A Karinával való találkozás másnapján is pont ugyanolyan borzalmasan éreztem magam, mint tegnap. Ki hitte volna, egy egész éjen át tartó alvás nem old meg mindent varázslatosan?!
Reggeli után letettem Yurit a játékszőnyegére. Most, hogy rendszeresen adagoltam a furcsán műanyag ízű epres ínyhűsítőt ő legalább sokkal jobban érezte magát. Lelkesen csapta orron a bálnákat és csillagokat maga fölött és az egész tákolmány kerepelt és csilingelt. Mellette ültem a szőnyegen, hátamat a kanapénak vetve és a reggeli kávém maradékát iszogatva. A bögre még forró volt és fázósan görbítettem köré mindkét kezemet.
November lett hivatalosan is. El se hittem már két hónap eltelt Yuri megérkezése óta, talán mert semerre se haladtam azóta.
Varinka a fotelben ült, vastag fekete harisnyába bújtatott lábait a felhúzott térdem alatt nyújtotta el. Mintha napról napra kisebb lenne ez a nappali, gondoltam és a másik két jelenlévőre néztem. Új házra lenne szükségünk? Egy nap Yuri már nem akar majd velem egy szobán osztozni.
Juraj a zongorájánál ült, innen lentről csak a mellkasától felfele láttam, és néha a felvillanó kezét mikor a magasba emelte. Alajos mellette ült, nehezen, de valahogy elfértek a zongorapadon ketten. A férfi mélyeket bólintott minden remegő hangra. Hamvas vörösesszőke tincsei előre-előre billentek és bajsza minden elcsúszott akkordra megremegett. Úgy tűnt annyira fájnak neki, mintha Juraj egy korbáccsal csapkodná.
Az Erlköninget próbálgatták már egy ideje. Egész reggel valójában beiktatva egy rövid reggeliző szünetet.
Ahogy mindig Juraj csodásan belekezdett, tényleg miután Varinka elmagyarázta nekem mi a története a darabnak én is látni véltem a sztorit kibontakozni előttem. Csakhogy minden újra játszásra hamarabb bicsaklott el és állt meg. Ráklépésben haladtak pedig a konzervatóriumi előadás hetekre volt.
Nem értettem miért alakult ki benne ez a gát. Szomorú történet volt, de nem mintha nem játszana rendszeresen temetési felvonuló zenéket. Igazából, minden irónia nélkül, a gyászzenék remekül álltak neki.
Felnéztem Varinka mamára, aki a zenekari kottái margójára jegyzetelt. Minden ránctalanító krém ellenére a szája sarkaiban elkezdtek gyülekezni a ráncok. Az éles arccsontján fájón feszült a bőr. Már rég nem volt olyan, mint mikor gyerekkoromban meglátogatott minket. Akkor olyan gyönyörűen egészséges volt. De az több idegi baj előtt volt. Belegondolva apát és engem leszámítva nem voltunk egy egészséges család. Aztán ott volt Rada is...
Yuri vajon kire fog ütni?
Ahogy épp megverekedett a plüssállatkákkal és mosolyogva, fel-fel kuncogva rúgkapált számomra tökéletesnek tűnt. Ha egy nap ki is derül olyan, mint az anyja vagy a nagybátyja én akkor is ugyan olyan tökéletesnek fogom látni. Egyszerűen csak alkalmazkodnunk kell a szükségleteihez. Nem nagy ár. Sose lesz az.
- Nem akarod feladni? – kérdeztem Varinka mamát, és bár nem válaszolt a szempillái megremegtek akár a lepkeszárnyak – legalább adj neki egy másik darabot.
A kandalló párkányán állt az egyike azon kevés fényképeknek, amik rólunk készültek. Varinka egyik orchestra koncertje után készült. Az arany fényes márvány fal előtt álltunk hárman, talpig feketében ahogy illik. A bátyám és én fogtuk közre Varinkát, földig érő fekete selyem ruhája tompán villogott és kezében a tőlünk kapott csokrot tartotta. Rózsaszín azáleák viaszos fehér lepelbe csavarva. Nem sokkal azután készült, hogy beköltöztem hozzájuk, mégis azt hiszem ez nem látszik. Varinka állt előrébb mögötte Juraj és az én vállam összeért.
Emellett a kép mellett volt Yuri fényképe, egy, amit az első közös hetekben készítettem és nyomtattam ki.
Hidegen kevés képünk volt, és Smirnov konyhájára gondoltam. Jó lenne megtölteni ezt a házat emlékekkel.
- Ne butáskodj – válaszolta sokára a nő és visszafordultam felé, szemöldökei között mély ránc húzódott – kínos lenne darabot változtatni.
- Akkor is el kéne engedned, annál kínosabb lesz, ha nem tudja eljátszani – morogtam, hogy rajta kívül ne hallja senki. A két férfi a zongoránál mélyen elmerült a zenében, és Yuri is elég zajt csapott, hogy ne hallják meg.
- Nem engedhetünk el minden kellemetlenséget. Hinned kell Jurajban. Amíg ő maga nem mondja addig hinnünk kell benne töretlen.
Felsóhajtottam. Könnyű úgy hinnie, hogy akarja is. De Juraj nem fog új darabbal előhozakodni, nem mikor Varinka ezt sulykolja. Az ujjaimat a hűlő bögre peremén táncoltattam és az utolsó mondatán gondolkodtam. Amíg ő maga nem mondja...
Lehet ez több mindenre is megoldással szolgálhat.

Napokig gondolkodtam ezen. A bátyám azt mondta amíg nem kapod meg a lezárást addig keresel míg bele nem őrülsz. Ezért, mivel számomra is oly kényelmes volt, jegeltem a Rada ügyet és belemásztam kéretlenül Juraj problémájába.
Minden baj forrása Pandora volt.
Ehhez nem kellett túl okosnak lenni.
Visszaidéztem az elmúlt időszakot, és kijelenthettem azóta volt rosszabbul mióta, én barom, felhoztam Pandorat az álarcosbál estéjén. Butaság volt, most már belátom.
Varinka mama szavaitól új megvilágításba került az eset. Ki mondta a lezárást annak a személynek kell hoznia, aki eltűnt? Elvégre nem hozhattam vissza Pandorat. Ha értenék a nekromanciához nekem se lennének bajaim.
Ezen a vonalon haladva végig vettem ki hozhatna neki megnyugvást. June valamiért nem felelt meg a kritériumnak. Hiába ismerte ő is a nőt és tudott a haláláról tőle nem tudta elfogadni. Lehet azért a borzalmas kétértelmű mondata miatt a levelekből;

„Nem, reménykedni se merek benne. Csak lelépett. Ahogy mindig is akarta. Nem... nem tudom valóban találkoztál-e vele a szó hétköznapi értelmében... de él, ha nem pont úgy is, mint mi. Szinte biztos vagyok benne, hogy él mert még mindig rettegek."

Ki volt még ott a városban?
A nagyszüleink már vagy hét éve nem éltek, nem sokkal élték túl Juraj távozását, még valami, amit már a végítéletig viselhet magán. Andrew és Michael, a bátyám akkori barátai ismerték és tudtak a haláláról. Csakhogy Juraj elvesztette őket. Egy nagyon rövid ideig volt a bátyámnak Facebook fiókja, és elsőként rájuk kerestünk rá. Mikor meglátta, hogy már nincsenek együtt, teljesen elveszett. Csak az egyiket keresse fel? Vagy mindkettőt bejelölheti? Valójában olyan régen nem beszéltek volt egyáltalán bármi értelme?
Ezért inkább törölte magát.
Ki volt még ott?
Kitől hinné el a nő meghalt?
Tudtam ez egy fájdalmas és sokkoló ráébredés lenne, de hosszú távon nem lenne jobb neki?
Úgy éreztem megint azt teszem, amit már a szememre vetett.
Nem nekem kéne döntenem.
De ő meg nem fog.
Akitől elfogadná, hogy Pandora halott...
Az csak egyvalaki lehet.

Pénteken ebédidőben Alajos és Juraj megint gyakorolgattak, Varinka ott állt a szépséges zongora mellett, pont ugyanolyan fehér ruhában és aranyozottan. Ha hunyorítottam felfedeztem közte és Iusticia között némi hasonlóságot, kíváncsi voltam melyik volt előbb.
Én nem tudtam megmondani, Alajos létezéséről se tudtam amíg ide nem jött. Varinak mama, oltalmazón rejtette markába a szívét, sose igazán engedve, hogy belessünk az ujjai között és meglássuk ki lakik ott. Nem akartak együtt élni, ők élvezték ezt a vándorszerelmet, hogy annyiszor találkoznak, akárhányszor Kék Hold van. Lehet nekünk is így kéne tennünk, és ez a szerelem, ami illik ehhez a családhoz.
Mégis Alajos a napokban haza fog menni és addig mindent elkövettek, hogy Juraj messzebbre jusson a darabban. De a fiú sose halt meg, és sose kellett erre rájönnie az apának, a Tündérkirály nem győzhetett mert a bátyám nem engedte.
A gyakorlásuk belecsúszott az ebédbe. Pavel az ebédszünetét élvezte, az egyik szendvicsét már megette és a másodiknál tartott, elnézve a szenvedést a terem másik felében. A kólája félig üres volt, az üveg nedvesen csillogott a hűtő után és vízcseppeket hagyott a pulton.
- Valami baj van Sergey Alexandrovics? – kérdezte Pavel, megtörölve a száját beszéd előtt. Nem volt szokása felőlem érdeklődni. Yuri, mintha őt kérdezték volna, elkezdett gügyögni. Egyre gyakrabban tett így, lelkesen csatlakozva a beszélgetésekhez. Már nagyon vártam az első igazi szavát. Nagyon drukkoltam, hogy az apa vagy papa lesz az! Hogy hogyan fog szólítani sokat foglalkoztatott. Legyek komoly apa, esetleg tiszteletteljes édesapa, bár valójában egy kedves papa se lenne rossz.
Hátra nyúlva a vállam fölött megpaskoltam kezecskéjét. Napról napra nehezebb lett és egyre több időt töltött a hordozójában, de azért még egy-két órát elviseltem a cipelését.
- Ez lehet egy furcsa kérdés lesz – tért vissza a figyelmem Pavelre – sütit? Nem ez a kérdésem – magyaráztam a kirakat felé biccentve. A fiú mélyen ráncolta a szemöldökét, de bólintott.
- Egy répatortát, köszönöm – mondta – Grisha csinálta, azok mindig a legjobbak – tette hozzá és bizarr volt tőle ez a csevegő hangnem. Sose csevegtünk, ténylegesen még közvetlen se nagyon beszélgettünk. Egyedül a bátyám volt a közös pontunk.
Felszolgáltam neki a süteményt szalvétával és villával. Egyelőre csak az uzsonnás doboza mellé tette a tányérját, desszertnek tartogatva a tortaszeletet.
- Szóval – kezdtem bele – ez egy furcsa kérdés.
- Már említette.
- Igen – vakartam meg a tarkómat és Yuri besegített tompa körmeivel – szerinted, hogy vehetném fel a kapcsolatot valakivel, aki börtönben van? Ráadásul nem egy oroszországiban.
- Ha egy orosz börtönben lenne, Isten se érhetné el – nézett rám Pavel.
- Igaz, igaz – hagytam rá – egy amerikai börtönben van az illető. Lenne az illető, ez egy hipotetikus kérdés természetesen.
Erre felengedett Pavel arca és szinte könnyedén megrántotta a vállát.
- Akkor ez nagyon egyszerű. Írjon neki emailt. Az amerikaiak levelezhetnek rabokkal, némi díjfizetéssel. Ha az illető fent van persze egy ilyen oldalon. Láttam egy dokufilmben. A nővérem igazán odavan a true crime dokumentumfilmekért – kalandozott el. Bólogatva töprengtem el. Egy próbát megért, hogy elérhessem az illetőt. Akár egy másik rab is jó igazából ugyanabból a börtönből, ha általa el tudom érni.
- Ez remek. Köszönöm Pavel – mondtam – mondjuk belőled nem nézném ki a gyilkosos dokumentumfilmek nézését.
- Ó, én nem is nézem – grimaszolt – de a szobám a nappali mellett van. Ha elég hangos a tévé mindent hallok – majd mint egy végiggondolva a beszélgetésünket értetlenül megrázta a fejét – de miért akar beszélni egy amerikai rabbal?
- Igazán semmiség – mosolyogtam, és ekkor a pénztárhoz lépett két nő, hogy rendeljen – bocsáss meg – hagytam ott.
- Miért érzem úgy, ha valaki ebben a családban azt mondja semmiség az nem igaz – morogta a szendvicsének a fiú, de még pont elkaptam.
Volt benne valami.

Még azon az estén neki ültem a tervem végrehajtásának. Az ágyamra fektettem a frissen fürdött Yurit, a hátára és betakargattam, hogy alhasson. Én meg a laptopommal mellé ültem és elkezdtem kutatni. Mivel Juraj sose fedte fel Albert családnevét és nem írhattam be a Google-be, hogy „az a bizonyos Albert" először meg kellett találnom mi is volt a teljes neve.
Ezért elkezdtem a bűntény után kutatni.
Siket nő gyilkosság, siket nőt megölték az otthonában, 2007-ben meggyilkolt siket nő Louisianaban és így tovább.
Ezek után törölnöm kell majd a keresési előzményeimet. Yuri a levegőbe rúgkapált, amíg a fogzáshoz vett rágókáján csámcsogott. Az arcomat figyelte és mikor összenéztünk elvigyorodott. Automatikusan viszonoztam.
- Apád nem bolond – mondtam neki – de a bácsikád lehetett volna egy kicsit tényszerűbb a leveleiben.
Végül egy régi New Orleans-i és környékével foglalkozó hírportálon akadtam rá. Fantasztikus, még képet is csatoltak Albertről, de nem Pandoraról. Hál' Istennek. Az az egyetlen megmaradt kép valamelyik papírokkal teli dobozomban volt, amikben a cukrászda könyveléséhez kellő és az otthoni csekkeket is tartottam.
Elkezdtem átfutni a cikket.

„... az elkövető Albert Romero feladta magát a holttest megtalálása után. Nem ellenkezett a letartóztatás ellen...a bíróság másodfokú szándékos, de nem tervezett emberölésért életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte, feltételes szabadlábra helyezés nélkül... A vádlott büntetését a Louisiana Állam Büntetés-Végrehajtási Intézetében fogja letölteni..."

Albert Romero. Ezzel már kezdhettem valamit. A kutatás második szakaszába léptünk. Az igazi problémához. Nem volt garancia, hogy Albert szerepel bármelyik levelező programban. Ha megmutatnám a cikket az esetről vajon elhinné Juraj, hogy halott? Aligha. Ő maga látta a holttestet és mégse hiszi. Akkor csakis attól fogja elfogadni, aki tette. Ez egy groteszk tett, és még nem biztos végig viszem a tervem. De ha felveszem vele a kapcsolatot és úgy ítélem nem kéne mégse elmondanom Jurajnak egyszerűen csak nem mondom el.
- Ne nézz így – mondtam Yurinak – tudom nem épp a legjobb megoldás, amit teszek. De apa elég kétségbeesett, hogy meglépje.
Vagy apa csak nem akar a saját bajával foglalkozni, tettem hozzá gondolatban. Mielőtt elkezdhettem volna átnézni a levelező programok Yuri a hasára fordulva elkezdett kúszni felém. Kezét felém nyújtva nyögdécselt és a hóna alá nyúlva magamhoz vettem. Elfektettem a mellkasomon, hátrébb tolva a laptopot az ölemben, hogy nehogy megrúgja. Fészkelődött egy kicsit megtalálva a legkényelmesebb pózt és békaszerűen kinyújtozott. Feje egy arasznyival volt a szívem fölött és csókot nyomtam a hajkoronájára, ami a gép fényétől ezüstösen parázslott a sötét szobában. Tápszer, hintőpor és babaolaj illata volt a fürdés után.
- Jó éjszakát – mondtam és ő ugyanazzal a hangsúllyal mormogott vissza. Fél kézzel jóval lassabban ment a gépelés, a másikat a hátán tartottam, időnként megveregetve és a második és harmadik weboldal között elaludt.
Egymás után olvastam át a profilokat, átfutott rajtuk a szemem, amint a név, a helyszín nem stimmelt. Ez szerette a motorokat, amaz kilenc évet kapott betörésért.
Olyan érthetetlen koncepció volt számomra, hogy lehet nekik írni még most is el lehet őket érni mikor a társadalom bezárta őket.
Azt hiszem még a legelvetemültebb embereknek is kell némi reményt adni, egy szónyi feloldozást. Ez az emberiség kegyessége. Vagy a levethetetlen optimizmusa. Kinek mi.

Valahol tizenegy és éjfél között, mikor a szemeim már egyre nehezebben látták a betűket, és Yurit is már betettem az ágyába döbbenetemre rátaláltam Albertre.
Ugyan abban az intézetben volt, de egy egészen új weboldalon. A fénykép egyezett ahogy összehasonlítottam a cikkben látottal. A hírportálon borostája volt és szeme véreresen sötéten meredtek előre. Ellenben a levelező oldalon, ahol ugyan a tipikus narancssárga börtön egyenruhában volt, sokkal jobban nézett ki. Már értettem miért írta Juraj azt, hogy úgy néz ki, mint egy latin szappanopera szereplője. Rövid hajában így is látszottak a hullámos vonalak és ugyan keskeny arca volt a bent töltött idő után, mégis a fantomvonala még ott volt az egykori jóképűségének. Ráadásul látszólag kigyúrta magát unalmában.
Azért egy barátságosabb képet választhattak volna, nem ezt, ahol féloldalt állt, és ha bárminek tűnt az az enyhe ingerültség volt.
A profilján pár mondatos bemutatkozást írtak.

„A nevem Albert Romero. Az érdeklődési köröm a szépirodalom olvasása, edzés és a bent töltött időm alatt ismét elkezdtem gyakorolni kereszténységet. Kint évekig társas táncoltam és ismerem az ASL-t. Az egész életemet New Orleansban éltem le.

Nincs kikötésem a levelezőtársam felé, se kor, se nem.
Nem keresek párkapcsolatot, elvált vagyok és van egy fiam."

Az oldal alján pár általános adat után, mint hogy mi a horoszkópja és hasonlók kiírták bűntettét is.
Szándékos, de nem tervezett emberölés, életfogytiglan és nincs halálsoron.
Összességében nem túl barátságos. Mégis ki írna rá valakire, aki ennyire szófukar? Nem mintha számomra ez fontos lenne.
Egy regisztráció és bankkártya adat megadás után már szabad volt az út, hogy írjak neki.
Az üres fehér négyzeten villogott a kurzor arra várva végre elkezdjem. Az ujjammal apró köröket írtam le az érintőpadon amíg azon gondolkodtam mit is írhatnék. Máris éjfél volt, és némi borzongás fogott el az óra látványától. Hamupipőke is már hazafelé rohant, lehet nekem is el kéne napolnom.
De nem.
Kezdjük a legegyszerűbb résszel és köszöntsük.
„Tisztelt Albert Romero," remek, annyira nem felejtettem el angolul, mint vártam. Évekkel ezelőtt mégis el kellett volna fogadnom apám felajánlását, hogy egy évig Angliában tanuljak, csakhogy akkor elképzelhetetlennek tartottam, hogy elhagyjam az otthonom szorító kényelmét.
Mikor átolvastam a rövid szabálykönyvet azt írták nem szabad a bűntettéről kérdeznünk a rabokat. Szóval nem kérhettem meg, hogy egyszerűen csak írja meg Pandora halálát. Körbe kellett járnom a témát.

„Tisztelt Albert Romero,

Biztos nem emlékszik már rá, de egykor ismerte a bátyámat, Juraj Alexandrovics Kramszkojt. Ugyanabba a táncházba jártak, ő volt a zenekari zongorista. Egy közös ismerősük is volt, akit mindketten jól ismertek. Ez az ismerősük, bár már nem áll kapcsolatban a bátyámmal mély benyomást hagyott benne. Túl mélyet.
Mivel én nem ismertem ezt a nőt, nem adhatok neki vigaszt, és ezért fordulok önhöz. Elég lenne csak utalnia rá, hogy ez a nő hova ment. Remélem érti mire gondolok.
Elnézést az önző kérésért, nem fordulnék önhöz, ha nem lenne igazán fontos. Valamilyen formában talán vissza tudom fizetni a szívességet. Jelenleg Oroszországban vagyok, de vannak ismerőseim Louisianaban, akiket megkérhetek, hogy teljesítsék a kérését.

Várom válaszát,
Sergey Alexandrovics Kramszkoj"

Elég nagy túlzás volt, hogy ismerőseim voltak ott, mégis, ha June elé állnék azzal a kéréssel, hogy Albertnek vigyen be pénzt, amit előzetesen átutaltam, megtenné. Elég lenne Juraj nevét megemlítenem. Még egyszer átolvastam és kijavítom az esetlen angolomat majd elküldtem.
Ahogy felvillant a szöveg, hogy sikeresen elküldtem feloldódott a testemben a feszültség. Nyújtóztam egyet majd lecsukva a laptopom és az ágy végébe tettem.
Bemásztam a takaróm alá és lehunytam a szemem.
Pillanatokon belül elaludtam.