Teliholdnak kellett volna lennie.
Az ablaknál állva kinéztem a sötét-sötét éjszakába és nem láttam semmit. A Hold elment, valahova nagyon messzire, olyan tájakra vándorolt, ahova emberi szem nem követheti. Amíg ő elvolt a világra nem hullott fény és kint semmi se maradt. Amit nem látsz az nincs is.
Amit én látok az sincs.
Az ablak csak a saját tükörképemet mutatta azt a zilált fiatalembert a nagy szemeivel és véresre harapott szájával. Ez igazi volt, éreztem a fémes ízt.
Még léteztem.
Nehéz éjszakám volt. Az ágyam a hat pokróccal és takaróval suta fészekké vált miután lerúgtam magamról őket. Az, hogy az álmok nem léptek be a szobámba nem volt különös, de ma még az ágyban se tudtam megmaradni. A tagjaim bizsergő érzete kiugrasztott, és én ismét végig jártam sarokról sarokra a helységet. Az idegeim rángatóztak, és mintha valaki a nedves meleg száját a fülkagylómhoz nyomva a nevemet suttogta volna. Ijedten csaptam a fülem felé ilyenkor, de a szellem nem volt akkor már ott.
Talán nem kéne a sötétben állnom, ez ijeszt meg.
Ez a nagyon józan gondolat, az első igazán mióta aludni tértem, boldogsággal töltött el. Ha egy ilyen jó gondolatot ki tudtam találni mindjárt vége ennek az epizódnak.
A gyógyszerek szóba se jöhettek, azzal megölném Pandorat. Mikor tegnap kénytelen voltam lenyelni őket Sergey akaratossága miatt alig bírtam kivárni, hogy kimenjen és kihányhassam őket. Addig térdeltem a vécé előtt míg a lábaim átfagytak, a torkomat felmarta a sav és úgy éreztem semmi se maradt belőlem.
Az íróasztalom mellett álltam mégis sok idő volt mire a kis lámpám kapcsolójához nyúltam.
Nincs itt senki. Csak te vagy itt Juraj.
Egyes-egyedül te.
Meghúztam a kis gyöngyös kapcsolót és az én megbízható lámpám felkapcsolódott. Nem volt sok, de hősiesen küzdött az árnyakkal.
- Remek munkát végzel – dicsértem. Szerettem volna, ha tudja mennyire hálás vagyok érte. Elnéztem a törött darabos ernyőjének szilánkjait, elvesztem a kékekben és a szürkékben, és már hallottam Nizhneyansk deres szelét, ami bebújik a sálad alá mindegy milyen szorosan tekerted magadra.
Először nem szenteltem figyelmet a perifériámon való remegésnek. Ez is valami olyan lehetett, amit látok, de nincs.
De mégis volt.
Oda reppent és megpihent a búra tetején. Hatalmas volt. Akkora, mint az ujjam, nem is, mint a tenyerem. Szárnyai fakóbarnák rajtuk bálhoz illő fehér foltokkal. Prémes gallérjából két antennácska állt ki.
Egy molylepke.
Mindketten döbbenten néztünk a másikra. A lábaim elnehezültek és meg kellett kapaszkodnom az ablakpárkányban.
De hisz csak én vagyok itt.
Ebben a szobában egyedül én létezem.
Ezt azt jelenti. Ez.
Én.
Ő.
Én vagyok a molylepke.

A pászmás világ újra teremtődött előttem. A hat apró lábam erősen tapasztott az üvegre és az az óriás, akinek magamat hittem tévesen, összeesett.
A robaj, amivel a földre zuhant olyam volt, mint mikor a gleccserek leszakadnak. A zaj megrémisztett és az érzékelőim azonnal megőrültek. Fölreppentem és láttam a rángatózó testét a másiknak. Szegény, szegény ember.
Bár emlékeznék rá milyen volt ő lenni.
De én mindig is csak ez a molylepke voltan.
Milyen furcsa eset, miért képzeltem magam valami olyan szánandónak, mint az ember? Nincs szárnyuk, se antennájuk. Egy molylepke képzelheti magát embernek, de egy ember sose képzeli magát molylepkének. Mert ez a dolgok rendje.
Milyen szerencsés is vagyok, hogy felébredtem ebből az álomból!
A fény körül táncoltam, udvaroltam a fényességnek és a kis lámpának is. Mikor a szárnyiam elfáradtak a búra alatt pihentem meg. Innen már nem láttam a szerencsétlen másikat.
Ki akartam fújni magam mielőtt ismét táncra hívom a fényt, de ehelyett hamarosan kövér vízcseppek hullottak nemes, prémes galléromra. Felháborodva röppentem arrébb, le az íróasztalra.
- Mégis mi ez? – kérdeztem, az esőnek ide nem kellett volna beesnie. Felnéztem és megláttam az eső forrását.
Ó jaj! A csinos lámpa sírt. Hüppögött és megmaradt függőin gyémántcseppekként folytak végig a könnyek. Szilánkos üvegei bepárásodtak hamarosan és már nem is világított olyan szépen. Ha itt lett volna az a mihaszna Hold már tovább is álltam volna. Ma viszont még a csillagok is korán aludni tértek és az egész földkerekségen csak a lámpácska, én és az, aki nem én voltam maradtunk.
- Miért sírsz lámpácska? – rebegtettem szárnyaim. A kristályfüggők úgy billegtek nagy szomorúságában akár a fűzfa ágai. Sokáig szipogott még és a szoba teljesen elhomályosult ahogy fénye gyérült.
- Mi lesz most velem? – sírta a lámpa – az én gazdám te vagy. De neked nincs kezed már, nem tudsz le és felkapcsolni. Hogy világítok-e vagy sem nem fog neked semmit se jelenteni. Ki fog égni az izzóm, és te is elhagysz.
Körbe táncoltam ismét, mert a molylepkék ezt teszik, a táncom mégse hozott neki megnyugvást. Csak még szaggatóbban zokogott ahogy neki-neki ütődtem. Úgy tűnt nem ismeri a molylepkék természetét és ez sértett.
- Miért akarod azt, hogy más legyek?! Miért nem tudsz molylepkeként szeretni? – kértem számon még messzebb reppenve tőle. Most, hogy már alig világított bánatában egyre kevésbé tetszett. Ez a lámpácska olyan önző volt.
- Én úgy szerettelek amilyen voltál. Mikor olvastál a fényemben és hasznos voltam. Nem tudsz már úgy szeretni, hogy azt megértsem. Amikor más voltál jobb volt minden. Szerettem a gyöngéd kezeid és a kedves szavaid. Sokkal jobban tetszettél úgy önmagadként.
- De dicsértelek és udvaroltam neked! Mi mást akarhatsz még?!
Hogy merészelte ez az ostoba lámpa kérdőre vonni a személyem. Csak mert egy álomban egyszer egy férfi voltam réges régen nem jelentett most már semmit. Az a valaki, aki voltam, a tiszta szemű elfeledett fiú már nem jöhet vissza csak ez a kis potrohos test maradt hátra.
Hát olyan csúf lennék most?
Szerethetetlen a változásomban?
- Miért ragaszkodsz egy olyan formámhoz, amit már rég elvitt az éjjel? Most ez vagyok. Csak ez tudok lenni!
A lámpácska nem válaszolt. Már nem is számítottam neki semmit csak mert nem tudtam ugyan az maradni. Hát nem érted, hogy én is vissza vágyom oda...
Oda...
Ahol...
Hol is kezdődött minden? Egy nő megszült. Vagy kikeltem a bábomból. A kettő között talán nincs is különbség. Nem térhetek vissza. Nincs. Hova.
A lámpa parázsló fényét valami túl ragyogta.

„Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,

...

Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?"

A szívem izomfalára írták fel ezt a verset. A két csóva örvénylett a sötétben mézes bíborában. A nő, a kezdet és a vég megérkezett.
Vörös ballonkabátja a világ teremtését idézte fel.
Itt vagy, eljöttél, hogy újra alkosd a világom.
Gyere, gyere kérlek, és szeresd ezt a rút testet. Ezt az undorító bogarat, aki lettem.
A rémszemű asszony a markát nyújtotta, és én engedelmesen belemásztam. Fölemelt, hogy belenézhessek a pokol katlanjába, mélyen a förgetegbe, a szeme bogarába. Pókhálók nyúltak el az arcán, a szempillái, mint a halott pók pöndörödő lábai.
A fölött az idegen-ismerős test fölött állt. A férfi szájában habzott a nyál, kezei rángva szvitet játszottak a kopott padlón.
Látod milyen voltam, akartam a nőnek mondani.
Hát akkora bűn, hogy szeretem ezt a kis testet? Ezt a hitvány lepkét, aki lettem?
A nő parányi édeskeserű szájával megcsókolta a szárnyaim pápaszemeit egyesével.
- Szeretsz még? – kérdeztem, és a lámpácska mögöttem hangosabban sírdogált.
Mindent oda adok, amit kérsz. Tessék itt a szívem, úgy is veled írtam tele minden zugát, itt a szárnyam vedd el csak engedd, hogy a válladon megpihenjek.
A teremtő asszony elmosolyodott, félig lehunyt parázs szemeit beárnyékolták elnyúló szempillái.
- Emlékszem még mikor először találkoztunk? – mondtam, a régi élet, a lábánál heverő ember élete lepergett előttem megfoghatatlanul, és emlékeztem – az ablak mellett ültél. Én épp elmentem előtted kint az utcán és láttam az unalmat az arcodon, a távolságtartó lenézésedet. Csak érted mentem be. Soha nem ittam előtte kávét.
Nevetségesnek tartasz, akartam folytatni, de a nő lassan megfordult a lent heverő test felé. Mögötte az ablakon túl kibukott a társának öltözött vörös Hold.
Túl későn értettem meg.
Lehajolt és a rángó férfi fölé térdelt. Csupasz lábai két oldalt fogták közre a lent fekvőt, hogy el ne mozduljon.
- Kérlek ne – mondtam – olyan jó így álmodni.
De mint mindig nem hallott.
Hát persze.
Sose hallottál.
Nem értek a szavaim semmit se neked, csak a tetteim, csak te láttál hát tisztán.
Szabad kezével szétnyitotta a férfi száját. Az felkakadó szemekkel fuldokolt, gurgulázó hangot adva ahogy két ujját leerőszakolta torkán a nő. Szétfeszítve ujjait szabadon leláttam a remegő nyelvcsapra. A habos nyál rászáradt a szája szélére és az eddig földön pihenő orcájára.
Undorító.
A nő megragadott és egy kíméletlen és gyors mozdulattal lenyomott, visszaerőszakolt a testembe.
Az a férfi.
Én.
Ő.
Én vagyok ez a férfi.

Újjá születek.
Újra és újra mikor a Halál meg akar érinteni, mielőtt odaadhatnám magam visszadobnak az életbe.
Még nincs itt az időd. Ne siess.
A szoba ezer hangja nevetett és gúnyolt.
Mindig újjá kell születned, te vagy a kígyó és minden halál csak egy újabb levetett bőr.
Nem lesz vége. Nem rajtad múlik.

Széttárt karokkal feküdtem a földön, a testem kihűlt a padlón és a fagyosság ismerős érzése kötötte gúzsba a tagjaim. Zihálva meredtem a plafonra.
Valamikor hajnal lett. A foszlott kék színek balzsamként hatottak fáradt szemeimre.
Felkeltem és elmentem megmosakodni. A borosta szúrósan ütközött ki az arcomon és lassan vánszorogva megborotválkoztam. A végére a nyakamon több kisebb vágás is volt. Majd begyógyul. Nem számít. Az egész semmit se számított.
A szemeim véreresek voltak, a sok kis vörös féreg ott táncolt a szemem fehérjében. Gusztustalan voltam.
És éhes.

Lent folytatódott a hangtalan reggel. Ez az öreg sóhajtozó ház a miénk. Az összes repedése és nyikorgása hozzánk tartozik, és hozzá tesszük az életünkkel a sajátunkét is, amit majd valaki más fog birtokolni miután mi elmentünk.
De hová?
Leültem az asztalhoz, már meg is volt terítve és a többiek enni kezdtek. A fehér abrosz ferdén állt, valaki beleakadhatott leüléskor, talán Sergey mert felé gyűrődött az anyag. A kávéfőző már leállt gőzpamacsai semmivé foszlottak, és mellette a posta felnyitva és szétválogatva pihent a pulton.
Meg se vártak és ez úgy bántott, mintha valaki tűt szúrt volna a tarkómba. Gyűlöletes volt ahogy Varinka mama megkente vastagon lekvárral a kenyerét és beleharapott, csak ezután nézett rám, elgondolkodva, rágva. Fontosabb volt neki az a szelet kenyér, mint én. Tudtam jól, átláttam kicsi mosolyán. Sergey egy kolbász karikát szúrt fel a villájára és bekapta. Visszatért Radatól és az a lány nem fojtotta még mindig vízbe. Mert őt nem kísértik.
Nem beszélt velem róla sokat. Kizár és elbújik a saját ajtaja mögé.
Miért nem beszélsz velem?
Yuri sehol, talán még alszik, vagy már evett és visszafeküdt.
- Mi az? – kérdezte Sergey újabb karikát vágva a kolbászából – fáradtnak tűnsz. Rosszul aludtál?
- Álmodtam – álom volt-e valóban? Nem éreztem belül a molylepkét, a szárnyaival nem verdesett. De ez nem jelenti azt, hogy nem volt ott.
- Rossz álom volt? – faggatott kíméletlenül tovább. Sose fogja be. Csak nézz és nézz, azokkal a szemekkel, amik nem olyanok, mint a miénk. Mert ő egészséges. Nincs több Sergey csak ez az egy. Milyen csodás is lehet egyedül létezni.
- Szeretnétek még akkor is, ha egy nap molylepkévé változnék? – kérdeztem és képtelen voltam enni. Semminek se volt íze. Már megint elvesztettem az ízeket. Még a keserédest se érzem. A kávé is üres.
- Milyen kérdés ez? – nevetett fel Sergey – szóval azt álmodtad molylepke lettél? Nem kéne olvasnod azt a könyvet, ha megijeszt.
És visszafordult a reggelije felé. Varinka még csak nem is reagált.
Elkerülték a válaszadást.
Azt hitték nem jövök rá?!

Vasárnap volt, én mégis a Madame-hoz futottam. Reggeli után felhívtam, hogy meglátogathatom-e és ő könnyedén belement. A homályos lakás elrejtett minket és az édes-heves szeretkezés legalább egy kicsit elterelte a figyelmemet.
Szorosan magamhoz öleltem a Madame-ot, és ő ismét csak a hajammal babrált mintha az ölebe lennék. A szívére tapasztottam a fülemet és hallgattam a sietős dobogását. Benne nem volt molylepke. Most viszont ahogy itt feküdtünk kimerülve a vérző Magdaléna szentséges tekintete előtt éreztem bensőmben vergődni a molylepkét.
Neki-neki ütődött a szívemnek, felvertük és a kiutat kereste.
- Szeretnél még, ha egy nap bogárrá változnék? – kérdeztem a Madame-ot is. A nő felkacagott hangja akárha az ujjaimat egy kristálypohár peremén húznám végig. Ujja köré csavarta az egyik tincsem és néhányszor meghúzta. Az arany fonállal szőtt paplan, amin pálmalevelek nyúltak el tovább ráncolódott mozgolódására, hogy a fülemhez hajoljon.
- Miket nem kérdezel szerelmem, édesem – búgta – milyen bogárra változnál mondd csak?
- Molylepkévé, azt álmodtam – minden ellenére azt hiszem elég komolyan vett. Szeretett volna rendesen belegondolni a helyzetbe és értékeltem az érdeklődését. Persze, hogy nem mindegy, hogy százlábú vagy krumplibogár leszek-e. Mindkettő nagyon más. Egy százlábút én se tudnék talán szeretni, de egy krumplibogár befér egy gyufás skatújába, amit bárhova el lehet vinni. Mindenképpen praktikusabb, ha krumplibogárrá válik az ember, mint százlábúvá. Elvégre hova teszi azt a sok lábat? És megemelni őket egyáltalán nem könnyű ahogy koordinálni se. Hatnál semmiképpen se kell több láb.
- Meséld el az álmod – mosolygott tovább, sötét pillás tekintete alatt mocorogva jobban belebújtam az ölelésébe. Ekkor elmondtam mi történt és semmit se hagytam ki. A Madame tudott Pandoraról. Azt nem, hogy még mindig itt van, csak azt, hogy egyszer létezett egy nő, aki ezt a nevet és az Ördög arcát viselte.
- Ez egészen egy másik történetre emlékeztet, egy kínai filozófus álmáról.
- De ezt én álmodtam nem egy kínai filozófus – jegyeztem meg homlok ráncolva.
- Azért hadd mondjam el. Csuang-ce azt írta egyszer álmában pillangó volt. Boldog volt és a napfényben repkedett mit sem tudva arról ki az a Csuang-ce. Aztán szétfoszlott az álom és felébredve rájött ő Csuang-ce, és ezt épp oly valósnak érezte, mint az álmát. Ezért hát nem tudta eldönteni valóban ő-e az, vagy a pillangó volt a valóság? Ki álmodik kit? – a Madame tovább simogatta a fejem, de átnézett fölöttem Magdalénára. Nem tudtam mit vitatnak meg, de végül mégis visszafordult hozzám.
- Aligha leszel molylepke. De ha az leszel majd megadom a válaszom – mosolygott le rám pironkodó bőrével csillogva és megcsókolt – jól vagy? Igazán jól vagy? – kérdezte, mégis arca egy pillanatra se változott.
Hogy lehetnék jól, kérdezhetném, ha lennének szavaim, de azokat a molylepke megrágta.
Mi van, ha semmi se igaz és épp, mint a kínai filozófus én se fogom megtudni soha, mi is a valóság?
Mi van, ha az egész életem csupán egy érzékcsalódás és ez a lakás a bútoraival, szépséges úrnőjével és a vörösen lüktető szívvel a festményen csak kitaláció, sose fogom megtudni?
Mi van, ha ez már a halál?

„Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
...
Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?" - William Blake: A tigris (ford. Szabó Lőrinc)