Hajnalban, mikor a kísérteties házunk még nyögve fordult egyet, hogy tovább aludjon, az ágyam szélén ültem. A telefon a kezemben egy esti SMS-t mutatott. Már vagy tizenötperce néztem hátha eltűnik. Vagy érkezik egy másik, ami azt mondja téves volt. De semmi ilyen nem történt. A négy szó makacsul a szemem előtt maradt.

„Minden rendben van veled?"

Írta apám hajnali háromkor. A lehetetlen óra hitette csak el velem, hogy valós. Bár elképzelni is merész volt apámat hajnali háromkor, az asztalánál egy halom papír között ülve. Ekkor felgyulladt benne az emlék. Nekem van egy idősebb fiam, tűnődött el, és a tükörképét nézte a félig üres poharában, amiben whisky van vagy ki tudja mi. Az még inkább fantázia, hogy erre a furcsa gondolatra a telefonjáért nyúlt és írt egy SMS-t. Mégis itt voltunk.
Ha kinevetem az igazán szemtelenség lenne?
Eltettem a telefonom, most még nem tudnék választ írni. Inkább felálltam és leindultam a konyhába.
A kávéfőzőt már Varinka felébresztette és hallottam pöfékelő köhögését. Az árnyas szellemek is mozgolódtak, várták az órát mikor elmegyünk és ismét övék a ház, mint egykor.
Későn jöttem le, ébredtem rá ahogy beléptem a konyhába. Már mindenki az asztalnál ült. Az ajtón belépve pont elkaptam Varinka korholó mondatát. Ez csakis Sergeynek szólhatott. Elég volt ránéznem a sértett arcára.
- Azért vagy folyton fent mert rendetlen vagy. A kikimora nem tűri a rendetlen lakókat – a mélyen sértett hangjából arra tippeltem már egy ideje ment a vita. Sergey mereven előre bámult majd mintegy érzékelve itt vagyok felém fordította arcát.
Még csak mutatnia se kellett, hogy tudjam magyarázatot kér.
- Jó reggelt – ültem asztalhoz Alajos mellé, aki szintén érdeklődve hallgatta a beszélgetést – a kikimora egy házi szellem. Ha valaki rendetlen gonoszkodik vele. Felébreszti este, meghúzza a haját meg nyavalyog – szedtem ki egy karéj rozskenyeret a kosárból majd némi felvágottat is mesélés közben – a tűzhely alatt él elvileg.
- Valóban? – lepődött meg Alajos és megpróbált a nem létező résbe nézni a tűzhelyünk alatt – fantasztikus! – kortyolt a teájába továbbra is a tűzhelyet nézve hátha meglátja a kikimorat.
- Bolondság – legyintett Sergey – nem azért ébredtem fel mert egy szellem felébresztett. Egyszerűen csak fáztam.
- Igaz – sóhajtott Alajos láthatólag szomorúan mégse egy kikimora állt a háttérben – ahogy beléptünk az októberbe kezd hidegebb lenni.
- Mondod te – mondta Varinka ahogy kávét töltött nekem, mellém állva – aztán ne sírj nekem, ha rád ijeszt. Egyszerűbb lenne, ha nem hagynád szét a dolgaid.
- Azok Yuri dolgai!
- Hát most kérjem meg őt, hogy szedje össze? – intett az etetőszékben ülő Yurira, aki a már üres cumisüvegét verte ütemesen a szék tálcájára. Egészen addig míg Sergey el nem szedte tőle mire vörös arccal kezeit a magasba emelve ellenkezni kezdett.
Arra gondoltam felhozom apámat. De nem mertem Varinka előtt, aki talán még most se felejtette el teljesen. Talán ezért gyűlöli anyánkat. Sergeynek esetleg elmondhatnám később, de nem hiszem érdekelné. Senki se érdekli Yurin kívül. Azt hiszem egyáltalán nem érdekelné őket, mert számukra nem volt semmi különös benne. Egyedül számomra volt idegen ez az érdeklődés, és nem kéne untatnom őket.
Azt hiszem unalmas vagyok.

- Pavel mondd csak unalmas vagyok? – kérdeztem azon a délutánon, ahogy néztük a gépet miként keveri a tésztát. A hatalmas lapát precízen körkörösen átmozgatta a lágy sárga masszát és egészen hipnotikus volt. Lehet csak az én gyenge figyelmemnek. A fiú, aki mellettem állt és köténye zsebeiben pihentette kezeit döbbenten felkapta a fejét. Még akár a rosszallást is látni véltem fa arcán.
- Egyáltalán nem. Ki mondott ilyet? – kérdezte egy csöppnyi követeléssel a hangjában.
- Senki. Csak gondolkodtam.
A fiú visszafordult a keverőgép felé és egy ideig mindketten csöndben voltunk. Egy még délelőtt ejtett krémfoltot kapargatott most a köténye mellkasán és kicsit bántam, hogy megkérdeztem. Pavel nem volt túl bőbeszédű, vagy emberbarát. Őszinte volt és szorgalmas inkább, örökké a saját kis útját építve kőről kőre. Arra gondoltam, amit a Madame mondott az egyiptomi útmunkásról. Remélem a világ is emlékezni fog Pavelre mert sikerült egy örökké fennmaradó darabkát adnia neki.
- Ha szeretné... szólhatok Sergey Alexandrovicsnak, hogy... - kereste a megfelelő szavakat – hogyha szeretne vele beszélni. Én természetesen mindig meghallgatom önt. Szóval, ha én is jó vagyok... én is meghallgatom önt Kramszkoj úr.
- Köszönöm Pavel – mondtam megpaskolva a vállát – ma apám írt nekem egy SMS-t. Ez igazán hétköznapi dolog. Azt hiszem. Azt kérdezte minden rendben van-e velem. Csak ennyit.
Itt megálltam. Csiripelő hangokat hallottam. A lisztes zsákok mögül, a tisztítószeres raktár kulcslyukából. A kikimora a kulcslyukon jut be a lakásba. Ezt sose értettem. Elméletileg egy vén banyaként néz ki. Akkor, hogy fér át rajta?!
Ez lehetetlenség.
Borzalmas. Borzalmas. Borzalmas.
Miért nincs értelme?!
- És ön mit válaszolt? – Pavel nagyon halkan ért el hozzám. Most elnézve az arcát egy kisegérre hasonlított. Apró sötét szemekkel, kerek arccal és elálló fülekkel. Ő is a Madame egérhadának a tagja? Kémkedsz Pavel?! Elárulsz?
Te alattomos rágcsáló, te hálátlan.
Az iszonytató gyűlölet iránta berepesztette a szívemet. A gyúló fájdalomtól odaszorítottam a tenyerem és még rosszabb lett.
- Jól van uram? Kér egy kis vizet?
Gyengén akarsz látni? Ha ezek a kezek már nem tudnak zongorázni majd elhagysz? Ha kiderül csak egy molylepke vagyok már nem leszel ilyen udvarias. Pedig mi egy egér egy molylepkéhez képest?!
- Jól vagyok – mosolyogtam, muszáj volt, nem bukhattam le – nem válaszoltam semmit. Mert hát nincs is értelme a kérdésnek – és ott hagytam. Nem bírtam elviselni tovább az árulását.
Kiértem a konyhából és az egész bensőm remegett. Ezek is meg akarják ölni Pandorat. Mind el akarják venni tőlem. Ezért figyelnek azokkal az undok kis szemeikkel akár a pókok arra várva, hogy a hálójuk fogságába essek.
A kinti zsivaj nem tett jót. A halántékomon feszes volt a bőr és úgy éreztem minden szófoszlány legyen valós vagy sem apró tüskeként áll bele az agytekervényeimbe. Gyűlöletes. Fel kéne gyújtani az egészet, hagyni a francba és elmenekülni.
Visszamegyek Nizhneyanskba és mikor odaérek beásom magam a hóba és... és... és.
- Hé – Sergey hangja volt az egyedüli, ami nem sértett. Most is a szokott helyén a pénztárnál állt, mert ő ilyen megbízható.
Cinkos kis mosoly volt az arcán, és én bizonytalanul néztem őt meg a hozzá nőtt fiát.
Testvér, ha te is elárulsz...
- A Baba Yaga elment munkába, de itt hagyta hű szövetségesét – és állával épp csak, hogy én lássam a kisszínpadnál ülő Alajos felé biccentett – beszélni szeretne veled. Gondolom sejted miről.
Akkor ő az én oldalamon van! Elvigyorodtam, ahogy megnyugodtam az öcsém azért csak az én pártomat fogja szemben Varinkaval és mindenki mással. Milyen okos is, hogy kódokat használt! Így, ha ki is hallgatnak minket nem tudhatják miről beszélünk!
- Tessék – szedett ki két tányérra egy-egy szelet csokoládétortát és kitette őket egy tálcára – egy kis cukor jót fog tenni. Sápadt vagy.
Összepakolva a tálcát az evőaszközökkel és szalvétával a kezembe adta. Mindent elkövettem, hogy biztosan fogjam és ne ejtsem el.
- Köszönöm – mondtam csöndesen és megindultam Alajos felé. A férfi keresztbe tett lábbal ült az asztalánál egy üveg kólával, amiből fehér-vörös csíkos szívószál állt ki. Érdeklődve figyelte a cukrászda tömegét kis időre mindegyiket végig mérve. Barna öltönye alól kilógott vékony lábszára és a bordó zoknija. Arra gondoltam ez az árnyalat pont ugyan olyan, mint Varinka szalagjaié, és hogy vajon szándékosan-e.
Mikor észrevett felé közeledni lelkesen intett és kihúzta a mellette levő széket.
- Juraj, pont arra gondoltam megkereslek. Tegnap nem tudtunk sokat beszélgetni.
- Nos – tettem le a tálcát az asztalra és felszolgáltam a süteményeket – itt vagyok – mindent elkövettem, hogy a hangom ne árulja el gyanakodom.
Amint én is helyet foglaltam az egész helyzeten úrrá lett a kínos aura. Én képzeltem volna bele?
De Alajos összefűzött ujjait ugráló térdén pihentette és várt. Magas homlokán néhol elmélyültek a ráncok miközben átvette mit is akar mondani. Ez az egész olyan kibírhatatlan volt, hogy inkább enni kezdtem, így amint elfogy a sütemény le is léphetek.
- A játékod még gyönyörűbb lett mióta nem találkoztunk – kezdett bele torok köszörülve – élvezed a zenét?
Érdeklődve néztem rá. Nem láttam a csapdát a kérdésben, ez mégse jelentette azt, hogy nincs is. Alajos csak egy báb volt a nénikénk kezében. Egyedül a zenémet találhatja érdekesnek bennem, vagy azt mit mondok az általa készített hangszerről. Ezért nem siettem el a választ. A tortaszeletem csokoládé habjába egy szív alakú sós keksz volt állítva és most levettem és enni kezdtem. Alajos türelmesen várt, bár a lába tovább mozgott. Nem egymás felé fordultunk, hanem kicsit el a másiktól, mindkettőnknek egyszerűbb volt így a beszéd.
- Hogy szeretek-e zenélni? – kérdeztem vissza – azt hiszem igen.
- Ez egy elfogadhatatlan válasz – mosolygott rám, összezavartak a szavai és az ártalmatlan hangsúlya – senki se közömbös a zene iránt. Főleg nem egy zenész.
- Én azért távol állok egy zenésztől – a saját hangom úgy tűnt kint az utcafrontról érkezett – mint látja én egy cukrászda tulajdonos vagyok – könyököltem fel fáradtan az asztalra. Ennek sincsen értelme. Látta, hogy egy cukrászdában ültünk, én sütöttem a tortát, amibe épp belekóstolt. Akár még azt is tudhatja a halott kedvesemről neveztem el.
- A zenész nem hivatás – mosolygott tovább töretlenül – gondoljon csak Varinka Ivanovnara. A fénye sose remeg meg legyen fönt a színpadon vagy mellettünk. Én hiszem, az alkotók sose szűnnek meg alkotni, pusztán az emberi szem számára talán láthatatlant kreálnak.
- Ennek semmi értelme – annyira erősen próbáltam felfogni a szavait, mégis mintha vizet akartam volna merni egy villával – ha nincs mellette hangszer a zenész nem zenész csak... csak egy ember, akiről tudod vagy sem, hogy tud-e hárfázni.
Mégis mit számít mindez? Az én képzelt tehetségem, amibe túl sokan kapaszkodtak még engem se bírt el. Felnőttem, és a géniusz fiúból, akiről azt hitték koncerttermet neveznek majd el, egy középkorú fickó lett, akinek három havonta orvoshoz kell mennie mert nem hiszik el képes bevenni a gyógyszereit. És még igazuk is volt!
Néha esténként elképzeltem újra tizenhét vagyok, tele fellépéssel és egy egészséges mennyiségű szorongással. Azt hittem, ha rá tudok mutatni egy pontos dátumra, egy naptári lapra, és ki tudom jelenteni ez volt az a nap mikor megbetegedtem, mikor cserbenhagytam másokat, mikor ilyen lettem sokkal könnyebb lesz az életem. Aztán néha másokat okoltam, a szüleimet, felváltva helyezve a nehezebb súlyt egyikükre majd a másikukra. A nagyszüleimet pusztán, hogy találkoztak. A legrosszabb napjaimon pedig egy megfoghatatlan nem létező személyre mutattam, valakire, akit sose láttam, de az első volt a Kramszkoj névvel. Bárhonnan is ered ez a család, nem-e az ő hibája mindannyiunk szenvedése? Az az ős, aki anyámat megbetegítette, apámat elüldözte, ő volt az, aki vízbe ölte Radat.
- Hadd mondjak egy példát – Alajos felém fordult úgy helyezkedve, hogy végre nagyjából egymás felé nézzünk – vegyünk téged – minden szóra mutatóujjával az asztallapon dobolt – és vegyünk Pavel Pavlovicsot. Igazán érdekes volt a tegnap mert miután egymás után hallottalak titeket tisztábban látom a képet. Varinka Ivanovna rendszeresen megemlíti, hogy sokat gyakoroltok közösen, igazán büszke a fejlődésetekre. De most nem ez a lényeg. Itt vagy te. Több tapasztalattal és technikai tudással, mint a mi fiatal Pavel Pavlovicsunk. Ezért ez a fiú tanulni akart tőled. Így volt?
- Így volt.
- Oly annyira, hogy hajlandó volt a cukrászdádba is beállni dolgozni. Pedig előzetesen nem volt semmi ilyesmi ambíciója. Miért?
- Nem tudom – vontam vállat – bent van a konyhában. Megkérdezzem tőle? – ajánlottam fel és kinevetett. Ó, ez egy költői kérdés volt? Belesétáltam volna mégis a csapdájába? Teljesen elvonta a figyelmem a furcsa szavaival. Elnéztem a férfit, a tiszta szemeit és a mosolyát, amiben sehogy se tudtam rosszindulatot találni. Ő egy idegen volt, ismeretlenségétől fogva pedig talán képtelen is lenne ellenem fellépni. Azt hiszem talán még kedvelt is.
- Próbálj meg válaszolni helyette kérlek – mondta Alajos felhörpintve a kólája maradékát. Próbáltam felidézni mikor először találkoztunk Pavellel. Ő is kólát ivott és az egyik bárszéken ült egy iskolatársával. A véletlenek folytán akkor leültem játszani. Talán Chopin második zongora szonátáját? Akkor biztos a harmadik tételt a temetési felvonulást.
Egy ugyan ilyen napfényes, de hideg napon történt, és én észre se vettem a tova mozduló világot mikor játszottam. Az emberek szelíd tapsa el se ért. Csak egyetlen egy.
A fiú, aki alacsony volt, oly annyira, hogy a vállam vonalát érte csak el, és borús arca volt akár az októberi éjnek havazás előtt, a színpad szélén állt és tapsolt. Úgy tűnt sírni fog és én gondolkodás nélkül felajánlottam neki egy tiszta szalvétát. Elfogadta mégse törölte meg a szemét vele. Felszegte az állát és egyenesen a szemembe nézett. Nem értettem a vibrálását, se szemeinek akaratos fényét és csak vártam mit fog mondani. Lehetetlenségek jöttek ki a száján, és én még most is hallom azt a pillanatnyi rekedtséget a hangjában, mikor legyűrte a könnyeket.
- Kérem szépen tanítson meg úgy játszani ahogy ön.
Ezt a vagy húsz éves fiút épp csak felvették az egyik zeneművészeti akadémiára, és mégis egyetlen darab után úgy döntött a tehetségét a kezembe adja.
Ezt elmondom Alajosnak is, ő pedig mélyen bólogatott a történetem közben.
- És mire gondolsz ebből?
- Hogy nem gondolta át a dolgokat.
- Biztos vagyok benne, hogy Pavel Pavlovics nem ezt mondaná – mondta tanári korholással. Épp csak nem tette hozzá, igyekezz jobban.
Elképzeltem magam Pavel helyébe. Mit érzett akkor mikor igent mondtam, vagy először törettem fel vele vagy harminc tojást. Hogy sose mondta nekem azt megbánta, vagy hogy átvertem.
- Azt hiszem... arra gondolt valami olyat adhatok neki, amit az iskolában nem tanulhat meg. Talán... úgy látta... a játékom valahogy...
- Gyönyörű – mosolygott befejezve a mondatot Alajos – ez az alkotás. Nem csak a zene, amit játszol, a festmény, amit festesz. A lelki lenyomat, amit másokban hagysz szintén alkotás. Megteremtesz valamit és az kivirágzik másban. Alkotás a jó tanács, az elkészített étel és néha még a kellő szidás is. Hogy ne lennél mindig zenész mikor Pavel Pavlovics magában viszi tovább, mindazt, amit adtál neki? Ahogy akkordot vált, a bal keze tempó váltása mind tőled van. Nem szűnsz meg alkotó lenni soha, ha egyszer a világ már látott belőled valamit.
- Azt hiszem értem – sóhajtottam fel. Kegyetlen voltam és nem túl fair. Hagytam magam bekebelezni a képzeletem által és megbántottam Pavelt. Rossz tanár voltam. Nem lehet a Madame egere, semmi közük egymáshoz. Sose beszéltek. A Madame pedig nem az a fajta, aki kémkedne mert ahhoz észrevétlennek kell maradni, és ő azt szívből gyűlöli. Már minden sarkon árulást hiszek, és nem tudom ez a félelmem valamiből született, vagy ismét álmodtam magamnak egy bajt.
- Azt hittem a konzervatóriumról akar majd beszélni -motyogtam a tortámat szurkálva. Alajos felnevetett.
- Hazudnék, ha azt mondanám az imádott Varinka Ivanovna nem kért meg rá. Vagy arra, hogy vegyem rá játssza végig az Erlköninget. De ez szembe menne a hitemmel. Én ugyanis nem gondolom, hogy neves iskolák kellenek ahhoz, hogy valaki jó zenész legyen. Látja a volt nejem, Ligeti Demeter, egy vidéki iskolában szerzett diplomát és mennyire sokkra vitte, mint hegedűművész. Az én édes fiamat meg a legjobb tanárokhoz járattuk és sajnos nem sok látszik belőle – majd mintegy észbe kapva megnyugtatásul feltette kezét – ezek nem egy keserű apa szavai. Semmi sincs veszve, remekül csiszol hegedűt.
A saját apámra gondoltam, hogy ő vajon elismerné-e valaha, hogy a nevelésemet, vagy az én esetemben a hiányát, megbánta valaha. Láttam magam előtt még azon a januári napon mikor több, mint húsz év után először láttam, és mikor rájöttem már magasabb vagyok, mint ő.
Mikor mentél össze, akartam először kérdezni, vagy számonkérni inkább. Én rettegtem tőled, most meg látom az ősz hajad és a ráncaid, hogy merészeltél megöregedni amíg elvoltam?!
Azt hiszem ez fájt. Mert ott ültünk egy nagyon kicsi és sötét kávézóban, és egy ilyen levegőtlen helyen kellett rájönnöm az élet ment tovább. A dolgok, amikre vágytam, a család, akit akartam, megöregedett és megváltozott. Mindezt nélkülem, és elvették tőlem örökre az esélyt, hogy visszatérjünk a gyerekkori cukrászda illatú Moszkvába, a sose-meg-nem-történt vasárnapi sétákra a folyóparton.
Én felépítettem egy fellegvárat, és a puha vattával kitömött játékbabáimmal benépesítettem azt, aztán jött a koccanás a valódi világgal és egy halom szilánk között találtam magam megbénulva a félelemtől, hogy megvágom magam.
- Csalódott? Hogy nem... hogy nem az, aki akarta, hogy legyen?
- Inkább van bennem megbánás, – tekintett le Alajos egyetlen cseppnyi bánattal – mert ha előbb hagyom választani talán hamarabb rájön mit szeretne.
Pelyhes hajába túrt és összeborzolta.
Nem láttam bele soha mások szívébe. Nem tudom ki rejt barátot vagy ellenséget. Mégis azt akartam hinni minden igaz, amit mond.
- Biztos vagyok, hogy megbocsátja – mondtam álmatagon, a nehéz fáradtság úrrá lett rajtam, pedig még dolgom volt. Alajos rábólintott.
- Elnézést – sóhajtottam – mennem kell. De este mindenképp folytassuk majd a beszélgetést.
- Egy kellemes tea mellett – bólintott ismét, bóbitáját előre billentve.
Mázsás tagokkal álltam fel, fél-figyelemmel összeszedve a tányérokat és az üres üveget.
A pultnál ott ebédelt már Pavel, ezek szerint egy óra volt. Mindig pontosan húsz percet vett ki a fél órás szünetéből, kért egy üveg kólát és elől a pultnál megette a két szendvicsét, amit a nővére csomagolt neki.
Fogtam a kezemben a tálcát és nem éreztem a súlyát. Semmit se éreztem akkor, csak egy csipegető érzést a szívem húrján.
Odaértem a pulthoz és Sergey azonnal kivette a kezemből a tálcát. Rám nézett kérdőn, és én csak finoman megráztam a fejem.
Nem volt semmi, üzentem.
A válla feszessége enyhült és átadta a konyhával összekötő ablakon át a tálcát Anyjanak, hogy elmossa. Yuri kérlelően nyújtja a kezét, ő is megnézte volna a tálcát és mikor elesett a lehetőségtől sértődötten nyög fel.
Pavel felém fordult, szemei mégse az arcomat nézik, hanem lesüti őket megbántottan. A látvány csavart egyet a szívemen, a tetteim súlya egészen kibírhatatlanná vált.
- Pavel – mondtam csöndesen és sötét bogarú szeme felcsillan a nevére – sajnálom, hogy kiviharoztam – Sergey mindig kíváncsi tekintetével nem törődtem most.
- Kérem, szóra se érdemes. Nem volt jogom kérdezni.
- De volt – erősködtem – és köszönöm. Azt hiszem nem mondtam sose – a remegő kezeim ujjait kezdtem morzsolgatni – hogy mennyire értékelem a kemény munkád, és hogy milyen remek zenésznek tartalak.
Napszítta arcán nem, de a fülein látszott a vörösség. Bólogatott párat és még egy oly ritka mosolyt is látni engedett. Sergey szinte döbbenten szemlélte, talán ő még sose látta Pavelt ennyi érzelemmel, és tény ritka is volt. Pedig minden dicsérő szavat megérdemelt és én ostoba voltam, hogy nem adtam meg neki eddig.
- Ígérem ezek után keményebben fogok dolgozni, mint a tanárod – ígértem meg. Többnek kell lennem, jobbnak és nagyobbnak. Túl sok helyet kell elfoglalnom, adnom és adnom kell mert olyan sokat kapok másoktól. Hálátlan vagyok, ahogy hálátlan voltam June felé is. Talán még Pandora felé is. Hisz ő figyelmeztetett a csillagok túl messziek, hogy a fohászomat meghallgassák és a kezembe kell vennem a saját életemet.
- Köszönöm szépen uram. Én is keményebben fogok dolgozni – válaszolta komolyan a fiú, azzal a soha ki nem hunyó lángoló akaratával.
- Akkor zárás után üljünk is neki egy új darabnak – már sorra is vettem az itt lévő kottákból a lehetőségeket. Pavel szaporán rá bólintott. Sergey a pulton könyökölve kezével támasztva meg állát figyelte a szóváltásunk és értetlen, de támogató mosolyra húzta száját.

Ezután hagytam megebédelni és felszolgáltam még egy üveg kólát Alajosnak. Bent a belső szobában az ebéd utáni gyógyszereimet lehúztam a vécén. Ahogy figyeltem eltűnni őket a lefolyóban elővettem a telefonom. Újra elolvastam a négy szót, betűről betűre. Nem hinném valaha meg fog történni újra, hogy apám magától kinyújtja felém a kezét. Nem lehetek igazán finnyás, ha úgy vesszük, be kell érnem azzal, amit kaptam.
Az ujjaim lassan kezdték begépelni a választ.

„Jól vagyok. Remélem veled is minden rendben van. Köszönöm, hogy írtál."

A küldés gomb fölött még sokáig táncolt a hüvelykujjam, de valahogy csak hozzáérintettem.
Elküldtem.