Az ebédidei csúcs épp csak kezdett alább hagyni mikor Pavel megjelent a hátra vezető ajtóban, kezében az uzsonnás dobozával. Még két vendéget kiszolgáltam, már csak ők álltak a sorban, majd elővettem a hűtőből a fiúnak járó kólát. Ahogy elé tettem feje fölött a színpadon beszélgető Alajosra és Jurajra néztem. A férfi magyarázott valamit a bátyám meg úgy tűnt bárhol máshol lenne inkább. Ha nagyon elhúzódik a dolog ki kell találnom valamit, hogy kimentsem. Yuri nyűgösen jajongott, halkan, szinte illedelmesen a vendégekre figyelemmel léve. Az elmúlt napokban durcásabb volt, mint szokott lenni, és reméltem nem jött el ideje előtt a dackorszaka.
- Jól van na – szóltam neki hátra – fél óra és mi is eszünk. Jó étvágyat – vetettem oda a fiúnak és már álltam volna vissza, hogy folytassam a munkám, de Pavel Pavlovics arca magállított. Elveszetten egyengette a pöttyös szalvétáját és hozzá se nyúlt még a szendvicséhez. Pedig mindig módszeresen és gyorsan evett, egy pillanattal se húzva el az étkezést. A pultra könyökölve elnéztem hosszú ujjú, tipikus zenész kezét ahogy egy makacs ráncot simítgatott a szalvéta csücskén.
- Beléd meg mi ütött? – kérdeztem, és talán jobb lett volna némi gyengédséggel inkább feltennem a kérdést. De én és Pavel Pavlovics szinte sose beszélgettünk. Nem volt miről igazán. A fiú felemelte fejét és túlságosan úgy néztünk ki, mint a filmekben az összetört szívű ifjú és a bölcs csapos. A szája szélét rágta és nem felelt még egy ideig. Végül mégis arra jutott még én is jó lehetek arra, hogy megossza bánatát.
- Sergey Alexandrovics... én nem akarok illetlen lenni.
Ez az őszinte és nagyon is bűnbánó kijelentés meglepett. Azért kivártam inkább a folytatást. Épp nem jött senki és ráérősen a pultra tenyereltem.
- Ezért sose akarnék Juraj Alexandrovics magánéletében turkálni mert semmi jogom és én nagyon tisztelem őt – ökölbe görbített kezeit a pulthoz nyomta és épp csak nem verejtékezett, hogy ennyi szót kipréselt magából.
- Ezt mind tudjuk – biztosítottam hátha könnyebbé válik a mondandója és hatott is. Szemöldökei között a ránc eltűnt és szomorúan, szinte kétségbeesetten fordította felém arcát.
- Én nagyon aggódom érte.
- Jurajért?
- Igen – bólintott, szeme sarkából az asztal felé pillantgatott ezért előre hajoltam, hogy minden szava köztünk maradjon – ma, és ezt biztos tudja, az édesapjuk írt neki. De ő olyan furcsán reagált, igazán zaklatottnak tűnt és ellenségesnek. De ő sose az. Azt hiszem nincs jól. Bocsánat, ha hirtelen következtetéseket vonok le.
- Nem, nem – ráztam a fejem – nem tudtam róla. Értem. Rajta tartom a szemem ígérem. Ha pedig bármi van kérlek ismét szólj nekem.
- Rendben – bólintott rá – ugye... ugye nem lesz semmi baja?
Bár meg tudtam volna nyugtatni. Kiegyenesedtem és a vállam fölött Yuriért nyúltam. Ő a gömbnyi öklét a tenyerembe rakta mintegy megnyugtatásként. Szerinted jól van, akartam kérdezni, Yuri viszont nem tudott még semmit a világról. Az a viszolygó félelem, ami a gyomromban hullámzott egy ideje ismét lendületet kapott. Utána kell járnom, de egy rossz lépés és megsebezhetem Jurajt. Valamit ki kell találnom. Látnom kell a saját szememmel.
- Bármi van is vele, kiderítem – ígértem meg.

Azon az éjjelen nem aludtunk. Yuri sírdogált, azzal a fajtával, ami azt jelezte fáj valamije. Megtapogattam, de nem a lába, a keze vagy a feje volt. Simogattam a hasát és nem enyhült a baja. Fel-le sétáltunk mert talán belül fájt valamilye, és órákig Radan járt az eszem, hogy mi van, ha ő hiányzik neki. Akkor nem volt hatalmamban a megoldás.
Deresen csillogott kint a hajnal már és Yuri vörös szemei sose fogytak ki a könnyekből. Én is sírni akartam. Ki jöttünk éjfél után a szobánkból is, hátha azzal van a baja. Megijeszti az árny a falon, vagy rossz a feng shui hirtelen. Igazán bármi. Akármi.
A nappali kanapéján ültem, és a mellkasomnak vetettem a hátát dörgölve mikor meghallottam a lépteket. A lépcső ébredezve nyikorgott és megláttam Jurajt. Az idős óra a kandallón azt mutatta hajnali négy volt. Furcsa darab volt, Varinka mamáé, és az óra belső szerkezete látható volt az üvegtesten át. Egy ideje azt figyeltem, hogyan forognak a fogasok és csillognak a csavarok.
- Felébresztettünk? – ásítottam.
- Nem – mosolygott le rám megállva a fordulón – egész éjjel fent voltatok?
- Rossz éjszaka.
- Szeretnéd, hogy kicsit átvegyem, hogy aludni tudj?
- Kérlek – sóhajtottam, a puszta pislógás is nehéz volt már, és az erőm végén jártam. Juraj lejött és kinyújtotta felém a karjait, amikbe örömmel adtam át Yurit. A kisfiú felpillogott rá és Juraj lemosolygott, örömmel, hogy magához vehette. Magyarázó nyafogással markolt rá a pulóvere nyakára, mint aki el akarja mesélni a nagybátyjának milyen nehéz időszakon is megy át. Juraj magához vonta, félve mintha egy Faberge-tojás lenne.
- Jól van, jól van – suttogta miközben lapogatta a baba hátát – gyere, itt az ideje pihenni – majd letekintett rám – szép álmokat.
Már csak egy bólintásra futotta tőlem. Hátra dőltem a kanapén és nem érdekelt az se, hogy a lábam fele lelóg róla. Foszlányként jutott el hozzám a hang ahogy a másik kettő elment, ki a konyhába, és már aludtam is.

A szüleim otthonában találtam magam. A végelláthatatlan folyosók egyikén, egy éjjelen a vihar közepén. Emlék volt, tudtam, de elfelejtettem. Négy éves lehettem, a Kis Vakondos pizsamám segített beazonosítani nagyjából az időt.
Egy puha pokrócot húztam magam után, ahogy végig sétáltam a folyosón. A meztelen talpam didergett a padlószőnyegen. Nem égtek a lámpák, kint az esőcseppek verték az ablakot és villámok cikáztak az égen. Valakit kerestem. Egy idegen kis kezet, ami az ilyen estéken megfogta az enyémet, valakit, akinek olyan finom és gyöngéd volt a hangja, mint soha senkinek a napvilágban. Nem ismertem az illetőt, nem láttam őt nappali fényben, sőt egy ideje esténként se. Nagyon hiányzott, de akkor még ennek az érzelemnek nem ismertem a nevét, csupán a szúrós keserű érzés volt bennem.
A folyosó egyik ajtaját résnyire nyitva felejtették és belestem rajta. Apám egyetlen állólámpa megvilágításában feküdt a kanapén. Mellkasán papírok, sokszor találtam így röpke szünetet tartva munka közben. Egy ideig azt hittem gyerekként apám nem is szokott aludni. Csak pihentetnie kell néha a szemét, ahogy ő mondta.
Besettenkedtem a szobába hátha ő tudja merre jár az a valaki, aki egy ideje már nincs itt. Esetleg ő meghívhatná hozzánk ebédre aztán játszani. A világ úgy forgott ahogy apa akarta. Megfogta a sarkait a hatalmas kezeivel és megpörgette, hogy a nappal éjjé és az éj nappallá vált.
- Papa – mondtam komolyan magamhoz ölelve a pokrócot. Apa felhorkantva magához tért. Tenyere, ami a mellkasához szorított egy köteg papírt zizegve markolt rájuk.
- Seryozha? – nyammogta az álom ízét lenyelve. Résnyire nyitotta ki szemeit és felém fordította arcát. Én akaratosan megpaskoltam a szakállát, hogy ébredjen már fel, és ez nem tetszett neki. Morogva simított végig szakállán és én még közelebb léptem hozzá. Egészen fölé hajoltam, a homlokán pihentetve az öklömet a benne szorongatott tengerkék plüss takaróval. Olyan hatalmas volt akár egy mesebeli óriás, és egyszerre volt ijesztő és csodálatraméltó is a termete.
- Papa. Hol van... hol van a? – kérdezgettem értetlenül – hol van ő?
- Anyád? – kérdezte lehunyva szemeit – a hálóban. Menj aludni, késő van – és befelé fordult a kanapén, el tőlem. Már nem érhettem el. Gondolkodtam, hogy megrángatom a haját, belekapok a fekete tincseibe amíg rám nem figyel végre rendesen. Azonnal elvetettem persze, apa figyelme gyér volt és a haragja sokáig tartó. Ezért feladtam, hogy elérjem őt és palástként magamra terítve a takarót elindultam kifelé.
Az esőcseppek apró ujjakként játszottak az üvegen akárha zongoráznának. Mikor így gondoltam rá már nem is volt olyan ijesztő, szerettem a zongora hangját és ugyan azt az érzést keltette bennem, mint az a valaki, akit kerestem.
Anya hálójában sötétebb volt, mint bárhol máshol. A magas ablakán a sötétítőt félig behúzta, és csak egy vékonyka fénycsík esett be a szobába a kinti utcalámpától. Fura szag volt, édeskés és mégis csípős, likőr ismertem fel, de nem a gyermekkori önmagam. Csokoládé és kávélikőr, anyám két kedvence, amit minden fontosabb vendég ajándékba hozott neki, hogy a kedvébe járjon. A padlón kupacokban álltak a ruhák mosottak és piszkosak együtt. A minden reggel eljövő borzalmas döntés, hogy mit vegyen fel anyám idegeire ment. Néha napokig ugyan azt a nadrágkosztümöt hordta, ha apám pedig szóvá tette levette a fehér ingjét, ami akkor már nem is volt az, és a képébe dobta, hogy aztán csak a blézert viselje.
Anya most a pipere asztalán feküdt el félig. Karja hosszan előre nyúlt és a haja kígyókként tekeregtek le rajta és az asztalon túlra. A vékony csík, ami átesett a fényáteresztő függönyön csipkésen borult anyám alakjára. Lila bársonyruhája túlcsordulva omlott le a széke körül és az én szememben már örökké olyan lesz, mint egy messzi vidék cárnője, deres szemekkel és jégkristályokkal a hajában. Pedig, hogy gyűlölte a hideget, pont azt, amiből őt is készítették.
Lábujjhegyen osontam be a hideg, sötét szobába kikerülve a földön hagyott szemetet. A kitárt szekrényajtó mögötti semmi rémes mumusok lakhelyének tűnt, és inkább ő rá szegeztem tekintetem. A hátán láttam nyugodt szuszogását és én bizalommal kulcsoltam ujjaimat előre nyújtott kezének gyűrűsujjára. Hatalmas gyűrűt hordott rajta benne fekete kővel, és most így látva ismerős volt. Anya és Varinka mama ízlése hasonló.
- Mama? – suttogtam neki bátortalanul. Anya sokkal kiszámíthatatlanabb volt. Sose tudta az ember épp milyen kedvében találja.
- Hm? – emelte fel fejét a fésülködőasztallapjáról és mosolygott. A rúzsa elmaszatolódott és bíbor színe egészen az álláig kenődött. Olyan volt mintha lezúzta volna és ettől megijedtem. Finoman végigsimítottam a karján, hogy lássam fáj-e neki valahol. Ahogy felemelte mellkasát, hogy rám nézzen megláttam az asztalon lévő megannyi pirulát. Pár porrá tört alvás közben és beporozta ruháját is. Talán csak a dér, gondoltam.
- Kicsikém – mosolygott le rám, végre észrevéve – hogy vagy édesem? Miért nem alszol?
- Mama. Hol van ő? – kérdeztem őt is – hiányzik.
Anya csodálkozva nézett le rám. Macskaszép szemei villogtak a sötétségben és hirtelen fájdalmas fintort vágott. Feje előre csuklott és csupasz vállai megremegtek. Az elfúló zokogása engem is sírásra késztetett, már növekedett is a rémes gombóc a torkomban.
- Nekem is – hüppögte – de nézd csak – kapta fel a fejét és fájón rácsapott az asztallapra. Körmeivel nehézkesen felemelt egy pirulát és maga elé emelte. Értetlen mosoly terült el az arcán és oldalra billentett fejjel forgatta, mintha ékszer lenne.
- Ez majd elfelejtetti mamival, hogy nincs itt. Tudod kicsikém... – ültetett az ölébe fél karral. Durván magához nyomott és nem mertem moccanni se, pedig kiesett a kezemből a takaróm.
Mikor ilyen volt csak engednem kellett, a csókoknak, az öleléseknek és a könnyeknek is. Játékbaba voltam neki a legtöbb napon, valami kicsi és becses, amit maga mögött hagyott az a személy, akit meg ő keresett szüntelen. Talán mind beleőrülünk a keresésbe.
- Mikor minden nagyon fáj a mama bevesz ezt meg azt, és ráiszik valami borzasztóan édeset – húzta fel orrát túljátszva mondandóját – és máris nem olyan rossz. Elvégre itt vagy te. és amíg itt vagy a maminak talán nem is olyan gyűlöletes az élet – merengett el és végül bevett egyet, majd kettőt és végül hármat a gyógyszereiből – gyere, itt az ideje pihenni. Szép álmokat.

Még hallottam anyám daloló rideg hangját, éreztem a bársony átfagyott érintését aztán minden megszűnt. Valami puha és meleg betakart és ez az idegen érzés kihúzott az álomból. A szemeim égtek a kevéske pihenéstől, és mikor kinyitottam őket csak egy óriást láttam magam fölött. Elsőként apára gondoltam, még mindig a gyermekkori otthonomban hittem magam. A kép lassan tisztult és már feltűntek a különbségek. Ez az alak magasabb, vékonyabb és gyöngédebb volt.
- Bocsáss meg – suttogta és álomszerűbb volt, mint amiből épp csak kikeltem – nem akartalak felébreszteni, de remegtél.
És elterítette rajtam a pokrócot. Még belegabalyodva az emlékem érzéseibe kinyújtottam felé a kezem és ő megfogta, óvva rejtve tenyerébe az ujjaimat.
- Megvagy – sóhajtottam fel. Az örökös elégedetlenség visszasüppedt mélyen a bensőmbe.
- Kerestelek – suttogtam – álmomban.
- Milyen csodás akkor, hogy megtaláltál – nevetett halkan. Elmosolyodtam és hagytam a fejem oldalra billenni. A nappali ablakán túl már hajnalodott, emberek indultak dolgozni, és ma egészen elfogadhatatlannak tűnt a gondolat, hogy mi is így tegyünk. Ma semmi kedvem nem volt a valósághoz. Tovább fogtam a bátyám kezét, a bennem lévő négyéves tovább félt, hogy eltűnik és ő engedett tovább állva fölöttem.
- Ma ne menjünk dolgozni – kaptam magam a mondaton – gyere el velem, ma látogassuk meg Rada munkahelyét.
- Menjek veled? – kérdezett vissza értetlenül. Finoman lengettem karját már csak azért se eresztve.
- Szeretném – mondtam és csakis ebben a tünékeny pillanatban tudtam ilyen sebezhető lenni – gyere Yurival és velem és úgy majd bátrabbak leszünk. Egy napig nélkülünk is állni fog a cukrászda.
Leginkább nélkülem, de Istenem egy napot nélküled is el kell viselniük. Ma nem tudok a valóságban élni, elfogadni, hogy bármi rossz is történhet.
A világot felépítjük mi ketten. Én felteszek egy kérdést és te felelsz rá aztán cserélünk és kifordítjuk a mindenséget. A kérdéseidre őszintén felelek, mégse mindig igazat. Megértjük egymást mert ugyan annak az anyának a haragját, és ugyan annak az apának a bűneit viseljük. Ezért mikor azt mondom fázom nem a termosztátor felé nyúlsz, hanem közelebb ülsz míg a térdünk összeér.
Jó.
Most jó.
Aztán minden álmosság eltűnt belőlem ahogy meghallottam Yuri hangját. Azonnal felültem és a fülemet hegyeztem.
- Hol van Yuri? – kérdeztem Jurajt elvégre neki adtam át. A bátyám valami elveszett kézmozdulatot tett, hogy ismét lefektessen, de már rég késő volt.
- A konyhában Alajossal – nyugtatott – rájött Yuri bajára! Képzeld fogzik!
Meglepetten néztem a bátyám felderült arcára. Fogzás? Hirtelen összevetettem Yuri viselkedését az elmúlt napokban és a régebben olvasott fogzással kapcsolatos cikkeket. Ingerlékenység, sírás, kisebb étvágy és az a rengeteg nyál.
Ez sok mindent megmagyarázott. Egyetértően bólogattam.
- Ez remek – mondtam és elkezdtem összehajtogatni a pokrócot.
- Valóban az! – tette hozzá sokkal lelkesebben Juraj – ha egy éves korára elég foga lesz könnyebb lesz születésnapi tortát csinálni neki.
Már egy ideje beszélgettünk erről, ahogy közeledett a hozzátáplálási időszak. Ha nem kell több bébiformulát összeállítanom hajnali négykor, hanem elég kikapnom egy bébiételes üveget a hűtőből akár fél órával is tovább alhatok!
A pokrócot visszadobtam a kanapé háttámlájára és elrendeztem a párnákat is nehogy a kikimora vagy Varinka mama megjegyzést tegyen rá.

Kint a konyhában ott ült Alajos már az asztalnál ölében Yurival, akinek a szájában volt az egyik babarongya. A kék anyagon hatalmas nedves foltok voltak, de Yuri vidáman csócsálta a sarkát. A ruhán némi dara volt, vagyis a fagyasztóba tehették előtte.
Varinka mögöttük a reggelit készítette a hűtő és a tűzhely között ingadozva. Ma zabkását eszünk, hirdette az illat miközben lekapta fedőt és kavart rajta egyet.
- Jó reggelt – vetette oda és már repült is, hogy tovább terítsen, finnyásan átdörgölve a csillogó étkészletet. Yuri köszöntésképp felém nyújtotta karocskáját és kérlelően újra-újra összezárta markát. Melléjük ültem és csodálkozva néztem kettejüket.
- Nem gondoltam volna, hogy ért a gyerekekhez.
Mögöttünk Juraj a szamovárhoz lépett és a kis csészéket egyesével töltötte fel a reggeli sűrű fekete teával a kiöntőből a tetején, majd a szamovárt megnyitva felengedte forró vízzel őket. Felszolgálta a teát és mellé némi édességet is tett ki. Ezután a másik oldalamra ült és oda nézés nélkül két kanál cukrot tett a kávéjába. Először mindig a kávéval kezdte és a reggeli legvégére tartogatta az addigra már kihűlt teát.
- Mint mondtam ma már idősebb Alajos Szív vagyok, a gyereknevelés nagyját én végeztem az ifjabb Alajos Szívvel – mesélte és cukrot lapátolt a teájába. Némi undorral fordultam el a látványtól és inkább elfogadtam a szeletnyi rozskenyeret Jurajtól, amit nyújtott.
- Alajos volt felesége híres hegedűművész – mondta Juraj vajazás közben, ő volt ezen a ponton az idegenvezetőm háztartásunk titkaiban – Ligeti Demeter – tette hozzá mintha bármit jelentene a név számomra.
- Ó igen. Demeter különleges hegedűművész – bólogatott kiszedve a kását Varinka az apró virággal díszitett porcelán tányérkákba. A volt feleség témája látszólag a legkevésbé se zavarta. A kontya félrecsúszott, és kétségbeesetten tartotta össze egy rózsákkal díszitett hajtű.
- Ligeti Demeter különleges hegedűművész, egyedülálló tehetség, közepes anya és... ex feleség – a férfi egyre csökkenő lelkesedéssel sorolta a titulusait. Úgy mondta egyben ezt a nevet Ligetidemeter, mintha házasságuk egy háború lett volna és ő csodálattal és enyhe félelemmel adózna az ellenfelének.
Később rákerestem a neten, és pont olyan volt, mint amire számítottam. Alacsony, nagyon vékony nő hosszú orral és hideg, sötét szemekkel.
- Kérlek rám is így emlékezzetek – súgtam Jurajnak felé hajtva fejemet míg a halántékom a vállának nem döntöttem. Csontjai megremegtek a halk nevetéstől. Még rajtam volt az álom béklyója és közelebb akartam lenni hozzá.
- Ma nem megyünk dolgozni – kapta fel fejét Juraj mintha épp csak eszébe ötlött volna az előbbi beszélgetésünk.

Valóban elindultunk csak mi, hárman gyalog. Alajos javaslatára beugrottunk egy gyógyszertárba is ínyhűsítő gélt venni Yurinak. Málnásat, egy hosszabb tanácskozás után Jurajjal. Erre az útra még a babakocsit is felavattuk végre. Még sose ült benne, de az egyetemem több metró megállóra is volt, és egy kicsit kímélni akartam a csigolyáimat. Az elején nehézkesen szokta meg, hogy nincs testi kontaktusa, de a párnázott ülés látszólag kibékítette.
Séta közben ezen a különösen szeles október végi napon újra azt éreztem, amit Rada halálának napján.
Marena lassan felülkerekedett a Napon, az már csak fényt adott és semmi meleget. Ahogy elhaladtunk a szürke utcákon az egyre gyérülő munkába igyekvő tömeget kerülgetve elgondolkodtam Marenan. A tél és a halál istennője, akit vízbe ölnek tavasszal.
- Szerinted, hogy néz ki Marena? – kérdeztem zsebre dugott kezekkel a bátyám. Juraj tolta a babakocsit, Yuri pedig lassan elbóbiskolt a nyugalmas úttól. Egy csibés pokróccal betakargattam nehogy megcsípje a téli szél. Két kis orcája pirosan égett remélhetőleg nem a fogzástól volt duzzanata.
A magas szovjet épületek között sétálva jobban védve voltunk, de amint nyíltabb terekre, vagy a folyóhoz értünk vissza ismét átszaladt rajtunk a förgeteg. Már rendes kabátot kellett viselnünk.
- Marena?
- A halál és a tél istennője.
- Ja ő! – bólintott rá Juraj felnézve a fejünk feletti boltok felirataira és egy ideig hallgatott – mint anya... mondjuk.
Láttam a hasonlóságot. Lassan eljött az új hónap és vele együtt az újabb látogatás. Lehet ez volt a baja. Anya gonoszsága vagy a puszta látványa betegítette meg. Abba kéne hagynia. Nem az ő felelőssége egy olyan szülő látogatása, aki semmibe vette a létezését.
- Azt hiszem igazad van – mondtam – azon a napon is így fújt a szél emlékszel? – kapom magam a folytatáson és kiszáradt a szám. Nem akartam emlékezni rá. Még mindig féltem a víztől, és irtóztam a folyó látványától.
- Azon a napon? – ma nem voltunk egy hullámhosszon.
- Rada halálakor.
Juraj nem felelt. Előre meredt, megigazította a babakocsi kupoláját néha és csak mentünk tovább.
Már láttam az egyetemem tetejét a házak között. A patinás épületét egy adag hírnévvel a múltból, és amely olyan kétségbeesetten ragaszkodott hozzá pedig ma már csak egy halom túlgazdag gyerek járt oda, mint én.
Befejeztem. Egy szégyenletesen gyenge diplomával, amivel nem tudnék elhelyezkedni sehol máshol csak a saját bátyám üzletében. Könyvelő voltam papíron, és meg is csináltam a könyvelést, az igazi munkám viszont a pénztárgép kezelése volt. Azt hiszem a régi önmagam kinevetne. Apám pedig biztos nem sztorizgat rólam bárhol is jár Szentpéterváron. Nekem nem írt SMS-t, mi inkább negyed évente beszélgettünk vagy húsz percet telefonon, szinte felsorolásszerűen és lényegre törően elmesélve kivel mi van. Ezt mindketten szerettük. Épp csak azt nem mondtuk; tessék most már mindent tudsz haladj csak tovább az életeddel majd jelentkezem.
Azt se tudta van egy unokája. A következő beszélgetésünk izgalmas lesz az biztos.
- Ha nem akarod folytatni abba hagyhatjuk – hallottam meg Juraj hangját ahogy a mellékutcákra fordultunk. Nem akartam bemenni, inkább a büfé mögött akartam kivárni míg valaki cigiszünetre nem megy.
- Tényleg úgy gondolod? – mosolyodtam el fáradtan. Pont ő volt az, aki azt mondta kutassam fel Radat. Azok a közénk szorult szavak, amiket most gondosan körül jártunk szinte belém vájtak.
Mondd ki, mondd ki, hogy hiábavaló!
- Néha az ember beleőrül a keresésbe – ennyivel beérte, de nem én.
Tedd hozzá, hogy ez a család már így is tele van őrültekkel. Hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy te is az legyél.
A kialvatlanság borzalmas személlyé változtat.
Gyűlöletessé.
Megálltunk a kis sikátorban pont a büfé vasajtaja előtt. Lemállott bordó festékével akár elhagyatottnak is hihetnénk. A magas, üres bádoghordók, amiket asztalnak használt mindenki még mindig ott voltak. Nem változott semmi, persze hisz alig múlt el egy év mióta itt álltam. Rada utolsó telefonhívása járt a fejemben, mégse tudtam beszélni róla. Leguggoltam inkább Yuri elé és elrendeztem rajta a takarót, végigsimítottam meleg arcocskáin és ő dünnyögött nekem valamit.
- Mit szólnál egy meséhez Yura? Folytassuk, ahol abbahagytuk nem igaz? – erőltettem könnyedséget magamra – szeretnél te is benne lenni? – fordítottam fölfelé az arcomat a bátyámra. Most megint olyan volt, mint ébredéskor. A fény hátulról világította meg. Jelenéssé vált, és ha meg merném érinteni semmivé foszlana.
- Kérlek – mosolygott talán, az arca árnyékai megrezdültek legalábbis.
- Már benne vagy amúgy – tettem hozzá az igazság kedvéért – szóval lássuk csak – merengtem el miként is folytatódjon ez a csapnivaló hazugság – Yuri cárevics, a nemes paripa apja és a segítségül hívott nagybátyja folytatták a kutatást az egykori cárné után. Amíg ők elvoltak kénytelenek voltak a nagynénjükre hagyni a birodalmat. Az asszony hát a kristályból emelt kastély legmagasabb tornyára vezette fel csirke lábas házát és oda telepedett amíg uralkodott helyettük.
- Te miért vagy ló? – kérdezett vissza Juraj.
- Mert Varinka azzá változtatott – legyintettem.
- Áh értem! Kérlek folytasd – és ő is mellénk guggolt érdeklődve hallgatva. Térdein támaszkodott meg és csak engem figyelt.
- A nemes ifjú pedig tanácsot is kapott a Baba Yagatól miután visszatért anyja szülőhazájából. Azt mondta mikor a cárevics visszatért az anyja birodalmából, hogy érzi rajta a folyó illatát. Az anyja ezért hát a ruszalkák vidékére keveredhetett. Így ők hárman folytatták útjukat, átkeltek a hegyeken és a folyókon. Lejutottak egy messzi országba és egy elhagyatott palotába tévedtek. A kertet végig járták, ami mind sivár volt és ronda, mivel itt nem élhetett meg semmi szép. A ruszalkak ugyanis kegyetlen népség voltak, akik nem tűrték meg a világi csodákat. Mind savanyúak voltak mert meghaltak életük virágjában – ekkor megálltam a történetben és homlokráncolva végig gondoltam mit is mondtam – ez túl sötét gyerekmesének. Varinka mama imádna egy ilyen sztorit.
- Nekem tetszik – jegyezte meg Juraj – a ruszalkak általában egy vízi szellem szolgái. Úgy hívják vodyanoy, gyakran ő maga fojtja bele a nőket a vízbe, hogy utána szolgálják őt – kezeit karmokként görbíti be a hatás kedvéért – egy rémes figura, békaszerű és nyálkás olyan, mint egy vénember.
- Ezzel kezdhetünk valamit – csettintek lelkesen – mikor leszállt az éj sátrat vertek. A Baba Yaga varázsa megtört, mikor fent volt a Hold és így a cár ismét férfi lett. Ahogy meggyújtották a tábortüzet és körül ülték, hirtelen a palota eddig ódon és nyálkás falai világítani kezdtek. A túlvilági neonzöld fények bevilágították az éjszakát és a kert telve lett vízi növényekkel. A fényekbe árnyak vetültek és az iszapból a három ifjú körül hölgyek bújtak elő. Úgy nyújtóztak akárha aludtak volna. Egy hatalmas bucka alól egy rusnya béka figura kelt föl közöttük. Algát szőttek a szakállába és csipás gülü szemét a hajadonok törölgették moszatokkal. Ő volt ennek a vidéknek az uralkodója Vodyanoy egy zsarnok vízilény. A hab szőtte ruhás udvarhölgyek beleremegtek a puszta látványába, és zöld selyemhajuk arcuk körül ringatózott ahogy tánckört alakítottak uruk fekhelyét körbe fogva. A cárevics és... - annyira belemelegedtem a mesélésbe, hogy épp csak meghallottam ahogy mögöttem a vasajtó kinyílt. Ekkor viszont megálltam és hátra néztem.
- Igazán kár – sóhajtotta Juraj – most jött volna a legjobb rész.
Épp a lehető legjobb személy bukkant fel. A lány ott volt Rada temetésénél is, rengetegszer láttam őket beszélgetni, sőt még mi is váltottunk pár szót, kínosat és felejthetőt.
Sötét barna haját alacsony lófarokban hordta és fehér mellényt viselt alatta fekete pulóverrel. Azokat a kényelmes mamuszszerű csizmácskák egyikét viselte. Keze mélyen a dzsekije zsebében volt míg az öngyújtóját kereste, de mikor meglátott minket megállt léptében.
Felálltam és felé fordultam. Kis teremtés volt. Rada átlagos magasságú volt, mellette viszont magasnak tetszett erre még emlékeztem. Icipici orr és száj. Iszonytató gyűlölet a szemekben.
- Szia én... - kezdtem bele. A lány megtalálta az öngyújtóját és fázósan összegörnyedve meggyújtotta a cigarettáját.
- Szia Sergey, emlékszem rád – vetette oda, mintha minden nap itt találkozgatnánk, kifújva orrán a füstöt – nehéz lenne elfelejteni téged mikor felcsináltad a legjobb barátnőmet – kesernyés sötét szemei rám szegeződtek – a halott legjobb barátnőmet.
Juraj inkább visszaállt a babakocsi mögé és a lány most már láthatta a laposakat pislogó Yurit.
- Ő az? Rada gyereke? – kérdezte cigijével felé intve. Fura volt ezt hallani. Amióta kiléptünk a rendőrőrsről mindenki számára az én fiam volt.
- Igen. Izé... figyelj Karina...
- Milyen szar lehet már – guggolt a babakocsi elé alaposan megnézve a babát – kilenc hónapig szenvedsz és végül nem is hasonlít rád a gyerek. Borzalmas. Egy csöppet se látom benne Radat. Olyan, mint te – tele lett utálattal a hangja mire a végére ért. Nem vártam mást igazából. Semmit se tettem, hogy kedveljen. Sőt.
- Szerintem szép gyerek – szólalt fel halkan Juraj. Talán csak most tűnt fel a lánynak, hogy ő is itt van.
- És te ki vagy?
- Ő a bátyám, Juraj.
- Nincs is bátyád – vágta rá Karina – Rada mondta volna.
Fáradtan felsóhajtottam.
- Figyelj. Szeretném jobban átlátni mi is történt Radaval. Szóval gondoltam megkérdezlek szerinted milyen volt, mármint a halála előtt mi volt vele – magyaráztam, és a halántékomon úgy dobolt a fájdalom, mint álmomban az ablakon az eső. Még egy rossz szó és sarkon fordulok. Fogom magam és leugrom a hídról én is, egészen az iszapig süllyedek és onnan verem fel Rada lelkét.
Ki voltál? Ki voltál? Fedd fel magad!
- Mi? – állt fel felém fordulva – hát milyen lett volna?! Te is tudod! Egy kibaszott angyal volt! – a hangja rekedt és fájdalmas volt. Úgy vágta ki a karját oldalra akárha azt várná maga Rada bukkan fel, hogy igazolja a kijelentést.
- Tényleg? – forgattam a szemem. Ez elfogadhatatlan volt számára, műkörmös fehér karmos kezét ökölbe szorította és készen állt, hogy a képembe vágjon vele. Gyere és próbáld meg, akartam szinte mondani. Senki nem volt itt, egyedül mi. Ha elég gyors még Juraj se tudja időben megállítani.
- Ugye tudod, hogy nyomorultnak tartott? – a fizikai fájdalom helyett a szavait választotta – sajnált mert a szüleid elvileg elbaszottak meg, hogy azt se tudod mit akarsz az élettől. Szánt téged. Azért volt veled – most ő forgatta meg a szemeit újra és újra mintha magától is unná már ezt.
Mondj valami újat, ezt már a szeméből ki tudtam olvasni.
- Nem akarta megtartani Yurit – mondtam.
- Yurinak hívják? – nézett le a rá pislogó kisfiúra. Most csak a profilját mutatva először engedett fel a sötétség az arcán. Egy lélegzet vételnyi gyengeséget mutatott majd újra beburkolódzott a gyűlöletébe.
- Nem akarta. Örökbe akarta adni. Azt mondta nem vesz neki semmit, nem ad neki nevet. Én akartam neki babavárót tartani. Tudjátok... tortával meg ilyenek. Mint az amerikai filmekben – ellágyult ismét az arca. Visszatért talán abba a régi életbe, mikor Rada még vele volt, nem tudta mi vár rá és Yuri csak egy apró megfoghatatlan fogalom volt a legjobb barátnője hasában. Több slukk után se válaszolt, puha csizmája orrát ütemesen neki verte a földnek és elnézte a csikkekkel teleszórt betont. Mindjárt vége volt a szünetének.
- Miért nem mondta el nekem? – kérdeztem. Ennyire szánt? Vagy ennyire gyűlölt? Gyerünk Karina, a te szádból elhiszem bármi is az igazság.
- Mert úgy gondolta meg akarnád tartani – motyogta lehajtott fejjel – azt mondta ő nem tudja felnevelni. Valami baj volt a fejében. Néha mesélt róla, hogy nem bír magával. Hogy néha olyan rohadt szomorú, hogy nem bír semmit se csinálni, kikelni az ágyból se. Máskor meg be volt pörögve és elbaszott dolgokat csinált. Verekedésekbe keveredett a hecc kedvéért, és egy rakás pénzt eljátszott a lottón. Mondtam neki menjen orvoshoz. Ma már rendbe tudják tenni az ilyen dolgokat nem? De azt hiszem nem akarta, hogy valaki a szemébe mondja, hogy kattos – szipogott párat, mégse tűnt úgy, hogy sírni fog és hüvelykujjával esetlenül megvakarta az orrnyergét eltartva a cigarettáját.
- Ez végülis egy ijesztő gondolat mindannyiunk számára – mondta együttérzően Juraj. Karina felé fordult és elmosolyodott, egy apró egyetértő kis száj kunkorodás volt csupán.
- Ja, erre teherbe esett. Be volt szarva. Ki ne lenne? Egy gyerek volt benne. Ő meg folyton rosszul volt. Itt hányt reggelente a szemetesbe – bökött oldalra a nagy konténerek felé – én azt is mondtam neki kaparja ki. Minek szenvedjen, ha nem is tartja meg hát nem? De meg volt győződve ennek a gyereknek meg kell születnie. Olyanokat mondott, hogy de hát lehet megváltoztatja a világot vagy mi van, ha ő lesz a kövi elnök. Aztán a vége felé meg olyanokat mondott, de mi van, ha örökli a hangját, vagy a te kék szemedet. Istenem olyan kurva sokat beszélt arról, hogy azt akarja a te szemedet örökölje!
- Végül kék szeme lett – mondta Juraj. Erre láthatóan megremegett a lány. Nem emlékeztem hány éves. Egy-két évvel fiatalabb, mint Rada? Most úgy nézett ki, mint egy középiskolás lány, aki össze van zavarodva, és csak annyit tud valami borzalmas és fájdalmas dolog telepedett a mellkasára. Az élete első nagy vesztesége, ami váratlanul érte.
- Tényleg? Rada biztos örült neki – sütötte le a szemeit Karina – ismerted?
- Sajnos nem tudtunk találkozni.
- Kár. Csodálatos volt. Olyan sokra vitte volna! Mindig mondtam neki indulnia kéne valami vetélkedőn. Vagy inkább ne mert ott sose választják az olyanokat, mint mi. De lehetett volna Youtube csatornája! Ma már simán onnan is be lehet futni. Nem nagyon voltak álmai, nem volt az a típus. Még jó, hogy ő kemény csaj volt. Folyton melózott, neki nem volt büdös a munka. Én viszont el tudtam volna képzelni őt, hozzá is illet volna a bunda meg a pezsgő – ekkor lángként futott át az arcán a vörösség és kicsordult két magányos kis könny – bassza meg, kurva sok pénzzel lógtam neki. Semmije se volt és mégis bárkinek adott kölcsön. És sose fizette neki vissza senki. És ő nem szólt érte. És aggódott a szüleiért mert egyedül maradtak vidéken. Meg mert nem volt sose pénze hazamenni és az anyjának meg gyenge a tüdeje vagy mi – törölte le kapkodva kézfejével a két cseppet – francba mindjárt vége az ebédszünetemnek és csak ezt a cigit tudtam elszívni.
- Részvétem – vett elő egy zsebkendőt Juraj és átnyújtotta a lánynak – Rada tényleg csodálatos embernek hangzik.
- Örökre bánhatod, hogy nem ismerted meg – nevetett, levegősen – azt hiszem tényleg testvérek vagytok, így már látom a hasonlóságot – nézett fel rá elvéve a zsebkendőt – ja. Jó lány volt. Angyal, és most már tényleg az úgy tűnik.
- Bocsánat, hogy feltartottunk a szüneted alatt – folytatta a bátyám – igazán köszönjük a segítséged – olyan illedelmes és távoli volt. Bár olyan tudtam volna lenni, mint ő. Nem ilyen ostoba és szótlan.
- Nem értem mire volt ez jó – dörgölgette orrát Karina a zsebkendővel – hé! – fordult vissza hozzám – tényleg felneveled?
- Igen – mondtam ki magabiztosan. Ez sose volt kérdés. Lehet még ha nem is az enyém lenne is megtenném. Rada odaadta a kezembe és azt mondta vigyázzak rá. Varinka mama összes nevelése pocsékba ment volna, ha annyi tisztesség se lenne bennem, hogy betartom az ígéreteimet. Főleg egy halott lánynak, aki mindent átírt az életemben.
- Jó – bólintott – akkor Radanak azért csak igaza volt rólad. Mikor olyan a helyzet össze tudod szedni magad. De őszintén én elsőként dobnálak vízbe, hogy őt visszakapjam – tette hozzá minden habozás nélkül. Ledobta a cigarettája pöttömnyi csikkjét, megtaposta és bement. Ha most felébrednék és kiderülne ez is álom volt nem lennék meglepődve. A mai nap egy lidércnyomás volt, borongó őrület. Rajtam is kiütközne a családi baj?
- Értem már miért mondtad azt ebbe bele lehet őrülni – mondtam – bármennyit tudok meg nem tisztul a kép.
- Nem hinném, hogy igazán megismerheted – olyan könnyedén mondta ki, mégis szinte lefejezett ezzel a kijelentéssel – nem érthetünk meg másokat. Találgatunk és néha nyerünk aztán zsinórban vesztünk vagy egy tucatszor.
- Adjam fel?
- Fel akarod?
- Nem.
- Rendben – hunyta le szemeit mosolyogva – én meg nem engedném, hogy bárki is a vízbe dobjon. Legyen bármekkora is a fájdalmuk.

Baba Yaga és a tyúklábú háza: Baba Yaga egy orosz folklór alak. Egy idős öregasszony, aki boszorkány. Egy óriási mozsárban repül és a házának csirke lábai vannak, ami oda viszi ahova akarja. Lehet negatív és pozitív szereplő is.