Miután Karina bement Sergey még egy ideig nézte az itt-ott behorpadt, kopott vasajtót. Nem lett neki könnyebb, és lehet ostobaság volt arra kérni kutassa fel milyen is volt Rada.
Nem tudom mennyire szólt rólam ez a kérésem és mennyire magáról a lányról.
- Gyere, pihenjünk meg és igyunk egy kávét – mondtam és megfordítottam a babakocsit. Sergey biccentett és ketten elindultunk ki a mellékutcából. Visszasétáltunk egészen az egyik közparkig, amin idefele jövet is áthaladtunk. Leültettem egy padra és megkértem várjon rám amíg elszaladok kávéért.
A park bejáratánál volt egy kávézó oda mentem be. Jellegtelen, fabódé benne fáradt arcú nővel. A teraszán többen is ültek, ráérősen cigarettázva és kávézva, bent viszont nem volt vendég.
Kikértem két kávét és két szendvicset. A papírpoharak még a védőfólia alatt is tűzforróak voltak és égették a tenyeremet.
Érthetetlen sürgetést éreztem, hogy visszatérjek a padhoz, ahol Sergeyt és Yurit hagytam.
Nem történt semmi a távollétemben. Egyszerűen ott ücsörögtek, Yuri aludt, feje oldalra billent és a szája körül még fénylett az ínykímélő krém, amivel bekentük. Sergey elmerengve nézelődött. A parkban nem sokan voltak. Pár futó az arrébb lévő útvonalon sietett át és a pad mögött elterülő füves részen egy hölgy sétáltatta az óriási pudliját. Nem tudtam vannak pudlik ekkora méretben. Az állat habos szőrét hátra simította a szél és hosszú lábaival végig futott a gyepen ahányszor a gazdája eldobta a tenisz labdáját. Talán most múlt tizenegy.
- Tessék – adtam át neki az egyik kávét és sonkás szendvicset. Elvette őket és a poharat maga mellé tette a padra amíg a celofán fóliát próbálta meg leszedni a szendvicsről. Én a másik oldalára ültem és inkább a kávéval kezdtem. A keserűség megnyugvást hozott még, ha égette is a nyelvem.
Hamarabb végeztünk, mint gondoltam. Délután visszamehetünk a cukrászdába és Pavellel gyakorolhatunk is. Az Erlköninget azóta se próbáltam meg hiába zaklatott vele Varinka mama mikor csak ketten voltunk. Most a nőt vagy estig nem is látjuk majd. Reggel elmentek Alajossal városnézőbe aztán próbára. Valahogy be fogja tudni csempészni a férfit, aligha hiszem volt olyan személy a zenekarban, aki megállíthatta őt. Egyelőre viszont még itt ültünk és az öcsémnek túl sok gondolat volt a fejében, hogy hazamenjünk velük.
- Nem folytatod a mesét? – kérdeztem. Furcsa szórakozása volt ez, és nem értettem igazán miért volt rá szüksége. De, mint mindent ezt is rendesen akarta csinálni, és minden rendes mesének van vége.
- Persze – felelte üresen két harapás között. A saláta levél fele kilógott és végigcsorgott rajta a majonéz. Kapkodva harapta le és tépte ki az egész zöldséget a két kenyérszelet közül.
- Hol is tartottunk? – nyalta meg a száját.
- A Vodyanoy ébredezett és a ruszalkák körbe táncolták.
- Megvan, megvan – bólogatott és a kávéhoz kapott szalvétával megtörölte a száját – szóval...a lovagias Yuri cárevics közelebb lépett a rémísztő uralkodóhoz és azt mondta: „Vodyanoy király, én Yuri cárevics vagyok, és messzi vidékről jöttem mert édesanyám, Rada cárné, lehet ide keveredett. Mondd ismered őt?"
A Vodyanoy ráemelte zöld szemeit a fiúra, és szakállát simogatva végig mérte. „Mit adsz érte kis cárevics?" kérdezte, és hangja akár az alakja sikamlós és hideg volt. A cárevics a társaihoz fordult, mivel neki még semmije se volt amíg meg nem örökli meg tőlük a trónt.
„ Bármit" mondta Sergey cár. A Nap első sugarai már beszínezték a messzi horizontot és félt ideje előtt visszaváltozik lóvá.
Ez a felelet tetszett a Vodyanoynak és a kisasszonyaihoz fordult.
„Ti, habok lányai láttátok-e ennek az apró cárevicsnek az anyját?"
A lányok összesúgtak kis kezeik kagylót formálva tapadtak egymás füleire és buborékos hangon sziszegtek. A Vodyanoy hagyta őket, visszaült ágyaként szolgáló buckájára és az egyik sellőlányka pipát adott neki. Rothadó vízi moszat szag terjengett a füsttel.
„ Én ismertem" lépett előre az egyik ruszalka, egy nagyon kicsi, akinek finom algákból szőtték ingecskéjét „az édesanyád sose tartozott közétek. Megszökött tőlünk és világra hozott téged. Egyetlen ruszalka se hagyhatja el a gazdánk és a palotáját, együtt hálni a föld férfiaival tilos nekünk, és ha megszegjük hát meghalunk."
A fekete bogarú szeme a cárra vetült, mély gyűlölettel mert megölte legkedvesebb pajtását. A hableány algahaja vészjóslóan a magasra csapott, és ha két nővére nem ragadja karon széttépi a cárt, a bátyát, de még a cárevicset is. Egyik se ért fel a halott baráthoz, mind csak földi senkik voltak az ő tengeri birodalmában. A kis cárevics a szívére szorította kezeit és fájt, úgy fájt neki, amit hallott, hogy azonnal meggyűlölte az apját. A cár bátyja, aki eddig oly szeretettel halmozta el öccsét most undorodva lépett el tőle. Sergey cár szólni se bírt mert minden vád igaz volt.
„ A fizetség" szólt közbe a Vodyanoy pipázva „a fiad."
„Ne..." akart azonnal ellenkezni a cár. Bármit csak őt ne. Vidd a birodalmam, az életem és mindenem vele együtt, csak kérlek a fiamat ne, akarta mondani, de ekkor a fia ellépet tőle. A ruszalkák szépséges kis karjaikkal körbe ölelték őt. Dajkálták és csókolgatták mert inkább volt az övék, inkább volt a tenger fia, mint a földé most már látták. A cárevics hátra se nézett, nem akarta látni a hitvány gazember apját. Gyűlölte mert elvette az anyja életét és még csak nem is szerelemből.
A Vodyanoy nevetett és egyetlen suhintással akkora szélvihart kavart, hogy a két cár hazakeveredett. Sergey cárt kiűzték a birodalmából mikor megtudták mi történt. Élete végéig szégyenben kellett bujdosnia és soha többé nem szerette senki. Minden reggel ló volt este pedig magára hagyott ember.
Vége.
Ez egy borzalmas befejezés volt. A kávé túl keserű lett, hogy megigyam és Sergey is félbe hagyta a szendvicsét, csak nézte a megmaradt darabkát.
Mit kéne mondanom, töprengtem és elöntött a kétségbeesés. Bár tudnék valami jót és megnyugtatót mondani. Felsültem, mint báty, harapdáltam az alsó ajkam.
Mellettünk egy anyuka ment el az úton szintén babakocsit tolva. A gyereke idősebb volt, mint Yuri és éberen tekingetett ki a parkra cumival a szájában. Mikor elhaladtak előttünk a nő letekintett Yurira és elmosolyodott. Apró és röpke volt, olyan, amit a közös sorsot viselők osztanak meg egymás között.
Nekem nem lesz gyerekem, ezt rég eldöntöttem. Talán képes lennék megadni neki mindent, amire szüksége lenne, lehet kordában tudnám tartani a betegségem eléggé, hogy ne okozzak túl nagy fájdalmat. Mégis így döntöttem. A szívem egy sötét szegletében úgy tartom nem kéne tovább vinni az elátkozott Kramszkoj vért. Jobb lenne kihalnunk, mert ennyi bajt és gyötrelmet tovább vinni minden nemzedékkel elviselhetetlen.
Mégis elnéztem Yurit. Tökéletes és tiszta volt. Akárha a világ minden jójából egy cseppet hozzáadtak volna. Ő sose lesz hiba, és élete végéig vigyázunk majd rá. Egyszer azt mondtam Pandoranak minden gyermek ajándék és ezt a mai napig hiszem.
- Ez egy lehetetlen történet volt – mondtam, minden szavamra odafigyelve – mert ilyen nem történhet meg. Hogy Yuri meggyűlöljen, pláne, hogy én.
Sergey nem válaszolt, visszacsomagolta a szendvicsét és azt is maga mellé tette. Egy hatalmas sóhajjal hátra dőlt és én is követtem a példáját. Hűvös volt, mégse elviselhetetlen. Azt hiszem igaza volt, ilyen szél fújt Rada halálának napján is. Marena szele, ami a halált juttatta eszünkbe. Hamarosan ismét meglátogatom anyámat, és az orvosomhoz is el kell mennem kontrollra. Hogy neki miként fogok hazudni még nem tudtam.
- Miért mondtad, hogy keressem meg, ha szerinted sose ismerhetem meg? – nyújtotta ki lábait az öcsém. Kezeit fázósan a kabátzsebébe dugta és hamarosan rá fog gyújtani. Jogos kérdés volt.
Azért, mert önző vagyok. Mert ha valaki másban látsz engem, és az az ember taszít tudni fogom a szíved mélyén miként látsz.
Nem válaszolhattam ezt.
- Egy bizonyos szempontból örökre elvesztettük Radat. Csakis mások szemén át látjuk már. Te és Karina nagyon másképp emlékeztek rá. De vannak átfedések – mosolyodtam el – tények, történetek, amik, ha meg is kopnak valamit elmondanak róla.
- Ja, remek – sóhajtott ismét Sergey dühösen – el tudom majd mondani, hogy jól énekelt meg, hogy mit rendelt mindig a McDonald'sban hajnali háromkor – tettet bennfentességgel hajolt közelebb hozzám – egy kis csokis shaket és egy nagy krumplit. Belemártogatta – mímelte a mozdulatokat homlokráncolva – Yuri imádni fogja majd ezt a sztorit.
Felhajtottam a kávém maradékát. A két csomag cukor egy része nem oldódott fel és barna masszaként tapadt a papírpohár aljára. Azt nézegetve folytattam.
- Mitől félsz úgy? Ha igazán meg szeretnéd tudni mit gondolt Rada elolvasnád a levelét. Azóta is a házmesternél van nem?
- Hogy minden az én hibám – rázta meg ökleit feldúltan – egy egész hosszú levelet írt arról, hogyan öltem meg. Még csak nem is szerettem. És most bűntudatom van mert hazudhattam volna, hogy szeretem. Akkor lehet élne és közösen nevelnénk Yurit. Jobb lett volna Yuri számára.
- Aligha lett volna jó döntés. Nem tettél volna mást, mint elköveted a családunkban ismétlődő hibákat és lásd az hova vezetett. Ha Rada szerelmes lett volna beléd szerinted elmondja?
Kurtán felnevetett és kinyitva markát leengedte a kezét. Furcsán oldottabb lett, ahogy megrázta a fejét.
- Elmondta volna. Rada mindig elmondta az ilyen dolgokat. Ha valami idegesítette ordított. Ezért is volt jó vele lenni, nem titkolta, ha pocsék hangulata volt. Nem kellett találgatnom.
- Tessék, azért tudsz róla néhány dolgot – mosolyodtam el – az a baj – nyaltam meg a szám, egy pillanatig habozva megosszam-e vele ezt a gondolatom – hogy minden kapcsolat három szakaszból áll. Megismerés, szeretet és végül a búcsú. Ez a természetes működése a dolgoknak. Viszont mikor nem kapjuk meg a lezárást beleőrülünk. Mivel az a személy hirtelen és erővel lett kiszakítva az életedből sose kapod meg a gyöngéd leválást, és ettől nem tudsz szabadulni. Az életedben lesz egy lyuk pont az ő formájukban és emlékezni fogsz. Mindig, minden nap emlékezni fogsz a hiányukra.
Velem is ez történt hát nem?
Mondd csak meg nyugodtan, vagy fájna beismerned Pandora? A fele varázsod a hirtelen halálod volt. Nem ismertem meg a rossz oldalad igazán, a határaidat nem fedeztem fel és még csalódni se volt időm benned. Legenda lettél és mítosz.
Már sose tudom meg mi lett volna, ha életben maradsz. Lehet ma egészségesebb lennék, vagy pont nem és hamarabb meghaltam volna.
Egy bőr alatti viszkető érzés vagy, és addig tépem magam míg végre el nem érlek. Ha belepusztulok is.
- Én még a szeretetig se jutottam el – értetlen arccal meredt előre. Ő nem láthatta ugyan, de pont arra nézett amerre Pandora volt. Mezítláb állt a fűben ismét a vörös ballonkabátjában. A szél néha belekapott és combja körül tajtékos vörös hullámokat vetett az anyag. Még fönt volt a Hold, álomittasan és haloványan, ott felejtették az égen. Ma egészen úgy láttam őt, mint Kékszakállt. Temérdek zárt ajtó és egyikhez se adott kulcsot. Tekints be a kulcslyukon, ha mersz, mondta szinte, csakhogy már rég nem beszélt. A halál magával vitte a szavait, de úgyse mondott semmi éltében.
Valamikor Pandora játékká vált. A létezése, az emlékeim róla mind puzzle darabokká formálódtak. Minden nap elővettem őket a kezemben forgatva, szét bontva és újra rajzolva őket az aznapi hangulatom szerint. Kiraktam őt; az alakját, a mosolyát és a szeme fényét is. Mosolyogtam és úgy éreztem valamire jutottam. Másnap puszta kézzel széttéptem a tegnap kreációját és újra kezdtem.
Nem voltak jó és rossz válaszok mert nem voltak válaszok valójában. Bárhogy forgatom és bárhogy alakítgatom sose lesz megoldása a rejtélynek.
Minek vesződtem mégis vele? Miért pusztulok bele, hogy egy ilyen satnya mással beérjem? Gyűlölne, ha tudná mit tettem vele. De mégis...
Mert jobb volt, mint a semmi, több volt annál, mint hogy egyedül kelljen élnem és ezzel még egy kicsit elhúzhattam a búcsúzásunk pillanatát.
-Szeretni annyi bántani és megbántva lenni – suttogtam, nem Sergeynek hanem a nőnek. Az kacagott, bíbor szája égett akár egy feltépett has. Egy mély üreg volt és mindjárt felfal minket. A világ ide-oda billegett a szemem előtt. Lehunytam őket és a térdembe kapaszkodtam.
- Ez nem igaz – Sergey hangja átszakította a körülöttem lévő burkot és belé próbáltam kapaszkodni.
-Mikor Rada lakásáról visszajöttél nem meséltél nekem semmit róla. Leráztál és annyit mondtál nem volt semmi.
- Fáradt voltam, és amúgy is tényleg nem volt ott semmi – nem értette minek hoztam fel pont ezt és kérdőn felém fordult. Zsebéből kihúzta a kezét és már benne van a cigarettásdoboza és a gyújtója. Az ujjai melegen vöröslettek és szájába véve egy szálat felkattintotta az öngyújtót. A lángocska pont olyan volt, mint a tőlünk méterekre szobrozó nő szemei.
- Lehet – hagytam rá - és mégis bántott. Mikor valakit nagyon szeretsz olyan közel engeded a szívedhez, hogy a legkisebb mozzanat is fájdalmat okozhat. Ezért hát szeretni annyi, mint bántani es bántva lenni. Viselni a következményeit ennek a nehéz érzésnek es élvezni azt mikor add és fájni mikor elvesz.
- Ez túl szomorúan hangzik, hogy igaz legyen. Mintha a szüleinket hallanám – fújta ki hosszan a füstöt és az tovább kanyargott közöttünk míg el nem érte az eget.
- Én egész életemben azt hittem sose látlak viszont. És az a fájdalom sokkal rosszabb volt. Jobb így, ha te magad bántasz, mint a hiányod. Lehet egész életemben olyan lettél volna számomra, mint egy elérhetetlen álomtól túlcsorduló fantázia, de most, hogy látlak és ismerlek csak még kedvesebb vagy számomra.
Nem felelt ismét, elmerengve cigarettázott és elnézett a távolba. Én megigazítottam Yurin a puha pokrócát, nehogy fázzon. Úgy aludt, mint a tej, néha arrébb mozdítva kezét, vagy a másik oldalra fordítva fejét. Őt is kifáraszthatta az egész éjszakás virrasztás, és most mikor az ínye nem fájt és viszketett, megnyugvást talált.
- Hallottam, hogy apa küldött neked egy SMS-t... és hogy felzaklatott – olyan volt mintha nem ő, hanem valaki föntről az égből szólna le hozzám. Lejjebb hajtottam a fejem és beharaptam az ajkam. Pavel tényleg kém volt, csak rosszul mértem fel kinek is add ki. Jobban oda kell figyelnem a titkaimra. Kérlek Pandora taníts meg, hogy zárkózzam el mindenki elől a saját nyomorult kis rejtélyeimmel.
- Hmm – mondtam jelezve hallottam.
- Tessék – sóhajtott – te is megbántottál ezzel. Nem mondtad el, hogy bajod van. De megértem – a hangja kedves volt és szelíd, az én mindig gyöngéd öcsém tényleg megértett – és nem kötelezlek, hogy beszélj róla.
Ismét csönd volt közöttünk, magunkra borítottuk a fátylat, ami alatt csak mi léteztünk és a világ kint nélkülünk robogott el. Sergey közelségében volt valami, ami Pandoraéra emlékeztetett. A hibáim és a gyengeségeim kevésbé fájtak. Elhittem van bennem valami szerethető, ha ő tud szeretni. Sergey sose hazudott arról kit kedvel és kit nem, nem érezte kötelességének mindenkinek meghajolni.
- Nem gyűlölőd a szüleinket? – kérdezte elnyomva a cigarettáját a mellettünk lévő szemetesen és még egyre rágyújtott. Csak most láttam meg az öngyújtóján hangjegyek voltak.
- Nem – feleltem őszintén – sok mindent érzek velük kapcsolatban. Nem hinném valaha teljesen megbocsátom nekik, amit tettek velem. De mivel sose kaptam tőlük szeretett... azt hiszem függője lettem a gondolatnak milyen lehet szeretve lenni általuk. Mivel annyira ismeretlen az érzés számomra, mikor közelítenek felém... ahogy apa tette az üzenetével... azt hiszem megint hallucinálok.
- Borzalmas vagyok, ha én, aki jobban járt, mint te sokkal mérgesebb rájuk? Meg se tudom látogatni anyát, ahányszor beszélek apával minél hamarabb le akarom tenni a telefont. Nem akarom, hogy tudják mi van veled, vagy hogy Yuri létezik. Nem akarom, hogy tovább mérgezzék a családot. Varinka mama talán bele is halna, ha találkoznia kéne apával vagy anyával. Nem érdemelnek meg titeket.
- De Sergey – néztem rá és nem tudtam szebben mondani, mint ahogy elhagyták a szavak a számat – nem a te döntésed kinek bocsátunk meg.
A cigaretta megbillent az ujjai között és láttam ahogy elönti a bűntudat. Mostanság túl gyakran nézett így. Pedig hozzá egyáltalán nem illett ez a folyton bocsánatért esedező tekintet. Csodáltam benne mindig is a büszkeségét azt, amit belőlem valahogy kifelejtettek. Még most is, képes volt mérges lenni, elhatárolódni. Nem fog olyan emberekkel maradni, akik nem okoznak neki örömet.
- Anya beteg. És bár nem ugyan úgy éljük meg mégis át tudom érezni. Mondd – a vér kibuggyant a szétharapott ajkamon és sietve lenyaltam meg se ízlelve – ha egy nap olyanná válnék, mint anya már engem se lennél képes látni? Eltiltanád tőlem Yurit?
A szájában lévő cigaretta vészesen lebukott, finom hamut hullajtva és a vállamra tette mindkét kezét. Nem is találta meg elsőre a szavakat csak rázta a fejét. Kapkodva kikapta szájából a cigit és a padon elnyomta, hogy ne zavarja tovább.
- Soha! – kiáltotta és Yuri sírva felriadt a hangra. A rekedt kétségbeesés a hangjában kétes vigaszt adott. Komolyan gondolta. Mégis más gondolni valamit, mint meg is tenni. Kiszedte a kocsiból Yurit és még mindig a pokrócba tekerve a vállának döntve vigasztalni kezdte. Megnyugtatásokat suttogott a fülébe, de csak nehezen csitult el a baba.
- Soha nem küldenélek el, vagy tiltanám el tőled Yurit. Főleg amennyire szeret! Tudom, hogy sose tennél semmit rosszat vele! Te nem olyan vagy!
- És talán egykor anya se volt ilyen – mondtam és mintegy próbaképp kinyújtottam felé a kezem. Azonnal átadta nekem Yurit, aki ismét felsírt, de mikor a saját vállamnak vetettem belenyugodott. Nagyokat sóhajtozva és nyekeregve markolta a kabátom gallérját. A szövet engedelmesen gyűrődött markában és megpróbálta leszedni a végén lévő díszgombot. Hagytam ügyködni és a hátát simogatva elnéztem nedves kis kék szemeit. Ezek a szemek örömet okoztak volna az édesanyjának.
- Úgy hiszem, most felnőttfejjel, ha anya másképp tudott volna cselekedni nem így tett volna. De mikor abban a tudatban vagy ezt kell tenned nem tudsz mindig harcolni ellene. Apa egészséges és mégis engedte mindezt megtörténni. Mind együtt élünk a bűntudatunkkal. Az összes borzalommal, amit elkövettünk mert azt hittük ez az egyetlen út. De tényleg így volt? Vagy csak nem akartuk megtalálni a többi megoldást? – hajtom fejem Yuriéra, megérezve a műeper illatát az ínyhűsítőnek. A tökéletes Kramszkoj minta. Fekete faj, hullámokban, mint anyánké vagy az enyém. Kék a szeme akár az öcsémé és az apánké. De benned bujkál Rada is nem igaz? Most talán még nem láttjuk, de nem tűnt el teljesen a földről.
- Az egész családunk csak egy nagy adag bűntudat – sóhajtott a harmadik cigarettájára gyújtva. Erre már ráncoltam a szemöldököm mégse tettem szóvá. Elvégre bármily nehéz is megemésztenem Sergey már felnőtt. Mindig a kisöcsém marad, de már nem éppen kicsi. Ha valaki valaha igazán megközelítette a magasságom az ő, épp csak pár centire lemaradva. Pedig egykor pont így tartottam a karomban, mint most Yurit mikor mindketten kisebbek voltunk.
- És Rada se lehetett annyira más – folytattam – nem ismertem, de most már talán kimondhatjuk beteg volt. És nem kapta meg a kellő segítséget. Én szerencsés vagyok. Minden után, ami valaha történt velem én azon kevesek közé tartozom, akik szerencsések. Még anyánk is szerencsés, ha úgy vesszük és nem őt kérdezzük meg róla – pillantottam oldalra, nem akartam erről beszélni, Sergeynek viszont hallania kellett – mert én egy jó családból jövök minden ellenére. Mikor egyedül, minden pénz nélkül hazajöttem itt várt Varinka mama. Befogadott, mindent pénzelt és orvoshoz járatott. Fogta a kezem mikor a delíriumomban azt hittem még mindig ott vagyok abban a városban. Valóra válthattam az álmom és kijárhattam egy cukrász iskolát mert ő mindent elintézett helyettem. Anyánk végig dolgozta az életét és egy tucat ember apánkkal együtt azon dolgozott, hogy kisimítsa a hibáit. Most egy luxus szanatóriumban azt csinál szinte, amit akar. Csak arra várnak kijöjjön a tévképzetéből és szabadon jöhet és mehet. Ezzel szemben milye volt Radanak? Úgy kezelte mindenki mintha valami különleges, izgalmas fantázialány lett volna. Viccesnek vagy polgárpukkasztónak ítélték. De mennyire félhetett mikor nem tudott magán uralkodni?
Kicsit jobban magamhoz szorítom Yurit. Olyan édes, puha és igazi. Nem akarom elhinni rossz döntés volt őt világra hozni. Nem, az a lány félt, úgy ahogy én és anyám is félt. A kinti világ és a fejünk néha nem érintkezett. A magány egy ilyen életben megroppant benned valamit. Ha nem lenne Varinka mama vagy Sergey, ha nem lett volna June, Andrew és Michael sokkal nehezebb lett volna túlélnem. Minden nap egyedül küzdünk, de néha kell egy kéz, egy szó, amitől újra és újra rájössz miért is jó küzdeni.
- Nem hinném abban a levélben gyűlölet van. Szerintem Rada, ha bármit írt is benne, azok az utolsó napjaiban érzett érzései. Lehet rosszat beszél rólad. De egyedül volt abban a lakásban, összezárva egy gyermekkel, akiről tudta nem jó megtartania. És nem hinném, hogy nem tudott arról, vagy inkább nem gondolta arra te mennyivel szerencsésebb helyzetben vagy, és veled mennyivel biztonságosabb életet élhet Yuri. A végén, bár nem akarta szeretni, biztos vagyok benne, hogy Yuri érdekét nézte.
Elvégre a saját anyám is sok helyre küldhetett volna, ő mégis Nizhneyansk-t választotta és a szüleit. Azt mondja gyűlöli mindazt, ahonnan jött mégis magán viselte a múltját. Nem hinném tudatosan tette, de talán úgy látta a fia, aki pont olyan, mint ő jobban boldogul egy ilyen vidéken.
- Nagyon nehéz? – kérdezte esetlenül, tágra nyílt szemekkel Sergey – fáj? Jól vagy?
Elmosolyodtam, és egy pillantást vetettem arra a helyre, ahol Pandora állt, de már elvitte a szél. Jól? A legkevésbé sem, mégse érdekel.
- Hát persze – mondtam könnyedén – túl sokat aggódsz – nevettem fel halkan.
Úgy sajnálom, hogy átverlek!
De ha tudnád mit teszek, félek magadat hibáztatnád és azt nem engedhetem.

Azon az estén, visszatérve a kiruccanásunkról Sergey nem sokat beszélt. A vacsora alatt leginkább Alajos mesélt, miket látott aznap míg Varinka boldogan bólogatott mellette. Én se éreztem magam igazán a valóságban. Ezért mosolyt erőltettem magamra és akkor bólintottam mikor a nő. Éjszaka, lefekvés előtt még ránéztem az e-mailjeimre és meglepetten, de örömmel láttam, hogy June válaszolt.

„Kedves Juraj,

Már eljutottunk Fokvárosba ezért válaszolok ilyen későn. Itt még egész jó idő van, pedig New Orleansban még téli kabátban szálltunk fel.
Graffitiket fotózok épp és egész nap a várost járjuk Sammel.
Olyan boldog voltam mikor megláttam az üzeneted! Én szurkolok neked! Több embernek kéne hallania a zenédet, és kérlek bízz magadban mert sose késő tanulni. Nem leszel nevetéséges egyáltalán.
Mégis, kérlek, ha nem érzed úgy ezt kell tenned ne erőltesd. Tudom milyen vagy, és nem tudsz nemet mondani, mégis az egészséged a legfontosabb.
Viszont ledöbbentett, a hír, hogy Sergey apa lett! Nem csoda, hogy minden a feje tetejére állt, egy kisbaba mindent megváltoztat! Küldj róla képet, kíváncsi vagyok mennyire hasonlít rátok. Mégis úgy érzem ez a hirtelen változás mással is járt, nem igaz?
Mindenképpen beszéljünk hamarosan, én egészen decemberig szinte bármikor tudok rád időt szakítani.
Kérlek minél hamarabb.

Szeretettel,
June"

Tényleg beszélnünk kéne, de akár az orvosomat, úgy éreztem June Darlingot se tudnám megvezetni. Majd valamikor, egy különösen tiszta napomon letudom.
Egy olyan napon talán még az Erlköninget is el tudom játszani, de ez minden nappal lehetetlenebb kívánságnak tűnik.