yuri most is úszott a pürében. Szája körül és az állán is ott volt az étel és hasonlóan maszatos ujjaival segített tovább kenni a halvány sárga és lila masszát. Alma, körte és szilva volt ma a terítéken. A nyaka köré kötött előkéje hősiesen állta a sarat, de Micimackó örökmosolyát elfedte az almaszósz. Azért mindketten lelkesek voltak, Yuriban felfedezhető volt némi gourmet vonal, és Juraj olyan lelkesen írta le minden arc rezdülését két kanálka között akár egy kutató. Az előtte lévő füzetlapra is jutott a pempőből és kézfejével megpróbálta ledörzsölni a foltokat, de ellenben a gyerekekkel a lapok nem voltak könnyen tisztíthatóak.
Aztán jöhetett még egy kanállal a hármas számú tálacskából és Yuri nyitotta is a száját, már jól ismerte a kettejük tánclépéseit.
- Nyam-nyam-nyam – mondta mosolyogva és ugyan olyan szépen tartotta a száját mikor Juraj egy kendővel megpróbálta letörölni mindazt, ami félre ment. Még a kezét is nyújtotta, hogy elvegye tőle és maga csinálja.
- Hagyd csak – mondta a nagybátyja és az etetőszék tálcájára dobta a rongyot, hogy ismét leírhasson valamit. A kisfiú érdeklődve tapogatta a rongyot most, hogy nála volt.
- Ez tetszik a legjobban neki – mondtam tenyerembe ejtve állam a laptopom fölött átnézve. Egy ideje már nem nyúltam hozzá, de még nem feketedett el a kép ahogy néha-néha végig húztam az ujjam az érzékelőn munkát imitálva. Ittam egy korty teát és a szájpadlásomat égette a forrósága. A sűrű füstös íz jól esett. Elnéztem a csésze fehérjén örvénylő kék indákat és virágokat, Varinka francia szettjéből volt. Valami, amit magával hozott onnan, egy ritkaság igazán, mert egy kezemen megszámlálhattam mely tárgyaknak volt ebben a házban történelme. Ezt a csészét, és az órát a kandallópárkányon, ami szintén franciahonban készült a nénikénk egy rajongójától kapta. Nem tudtam, hogy ugyan attól a személytől-e. Vajon hízelgőnek találta és azért tartotta meg vagy tényleg tetszett neki?
Lehet nekem is hoznom kellett volna valamit apáéktól. A szüleink szétválása után volt, amit apa magával vitt, de a legtöbb a szemétben és a drágábbik fele egy raktárban végezte. Volt hozzá kulcsom, bármikor át túrhattam volna és hazahozhattam volna valamit, amihez kötődőm. Ha volt ilyen egyáltalán.
- Ez körte – mondta Juraj és visszasiklott rá a tekintetem, egy csöppnyit ő is megkóstolt az ujja hegyével és folytatta – a körte a kedvence. Nem tudom, hogyan készíthetnék neki körte tortát. Csináljak muffint körte díszítéssel? Kompóttal benne? Vagy legyen rendes torta? Egy körtéből készült tarte tatin? – nem nekem beszélt inkább magának – beszélnem kéne Ilya-val ő dolgozott két évet Franciaországban...
Milyen szép és törékeny volt ez a pillanat, a teagőz fölött kettejüket látva úgy éreztem világok választanak el minket.
Előttem volt ahogy egymásra borultak egy héttel ezelőtt mikor visszajöttem a boltból. A kanapén ülve úgy karoltak egymásba, minden értelem nélkül, de minden félelemmel, amit egy ember a szívében hordozhat. Nem értettem mi ütött Jurajba, mitől remeg és kapaszkodik Yuriba mintha jönne egy hatalmas árvíz, ami kikaphatja a karjaiból.
Mitől véded úgy, akartam kérdezni ő mégis néma maradt.
Azon az estén, szégyennel telve jött el hozzám és a padlónk karcolásainak elmondta, hogy minden gyógyszer ellenére azért néha hall hangokat. Ez megesik egyszerűen. Nincs baj, lehajtott fejjel, konokul hajtogatta, hogy nincs baj. Én mégis tudtam előtte állva és fekete hajkoronáját nézve, hogy nem mond igazat.
Akkor ráharaptam a nyelvemre és minden hamuíz ellenére nem mondtam semmit. Úgy tettem mintha elhinném.
Bele köthettem volna akkor se mondja el. Juraj elbarikádozta magát és elkerülte a tekintetem. Rettegtem, hogy egy rossz lépésre vagyunk attól, hogy összeomoljon, mint anya. Lehet Albert felkeresése ostobaság volt.
Még egyet kortyoltam a teából, lemosva az emléket és visszafordultam a képernyő felé.
Rada profiljain görgettem végig. Eddig eszembe se jutott ez az opció mert sose követtem egyiken se. Ez se jutott soha eszembe. Megvolt a száma és tudtam jól egy SMS-re van tőlem, ha találkozni akarok vele.
Most az idővonalán visszafelé haladva furcsa nosztalgia fogott el. Az élő Rada iránt, nem a ruszalkává deformálódott szellem iránt.
Láttam képeket Karinaval, ahogy vagy tizenkét shot-os pohárkával pózoltak egy kocsmában. Vagy vigyorogva összedugták a fejüket egy karácsonyi vásáron. Más barátokkal egy pláza mosdójának tükrében szelfizve. Az utcán egy STOP tábla póznájára mászva fel fél részegen.
Egészen sokáig kellett visszamennem mire csitultak a képek és jöttek a kamaszkora emlékei. Iskolatársakkal osztálykirándulásokon, a ballagásán a szüleivel és egy hatalmas fehér liliom csokorral mosolyogva. Ugyan olyan csokorral, amit a temetésére is kapott. Az apja is ugyan azt a nyakkendőt hordta mindkét alkalommal.
Remélem kidobta.
Ha nagyon körbe néznék tudtam jól az egyik konyhaszekrény fiókjában ott lenne a cetli rajta a telefonszámukkal. Ezt se én kaptam, hanem Juraj, hogy később visszafizethessék a temetést. Azóta mégse kerestek minket.
- És te hogy haladsz? – kérdezte Juraj miután becsukta a füzetét és arrébb tette. Halkan nyikordulva kitolta a székét, hogy neki álljon elmosni a turmixgép beáztatott tartályát. Yuri vidáman integetett utána pedig két lépésre távolodtak el.
- Most kicsit hiányzik – sóhajtottam fel őszintén – furcsa, a képeket látva rájöttem tényleg soha többé nem fogom látni. Mármint soha soha. Ami fura. Beteg lenne lementeni pár képet róla? Nem tudom, félek törlik a profiljait egy idő után.
Egy bal kattintással a kurzorom ott is villogott a ballagási képének lementésénél. Ezt mondjuk, és a Karinaval valót a karácsonyi vásáron. Esetleg a STOP táblásat. Csak mert azt velem is megpróbálta és jó emlék volt.

Egy kihalt utcán sétáltunk hajnalban, valamiért egyikünk se tudott aludni akkor. Egész este ittuk a bort és úgy voltunk vele akár kirándulni is mehetnénk a moszkvai betondzsungelbe. Az egyik mellékutcában elértünk egy STOP táblát, ami a jelzőlámpára volt erősítve. El akartuk lopni. Hirtelen mindketten égtünk a vágytól, hogy legyen egy STOP táblánk. Röhögve kapaszkodtunk egymásba és magyaráztuk milyen király lenne kirakni az erkélyre. Mintha együtt laktunk volna, és ez lett volna az első közös vásárlásunk. Összeillő bögrék helyett egy közlekedési tábla. A vállamra ültettem, a lábai félősen szorították a nyakam, és én erősen fogtam a térdei alatti puha húst. Tuttifrutti és édeskés parfümdezodor illata volt mikor hozzá nyomtam az arcom a combja belsejének. Emlékszem, hogy világított hajnalban a sötét haj lenövése. Valamikor bele is csókoltam azt hiszem. A kacagástól előre-hátra billegtünk és ő pihegve kérlelt fogjam rendesen.
- El ne ejts! – sikkantotta mikor vészesen meginogtunk, a bor és a forrósága is megrészegített.
- Soha! – mondtam és beleharaptam leggingses combjába. Édesen trillázott fel a sikolya, és ismét nevetésbe fulladtunk. Nem tudtuk leszedni a táblát, jó erősen odacsavarozták, de nem is érdekelt már minket. Legyintve álltunk tovább. Vettünk még egy üveg bort meg csoki szalámit mert muszáj volt valami édeset ennünk. Aztán kiültünk a Moszkva folyó partjára egy padra és megreggeliztünk. A kekszdarabokat az óriási kövér galambokkal osztottuk meg.

- Szerintem senki se bánná – tűrte fel ingjének ujjait mosogatás előtt – és így lesz mit mutogatnod.
- Akkor lementem őket és bent kinyomtatom. Vannak képkereteink valahol? – kérdeztem miközben elkezdtem válogatni.
- Ki is szeretnéd rakni őket? – nézett hátra a válla fölött meglepetten – azt hiszem Varinkanak vannak – pillantott fel a mennyezetre, mintha átláthatna a plafonon.
Mintegy megérezve ez az ő vég szava az asszony is leért. Sietős ütemmel robogott le a lépcsőn és pillanatokon belül bent volt a konyhában. Sötétkék bársonyruhát viselt, aminek harang alja a bokája körül táncolt sietségében. Félig feltűzött hajával egy töredék pillanatra anyámat láttam benne. Ő is így futott készülődés közben. Neki is volt egy hasonló arany levelekből font csatja, amit a nő is hordott épp. Az ember, ha egyszer elkezd nosztalgiázni az emlékek úgy hullámoznak végig rajta, mint ahogy a malomkereket forgatja a víz. Nem áll meg mert az egyik diakép a másikig lendít. Veszélyes spirál.
- Mit nézel ilyen szomorúan? – kérdezte tőlem Varinka mama miközben jobb fülébe rakta a fülbevalóját. Olyan volt, mint egy gyöngyökből font szőlőfürt a megannyi apró fehér gömböcske lecsorgott az aranyláncokon.
Kisöpörte a homlokomból a hajam és szájfénytől csillogó ajkát a helyére nyomta. Megcsapott a drága parfüme, ami semmi evilágihoz nem hasonlított. Egy éjszaka nyíló kertnek vagy a mennyek kapujának tövében nyíló rózsáknak volt ilyen illatuk.
- Nincs lázad – mondta egy idő után elvéve ajkát. A csókja nyoma hűvös volt és minden bizonnyal csillámos.
Eközben ujjai azonnal visszarebbentek a fülbevalójához tovább igazítgatva. A gyöngyök összeütődtek és halkan zizegtek, mint egy apró csörgőkígyó farka.
- Elveszett a múltban – mondta helyettem Juraj és mosogatás után megtörölte kezeit egy konyharuhában.
- Áh már mindent értek. Kapaszkodj fiam a jelenbe vagy még azt is elveszted – tette hozzá anyai jótanácsként – én viszont rohanok. A kis karmester palánta alig éri fel a pódiumot, de azt elvárja hajnalban próbáljunk – és lányosan felkacagott elrejtve ragyogó ajkait – az egyik oboás a minap el is aludt.
Minden bosszankodása ellenére, és az után is, hogy Alajostól búcsút kellett vennie Varinka jól érezte magát. Körbe csókolt mindenkit, rajtunk felejtve szájfényét és már el is repült pont, mint Baba Yaga szokott a mozsarán.

Azon a napon még a legendás asszony is eljött hozzánk. A Madame maga.
Záróra után már csak a család és Pavel maradt bent. A feltakarított és elrendezett üzletben halkan beszélgettünk. Pavel, Varinka és Juraj ültek a bárszékeken, Yuri a pulton a hordozójában és én a pult mögött. Varinka az apperol spitzét kavargatta és a hozzá járó narancskarikát csócsálta elégedetten hümmögve. Pavel a megmaradt eperhabos piskótát eszegette és Juraj-jal valami Liszt darabban lévő skáláról beszéltek, át a köztük ülő nőn. A bátyám széles mozdulatokkal imitálta is a skálát, ami zongora nélkül furcsa volt, de Pavel bólogatásából ítélve érthető. Álmos délutánunkba egy Aston Martin hajtott be és parkolt le az üzlet előtt. Ezer közül is felismerhető volt, egyrészt mert James Bond is ilyet vezetett, másrészt nagyon kevesen tudták volna megfizetni azt a ragyogó pávakék színt, amire festették. Mintha egyenesen a Goldfinger forgatásáról hajtott volna ki. Rövid időn belül a még a kocsinál is különlegesebb gazdája is kilépett belőle. A Madame talpig feketében volt, feltornyozott haját félrecsapott kis kalap díszitette, amiből fekete pihés tollak meredtek ki. Fekete szőrme boleróját fázósan igazította meg mikor kilépve a szűnni nem akaró havazás elérte.
Temetésről jött, érkezését már reggel bejelentette egy hangos telefonbeszélgetés során. Juraj még haza is ugrott egy szebb inget felvenni. Igazából semmivel se különbözött attól, amit hordott csak annyi volt, hogy ez pamut helyett selyemből készült.
A bátyám sietve ment elé, kitárva neki az ajtót és a Madame megemelve szőrmével szegélyezett szoknyáját belépett a cukrászdába. Juraj levette róla a bolerót majd az asszony várakozón kinyújtotta felé kezeit és oly gyöngéden ahogy a habcsókokat szokta készíteni lehúzta róla a fekete csipkékkel teleszőtt kesztyűcskéit és mindet elhelyezte az egyik közeli asztalon biztonságban.
Csak ezután váltottak csókot és mikor a nő belé karolt felvezette hozzánk.
Hirtelen az amúgy mindig is felsőbb osztályhoz tartozó cukrászdánk silánynak tűnt.
A hölgy Juraj székére ült Varinka mellé, aki öklére támasztott állal mosolygott rajta. Sose tudtam hányadán álltak, régóta ismerték egymást, de egyszer Varinka azt mondta rá olyan, mint egy strucc.
- Bárhova bedugja azt a nagy fejét, csak hadd létezhessen a felhők fölött – mondta finnyásan egykor.
A nő attól függetlenül, hogy egy temetésről jött jó kedélyben volt. Bár kellett lennie könnyeknek is valamikor mert mikor kirakta hímzett zsebkendőjét voltak rajta pettyek a szemfestékéből.
A bátyám mellém állt a pult mögött és kávét főzött, már záráskor bekészítette a gépet csak a Madameért. Amíg az lefőtt süteményt szedett ki, szintén csak a nőnek félre tett rózsaszín macaronokat és vajkrémes, grillázsos karamell tortát. Mindezt felszolgálta neki, majd minden szó nélkül pezsgőt is töltött magas kristálypohárba. Ekkor jött a kávé, amire fahéjjal és egy forma segítségével csinos madárkát szórt díszítésül. Az asszony édesdeden mosolygott rá, ujjait összefűzve az asztallapon megvárva míg minden elé kerül.
- Édesem, egyetlenem – mondta mámortól remegő hangon – igazán a te gondolatod segített átvészelni ezt a napot – és belekortyolt a pezsgőbe. Felsóhajtva, apró koccanással letette a poharat és Yurira nézett. Ő már közel állt az alváshoz, épp zárás előtt evett és még cuppogva ízlelgette az utolsó falatokat a répás bébiételből. A Madame melegen rámosolygott és a fiú érdeklődve figyelte az idegent.
- Milyen édes – mondta az asszony. Mellette Varinka felhajtotta az italát és finoman jelezte, hogy kér még egyet mikor felém tolta a pulton. Egy sóhajt elnyomva elkezdtem elkészíteni a kért koktélt.
- És milyen volt a temetés? – fordította kissé a Madame felé arcát a másik nő.
- Összességében szerintem elégedett lenne vele – a Madame beleharapott az egyik pír szín macaronba. A mandula illat mindent belengett összesimulva a frissen főtt kávééval.
- Én nem tettem volna bele skót dudát. De ő nagyon szerette. Milyen érdekes, ha valamit szeretünk mindenhova megpróbáljuk azt betuszkolni édes mindegy mennyire nem illik oda – futott össze holdvilág arcán a szemöldöke rosszallva az elhunyt döntését – és meg kell valljam nektek nem tetszett a zongorista. Édesem, a te zenéd ellehetetlenítette más zongoristák élvezetét. Annak a hölgynek, és ezt értsd a legjobb értelemben, nem volt elég gyötrelem a játékában. Mintha az ebédjén gondolkodott volna közben – borzongott meg a nő.
- Én is hasonlóképp érzek – csatlakozott hozzá Pavel és megértően bólogattak egymásra a Madame-mal a pult két széléről. A Juraj fanklub teljességében összeült.
- Hát persze hogy te megértesz drága Pavel Pavlovics. Nem szeretnél a következő bálomra eljönni végre? Készíthetek neked egy kis nyúl jelmezt. Milyen mókás lenne! Mintha összegyűjtöttem volna egy egész szettet.
A bál említésére eszembe jutott a kis Virág Bohóc. Lehet a Madame ismerte a lányt, és ha rákérdeznék tudná kiről van szó. Csakhogy akkor se mondaná el a megfejtést. Elvégre borzalmas házigazda lenne, ha kiadná a titkaikat. Vagy a végén a sajátjait fedné fel.
- Nem köszönöm – hajtotta kissé le a fejét a fiú illedelmesen – nem szeretem a nagy társaságokat.
- Bezárhatlak egy ketrecbe és akkor senki se férne hozzád. Ó, milyen vicces lenne! Fellógathatnálak a plafonra és ott fönt játszanál egy kis madárketrecben – merengett el belepirulva a lehetőségbe – te benne lennél egyetlenem?
- Nem – zárta rövidre a bátyám a gondolatot mire a Madame lebigyesztette lila majdnem feketébe forduló száját – ne aggódj Pavel. Ha nem szeretnéd semmit se kell csinálnod – mondta a fiúnak megerősítésként.
Varinka mama jókedvűen kinevette az egészet és mikor kiadtam neki a második apperol spitzet abból is rögtön enni kezdte a narancsot. Direkt kettőt is raktam ezúttal bele.
- Ez már nem olyan etikus, mint a mi fénykorunkban – kuncogott a nő látszólag enyhén spiccesen. Ebéd óta iszogatott, mióta visszatért a próbáról és ilyen korra már feloldódott a nyelve. A Madame is cinkosan felnevetett, és kettejük között maradt a vicc. Lehet ezt is Franciaországból hozták, mint az ismeretségüket.
Aztán hirtelen a Madame arcán akár egy bolyhos bárányfelhő egy kis árnyék szaladt át.
- Igazából nem a búcsúztató tartott ilyen sokáig. Apám jó barátja volt az úr és rám is hagyott ezt-azt. Egyrészt a műkincs gyűjteményét, másrészt a pisztolyt, amivel párbajoztak az apámmal – és ekkor apró retiküljéből előhúzott egy revolvert és oda tette a pultra. Erre mindenki felzúgott. Ösztönösen lekaptam Yurit a pultról, nem akartam, hogy bármi veszélyes dologhoz ilyen közel legyen. Magamhoz vontam és úgy figyeltem a revolvert mintha menten elsülne magától. Képes rá nem? Néha ezek a vackok egyszerűen maguktól lőnek. Vagy valami ilyesmit hallottam. Juraj a kezeit a mellkasánál tartotta bizonytalanul, hogy esetleg ragadja-e meg a fegyvert. Varinka grimaszolva hátra húzódott Pavel felé, aki meg félig felemelkedett ültéből nem igazán tudva fusson-e, vagy a testével védelmezze a nőt.
- Ne féljetek. Vagy 1993 óta nem volt benne töltény – legyintett a nő, de azért visszatette a táskájába. Ekkor átfutott mindenkin egy sóhaj és ismét feloldódtunk. Yuri nyöszörögve engedte, hogy visszategyem a hordozójába és ismét betakargassam. Pihepillái megremegtek és száját álmos „ó"-ra formálta.
A Madame zavartalanul elkezdte enni a tortaszeletét és félig lehunyt szemekkel mesélni kezdett.
- Tizenhét voltam mikor kitalálták párbajozni fognak. Ez a megszöktetésem előtt pár hónappal volt. Életre szóló barátság volt az övék. Az apukáik katonatársak voltak és megfogadták ők is örökké barátok lesznek. Nekem is járt volna egy halálig tartó barátság az ő gyerekével, de neki nem lett sajnos mert az élettársával nem fogadhattak örökbe, volt bármennyi pénzük is – ráncolta homlokát erre – az egész úgy jött nekik, hogy elolvasták az Anyegint. Mivel mindketten orosz emigráns családból jöttek az egyetlen valósnak megélt kötelékük a szüleik földjével az irodalom volt. Hiába volt vége a Szovjetuniónak nem mertek visszamenni még mindig. Attól féltek minden ábránduk szertefoszlik az őshazáról. Nem akarták egymást megölni persze. Csak olyan vakmerően hangzott a párbaj szó. Egy jó sztorit akartak. És miután megtették és egymás felé fordulva elsütötték bőven a másik feje fölött a fegyvert elmentek kocsmázni, hogy fűnek-fának elmondhassák túlélték. Mikor a szüleim kitagadtak egy évre a házasságom után Timofey bácsi volt az összekötésünk, hogy a nagy füstű semmi harag közepette is tudjanak rólam – mosolygott az emléken – micsoda bábszínház volt az is!
Egy pillanatig csönd állt be míg a Madame tönkre téve a fahéjból készült madárkát megkavarta a kávéját. Pár gyors apró korty után folytatta.
- Galambom, a te kávéd mindig a legjobb. Szóval Timofey bácsi rám hagyta a műkincs gyűjteményét annyival, hogy; a kis Titinek mert ő még tudja is mire jók ezek az ócskaságok. Istenkém! Vagy ezer éve nem hívtak se kicsinek se Titinek. Kicsinek nem mióta – itt felkuncogott – ilyen nagy lettem. És Titinek se a drága uram eltemetése óta – pillantott fel a plafonra, mintha ott lenne még a férfi – egy csomó kacat volt tényleg. Nem elég régi, nem elég ritka. Csak egy hóbortos vénembernek voltak értékesek. Ezért azokat megtartom. Aztán van pár, amit meg kell javíttatnom. Az egyetlen igazi érték egy viktoriánus estélyi. Igazi bogár szárnyakkal van díszítve. Egy része sajnos már olyan törékeny, hogyha hozzá érünk elporlik. Valamit ki kell találnom rá – hirtelen tágra nyíltak szemei, csupán egy villanásra majd ismét félárbócra ereszkedtek és könnyedén legyintett – bocsáss meg angyalom. Tudom rosszul érintenek mostanság a bogarak. Felejtsd el, amit mondtam.
Juraj megköszörülte a torkát és láttam ahogy az ingje fényes gallérja mögött felkúszik a vörösség.
- Szeretnéd, ha Titinek hívnálak? – kérdezte inkább terelve a témát, míg Pavel is én átellenben pillantást váltottunk.
- A legkevésbé se! – kiáltott fel a Madame minden komolyság nélkül – szeretem ahogy a Madame-ot mondod – játszotta túl saját nevének ejtését – mintha egy pillanatra összeszorítanád a szádat mert titkot mondanál – rebegtette meg csillámmal teleszórt legyezőforma szempilláit. Csak most jöttem rá milyen könnyedén uralta az egész termet a nő. Egy szavától megfagyott a levegő és mi mind a kedvének voltunk kitéve. A karizma veszélyes fegyver, bár többet adtak volna belőle nekem is. De mi Kramszkojok híján voltunk minden fellépésnek, és ha figyeltek ránk az inkább adózott a furcsaságainknak.
- Titania Kiríllovna – mondta élvezettel mosolyogva Varinka mama kezében billegtetve a koktélos poharát – te egy lehetetlen nőszemély vagy.
- Miket nem mondasz Varinka Ivanovna. Látod, hogy melletted ülök. Ennél lehetségesebb nem is lehetnék.

Az asszony végül magával vitte a bátyámat, mondván igazán kell neki némi könnyed szórakozás és menjenek el vacsorázni.
Én még hazaindulás előtt hátra mentem kinyomtatni a képeket Radaról. Összepakoltam a megmaradt süteményeket és egy elvihető tortadobozba tettem őket, hogy Pavelnek adhassam.
A hátsó szobában találtam pont hazafelé készülődve. A fiú több, mint elégedett lehetet. Ma extra hosszú zongoraórát is kapott, a munka is simán ment.
Pavel a hosszú sálát tekerte épp magára, a másik nővére kötötte neki emlékeztem rá mikor megemlítette egyszer. Sötétzöld hátitáskája az asztalon pihent egy kottásfüzet mellett. Abba írta a jegyzeteit az óráik során, az ő szépírása és a bátyám sietős betűi keveredtek benne.
- Hé! – köszöntöttem magam mögött becsukva az ajtót – összepakoltam a megmaradt süteményeket. Gondoltam hátha szeretnéd hazavinni az otthoniaknak – emeltem magasra a dobozt.
- Köszönöm, elviszem – biccentett a sálát igazgatva a fiú és az asztalra tettem mellé a tortadobozt. Elhaladtam mellette és a számítógéphez léptem, hogy bekapcsoljam. Amíg a régi gép felébredt csönd borult ránk. Pavel halkan neszezett míg én a képernyőt néztem.
- Köszönöm, hogy szóltál Jurajról – mondtam kitöltve a némaságot. Pavel halk mocorgása abba maradt és a válasz rövidesen megérkezett.
- Semmiség. Csak azt mondtam, amit láttam – halkan papír zizegett, a kottafüzetét rendezgethette. A gép jelszót kért és én bepötyögtem.
Pandora Cukrászda.
- Megerősítettél benne, hogy nincs jól. És erre volt szükségem – ültem le a székbe ahogy bejelentkeztem és felvillant egy tortát ábrázoló háttérkép. Egy perc múlva majd egy másik süteményt fog mutatni. A vetítés során az évek alatt összegyűlt legjobb süteményes képek váltogatták egymást. Mindegyik Juraj büszkesége volt. A kézé, ami olyan sok mindenre képes, az Atlasz kezek csodái. Ismét a Virág Bohóc járt a fejemben. Vajon tényleg angyalkák táncolták körbe a bölcsőjét és adták neki ezt az ajándékot?
Annyira elmerültem a lány emlékében, hogy elsőre fel se tűnt az email fiókomban az új üzenet. Reggel mikor elküldtem rá a képeket még nem volt ott.
Felegyenesedve újra átolvastam a küldőt. Louisiana Állam Büntetés-Végrehajtási Intézetétől jött. Ez csak egyet jelenthetett.
- Baj van? – nem értettem miért kérdezi Pavel aztán rájöttem őrültem járt a lábam. Rászorítottam a kezem a térdemre, hogy abbahagyjam.
- Még egy dolgot meg kell köszönnöm – mondtam megnyitva a levelet.
- A börtön levelezést? – a fiú tétován közelebb lépett és arrébb húzódtam, hogy lássa. Nélküle nem jött volna létre akár el is olvashatja. Aligha van benne bármi borzalmas. Hacsak Albert nem írta meg, hogyan nyitotta fel Pandora fejét egy tompa tárggyal. Részletesebben legalábbis, mint a cikk, amit már olvastam róla.
Egymás mellé húzódva olvastuk át a rövid választ.

„Tisztelt Sergey Kramszkoj

Emlékszem a bátyára. Nehéz lenne elfelejteni bármit is azokból az utolsó hónapokból mielőtt bekerültem.
Meglep, hogy jó egészségben van, ebből is látszik ő más volt a, ahogy ön nevezte, ismerősünk szemében.
Viszont sose kérje tőlem, hogy kimondjam a nő tartózkodási helyét. A saját egészségem érdekében. Én nem adhatom meg a vigaszt, mert magam se vágyom rá.
Ha mégis akar valakivel beszélni, beszéljen a másik túlélővel. Az ex-feleségemmel, Emma Romeroval. Nem a várt választ fogja kapni, ő se tudd szembenézni a valósággal. De a társa lehet a hiányban, mint valaki, aki kedves volt szintén neki.
Nem tudom valóban segít-e ezzel. Gondolja át.
A telefonszáma ez; xxx
Kérem többet ne keressen.

Üdvözlettel,
Albert Romero"

A szám szélét rágva a végére értem a levélnek. A francba is már. Hát olyan nehéz lenne megírni, hogy halott?!
Tovább kell követnem a végelláthatatlan madzagot, aminek a végén ki tudja mi vár. A feloldozás vagy Pandora maga, bármi is maradt belőle.
- Ki ez az ismerős? – kérdezte csöndesen Pavel, szemei visszaugrottak az oldal tetejére és ismét átolvasta a szöveget. Napbarnított arca értetlenséget árult el.
- A cukrászdánk neve Pandora – kezdtem és értelemszerűen rábólintott – na, ez az a Pandora.
Pavel meglepetten egyenesedett ki. Úgy tűnt épp összerakja a részleteket fejben. Szeme végigjárta a szobát mintha itt lenne a nő. Lehet itt is volt. Megjelent, amint hallotta a nevét mert képtelen volt továbblépni. A bútorok mégse mozdultak el, a kis konyhaszigeten maradt dolgokat nem repítette le egy felbőszült szellem.
- Szóval – kezdte átgondolva – azt tudtam, hogy volt egy bizonyos nő Kramszkoj úr életében, akit így hívtak. De... mi lett vele? Hova ment? És miért kell erről egy elítélttel beszélnie? – a hangja a végére elvékonyodott és páni félelem nyílt ki arcán. Nem kellett volna rá borítanom ezt az egész ügyet. Pavel nem a család része, ő nem érti meg milyenek is vagyunk. Hogy mindig valaki után futunk, vágyakozunk és keresünk. Minden családtagom ennek az átoknak a része.
- Az a nő, Pandora... halott.
Végigfutott a hátamon a hideg, mintha idegen ujjak cirógattak volna. Miért hangzik ilyen idegenül ez a két szó egymás mellett? Láttam magam előtt azt a képet, amit Juraj küldött hármukról, a mosolyát az asszonynak, a sarló éles árnyakat rajta.
- Nem értem.
- Az, akit felkerestem, Albert Romero ölte meg. A volt szeretője, aki féltékenységében végzett vele. És lehet... nem hinném, de talán... Juraj volt a kiinduló pont amiért a nő meghalt – nem néztem Pavelre, inkább a szoba összes pontját feltérképeztem. A kanapé sötétkék huzatát, a kis asztal körüli székeket bármit, mint a fiú arcát. A borzongó rossz érzés nem akart múlni. Milyen borzalmas ezeket a gondolatokat kimondani, ezeket a szavakat lepkehálóval összefogni, felfűzni és elmondani úgy, hogy már ne tudjunk elfordulni tőlük. Nem ez az igazi sebzés? A bűntudat, hogy egy dominó darab voltál egy katasztrófa láncolatában? Nem is nézhettél volna el, hisz lépcsőfok voltál a tragédiába. Nélküled nem jött volna létre és most már veled marad. Körbe fon és veled hál. A részed.
- Nem – szorította össze száját vékony vonallá Pavel – nem ő volt. A férfi döntött úgy megöli. Kramszkoj úr sose akarta volna ezt. Nem volt beleszólása. Nem irányíthatta mások cselekedetét.
Miért esnek olyan jól ezek a szavak?