A rettegett orvosi konzultációm napja eljött ráadásul egy napra esett az anyámnál tervezett látogatással. Úgy voltam vele, így is úgy is látni fogom, legrosszabb esetben, mint páciens társ semmint látogató.
Dr. Ilyukhin hat éve volt a kezelőorvosom és az első években havi szinten majd két és most már három havonta látogattam. Csodás eset voltam, kedves beteg és hasonló jelzőkkel látott el, amióta csak közösen dolgoztunk. Úgy látta remekül küzdjük le közösen a betegségem, és ez a lelkes bizalom a jól beosztott hazugságokkal sikerült elhitetnie vele, hogy jól vagyok. Egy keveset emelt itt-ott a dózisaimon. Egy új típusú altatót kaptam, mert túl szép lett volna, ha jól alszom. És mert otthon is úgy éreztem ez ejtette gondolkodóba Sergeyt.
Még a klinikán kiváltottam az új gyógyszeremet és végül elindulhattam anyám szanatóriuma felé. A metró aluljárójában vettem neki egy csokornyi virágot. Rózsaszín hunyort, ahogy a fejkendős vén nénike mondta, aztán hozzátette még sose látott senkit ilyen hosszú lábakkal, és hogy minden bizonnyal nagyon könnyen mászok be kerítéseken. Ezután megkérdezte esetleg betörő vagyok-e. Úgy láttam csalódott mikor megtudta cukrász vagyok és elpocsékolom a hosszú lábaim.
Egész héten ő tudott őszintén megnevettetni és jókedvűen szálltam fel a metróra, hogy elmenjek a Burdenko Szanatóriumig.

Ott ugyan az a két kontyos nővér állt a recepción és én gyakorlottan kértem el a papírt és töltöttem ki. Ma nem beszéltek velem, az egyik papírokat töltött ki szintén a másik pedig valami leletekről beszélt a laborral telefonon.
Könnyedén vágtam át a folyosókon, a legtöbb beteg bent volt a szobájában és néhány dolgozón kívül kevés emberrel futottam össze. Az esti vizitre érhettem be, ezért volt olyan kevés a mozgás.
Ezt igazolta az is mikor anyám szobáját elérve a szomszédosból távozott a kezelőorvosa, Dr. Brusilov. A már nyugdíjkorhatárt rég túllépő úr valamit jegyzetelt mikor kilépett az ajtón nyomában a többi orvossal, és míg a tömeg elhaladt minden gond nélkül mellettem ő megállt. Tiszta kék szemei voltak, de új májfoltok ütköztek ki az arcán mióta legutóbb láttam. Hosszúkás képén lazán lógott a bőr és vatta szerű haja már csak a füle körül nőtt. Kedves teremtés volt, emberséges, mégis ki nem állhattam ahogy rám nézett. Szinte várakozóan mikor kaparinthat meg, mikor kell nekem is szobát nyitnia itt. Tudott a betegségemről, kezelni is akart, sőt megfigyelésen bent tartani mikor anyám is befeküdt.
- Csak a biztonság kedvéért, csakis azért – mondogatta akkoriban mikor győzködött. Nem mentem bele a befekvésbe, még a kartonomba se akartam, hogy belenézzen. Dr. Brusilov mosolyogva csapta hónalja alá csíptetős tábláját és fehér köpenye zsebébe süllyesztette a tollát.
- Az idősebbik Alexandrovics Kramszkoj ugye? – rázott velem kezet, amit kelletlenül fogadtam el – Yuri.
- Juraj – javítottam ki.
- Igen, már emlékszem. Szlovák név ugye? – és mielőtt bármit mondhattam volna végig mért – és hogy van az egészsége? Mintha fogyott volna.
Az idős úr alig-alig érte el a vállam és kényelmetlenül meggörbítettem magam, hogy kiegyenlítsem valamelyest a különbséget. Minél kisebb vagyok annál kevesebbet lát belőlem.
- Remekül vagyok. Nem panaszkodhatom. Édesanyám, hogy van? Én... - nem akartam kritizálni a munkáját ezért nehéz volt kitalálnom mit mondjak – én igazán aggódom a téveszméi miatt.
- Dunyecska igaz? – vette elő ismét tábláját és néhány lapot felhajtva elkezdte átolvasni a leleteit – testileg majd kicsattan. Kicsikét levert az utóbbi időben. Ő is fogyott. Három napja kapta a legutóbbi injekcióját. Ne bátortalanodjon el, ha ma nem túl beszédes, a kezelések után egy hétig is akár rossz a közérzete – megértően vonta össze szemöldökeit – ahogy azzal ön is már oly ismerős.
Nem tetszett ahogy közvetlenül becézgette anyámat. Dr. Brusilov, amint valakit a páciensének ítélt, valami odaadó és mégis ragacsos apai szerepet vett fel. Mindenki megkapta a bensőséges becenév képzést a nevéhez, és a doktor úgy látta, ami az ő dolguk az valójában az övé. Egy negédes Dr. Mole volt, az első kezelőorvosom még Amerikában, aki minden bizonnyal tudta valami nagy baj van velem mégis elengedett. Ha nem tett volna így ma is ott lennék.
- Rendben. Köszönöm Dr. Brusilov – biccentettem és már égett a kezem, hogy végre rámarkoljak a kilincsre és ott hagyjam.
- Gondolkodott azóta a befekvésen Juraj Alexandrovics? – kapta fel a fejét az öreg, amint megérezte le akarok lépni.
- Nem. Nem akarok befeküdni. Most jöttem a kezelőorvosomtól és azt mondta teljesen rendben vagyok. Nem kell befeküdnöm. Sehová.
Össze-vissza zagyváltam. Egy ideg a combomban megremegett, azt üzenve fuss. Az orvos tovább nézett rám, kissé előre hajolva mégis felemelve fejét. Egy makacs foltot néztem a koponyája csúcsán. Valaha megérem ezt a kort, futott át a gondolat rajtam. Az én betegségem ember éveket vesz el. Még a nevét se tudtuk kimondani. Mindenki úgy rejtette el a szájában, a nyelve alatt, a fogai között, mintha a puszta szó megölhetne. Túl valóságos minden, aminek neve van. Amúgy is mi nekünk egy szó, amit valaki túl régen talált ki, és miért kéne annak béklyójában élnünk?
Túl gyávák voltak és én nem akartam kegyetlen lenni. Pedig néha bele akartam ordítani a nagyvilágba. Nem tehettük csönddé az életem Holdját, ami nekem apályt és dagályt hozott.
- Ezt igazán örömteli hallani – mondta mosolyogva – mit is mondott mi a kezelőorvosa neve?
- Nem mondtam a nevét.
- Igaz – összébb húzta a szemeit és töretlen mosolygott – akkor minden további jót, Juraj Alexandrovics.
- Szintén doktor úr – és végre lenyomhattam a kilincset és eltűnhettem a biztonságot adó ajtó mögött. Hiába volt rajta hatalmas ablak, azon át már nem érhetett el.
Mélyen sóhajtottam és a szoba felé fordultam. Ma nyitva voltak az ablakok és rögtön becsuktam őket mert túl hideg volt már ehhez. Hisz már november volt!
A kis asztalon műanyag fehér pohár volt, félig tele dzsúzzal. Naranccsal talán vagy barackkal.
Anya az ágyában feküdt ahogy szokott, kinyújtva lábait ült a felpolcolt párnáinak vetve hátát. Az ölében egymáson tartotta kezeit, akár egy balerina, hosszú ujjai szinte egybeolvadtak a fehér takaróval. Valahova előre az ágy lábához meredt, kibontott fekete haja mellkasára omlott teljesen elfedve szinte pizsamáját. Ma nem csinálták meg a haját a nővérkék, vagy magától szétszedte. Gyűlölte a kontyokat, megvetette a fonatokat. Főleg az orosz hagyományok szerinti két fonatot. Egy, ha hajadon vagy, kettő, ha gyermeked van, vagy házasodsz. Színes szalagokkal, ha megtaláltad a párod. Talán Varinkara emlékeztette, és arra, hogy bár neki se gyereke se férje nem volt mégis így hordta a haját.
Halkan köszöntöttem és az ölébe tettem a hunyorból készült csokrocskát. Ő rá se nézett, meg se fogta, hagyta a fehérsége mellett szinte világító virágokat a kezén pihenni.
Kinyitottam a vendégeknek tartott széket és a szokott helyemre ültem. Nem érintettem meg őt, nem akartam felzaklatni, vagy kirántani erőszakkal bármilyen tudatállapotban is volt.
Csöndben elültünk, néha hümmögtem, hátha mégis észrevesz.
- Tudod – néztem a kezeit – indulok egy konzervatóriumi felvételin. Lehet mégis csak zongorista leszek – a kedvében akartam járni, nem bírtam ki – csak az a baj nem tudom eljátszani a darabot, amit mindenki kér tőlem. Nem tudom igazán miért – hazudtam – nem a technikával van baj. Tényleg nem. Csak túl idegesek a kezeim tőle.
Nem felelt. Nem nézett rám. Hát jó.
Akkor ma csak elücsörgünk. Végül levettem azért az öléből a csokrot és az éjjeliszekrényére tettem. A könyv, amit mindig olvasott most is ott volt, címoldallal lefelé és nem mertem megérinteni.
Nem tudtam, annyit ültem-e ott, mint szoktam, vagy tovább esetleg sokkal hamarabb elmentem-e. Mégis mikor már elviselhetetlen volt a semmi lassan felálltam és elköszöntem. Még a kabátomat se vettem le, jöttem rá.
Majdnem kint voltam az ajtón, pont jobb lábammal már a folyóson voltam míg a ballal még bent mikor meghallottam a hangját. Sercegett akár a gyufa a doboza szélén végig futva.
Anyám felém fordult, először rám nézve a látogatásom során. Szürke macskaszemei élesek voltak nyoma sem volt az őrülete gőzfellegének benne. Fáradt és öreg volt, egy túlhajszolt cirkuszi állatra emlékeztetett bármilyen ízléstelen is egy szülőre ilyet mondani.
Tompa kimerültségében és megtört előre csukló vállaival először kijelenthettem látam a hasonlóságot köztünk.
- Minek jössz ide? Mit akarsz tőlem? – kérdezte rekedten újra. Az ajtókeretet megfogva fordultam felé és lesütve szemeimet átgondoltam mit is mondjak.
- Talán szeretetből – billentettem akadozva jobbra a fejem – talán gyűlöletből – billentettem a másik irányba – ha rólad van szó nincs a kettő között válaszvonal.
Meredten bámult továbbra is. A szeme szürkéje az agyon mosott gyapjú pulóverek, a száradó beton és a szülővárosa egének gyűjteménye volt. Bezárva, megőrülve és magára hagyva bolyongott itt. Nem kísértet volt, de nem számított valójában a különbség. Addig élt amíg valaki tudta létezik.
Ez az emberi lét átka.
Mi se hisszük el vagyunk, ha a létezésünket nem igazolja más. A tükörkép, az árnyék és körülöttünk lévők.
- Amit viszont tudok – mosolyodtam el lassan, engedve a molylepkének bennem, aki csak azért is közel repül a fényhez – hogy az anyám vagy. Én pedig a gyermeked. A világra hoztál és ezt sose fogom neked engedni, hogy elfelejtsd. Ahogy nekem az emlékeiddel kell együtt élnem úgy neked is az enyémekkel.
A molylepke őrült szárnyverése visszhangot vert a bensőmben, Nyugalom, nyugalom. Szabad leszel, és én visszavedlek majd ígérem. Akár a bábot, a csöndet is szét lehet tépni.
A legvégén talán elmondhatom mégis csak tanultam valamit Pandorától.

Nem emlékeztem a hazaútra, arra miként szálltam vissza metróra és zötyögtem végig rajta. Ki ült mellettem, ha volt ott valaki. A szelet se éreztem, csak azt ahogy mögém veri a kabátom nyitott szárait. Azt miként száradt ki tőle a szemem, mikor beléptem a bejárati ajtón. Varinka mama nem volt sehol. Ma este elmennek Alajossal még utoljára valami csodás étterembe, valahova, ahol biztos én is voltam a Madame-mal valamikor. Élő zenével kísérve kiválaszthatod melyik homárt gyilkolják le érted.
Nem eszek homárt, nem eszek semmit, aminek éltében belenéztem a szemébe, sőt, ha tehetem nem veszek úgy húst, hogy hozzá adják a fejet is. A fej szent. A fej lehetetlenít el mindent.
A nappali közepén ott ült a földön Sergey. Először nem tűnt fel, csak mikor feltérdelve kidugta fejét a kanapé takarásából.
- Üdv itthon – mosolygott rám. Vékonyka hangon Yuri is motyorászott valamit, biztos a játékszőnyegén volt, és mintegy igazolásként hangosan csengett a játék sereg ahogy rántott rajtuk egyet.
- Szia – köszöntöttem letekerve a sálam, majd a kabátom és a ruha ujjába gyömöszöltem a sálat aztán felakasztottam. Pont Sergey saját szürke szövetkabátjához és Varinka rémes igazi prémes szőrmekabátjához. Ezt csak akkor viselte, ha előadása volt. Taxiba ült és úgy lépett ki az operaház előtt belőle akár egy filmszínésznő. A díva. Bár örömömet lelném az ilyenekben, gondoltam gyakran. A tekintetekben, az eltátott szájakban. Én, ha megláttam őket futni akartam.
Sergey továbbra se bukott le, várakozóan figyelt és feszültnek tűnt.
- És... - kezdte – hogy van?
Hátra fésültem a hajam a szememből és lenyeltem a nevetésem. Ritka volt, hogy érdeklődik iránta. Anyánk iránt.
- Mint mindig – vontam vállat beljebb jőve és leültem a fotelbe tőle egy karnyújtásnyira. Ő követte a mozgásom és végül visszaült mikor én is helyet foglaltam.
- Az orvosa szerint fogyott. Az orvosa szerint én is fogytam – mosolyodtam el. Fogalmam se volt ez tényleg számít-e. Hogy ez lenne majd az, ami lerántja a leplet a buta játékomról. De most, hogy sikerült átvernem ennyi orvost, June-t is megpróbálhatom hamarosan.
- A te konzultációd, hogy ment? – fordult előre és megigazította Yuri bolyhos kertésznadrágjának két pántját, amik lecsússzantak a vállairól ahogy ficánkolt a földön. Yuri engem nézett, kék üveggolyó szemei rajtam fixálódtak, de az ő látványuk nem borított ki. Rámosolyogtam és visszamosolygott.
Hát nem vagyok szörnyeteg.
- Kaptam új altatót – és mintegy csaliként kivettem a nadrágzsebemből a kis dobozkát, amiben a levelek voltak és átnyújtottam neki. Sergey átvette és kiszedve a betegtájékoztatót elkezdte elolvasni. Nem kellett volna nevetnem mégis felkacagtam. Sergey sose olvasott el semmilyen tájékoztatót. Azt hitte minden olyan egyértelmű ebben a világban, hogy nem kell hozzá útmutató.
- Mit nevetsz? – vonta össze szemöldökét sértetten. Most megint olyan lett, mint akkor volt, mikor elhagytam gyerekként Moszkvát. Sergey durcás baba volt egyáltalán nem olyan beszédes, mint Yuri. Mindig ráncolta a szemöldökét és lebiggyesztette a száját. Sejtettem, hogy ott jelennek majd meg az első ráncai. Remélem megérem őket.
- Semmin – takartam el a számat a kezemmel – csak olyan komoly vagy.
- Én mindig komoly vagyok.
- Egyáltalán nem – mondtam és mikor eltátotta felháborodva a száját ismét kinevettem. Túlságosan az arcán viselte az érzelmeit. Mégis egy pillanat alatt ejtette a méltatlankodást és ismét azzal a furcsa boldog-morcos arccal felsóhajtott.
- Örülök, hogy minden jól ment – mondta – de figyelj csak. Tudnál vigyázni Yurira egy fél órát? El kéne mennem bevásárolni. Hintőpor, pelenka meg ilyesmiket kell vennem. Kérsz valamit a boltból?
Átgondoltam és lassan bólintottam.
- Persze, menj csak. Egy tábla fekete csokoládét kérlek. Legalább hetven százaléknyi kakaóval – emeltem fel az ujjam felhívva erre a fontos információra a figyelmét. Ha hazaállít egy ötven százalékossal azt nem lennék képes megenni. Nem, nekem most a legfeketébb, keserűbb és töményebb csokoládé kell.
- Jó, jó – adta vissza a gyógyszerem, amit azonnal letettem a fotel karfájára. Nyomott egy csókot Yuri fejére majd felállt. Pillanatokon belül belebújt a cipőjébe és a kabátjába. Egy kósza intés után már kint is volt az ajtón halkan bezárva maga után. Ketten maradtunk.
Yuri a hátáról a hasára fordult és körbe kémlelt merre ment Sergey.
- Ne félj. Mindjárt itt lesz – térdeltem mellé lehajtva fejemet a földre, hogy szemmagasságba legyünk. Yuri tömzsi tagjaival felém kúszott és megpaskolta az arcom vagy inkább az orrom.
Kidugta a nyelvét és felkiáltott, csak hogy igazolja nem is fél. Mert ahogy az apja meséjéből már tudtuk ő egy rendkívül bátor cárevics.
- Mit szólnál egy kis zongorázáshoz? – kérdeztem. Szerette az ölemből hallgatni a zenét, esetleg kézzel-lábbal verni a billentyűket. Varinka mama elfehéredett erre mindig, engem viszont nem érdekelt. Hadd játsszon, hadd ne félje ezt a hatalmas hangszert. Yuri lelkesen emelgette a felsőtestét, mintha kezdetleges fekvőtámaszokat csinálna. Egyre több dolgot értett meg az életünkből és mindig öröm volt látni a lelkesedését. Ahogy megismerte Varinka mama kopogó lépteinek hangját és fordította a fejét, mikor felém nyújtotta a karjait és mikor meglátta az apját és tapsolt. A szavak kezdtek jelentéssel bírni, mint a szia, Yuri, apa, zongora, hárfa, Varinka mama és a Juraj is. Még Pavelt is kezdte felismerni és a fiú ilyenkor mindig egy kicsit egyenesebben állt.
A hóna alá nyúlva felvettem és a fenekénél megtartva a mellkasomnak döntöttem. Átoldalaztam a csekély helyen a két hangszer között és leültem a zongora padra. Yurit az ölembe ültettem és őt is a billentyűk felé fordítottam. Mikor megemeltem a billentyűk fedőjét finom por szállt fel a délutáni gyenge napfényben. Pedig milyen sokszor használtuk, mégis folyton minden porosodott mióta az utcafront melletti ablaknál álltak. Yuri érdeklődő kis kezei, amik puhák voltak akár a sütés előtt álló barackos párnácskák teteje, kinyúltak és ujjaival végig simított az egyik billentyű szélén. Mikor elég erőt vitt bele lenyomódott és hangot adott ki. Sikkantva nevetett fel. A játék továbbra is működött, örült meg a felfedezésnek.
Most kéne eljátszanom az Erlköninget. Itt a remek alkalom. A fényes hideg délutánban csak ketten lehet elég erőt találok magamban.
Jól vagyok. De tényleg.
A molylepke visszatért a gubójába és alszik.
- Yura – görnyedtem előrébb, hogy neki mondjam és ő oldalra billentve fejét figyelt – adj elég bátorságot, hogy véghez vigyem a Tündérkirály akaratát.
Még egy billentyűt, ezúttal előre nyúlva egy feketét, lenyomott.
Adok neked az erőmből, mondta. Ennek elégnek kell lenni.
Még csak be se melegítettem. A kinti hideg után vöröslöttek az ujjaim, és alig-alig éreztem az ujjbegyeim. Ez kell hozzá talán. Akár egy recepthez összegyűjtöttem a hozzávalókat. Nem is kell tökéletesnek lennie, hibátlannak csak könyörgöm hadd érjek a végére.
Megigazítottam Yurit nehogy leessen, már elég erős volt, hogy magától is megüljön. Mindkét karomat kinyújtottam körbe fogva a babát, ő meg a jobb könyökömnél felgyűrt ruhaujjamba markolt. Végig húztam az ujjaim a billentyűkön, le nem nyomva őket, pedig Yuri imádta mikor végig szaladtunk rajtuk. Hümmögött egyet erre, mégse kérte számon miért nem csináltam rendesen.
Kezdjük...

Holdtalan éjjel, időtlenül sötét.
Az erdő, amiben újjá születsz újra és újra mégse ismered meg soha. Nincs út és mégse érzed úgy elvesztél. Van egy otthonod, az erdő egyik oldalán, már nem emlékszel a falaira. Van egy célod, egy orvos, akiről tudsz, mégse mondta el neked soha senki a létezését.
Van egy fiad, ebben biztos vagy, ott fekszik a karjaidban, de nem vagy benne biztos meddig mondhatod ezt még el.
A lovad vágtat, ez az egyetlen soha nem változó tény, amibe kapaszkodsz. Amíg van ló addig te is vagy, az erdő is van, a fiad is van.
A Tündérkirály is van.
Te soha nem látod őt. Csak hallasz tőle a fiadtól. Hogy ki ennek a gyermeknek az anyja sose tudtad, az arca beleveszett a semmibe. Az előttébe. A Hold viselheti azt az arcot csak.
Mit mondd a Tündérkirály? Mit ígér?
Édes játékot, szép hölgytáncot, szerető anyát.
Miért nem mész vele, kérded a fiad.
Mit add az erdő, a karod, az ígéret egy ismeretlen feloldozásért?
Fél, retteg és te is vele. Ő látja a királyt, te csak a szelet, a rezzenő ágat, a sötétséget.
Mit ér neki egy ígéret, aranyról és virágokról mikor az élete ez a holdtalan éjszaka, mikor beleszületett a sötétségbe.
Már mérges, mondja a gyermeked, a szél élesebben süvít, a teste hűl ki.
Miért nem kérsz egy másik fiút Tündérkirály? Ha te kérnéd az egyik lányát tán odaadná?
Csak ez a fiúd van. Ha ő nincs talán ló sincs, erdő sincs és talán te se vagy már apa.
Az erdő gyérül, a szemed megcsal és látni vélsz a messzeségben egy kiutat.
Már láttad oly sok éjen át mégse lépted még át a küszöbét.
A fiad felnyög és megborzongsz a hangtól mert tudod már túl késő. Az utolsó homokszemek hullanak alá a nagy homokórában.
Nem hagyod el az erdőt.
Felfal a sötétség. Téged és a fiadat, a Tündérkirályt és a lovat.

Végigfutott rajtam a didergés és már nem bírtam tovább játszani. Még pont mielőtt rájöhetnénk mi a vége az ujjaim belefagytak az akkordokba. Csönd lett. Az egész karom lúdbőrzött és a szőr a plafonnak meredt. Nem sikerült. Végig becsuktam a szemem, hagytam a mesét végig peregni rajtam. Yuri se mozdult, szuszogó meleg hátát nekem nyomta. Lélegzett és meleg, teljes kontrasztban a történet fiával.
Lassan nyitom ki a szemeim, vonakodva térve vissza a világunkba. A fénnyel teli résből az otthonunk tárulkozott ki. Csendélet a lemenő alkony színeiből festve. Vörös volt minden, túl vörös, hogy igaz legyen.
Itt volt.
Úrrá lett rajtam az az érzés ismét, a temetői reszketés. Kékszakáll titkos ajtajának látványa mélyen bennem felsejlett.
Kerestem őt, az egész szobát végigpásztáztam és nem találtam.
Nem múlt mégse a lúdbőr vagy a rossz érzés.
Felfelé fordítottam az arcom. Ott volt. Bár ne lett volna ott.
Pandora fönt volt a plafonon. Négykézláb tapadva hozzá. Meztelen volt, és hátát, mint egy macska domborította felénk. A csigolyái fehérje megvakított. A bordái fonalakként tartották meg élettel telt szervezit, a tüdejét és megállt szívét.
A felperzselt lyukba bámultam, ami a háta volt. Pedig láttam az arcát. Hátravetette nyakát és egyenesen rám nézett. Hosszú-hosszú haját lelógatta akár egy függönyt, és minden vörös ellenére kékesen borongott.
Mosolygott, lassan egyre szélesebben, felfedve csontfehér fogait.
Nem nézett ki úgy, mint életében.
Halott. Vadállat.
Ördögnél is rosszabb.
A szája felnyílt, úgy ahogy ő maga sose tette.
Csak nyílt és nyílt és nyílt és nyílt és nyílt....

Sikítottam.

Roppant az álkapcsa, a csontjai recsegtek és csavarodott az egész teste lefelé az égből akár egy állat. Az egész arca száj, lett az egész feje száj lett.
A háta is egy száj volt, éhesen tátogva rám.
Gyere, mondta a sok-sok száj.
Gyere Juraj.
Gyere ide vagy én megyek.
Megyek.

Magamhoz szorítottam Yurit és érzéketlen ujjaimmal a mellkasomat tapogattam. A megőrült szívemen dobogott a fésű. Felszakítva a zsebet mert beleakadt kiszedtem és hozzávágtam. Feldobtam és ő hosszú vékony karjával megkaparintotta.
Mosolygott a sok száj, éhesen csillogtak a fogai a cafatokra tépett bőr körül. Elkapta a fésűt és visszahúzódott a plafon felé. Visszasüppedt emberibb alakjába és sietősen elkezdett futni a plafonon el tőlünk.
Nem vártam meg merre megy, hová fut.
Yurival a zongora alá mászva kuporodtam össze. Nem engedhettem, hogy bántsa. Nem engedhettem.
Úgy öleltem körbe mintha magamba olvaszthatnám és elrejthetném a molylepke mellett a belsőségeim között.
Nem jó.
Nem volt jó.
Pandora éhes volt.