Mikor hazaértünk Varinkaval mi is megvacsoráztunk. A hideg felvágott és kenyér ízét nem is éreztem. A nő krémlevest készített porból és csöndben kanalaztuk be, míg a levesgyöngyök ropogtak a fogunk alatt. Yuri borsópürét kapott és automatikusan mertem kérlelő szájába a falatokat. Az ínye vörös volt és fehér gyöngyöcskékként már kiütközött két foga alul.
Minden túl néma volt, de nem volt mit mondanunk. Vacsora után elmosogattam a nő pedig lehozta az üres képkereteket a szobájából, amiket el kértem.
A cukrászdában a levél elolvasása után kinyomtattam a képeket Radaról és most ott voltak a konyha asztal másik oldalán kiterítve. Ott, ahol Jurajnak kéne ülnie.
- Milyen makacsul hull a hó – mormogta a nő mikor visszatért és a képek mellé tette a kereteket majd az ablakhoz állt és kinézett – az időjárás jelentés azt mondta estére hóviharba fordul.
Hümmögve jeleztem hallottam és megtöröltem a kezem.. A szobában fönt várt már Yuri ínycsillapítója és kezdett nyűgös is lenni ahogy közeledett az alvásidő.
- Ha lefektetted Yurat gyere le és igyunk valamit – szólalt meg újra a nő. A kinti fagyhoz képest árnyéknak tűnt sötét alakja.
- Felőlem – vontam vállat. Távolinak éreztem magamtól most a világot, mint aki félig álmodik. El kéne mondanom neki az Albert ügyet? Minek. Úgyse helyeselné. Mégis, amíg Jurajra vártam akár el is üthettem az időt.

Yuri megfürdetése és lefektetése után lementem a nappaliba. Varinka begyújtotta a kandallót és elhúzta a paravánt, hogy védje a hangszereket. A nehéz faszerkezetre virágokat és madarakat faragtak.. Népművészeti darab volt vagy ezeréves, és még a Madame-tól kapta a nénikénk.
Az asszony most ott ült a fotelben hosszú lábait kinyújtotta és a bokájánál keresztezte őket. Fekete harisnyáját a lángnyelvek fényei cirógatták végig. Kibontotta a haját és csak félig odafigyelve fésülgette ujjaival a hosszú-hosszú tincseket. Már kikészítette a vodkát és a két apró poharat hozzá.
Ritkán ittunk itthon, nem volt szokásunk még vacsoránál se mivel Jurajnak meg volt tiltva a gyógyszerei miatt. Mi ketten azért néha leültünk és kiélveztük az alkohol mértékletes mámorát, mint most.
Amíg elvoltam Varinka betette a képeket a keretekbe és az üresen maradtakat visszavihette mert már nem voltak sehol. Amik maradtak ott vártak a kanapén. Rada arca tucatszor. Ha úgy rakosgatnám őket talán visszaadnának valamit az eredetiből.
Radaval is sokat ittunk. Rendszeresen vittem neki márkás és drága italokat, kicsit nagyzásból és mert tudtam szereti őket kirakni és csak fontos alkalmakkor megnyitni őket. Ezért ahányszor elértem megbontson egyet kisebb győzelemnek éltem meg. Mintha igazolást adna milyen jó is tud lenni az, ha együtt vagyunk. Vajon mi lett azzal a sok üvegnyi szesszel? Nem rémlett, hogy láttam volna őket a lakásán.
Mikor Varinka látta a képeket bámulom átnyúlt és felvette az egyiket, a Rada ballagásán készültet, amin a szüleivel elmosolygot. Illendő és távolságtartó volt.
- Hova rakjuk őket? – kérdezte. Végig gondoltam már és úgy voltam vele egy megy a kandallóra, egyet a szobámba rakok Yuri ágyához, és egy jut a lépcső fölé, amit majd holnap felszögelek mikor Varinka házon kívül van mert rosszul volt attól, ha a falat bolygattuk. Mintha egy szögtől a fejünkre esne menten a tető.
- Ide gondoltam – emeltem fel egy másik képet és a kandallóhoz vittem. Ez a STOP táblával pózoló volt. A város esti fényei hosszan elnyúltak mert bemozdult a kép készítője. Ettől a mutogató Rada is izzani látszott. Kicsit, mint éltében. Fekete kapucnis pulcsiban és szakadt farmerben guggolt a tábla előtt ördögvillát mutatva akár egy bandatag. A térdén lévő méretes szakadás alatt látni lehetett a necc harisnyáját. A füle tövéig lenövése volt.
Varinka még mindig a másik képet tartva alaposan megnézte azt is. Homlokán a ráncok összeszaladtak.
- Hát jó – mondta óvatosan - de ha vendég jön le kell cserélned erre a képre – emelte fel a kezében lévőt.
- Persze – forgattam a szemeim – mintha jönne hozzánk bárki is.
Az igazság az volt, hogy nem voltak barátaink. Nem is jártunk el, nem is csináltunk semmit. Egy összeverődött aszociális massza voltunk. Én legalább régen próbáltam tartani valami kapcsolatot a társadalom többi tagjával. Juraj teljesen elhatárolódott mára, Varinka meg csak a saját köreivel érintkezett.
Remélem Yurinak lesznek barátai. Ránk fért végre egy extrovertált személyiség.
Az asszony letette végül a kis asztalra a képkeretet és öntött mindkettőnknek. Az üveg halkan koppant ahogy visszatette és már emelte is a poharát, hogy koccintsunk.
- A szebb holnapért – mosolygott fáradtan oldalra billentve fejét. Haja követte a mozdulatot, mint egy madár szárnya és végig siklott a bútoron lebukva a karfa túloldalán. Megint anyámat láttam benne.
-A szebb holnapért – vettem fel a másik pohárkát és csilingelve koccintottunk. A szesz végig perzselte lefelé az útját és már el is felejtettem milyen jó is ez a meleg zsongó érzés, amit hagy maga után. Leültem a kanapéra és felnyögve kinyújtottam a lábam. Inkább éreztem magam hatvankettőnek, mint huszonhatnak. Az apaság öregít, holnap belenézek a tükörbe és meg is őszültem. Varinka körbe nevetne biztos, aztán megosztaná a banya titkát ő, hogy marad ónixfekete.
- Tényleg nem vagyunk valami népszerűek mi? – vette fel beszélgetésünk fonalát a kis pohárkát forgatva aranyos ujjai között. A lakkja égetően világított a tűz fényében. Visszatettem az asztalra a poharam és hátradőlve a kanapé támlájának döntöttem a tarkómat. Olyan jól esett. Az alkohol illata csiklandozta az orromat.
- Csodálkozol? – hunytam le szemem. Még így is hallottam ahogy ismét tölt.
- Szerintem érdekesek vagyunk – csevegett és vissza is adta a poharam ismét majdnem a pereméig töltve. Ez volt a baj vele. Varinka nem vette félvállról az ivást. Nem mintha hagynám, hogy egy idős hölgy az asztal alá igyon.
A következő kupica még forróbban suhant le a gyomromba.
- Azt mondod érdekesek. De az érdekes nem éppen mindig jó. Bár mentségemre legyen mondva, én – és itt a mellkasomra böktem – fantasztikusan hétköznapi vagyok. Simán beilleszkedhetnék. Ti viszont – mutattam rá és felkacagtam – mint éjszakában az albínó mosómedvék – nagyon ötletesnek találtam a hasonlatot. Ráébredtem kezdtem spicces lenni. A babamonitorra sandítottam és a kis zöld lámpa biztosított arról, hogy ha bármi van Yurival meghallom. Varinka mama halkan felkuncogott és elgondolkodva végighúzta hüvelykujját az alsó ajkán az utolsó gondolatnyi szájfényét is eltűntetve.
- Dunya például mindig is népszerű volt – mondta egy idő után, mint akinek épp csak eszébe jutott ez – imádták az emberek. Úgy rajzottak hozzá, mint méhek a királynőjükhöz.
Ebben volt valami. Anyám sokkal jobban kezelte a publikumot, mint apám. De nem mintha teljesen magánál lett volna minden partiján. A nappalinkban még reggel is talált az ember bármilyen sima felületen egy csíkocska kokaint. Még mindig jobb volt, mint a morfium korszaka.
Valójában a szüleim jó duó volt, gondoltam bele a plafont nézve. Anyám értett az emberekhez, apám pedig a feltakarításhoz utána. A médiában jól mutattak egymás mellett és értettek ahhoz, hogy eladják magukat. Aztán otthon dúlt a harag, a veszekedés és amennyire jól dolgoztak együtt annyira össze is voltak láncolva. A válás maga nem lett volna akkora baj. De a sok-sok titok és mocsok miatt, ami megült a házon túl sokat vesztettek volna bármelyikük is kezd beszélni. A családon belüli erőszakról szóló törvényeink nevetségesek, de bőven elég port kavartak volna, hogy utána mindketten éhen vesszenek a munkanélküliségtől. Ezért akár egy bilincset magukon tartották a gyűrűjük és mosolyogtak.
De nem akartam anyámra gondolni most. Az én szomorú magára hagyott anyámra.
- És a nagyszüleink? – hirtelen ötlött fel bennem a kérdés. Semmit se tudtam róluk a nevükön kívül. Nem találkoztunk soha végül, és Nizhneyansk-ban se jártam. Még több idegen, akiknek a vére tovább járt bennünk minden emlék nélkül. Varinka mama ismét töltött, a fotel halkan nyöszörgött ahogy fészkelődött. Kellemetlenül érintette a kérdés, de már nem tudtam visszaszívni.
- Hmm – hümmögött hunyorogva, gondolkodva. Ismét megkaptam a poharam és hezitálás nélkül felhajtottuk. Ha beszélni akartunk ezekről a dolgokról akkor már inkább legyünk részegek. Így majd holnap reggel lesz kifogásunk minden szavunkra.
- Én – motyogtam a pohárkám alján megülő cseppnyi vodkát nézve – én tudom, hogy mindketten félre léptek. És hogy valójában nem... valójában...
Nem volt szívem kimondani. Nem bírtam volna elviselni a szavakat. Hogy mondhatnám annak a nőnek, aki anyám helyére lépett, hogy tudom nem vagyunk egy vér?!
Varinka mama velem ellentétben nem mutatta a fájdalom jelét. Elnézte a halkan pattogó tüzet a kandalló rácson túl és belemosolygott a lángba.
- Hát tudtad. Dunya mondta el? – bólintottam – Juraj tudja? – megráztam a fejem.
- Biztos szeretnél róluk tudni? Még ezek után is?
- Igen. Mert ők is... - a szavak elszáradtak a torkomban és köhögnöm kellett. Mert ők is családtagok? Azok lennének valóban azok a messzi idegenek, akik a tengeren túl haltak meg? Egymás horizontján se voltunk a másiknak. Ők se tudták ki vagyok, és én se tudtam ők kicsodák. Azért valamit csak kell számítania. Rada képére néztem a kandalló fölött. Talán ő is így gondolná.
- Igen – ismételtem meg és ezúttal én öntöttem mindkettőnknek – a múltra – emeltem a poharam a magasba.
- A múltra – koccintott – akkor hadd mondjam el miként került a nagyapátok a Gulágra Szibériába. Mert ha ez nem történik meg, ha nem is hal ki a családunk, nem lennénk itt. Az ő története legalábbis többet mondd el a családunkról, mint a nagyanyátoké. Ő azért került be mert nem szolgáltatta be a termésének megfelelő részét – élesen elmosolyodott – az ő bűne az élni akarás volt. A nagyapátoké a bizalom.
Közelebb akartam férkőzni a tűzhöz, hadd érjen el legbelül, ott, ahol egy hűvös pontom dacosan el akarta fordítani a fejét és azt kiáltani nem számít. Mindenki ezeken a falakon túl ellenség, de legalábbis kétes idegen. Még apa is. Még anya is.
- Nagyapátok... apám a Volga mellől származott, egy többségében volgai németekkel teli településről. Harcolt a második világháborúban a Balkáni fronton – reszelősen felnevetett – mindig a Balkán felé küldték. Vagy Jugoszláviában harcolt. Itt se lennék különben.
A háború alatt tisztességes katona volt. A civilekkel jól bánt, a katona társait védte. Még mikor Jugoszláviát megszállták is tisztességes ember volt. Biztos nehéz volt neki. Vagy talán akkor még nem ette fel az a borzalmas kór, ami miatt később kegyetlen lett és rideg mikor ismét bevonult. Ezt nem tudhatom.
A háború alatt olyan közel került a bajtársaihoz, mintha édes testvérek lettek volna. Egy férfi, vagy inkább fiú különösen kedves volt számára. Ő is a Volga mellől jött és bármilyük is volt azt megosztották, tartották egymásban a lelket mikor a honvágyuk elviselhetetlen volt. Mikor a vér beleszáradt a körmük alá és már nem tudták lemosni.
A háború során német hadifogságba esett az egész csapata és mindet kényszermunkatáborba küldték. Ínséges idők jöttek és a hadteste létszáma csökkent és csökkent az évek alatt. A barátai belehaltak a munkába. A szeme láttára estek össze és többé nem keltek fel. A náci németek mindenüket elvették. Kitépték az aranyfogaikat és elkoboztak bármit, ami értékkel bírt. Apám az otthon hagyott menyasszonya fényképét és jegygyűrűjét is elvesztette. Pedig mennyi mindent adott el még otthon azért a sovány karikagyűrűért.
Sokszor gondolt arra jobb lenne hagyni magát agyonlőni. Lefeküdni a porba és megadni magát. De a barátja még mindig élt és összekapaszkodtak. Mikor a hideg éjjeleken takaró nélkül vacogva összepréselődtek jobb volt egy kicsit a világ. Egyszer hazamegyünk, mondták minden reggel, délben és este. Minden fájdalmas seb, fekély és gyomorkorgás után. Az a kéz volt az egyetlen, amibe kapaszkodhatott, este vacogó foggal mondták el a bajtársaik neveit nehogy a létezésük elfelejtődjön. Rendben leszünk, hazamegyünk.
És tényleg egy nap felszabadították őket, évekkel a fogságba esés után. Mocskos vagonokba pakolták őket és elindultak vissza a Szovjetunió felé.
Úgy hitte ez lesz a változás, amit várt. Lehet az októberi forradalom végül nem váltotta valóra az igazi egyenlőséget, de most majd tényleg megélhetik a kommunizmus eszmei szépségét, hisz vége a háborúnak. Meg kell értened évekig harcolt ezért az eszméért. A saját és mások életéből is feláldozott érte. Ha nem válik valóra igazából mi értelme volt a háborúnak? A nyomornak és az éhezésnek vagy a faluja lassú elnéptelenedésének ahogy áttelepítették a németeket? Annak, hogy a legjobb barátjának már csak nyolc ujja volt?
Egymás mellett állták végig az utat, nem volt hely leülni. Végig vették ki mit fog tenni. Apám végre elveszi a gyerekkori szerelmét, akit zokogva hagyott otthon, a barátja házat épít majd mellettük. Megfürdenek a Volga anyácskában. Meglátogatják a barátja nővérét, aki terhes volt mikor elmentek. Csodás lesz minden. Húst fognak enni és igazi otthoni vodkát isznak majd hozzá. Koccintaniuk kell majd minden társukra, aki nem jöhetett velük haza.
De mikor megállt a vonat nem otthon voltak. A város nevét sose tudta meg hiába voltak ott még napokig. Ismét huzatos barakokban aludtak, megannyi más hazatérővel. Senki se tudta mi vár rájuk, és akik inkább már gyalog akartak elindulni azokat a hatóságok állították meg. Ő és a barátja hát meghúzták magukat és vártak. Aztán egy reggel kopogtak az ajtaján és mikor kinyitotta a rendőrök vártak rá. Hadarva mondták fel neki az ítéletét; Háborús bűnökért Szibériába küldik, szállhat is fel a vonatra.
Azt hitte belevesz a gondolatba, hogy vissza kell térnie ahhoz az élethez. Futni akart, de nem mert. A rendőröknél fegyver volt és tudta, ha menekülni kezd lelövik akár egy állatot. Egyetlen egyszer mesélte ezt el nekem és emlékszem az arca ürességére mikor elért ide. Azt mondta a mai napig nem tudja eldönteni jól tette-e mikor hagyta, hogy feltegyék ismét a vonatra.
Két férfi a karja alá nyúlt, ő szinte moccanni se bírt majd összecsuklott és kivonszolták a vagonhoz. Mikor ott akarták hagyni kiszáradt szájjal tiltakozni kezdett.
„Én nem árultam el a hazát, mindig is hazafi voltam elvtársak!" Sose gyógyul már be a seb, amit akkor okozott neki a válasz. „Vallottak maga ellen" mondták és belökve a vonat kocsiba ott hagyták, hátra se nézett rá senki.
Az egyetlen ember, aki egyáltalán tudta a nevét ezen a helyen a barátja volt. Eladták őt. A nagy munkanélküliség és a hazatérő kallódó hadifoglyok nagy problémát okoztak az államnak. Ezért így is úgyis a Gulagra mentek azok, akik ellen bármit fel tudtak hozni. A barátja azért, hogy túl élhessen besúgó lett. És apám volt az első munkája.
Sose épült fel ebből az árulásból. Mindenkit kartávolságra eltartott magától. Nem szeretett és nem érdekelte szeretik-e.
Nem állhatott rajta bosszút, azt se tudta él-e még. Ezért furcsa elégtételt vett rajta.
Mikor disznót tartott a barátja nevét adta mindnek és mikor leölte őket nevetett. Sírt, de kacagott. Őrültnek tűnt, és mi Dunyaval sose féltünk tőle máskor csakis akkor.
Azt mesélte mikor ismét be kellett vonulnia inkább választotta a háborút és szörnyeteggé vált. Ölt, erőszakolt és rabolt. Mindent fel akart élni mielőtt ismét tönkre teszik - története végét a pohárka halk koppanása zárta mikor letette.
Varinka mama hosszan fújta ki a levegőt, belefáradva valaki más emlékeibe. A szoba besötétedett ahogy a Nap lebukott és kint a havazás olyan erőssé vált, hogy az utcán világított a vastag hótakaró. Itt bent viszont olyan volt, mint egy barlang. Lehettünk volna pár ezer évvel ezelőtt is a tűz körül ülve. Időtlen volt az este.
- Anyám meghalt mikor megszülettem. A nagyszüleim nem tudtak eltartani ezért küldtek hozzá. Mindig azt hittem kell lennie valami különleges kapcsolatnak köztünk. Mert a vére vagyok – édes mosolya fojtogató magányt írt az arcára – de sose ismertem meg. Idegen maradtam. Hiába éltem köztük, ettem egy asztalnál és kívántam nekik jó éjszakát. Még Yulia is kedvesebb volt hozzám mikor megszokta, hogy velük élek. De valamit kellett neki jelentenem nem? – merengett el a kinti hófúvást figyelve – ő adta nekem a zenét. Sose lehettem volna önmagam a hárfám nélkül. De attól tartok az ő bizalmatlansága átszivárgott Dunyaba is, és ő is tovább adta. A sejtjeink talán emlékeznek minden fájdalomra a múltból.
Nem tudtam igazán egyenértékű volt-e a hárfa mindazzal, amit megvontak Varinkatól. Holtig hontalan, elűzött és magányos sorsra ítélték. Művész lett ugyan gazdag és szabad mégis inkább választott minket, a kegyetlen nővére hűtlen gyerekeit. Nem érdemeltük meg. Mindenkinek kéne egy otthon, egy hely, ahol hellyel kínálják és megkérdezik éhes-e.
Gyere vissza hozzánk és légy velünk. Mert a jelenléted öröm és mi boldogok vagyunk, hogy vagy.
Rada, úgy sajnálom. Azt hiszem neked sem adatott meg egy ilyen hely. Bárcsak kinyújtottad volna felém a kezed, hogy megragadhassam. Valamit össze tudtunk volna hozni. Nem kötöttelek volna le, hisz a legerősebb kötelék volt köztünk már úgy is; Yuri. De lehet jó lett volna egy váll, hogy sírj és nem hajszoltad volna a saját véged. És én is kapaszkodót találhattam volna benned. A családunk tagja lehettél volna, ha akarnád.
Hisz megpróbáltad. Ott volt az utolsó telefonhívásod.

A beköltözésemkor történt. A szobám fele még dobozokkal volt tele, amikben a ruháim és más holmijaim voltak. Nem siettem el igazán a pakolást. Minden időmet az kötötte le, hogy beilleszkedjek a családi körforgásba. Varinkaval még méregettük egymást, nem igazán tudva hova tegyük a másikat. Még élt bennem a sok évnyi előítélet iránta anya miatt. Akkoriban mindent elkövettem, hogy ne érintkezzek senkivel szinte. Apámmal találkoztam egyedül néha. Kaptam tőle egy kisebb összeget az önállósodásom megsegítéséhez és mert általam akart tudni mindent Jurajról. Hogy vajon hajlandó lenne-e vele találkozni és egyáltalán milyen személlyé nőtte ki magát. Én is emésztettem még, hogy nem a levelekből ismert fiú volt már, még ha sok vonása megmaradt.
Ő viszont tárt karokkal fogadott. Az első hetekben gyakran ültünk egymástól egy méterre és csöndben tettük a magunk dolgát néha-néha szót váltva. Nem voltunk igazán biztosak mit kéne tennünk, de élveztük a másik jelenlétét.
Egy este pedig, pont vacsora előtt a szobámban hajtogattam újra a ruháimat, amik a dobozokban nem voltak rendesen elpakolva, mikor megcsörrent a telefonom. Először figyelmen kívül akartam hagyni. Az egyetemi haverjaimnak vagy két hete nem írtam vissza miután egy rövid magyarázatot hagyva kiléptem az összes közös chatből. Senkire se voltam kíváncsi. Épp új világrend teremtődött bennem miután megrendültem az előzőben.
Azért mégis rápillantottam a kijelzőre és megláttam Rada nevét. Felszisszentem. Épp nem tartottuk nagyon a kapcsolatot és ki is ment a fejemből, hogy neki nem mondtam meg a következő időszakban nem leszek elérhető.
Mormogva felvettem a hívást.
- Halló? – szóltam bele a vállammal odaszorítva a mobilt, hogy folytassam a hajtogatást.
- Szia... miújság? – Radanak halk volt a hangja. Akkor azt gondoltam másnapos, vagy csak szimplán rossz passzban van. Gyorsan le akartam tudni ezt a beszélgetést.
- Szia izé akartalak keresni...
- Aha – mondta hitetlenül és sértett hiába volt igaza.
- Tényleg – nyomtam meg a szót – figyelj mostanság nem érek majd rá. Elköltöztem otthonról és átmentem a bátyámhoz. Sok idő kiesett köztünk és szeretném rendbe tenni az itthoni dolgokat. Szóval... - kalandozott el a hangom mert nem akartam konkrétan kimondani nem fogok ráérni. Rada a vonal másik végén dohánytól rekedt hangon felnevetett. A hangja csorba éle vágó volt, és ha csak egy pillanattal tovább beszélünk talán rákérdezek mi a baja. Szeretném ezt hinni.
- Jó. Valójában nincs mit mondanom - mondta lassan és az elnyújtott sóhajból tudtam dohányzik - igazán nincs értelme ennek az egésznek - tette hozzá fáradtan és rövid szünet után akkor érthetetlenül megengedő hangon hozzátette - nem zavarlak tovább. Bár lehet még kereslek majd... tudod... csak megszokásból - és üres kis kuncogással kinyomta a hívást.
Nem gondolkodtam sokat rajta. Radaval telefonon beszélni mindig megmagyarázhatatlan élmény volt. Mikor hajnali háromkor hívott volt, hogy elküldtem a francba, máskor viszont – mikor nem tudtam aludni – az ő hangja volt a legmegnyugtatóbb a világon. Néha altató dalt is énekelt nekem.
Most fejben visszaszámolva már terhesnek kellett lennie akkor. Minden más lenne, ha akkor hagytam volna beszélni. De én a rohadt hajtogatást választottam inkább.

Varinka mama felé fordultam és még egyet töltöttem magunknak.
- Sok lesz ez már – mosolygott, de azért elfogadta.
- Ezt rád isszuk – mondtam és a nyelvem bizsergett, a tekintetem ingadozott, de mindent elkövettem, hogy rendesen koccinthassak – mert örökbe fogadtál minket. És mert a részünk vagy.
- Ahogy ti is nekem – az öröm lángrózsái felgyúltak az orcáin és ügyetlenül arcon csókoltam csak hogy tudja a végén ő is hazatalált.
Köztünk vagy és az azt jelenti otthon vagy.