Megint egy borzasztó napra virradtunk. Úgy éreztem az elmúlt időszakban a napokat mintha sárban gyalogolva tennénk meg. Semmi se ment könnyen vagy egyszerűen. Juraj határozottan nem volt jól és titkolódzott. Miért?
Elment a Madame-hoz tegnap pedig vasárnap volt. Mi volt annál a nőnél, amit itthon nem talált meg?
A Madame semmit se tudott. Az egész életét egy tökéletes üvegházban élte le. Párizsba emigrált orosz nemességbe született, és tizenhét éves korában megszökött a férjével, aki vagy húsz évvel idősebb volt nála. De azért mégse bátorság kérdése egyik mérhetetlen gazdagságból a másikba menekülni.
Sokkal jobb lett volna a bátyámnak, ha velem beszél, viszont ezt nem kérhettem számon rajta. Ezért várnom kellett amíg ő jön el hozzám. Most viszont még a tekintetemet is kerülte.

Többek között ezért is volt kínos a hétfői munkanapunk. Semmi se akart összejönni, amikor papírt cseréltem a pénztárgépben valahogy sikerült úgy beletennem, hogy beragadt aztán meg kiszedni nem lehetett. Varinka ma nem ment dolgozni ott trónolt a kis színpadon, és dobogó lábbal nézte el nem is igazán saját birodalmát martinit iszogatva. Mivel ennyire szabad volt lepasszoltam neki Yurit ebédidő után, hogy egy kicsit pihenjek én és az izmaim is.
Juraj se volt épp a helyzet magaslatán, és a rövid ebédszünete után ledőlt a hátsó szobában lévő kanapéra. Pavel teát vitt be neki és mindig kimért arcán mintha aggodalmat láttam volna. Ha valaha beszélgettünk volna most lett volna a legjobb lehetőségem megkérdezni ugye ő is úgy látja nincs jól. Mert mikor Varinka mamát kérdeztem ő csak a fejét rázta.
- Nem tudod milyen, amikor rosszul van. Te még nem láttad úgy – mondta. Szívből gyűlöltem mikor ilyeneket mondott, mintha azt róná fel nekem nem ismerem még a bátyámat. De én tudtam mi egy véren osztozunk, mi egy tőből fakadunk míg Varinka csak egy idekeveredett hajtás. Mi Kramszkojok vagyunk.
Ez nevetséges volt. Csak ki akartam élni a haragom valakin és Varinka sose hátrált meg.

Mikor végre átfordítottuk a nyitva táblát és a többiek Pavel kivételével mind hazamentek szakadozva felsóhajtottam. Kiöntöttem Pavel szokott kóláját amíg ő a pulton könyökölve meredt a semmibe. Aztán hirtelen kiegyenesedett és figyelő tekintettel mögém nézett.
Én is hátra fordultam, és Jurajt láttam meg ahogy a hátsó szoba ajtaján kilépett. A tarkóját vakarta és elnyomott egy hosszú ásítást. Úgy tűnt tudott aludni egy keveset délután. Nem akartam lerohanni az aggódásommal mégse tudtam leállítani magam.
- Minden rendben? – kérdeztem túl sok sürgetéssel a hangomban – kérsz valamit inni?
Juraj rám mosolygott üresen és biccentett.
- Egy pohár víz jól esne, köszönöm.
Ő is leült a pulthoz és ismét így találtuk magunkat ebben a különös deja vu-ben ahogy a konzervatóriumi látogatáskor is voltunk. Felszolgáltam az italokat és nem volt miről beszélnünk. Egyedül a hordozójában morcosan nyekergő Yuri adott ki néha hangot. A pultra felrakva se érezte úgy elég figyelem éri és ez bosszantotta.
A cukrászda előtt megállt egy kisebb teherautó, ez nem lett volna a legszokatlanabb, de pont a mi ajtónk előtt tette. Az ablakból láttam az oldalára egy bekötött szemű asszony volt festve, szárnyas szintén bekötött szemű csecsemővel az ölében. A baba apró íjat húzott fel míg a nő a kezében kardot és mérleget tartott. Ez a furcsa cégér annyira szembetűnő volt, hogy a kezeim megálltak a pult törölgetésében. A megakadásom szemet szúrt a többieknek is és ők is hátra fordultak.
Varinka ismét felpattant a székéből és én élesen beszívtam a levegőt tudva bármi jön is megint megbolygatja életünk méhkasát. Szívem szerint átnyúltam volna és betakartam volna a bátyám szemét hadd ne lássa megint ki jött el hozzánk.
Kint a teherautóból egy férfi szállt ki és célegyenesen az ajtónkhoz jött. Varinka már ott várta a kitárt bejáratnál és beinvitálta. A férfi épp csak belépett az ajtón mikor Varinka bazsarózsás arccal kinyújtotta felé kezeit. A férfi szintén két kézzel nyúlt felé és meghajolva elkezdte végig csókolgatni a nénikénk ujjperceit egyesével behintve őket érzelmeivel.
- Ki ez a fickó és miért csókolgatja úgy Varinka mama kezeit, mintha ő lenne Kleopátra? – hajoltam át a pulton, hogy a bátyám fülébe súgjam. A férfi, aki annyi idős lehetett, mint Varinka vicces kis figura volt. Nem volt túl magas épp csak egy hajszállal nőte túl a nőt, és vöröses szőke haja olyan gyér volt, hogy koponyája körvonala átlátszott rajta. Ezzel szemben tömött bajsza alatt a vékony szája eltűnt.
Juraj arcán a felismerést láttam és már-már nyugodt mosolyra húzta száját. Ő is felállt és a férfihez lépett.
- Alajos! Rég láttam – köszöntötte. A férfi, Alajos, feleszmélve egyenesedett fel Varinka kezeit szorongatva. Szórakozott mosollyal bólintott.
- Juraj rég találkoztunk. Remélem jó egészségben van – mondta és visszafordult a nő felé – Varinka Ivanovna, hiányzott – vallotta be. A nénikénk épp annyira belepirult ebbe, mint én. Valahogy furcsának hatott az ötven fölötti Varinkat pirulni látni. Mégis csak ahhoz szoktunk ő a mi mélyen tisztelt művésznőnk.
- Túl rég találkoztunk – mosolygott Varinka – túlságosan rég Alajos. De hadd mutassam be a másik unokaöcsém! Vele még nem találkozott – és kézen fogva beljebb vezette a cukrászdában – Pavel Pavlovicsra biztos emlékszik. Rengeteget fejlődött mióta legutóbb találkoztak. Biztos szívesen játszik majd önnek – fecsegte – és ő itt! Ő a kisebbik unokaöcsém Sergey. Édes fiú. A fia pedig a kis Yuri.
A férfi kezet nyújtott felém és elfogadtam.
- Sergey Alexandrovics Kramszkoj.
- Alajos Szív. Régen a fiatalabbik, ma már az idősebbik – mutatkozott be rendesen kezet rázva – Varinka Ivanovna rengeteget mesélt önről és a kisfiáról – mosolygott le Yurira. Egész jó kiejtése volt külföldi létére.
- Cseh? – kérdeztem érdeklődve.
- Magyar.
Juraj nyugodtabban sétált vissza hozzánk.
- Alajos Alajovics zongorakészítő. Saját műhelye van Magyarországon – mesélte a bátyám visszaülve a helyére.
Ó! A dolgok hirtelen helyre kezdtek kattanni bennem. Ismét kitekintettem a teherautóra. Éppen beleférne egy zongora. Közben, mint két galamb Alajos és Varinka búgva összedugták fejüket egymásnak suttogva.
- Akkor én megyek is – mondta lassan Pavel miközben felhajtotta a maradék kóláját. Érezte ebből ma se lesz extra zongora óra. Kissé el lett hanyagolva az utóbbi napokban és kezdtem sajnálni érte.
- Ó kérem mielőtt elmegy Pavel Pavlovics! – kapkodott Alajos végig simítva gyér haján – mindenki segítségére szükség van a zongora behozásához! Sajnos kissé elkéstem és ezért értem csak most ide.
- Zongora? – kapta fel a fejét a bátyám – csak nem?
Varinka a vállainál fogva felénk pördítette a férfit és karjába belekarolva magához ölelte míg hevesen bólogatott.
- Ez a meglepetésem! Rendeltem Alajostól egy új zongorát ide a cukrászdába, hogy fel tudj készülni a konzervatóriumi felvételidre – kuncogott.
Hát persze. Azt akarta mindenki lássa az új zongorát és ide rendelte. Mellékesen a szeretőjét is át tudta így hívni. Milyen cseles. Elnéztem a bátyám profilját ahogy élettel teli színeket festett rá az öröm hamvas bőre és lopva-mosolyogva ő is a teherautó felé tekingetett. Ujjait összefűzte, de finoman jártak mintha már ők is alig várnák az új hangszert.
Végre egy rendes ajándék. Valami, aminek tényleg örült.
- Akkor jobb lesz minél hamarabb behozni – léptem ki a pult mögül.
- Tudsz maradni Pavel? – kérdezte Juraj – esetleg közösen felavathatnánk az új hangszert.
A fiatalabb fiú szemei elkerekedtek és kapkodva bólogatni kezdett.
- Örömmel! – vágta rá lelkesen faarccal. Pavel egymagában egy paradoxon volt.
Négyen már elegen voltunk ahhoz, hogy beszenvedjük a hatalmas hangszert. Az okos kis gurulós szerkezet és a rámpák megkönnyítették a dolgunkat én mégis rettegtem felborul. A zongoratestet vastagon betekerték fóliával, mintha egy pók hálójába esett áldozat lenne. Ujjaim alatt éreztem a faragásokat az oldala mentén.
Alajos hosszú ujjaival átbogarászta az egész zongorát tetőtől talpig amíg Pavel és Juraj egymás mellett állva szinte vibráltak az izgalomtól.
Én eközben kiszabadítottam Yurit a hordozójából nem akartam, hogy lemaradjon bármiről is. A nyakamba csimpaszkodva gügyögött nekem arról milyen rettenetes is volt lekötözve lenni, és hogy átérezzem fájdalmát néha megrángatta a tarkómon a hajamat.
- Kész is! – porolta le kezeit látványosan Alajos hátrébb lépve. A gyönyörű fehér zongora aranyszínű lábakon állt és kézzel festették fel a díszítését. Apró csengők és girlandok futottak végig rajta, lábai tetején öklömnyi méretű karácsonyi díszgömbszerű faragásokkal. Inkább a nénikénk, mint a bátyám ízlése szerint, de tökéletesen passzolt a cukrászda puccos hangulatához.
A fedélen pedig a teherautón látott embléma volt a bekötött szemű asszonnyal és gyermekkel. Szépséges volt, már-már túl csodálatos, hogy elhiggyem még hangot is tud kiadni.
- Köszönöm – rázott kezet lelkesen Juraj a férfivel majd arcon csókolta a nénikénket is – köszönöm igazán.
Mosolyogva figyeltem ahogy izgágán leült a padra. Pavel és a hangszerkészítő is közelebb férkőzött a zongorához.
Varinka viszont mellém lépett és belém karolt. Lányos bájjal mosolygott és megcsókoltam a feje búbját.
A bátyám óvva simított végig a billentyűkön és a maga örök Atlasz kezeivel, amik oly sok mindent elbírtak mit ez a világ feléjük vetett, elkezdett egy csöndes dallamot játszani.
- Ez szép volt tőled – mosolyogtam arcomat a nő fejére hajtva. A vörös szalagjai izzani látszottak fehér blúzán és ő is szorosabban fogott. Drága nehéz parfüm illata belengett mindent még egy réteget képezve köztünk és a világ között.
- Nem hozhatok mindig örömet – mondta halkan, hogy csak kettőnk között maradjon – de még mindig adhatok valamit. És talán csak ez a lényeg.
Hümmögve engedtem és mind kicsit el lettünk varázsolva a zenétől. Mert a világot aligha lehet rossznak látni mikor valami szép teremtődik előtted, és kitölt azzal a sose múló reménnyel, hogy megtalálhatod a boldogságod.
Itt. Ebben a teremben a szeretők egymásra lelnek, a bátyám mosolyog és a kisbabám ásítva hajlik bele az ölelésembe.

Mikor Juraj a végére ért a porhanyós meghittség egy csöppet engedett. A melankolikus mosolya ott maradt az arcán és már azt hiszem ezt is csodának éreztem. Felnézett Pavelre és intett, hogy cseréljenek helyett. A fiú vörös nyakkal ült a helyére, és bár nagyon finoman, láttam, hogy remegnek a kezei.
- Hajrá – vetettem oda elüldözve a megmaradt bensőségesség érzetét is. A fiú rosszallóan rám nézett és duzzogva belevágott. Pavel ugyan azt játszotta, mint Juraj, csak valahogy teljesen máshogy. Ott ahol a bátyám tisztán játszott, valahogy tökéletes ütemmel, hogy minden hangnak meglegyen a saját csillogása Pavel gyors volt, magasabbra és mélyebbre lengve az akkordok között.
- Kik ők? Tudom, hogy ők vannak a logódon is – halottam a bátyám kérdését Alajos felé ahogy a fedélre festett két alakot nézte. Ez engem is érdekelt és még mindig Varinkaval a karomon mi is oda mentünk.
- Minden zongorámra felfestem, mint márka jelzést. Csak kisebben – mutatott ujjával egy arasznyit – a nő Iusticia, az erkölcs istennője, a jog képviselője. A kisgyermek az ölében pedig Cupido – szeretett teljesen végigsimított a lapra felfestett alakokon – én magam készítettem az utolsó ecsetvonásig! Tudják – kezdett lelkesen bele a magyarázatába – mindkettőt bekötött szemmel szokták ábrázolni a 15. század óta! Mert ugye a törvény előtt mindenkinek egyenlőnek kell lennie ezért Iusticianak nem kell látnia, aki előtte áll! És Cupidonak se kell látnia mert Shakespeare A velencei kalmárja óta tudjuk a szerelem vak! Ez igazán tetszett mindig is. Mert a zene is ilyen nem igaz? Nem számít ki kezében van a hangszer csak az számít hogyan játszik. Szeretem az egyenlőséget, imádom a zenét – bólogatott – sőt! Szerelmes vagyok a zenébe!
Varinka mama erre elengedett és apró léptekkel a férfi elé libbent. Kék szoknyája szinte meg se mozdult és úgy tűnt lebeg nem is jár. Két kezét a férfi arcára tette és ő pedig az övére.
- Ó Alajos – suttogta a nő.
- És az ön zenéjét Varinka Ivanovna... – csókolta meg Varinka tenyerét a férfi – az ön kezecskéi adták Cupidonak a nyilat, amivel eltalált.
A két koros gerle tovább turbékolt egész délután. Alajost, ezt a kis mókás emberkét, aki sehogy se illet a mi marcona nagynénénkhez mégis elbűvölte őt, végül megkedveltem.
Hát tényleg igaza volt.
Cupido szeme be van kötve. Ők voltak rá a példa.

Azon az éjjelen Radaról álmodtam.
Kint álltunk azon az elátkozott erkélyen, ő a törött széken ült, én meg a korlátnak döntöttem a hátam. Köztünk a teli hamutálca és két doboz energiaital. Emlék volt álomba csomagolva. Az én pulóveremet hordta és lábait kinyújtva csupasz sarkát a kőnek nyomta. A lábkörmei is zöldek voltak, én pedig nevetve jegyeztem meg ezt.
Rada körül a szürkés füst selymesen kanyargott fájó hajszínét tompítva. Ilyenkor is kedveltem. Azzal a gúnyos mosolyával fordult felém és az orrán fújta ki a füstöt.
Nem tudom mit mond el rólam, hogy akkor szeretem az embereket a legjobban, ha így néznek rám. Egy jól álcázott mazochista lennék?
Épp eső előtt voltunk, alig egy óra múlva leszakad az ég és én egész éjjelre ott ragadok. Egyikünk se bánta már akkor.
A hűvös időtől meztelen combjain a pelyhes szőr felállt ahogy lúdbőrőzött.
- Nem félsz, hogy meglátnak a szomszédok? – kérdeztem leplezetlenül ruhátlan alsótestét nézve. A pulóverem alig-alig fedett el belőle bármit, és combja oldalán a himlőhelyek égni látszottak. Tompa körmeivel akaratlanul is megvakarta, megszokásból vagy szégyenből ki tudja. Elhúzta a száját és keresztbe tette a lábait.
- Ne fárassz.
Figyelmeztetés, rossz kedvében volt. Viszont én is. Az apám azon a reggelen ismét felhozta, hogy igazán befejezhetném már az egyetemet mivel csak pár elhalasztott órát pakolgattam már vagy két féléve. Ki akart lökni a kényelmes és mégis szűk fészekből. Ezért azt tettem, mint mindig, becsaptam pár ajtót, elmondtam pár panaszos félmondatot anyámnak és otthagytam kettejüket hadd rendezzék le a dolgot.
- Vagy mindenki látta már és nem számít? – kérdeztem nyelvet nyújtva rá. Sötét szemei minden fény nélkül meredtek rám és akkor arra gondoltam túlzásba estem.
- Mi az? – vetettem fel az állam – haza küldesz? És egyedül maradsz inkább, te meg a szar kedved? – és tovább mosolyogtam. Nem akartam haza menni és gyűlöletes volt a gyomrom szorítása a gondolatra.
Rada elnézett engem, egészen addig nem válaszolt míg a cigarettája végig nem égett és egy újra rá nem kellett gyújtania. A gyújtója kattant és fellobbant az apró láng, amit a kezével takart el a világtól. Ismét a gúnyos vigyorával nézett rám az első slukk után.
- Gyáva vagy Seryozha, te nem akarsz innen elmenni - nevetett ki – ennyire félsz apukádtól? Képes vagy egyáltalán bármire? - lesajnálóan lepöccintett a hamuját, át az erkély korláton, amit a szél messzire vitt a hátam mögött - nem vagy több egy házi nyúlnál, egy túltenyésztett rágcsálónál, aki élvezi, hogy ketrecben tartják -azzal bement és otthagyott kint.
Nem kéne egymást bokszzsáknak használnunk, ez járt a fejemben, ahogy néztem az erkély ajtót, amit be se zárt. Rada volt a legállandóbb személy az életemben abban a pillanatban. A baráti társaságom laza volt, az otthoni életem akár a tenger, naponta változott. Ha többet beszélgettünk volna ahelyett, hogy egymáshoz vágunk dolgokat talán jól kijöttünk volna.
Volna. Volna. Volna.
Akkor éreztem először a cigaretta hamu ízét. Innen származik hát minden.
Rada csak az én szemem volt bekötve?

A borzongás kiránt az álmomból, mintha vízbe mártottak volna. A szoba kihűlt, egyre hidegebb lett minden éjjellel. Yuri lefektetése után ledőltem az ágyra, hogy az anyukás Facebook csoportot olvasgassam, de bealudhattam közben. A telefonom kényelmentlenül a hátam alá keveredett míg forgolódtam, és egy nyögéssel kirántottam onnan majd kitettem az éjjeliszekrényemre.
Egy hatalmas ásítással felültem az ágyon. A házunk szokott susogó hangjaiból kihallottam Yuri légzését és azonnal jobban voltam. A fali óra este tizenegyet mutatott és az ablakomon túl a házak fölötti ég koromfekete volt.
Egy gyors fogmosás és átöltözés és már alhatok is újra. Ebbe kapaszkodva felkeltem az ágyból. Rada kísértete még a gondolataimban táncolt, pont úgy ahogy a cigaretta füstje az arca körül. Talán rá kéne gyújtanom.
Nem is értem, hogy juthatott pont most ez az eszembe. Olyan jelentéktelen nap volt az is, mint mindegyik, amit együtt töltöttünk. Igazából bárki mással is megtörténhetett volna. Vajon, ha Yuri nem születik meg valaha egymás eszébe jutunk?
Elsőre nem tűnt fel a zaj, túlságosan is el voltam merülve az álomban és hirtelen kívánni kezdtem az energiaital édeskés ízét.
Ha újra érzem az ízed másra is emlékeztetsz majd?
Másodjára viszont már meghallottam mert egyre közelebb és közelebb ért hozzám. A lépcsőnk kivénhedt fokai nyöszörögve nyikorogtak lassan egymás után. Ez nem volt olyan különös, rajtam kívül még volt három másik ember is itt. Ezért csak belehallgattam a túl lassú léptek zajába és már tartottam is volna tovább a fürdő felé mikor a valaki elhagyta a lépcsőt. Ekkor viszont a léptek még hangosabbak lettek. Tompa puffanásuk és a ház meg nem szűnő hangjai egybeolvadtak. A karomon felállt a szőr és a hideg szobában mintha még pár fokot esett volna a hőmérséklet.
Nem kéne ide tartania, gondoltam. Este volt és az én szobám a folyosó végén volt a lépcső jobb oldalán míg Varinka és Jurajé a bal oldalon. Tizenegy elmúlt. Tíz körül a bátyám kifeküdt az altatóitól, így ő nem lehetett a hangforrása. Varinka pedig nem az a típus volt, aki rám nézne mivel lefekvés előtt fél óráig arcmaszkban sétált, és ilyenkor nem beszélt nehogy ne hasson a ránctalanító. Vagy valami ilyesmi.
A fürdő helyett a szobaajtóhoz léptem és még egyszer hátra néztem a vállam fölött a kiságyra. Yuri csak egy takaróba csavart pukli volt, fölötte a daloló forgó is már rég megállt.
Minden különösebb gondolat nélkül kinyitottam az ajtót és mikor kidugtam a fejem egy női arccal találtam szembe magam. A fekete haja az arcába omlott és elfolyt, sötét kozmosznak tűnt fehér hálóingén. A tágra nyílt ezüst szemek, amik pont olyan döbbentek voltak, mint az enyémek, félő volt kipattannak. A kezében a gyertya lángja meglobbant és egy rémes árny táncolt át alabástrom arcán.
Felkiáltottam.
Az árnyak asszonya hátra tántorodott és ő is felsíkitott. Kezében a gyertyatartó vészesen megingott és már csak egy háztűz hiányzott volna.
- Seryozha! – kiáltotta a szellem. A nagynéném hangján. Jobban végig mérve már láttam tényleg ő az. Ziháló mellkasára tette szabad kezét és megütközve bámultuk egymást. A folyosó másik végén kicsapódott az utolsó ajtó és Juraj állt ott a törött lámpájával a kezében. Úgy tartotta akár egy fegyvert és futva érkezett mellénk. Az árnyjáték borzasztóvá torzította egy pillanatra arcát aztán visszaváltozott önmagává mikor a láng is nyugodtabban libbent ki jobbra-balra.
- Síkitást hallottam – kapkodta fejét keresve a bajt. Yuri a szobában mögöttem nyöszörgött, mégse riadt fel teljesen és magától bealudt újra. Micsoda szerencse.
- Őt kérdezd! – mutatott rám Varinka.
- Mit ijesztgetsz itt szellemnek öltözve! Minek van nálad egy gyertyatartó egyáltalán!
- Nem akartam lámpát kapcsolni.
- Minek fizetünk akkor villanyszámlát?!
Egymást méregettük a nővel, mint két felháborodott macska. Juraj szorítása enyhült a lámpán mikor rájött tényleges veszély nincs jelen.
Varinka kezében a láng szeszélyesen táncolt és mind kicsit ijesztőbbek lettünk, mint napfényben látszódtunk.
Az utolsó csukva maradt ajtó, Varinkaé, is kicsapódott és egy zilált Alajos dugta ki a fejét rajta. Most ugorhatott ki a zuhany alól mert hajából még csöpögött a víz, ami golyóbis fejére tapadt és sötétzöld pólója nyaka átázott, amit sebtében való törölközés után magára rángathatott.
- Varinka Ivanovna, jól van? – kérdezte, a férfi arcát alig láttam, mivel a gyöngye gyertyafény szinte el se ért oda.
Erre elkezdtem átgondolni a dolgokat.
Megütközve visszafordultam Varinka felé.
- Úristen – masszíroztam az orrnyergem – megint a kocsivásárlásról szerettél volna beszélni?
A nő két lépést még hátrált, talán átgondolta színt valljon-e, és végül feladva megrántotta a vállát. Titkolódzás helyett némi sértettséggel válaszolt.
- Bocsánat, hogy jót akarok neked – mondta passzív agresszívan. Most mikor már a hirtelen felugrott adrenalin szintem visszaesett csak nevetni tudtam.
Hát ez remek.
- A válaszom továbbra is nem – rázom meg a fejem gyöngyén nevetve és mindkét felkarját megragadva sarokba szorítom – de köszönöm – cuppantom arcon nyomatékosan, mint a kisgyerek, aki csak erővel tudja megmutatni mennyire is hálás. Varinka lehunyt szemekkel viselte a barbár szeretetőzönt, és bár ráncolta a homlokát, én láttam az ő örökkomor száján a mosolyt.
Ó te bolond vénasszony! Sose változz meg!
- Seryozha behorpasztod az arcom – veregettet vállon és erre elengedtem – jó éjszakát fiúk – majd lepillantva a földre kissé szégyenlősen hozzá tette – bocsánat a bonyodalomért.
Azzal a hófehér éjiruhájában tova reppent akár a pára alkonyatkor, hogy visszatérjen Alajos mellé, aki az ajtóban várta.
Már csak mi ketten maradtunk ott. Én meg a bátyám, és ekkor összenézünk mindketten ugyanazzal a félmosollyal. Ilyenkor, mikor már késő este volt a vonásainkat már meg se lehet különböztetni. Hogy én viseltem az ő arcát, vagy ő az enyémet már mi se tudtuk.
- Mit szólnál egy teához? – vetette fel az ötletet.
- Remek. Hozom a babamonitort és találkozunk a lépcsőnél – mutattam hátra a szobába.
- Rendben – bólintott rá lelkesen – én addig visszaviszem... ezt – emelte feljebb a kezében lévő lámpát és a függők idillien bólogattak, hogy igen, kérlek vigyél vissza. Még egyetlen pillanatig az arcát néztem, azon gondolkodva, hogy is volt képes felébredni az altató ködfátyolát átszakítva.
De végülis hangos sikoly volt.