Valami robbanni fog.
A levegő telve volt elektromossággal. Pavel tarkóján felállt a haj. Ilya és Grisha a konyhában egyfolytában megrázták egymást, ha összeért a kezük díszítés közben.
- Eső lesz? – mormogta Anyja mellettem miközben a habzsákot töltötte meg rózsaszín cukormázzal. Az időjós szerint nem. Mégis a hangulat feszült volt, kellemetlen, és én reggel óta különösen rosszul voltam.
Az apró suttogások fel-fel csengtek a fülemben, és nem mindig tudtam magam meggyőzni, hogy nem igaziak. Hiányoztak a gyógyszereim, de nem ölhettem meg Pandorat. Még akkor se, ha az egész testemet nehéznek éreztem és szívem szerint befeküdtem volna a fagyasztóba.
Tegnap még a Madame is megjegyezte, mintha a Holdra költöztem volna vakációzni.
Azért mégis csináltam tovább. Nehéz sóhajokkal és esetlenül, de vittem tovább az üzletet.
Még Yuri is különösen érzékeny volt, többet sírt, mint valaha. Még azok a vendégek is, akik megszokták a jelenlétét ma nem voltak olyan türelmesek.
Varinka többször is mondta Sergeynek, hogy tegye be a hordozójába, amit a pult mögött tartottunk. Ő mégis csak a fejét rázta. Yuri kimondottan utálta, ha nem figyeltek rá ezért általában Sergey magára kötötte és úgy dolgozott.
Nem számított. Már csak a holnap reggeli megrendeléseket kellett befejeznünk és fél órára voltunk zárástól.
Ezért inkább otthagytam Anyjat a torta mellett. Hadd tegye rá ő a díszítést, az én kezeim ma őrülten remegtek, még egy tollat is alig tudtam megfogni. Össze-összeszorítva az öklömet leültem Varinka mellé a pulthoz. A nő ismét túlságosan ki volt öltözve, pedig ma csak egy egyszerű zenekari próbája volt.
Talán később kimozdul?
Elnéztem a délután elmosott színeiben a gyöngyös ékszereit, mindnek olyan matt fénye volt, mint a szeme fehérjének. Belekortyolt a pezsgőjébe és rám mosolygott.
Nem tetszett.

Az elviselhetetlen nap végére értünk. Ilya, Grisha és Anyja átöltözve és összeszedve holmijukat már el is búcsúztak tőlünk. Pavel hátra maradt még egy zongora óra reményében, és egyelőre nem voltam képes lelombozni a visszautasításommal.
Sergey a pultot törölte le míg a mellkasára kötözött Yuri ökölbe görbült kezekkel csüngött rajta mélyen aludva. Úgy tűnt még álmában is fél attól az apja leteszi vagy talán valahol legbelül még emlékezett rá miként hagyta el az anyja.
Pavel feltette az utolsó székeket is lefordítva az asztallapra és felénk indult. Varinka mama keresztbe tett lábai őrülten jártak és üres pezsgős poharát a kezében felejtve az ajtó felé bámult.
- Mit vársz ennyire? – helyettem Sergey kérdezte meg. Az ő szemét tényleg sose kerülte el semmi. Könnyedén kivett a mögötte lévő hűtőből egy üveg kólát és gyakorlott mozdulatokkal kitöltötte egy pohárba, amit egy fél karika citrommal díszitett. Azt hiszem, ha anyánk ki nem józanodik a zene iránti mániájából Sergey hegedült volna. A válla ívét, a csuklója és a könyöke soha nem hezitáló mozdulatait mintha erre teremtették volna. Jó lehet biztos kezekkel élni, és olyan szemmel, ami csak azt látja, ami van, ami fontos.
Mire Pavel mellénk ért, hogy az utolsó szabad helyet elfoglalja már előtte is volt az ital. Egy pohár kólát mindig megivott mielőtt hazament, és Sergey már szavak nélkül készítette elő neki.
- Köszönöm – biccentett neki a fiú, mire az öcsém csak a kezével intett.
- Hmm – tette le Varinka mama mosolyogva végre a poharát, amit Sergey azonnal elkezdett elmosni – meglepetés – tette hozzá megkésve.
- Borzalmas vagy – mondta szemrebbenés nélkül Sergey mosogatás közben.
- Utálom a meglepetéseket – motyogom mielőtt megállíthattam volna magam. A levegő élesen vájt a tüdőmbe ahogy rájöttem kimondtam, és remegő kezeimet a pultra nyomva már szabadkoztam volna, de Varinka csak oldalra billentette a fejét tovább vigyorogva.
- Ez jó lesz – biztosított és én nem hittem neki. Varinka iszonyatos volt az ilyen dolgok felmérésében.

Már csak pár korty maradt Pavel italából mikor megtörtént. A fiú csak nem adta fel a zongora órát még mikor végre dadogva nemet is mondtam neki. Azt hitte, ha elég szomorúan vonja össze szemöldökeit, és némán duzzog a székén belemegyek. És igaza is lett volna, ha nem jön el a meglepetés ideje.
Varinka mama épp csak nem törte le tűsarkait ahogy leugrott a bárszékről mikor kinyílt az ajtó. Sergey már nyitotta volna a száját, hogy elküldje a betérőket, elvégre zárva voltunk, de a nő reakciója megállította.
Két férfi állt az ajtóban, mindketten öltönyben. Az egyik alacsony volt, feje tetején semmi hajjal, amit hiába próbált eltakarni a megmaradt odafésülésével. Széles álla mereven előre állt és arcáról lerítt a méltatlankodás ahogy körbe nézett. A mellette álló férfi magasabb és barátságosabb volt. Halvány szürke öltönye mellett élesen világított se szín szőke szakálla és hátra simított haja. Talán annyi idősek lehettek, mint Varinka, aki eléjük sietett üdvözölni őket.
- Gustav! Yegor Aliyevics! – rázott kezet mindkét férfival – örülök, hogy eljöttek!
- Igazán semmiség Varinka Ivanovna – fogta két keze közé a nőét a kedvesebbik férfi.
- Hol az unokaöccse? – kérdezte beljebb lépve az üzletbe a másik – melyikük az? – nézett felénk. Egymásra pillantottunk Sergey-jel, és ahogy finoman megrázta a fejét megértettem ő se tudja mi is történik éppen.
Jaj ne, éreztem ahogy a gyomrom ugrik egyet és az ebédem felfele indul, a savas íz elöntötte a szám, de sikerült visszanyelnem.
Az összes nap közül miért pont ma mikor a legrosszabbul vagyok?
- Ő itt! – Varinka széles mozdulattal felém mutatott mintha épp egy lakást mutatna be. És itt ez a pult igazi gránit, mondta szinte. Kényelmetlenül éreztem magam a két öltönyös férfi tekintete alatt.
Kérem ne nézzenek rám, rajtam aztán nincs semmi nézni való, ha tehetném még én se tekintenék magamra.
- Juraj – tette vállaimra tenyerét mire összerezzentem – ők itt a Moszkvai Konzervatórium tanácsának tagjai. Gustav Kaiser – mutatott a barátságtalan sötétzöld öltönyösre – és Yegor Aliyevics Sokolov – mutatta be a másikat is – uraim, ő itt az idősebbik unokaöcsém Juraj Alexandrovics Kramszkoj és az öccse Sergey. A fiú Juraj tanítványa Pavel Pavlovics – Pavel épp csak meg nem hajolt a bemutatásra és örök közönyös arcán csillogtak a szemei.
- Kramszkoj, mint a diplomata család? – érdeklődött Yegor Aliyevics.
- Igen! – örvendezett Varinka – a nővérem fiai.
Varinka igazán ritkán beszélt anyánkról, mikor meglátogattam utána se kérdezett felőle. Talán túl sok fájdalmat okozott neki anyánk, hogy képes legyen végig hallgatni róla bármit. A legtöbb nap talán emlékezni se szeretett rá, ezért most a létezésének említése egyenesen az ő szájából ámulatba ejtett. Néha anyánk nem volt több a szememben, mint egy tömeg pszichózis.
- Nem számít – rázta meg a fejét a német férfi – csak azért hallgatjuk meg mert a te unokaöcséd, Varinka Ivanova.
- Miről van szó? – kérdeztem a nőre nézve. Mi közöm lehet nekem a konzervatóriumhoz? Még ahhoz se vagyok kvalifikált, hogy felmossak ott.
- Természetesen azért vannak itt, hogy meghallgassanak a felvételihez. Nem szoktak kivételezni senkivel, de megkértem őket jöjjenek el hozzánk felmérni téged. Ha megfelelőnek találnak részt vehetsz a felvételi eljárásban.
- De én... - ostobán nyitogattam a szám mert hirtelen azt se tudtam hol kezdjem a bajok felsorolását.
- Ez a meglepetésem – hajolt hozzám közelebb szépséges pírral díszitett arcával. Jaj, ne. Most már nem ellenkezhettem. Nem, mikor már eljöttek ide, és Varinka így nézett rám. Egy ütemmel elnyúlt a kínos csönd, és fogalmam se volt mit mondhatnék.
- És a kismedve? – kérdezte Yegor Aliyevics és egyenesen Yurira nézett. Valóban így Sergeyre kötve arccal a mellkasa felé csak a felhúzott kapucnija mackó fülei lógtak ki.
- Az unokaöcsém fia – magyarázta kapkodva Varinka és mélyebb vörösbe fordult az arca, hogy nem mutatta be őt is.
- A neve Yuri – tette hozzá Sergey komolyan.
- Jó, most már az egész családfát tudjuk – hessentette el kezével Kaiser úr bosszankodva az akadozó társalgást – zongorázna végre?
- Köszönöm... de... én? – csuklott el a hangom kérdéssé téve a mondatom. Szívesen bedugtam volna fejem a csap alá, hátha felébredek. De nem tűntek el az emberek, itt álltak és bámultak rám tovább. Kaiser úr olyan mély ingerültséggel nézett rám a szavaimra, hogy önkéntelenül is talpra ugrottam. Hevesen a kezeimet lóbálva indultam meg a zongorám felé. Bármit megtettem volna igazán csak ne nézzen rám tovább apró világos szemeivel.
Ledobtam magam a székre, a térdemet a hangszerbe verve és örültem senki se látta a fájdalmas grimaszom.
Menni fog, mondtam magamnak, tudok zongorázni.
Néha úgy éreztem egyedül azt tudtam.
Összedörzsöltem a kezeimet, a hideg ujjaimba mégse szállt vissza az élet. Hát ez pech, igazán borzalmas és én nem tudok sehova se elfutni már. A két férfi hiába lépett el az ajtótól és jött közelebb, ahhoz, hogy kifussak el kellett volna mellettük rohannom.
Felemeltem a kezeim és mégis megakadtam ekkor.
- De mit játsszak? – fordultam hátra. Sergey és Varinka egyszerre nyitották ki a szájukat. Azt tudtam, hogy az öcsém azt akarja mondani bármit, amit szeretnék, hogy könnyítsen a nyomáson, de a szájában haltak el a szavak mert a nénikénk gyorsabb volt.
- Az Erlköninget Schuberttól – és feszélyezett kis mosolyt villantott Kaiser úr felé, aki nem viszonozta.
Most már akár agyon is verhetnének, az legalább kíméletesebb lenne, mint a szégyenteljes felsülés, ami következni fog. Még egyszer mélyen Varinka mama tekintetébe néztem, de acél szemei nem mutatták az enyhülés jelét. Végülis igazán mindegy, mondtam magamnak, hisz nem is akarok a konzervatóriumba menni. Ha pedig elbukok nem kell nemet mondanom!
Előre fordultam és megmozgattam a vállaim, hogy lazuljanak a riadalomtól görcsös izmaim.
Durván belevágtam.

Ismét a sötétség birodalmán vágtak át, neki indulva újra és újra a rengetegnek. Az apa izzadságban úszva csak előre meredt, a fák közül kibukkanó ösvényt kereste a holdvilágtalan éjben.
A gyermek... a gyermek nem törődött az úttal. Fáradt volt, lázas és olyan apró, túl apró ennyi fájdalomhoz.
A bolyongó lelkek mégse szánták meg. A recsegő faágak, a táncoló ködfelleg mind-mind kísértették őt.
Zizzent az ág és az árnyékokban ott volt ő, a Tündérkirály.
Nincs annyi szép szó még ezen a lelketlen estén se, ami rávehetné a gyermeket, hogy vele menjen.
És ahogy haragba csapnak a szép szavak és a csokoládé keserédessé válik...
Mikor a fák ritkulni kezdenek és a Hold kibukik a...

Ököllel csaptam a billentyűkre, nem tudtam megálljt parancsolni a kezeimnek és összerándulva sújtottak le szeretett hangszeremre. Utána épp csak végig nem simítottam bocsánatkérően rajta. Helyette begörbítve a mellkasomhoz szorítottam az ökleimet, hogy tompítsam a remegést. De semmi se segített. Yuri az éles zajra felsírt és Sergey sürgető suttogással csitítgatta a megriadt babát.
Nem akartam megfordulni és szembe nézni a közönségemmel, mégis egy idő után nem nyújthattam tovább a szégyennel teljes némaságot.
Hátra lesve az fogadott amire számítottam. Sergey arccal felém pillantgatott amíg félig elfordulva a többiektől Yurit vigasztalta, aki koalaként markolta ingjét.
Varinka mama volt a legrosszabb, arca elfehéredett és ahogy szemöldökei összefutottak homloka közepén ezer ránc rajzolódott ki fölöttük. Remegő szája volt a legkegyetlenebb, az a lesújtó vonal, amit már nem tudott jobban összepréselni.
Kaiser úr viszont egyenesen úgy tűnt kész megütni.
- Varinka Ivanova! – hördült fel, arca borongó mélyvörösében minden vonása eltűnt – maga gúnyt akar űzni a Konzervatóriumból?!
- Én... - habogta a nénikénk és a szúrós érzések át akarták szakítani a hasfalamat – nagyon izgult, ennél... ennél sokkal jobb...
- Elhallgattatná már végre?! – meg se hallgatta a nőt helyette Kaiser úr az öcsémre kiáltott rá. Varinkaval ellentétben Sergey nem riadt meg tőle. Erősebben fogta Yurit és felhúzott vállakkal ő is támadásba lendült.
- Hogy meri?! Minden joga megvan, hogy itt kiabáljon – és gyűlöletes szemekkel végig mérte a férfit – sokkal több, mint magának.
- Seryozha! – fogta fejét Varinka mama rémülten. Minden összedőlni látszott én mégis az öcsémnek szurkoltam. Fel akartam pattanni és éljenezni őt, rávenni, hogy fogjon egy seprűt és üldözze el őket. Még idősebb testvérkénk is felsültem ma, inkább bújnék meg mögötte pedig nekem kéne őt megvédenem.
Az őrületben csak Yegor Aliyevics maradt nyugodt, szinte kedves fényt árasztott a sok hangos szó között a maga zavartalanságában.
Akkor szólalt fel mikor Varinka már megpróbálta kituszkolni Sergeyt a konyhába, hangja lágysága végre enyhített a zörgő szívemen.
- Gustav kérlek – vonta magára a továbbra is kiabáló társa figyelmét, aki valóban elhallgatott – valójában ez egy igazán jó előadás volt. Amíg abszurd módon vége nem lett persze – mosolygott rám, és bár viszonozni tudtam volna – sose éreztem még ilyen fojtogató félelmet a Tündérkirály jöttekor. Láttam az erdőt és éreztem a gyermek lázát, az apa remegését – izgatottan a szívére szorította bal kezét és megborzongott beszéd közben – kivételes játék volt. Megkockáztatom jobb mind technikailag, mind előadásilag mint sok diákunk.
Lesütöttem a szemeimet a szavakra. Igazán túloz csak, hogy kimentsen és nem érdemeltem ki az oltalmát.
De Varinka mamának elég volt a szavai. Összekulcsolta ujjait és felvidulva hadarni kezdett.
- Ó Yegor Aliyevics! Ugye? Még nem tudja a végét. Ez az én hibám, jobban fel kellett volna készítenem. De igazán rendkívüli, ugye? Ugye?
- A be nem fejezett darab automatikusan bukást jelent – felelte Kaiser úr.
- De ez nem volt egy igazi felmérő – mosolygott a másik. Kaiser úr csöndben maradt, őszintén meglepett, hogy tud csukott szájjal egy hang kiadása nélkül is szinte ordítani. Vibrált a levegő és közel álltam ahhoz, hogy feladjam és elájuljak. Csak a borzalmas gondolat, hogy mennyire kínos is lenne az tartott vissza.
Pavel megfordult és kikerülve a konyhaajtó előtt álló Sergeyt bement a hátsó szobába. Remek, rájött mekkora egy vicc vagyok és most összepakol és elmegy.
Hiányozni fog, de én hagytam cserben. Mindent elrontottam, akkor kellett volna már sejtenem kár volt felkelnem mikor reggeli közben felborítottam a kávésbögrémet.
- Miért kéne kivételeznünk vele? Hogy elkerüljük Varinka Ivanovna könnyeit? – mosolygott ridegen a német.
- Mert minden tehetséget kár elszalasztani – és ugyan arra a kíméletlen és örömtelen mosolyra húzta a száját, mint Kaiser úr – és mert nem haragudhatsz valakire amiért elrontotta a kedvenc darabod végét.
A kásás gondolataim között kis lámpa gyulladt. Szóval ezért erőltette rám a nénikénk a darabot, pont ezt, amit tudta képtelen vagyok végig játszani.
Ettől valahogy még keserűbben éreztem magam. Fel se bírtam emelni a fejem, csak ültem a zongoránál próbálván máshova képzelni magam.
- Legyen, jöjjön el akkor a felvételire – adta fel a német – de ott – fordult egyenesen Varinka felé – semmit se fog jelenteni ki a nénikéje, az öccse vagy bárkije. A Konzervatórium előtt mindenki egyenlő.
És amilyen hirtelen jöttek úgy távoztak is. Yegor Aliyevics búcsúzkodás közben hosszan szorította Varinka mama kezét, míg Kaiser úr azelőtt kint volt az ajtón mielőtt végigmondhatta volna, hogy viszlát.
Pont a bejárat becsukódásakor bukkant fel Pavel is a holmija helyett egy pohár vízzel. Kapkodva sietett mellém és a vízzel kínált. Döbbenten meredtem a pohárra a kezem mégis nyúlt érte. Hiába fogtam óvva mindkettővel vészesen ingott, és a remegéstől az ujjaimra fröccsent a víz.
- Ne legyen megsértve Kramszkoj úr – mondta rosszallva Pavel amíg ittam – ha Chopint játszik a talpa nyomát is megcsókolják. Annak az úrnak botfüle van!
Furcsán bugyborékolva tölt fel belőlem a nevetés és majdnem félre nyeltem. Még, hogy aki a Konzervatórium tanácsának a tagja botfülű! Csak mert engem a huszadrangú zongoristát nem volt hajlandó megsajnálni, mint Yegor Aliyevics.
- Kedves tőled Pavel – mondtam rekedten, és végre letettem a poharat a zongora tetejére anélkül, hogy elejtettem volna. Sergey hosszú lépteivel mellénk ért, Yuri még nyöszörgött, de már nem sírt. Az apja oltalmazó keze mackó füles kapucniján pihent.
- Az az ember bolond – mondta nekem – magadra ne vedd! De te – fordult Varinka mamához, aki épp csak visszaért a bejárati ajtótól – te talán pont ugyan olyan bolond vagy, mint ő! Mégis mit gondoltál mire lesz ez jó?
Varinka fénylő ékszereivel és vörös foltokkal a megütközött arcán meredt az öcsémre. Aztán a szemeiben megbántódás csillogott, és meg akartam vigasztalni mert nem tett semmi rosszat.
- Kérlek – mondtam csöndesen, és ha a lábam elbírt volna felálltam volna – mit szerettél volna?
- Én csak – kezdte remegő hangon és a lábaim mégse voltak olyan gyengék mert felpattantam és megnyugtatásként óvatosan a vállára tettem kezemet. A végtagjaim olyan messziek és idegenek voltak, mintha a törzsemen élősködő paraziták lettek volna saját akarattal.
- Nem vagyok mérges... csak mondd el mire gondoltál.
- Én... én nem bírom végig nézni ahogy elpazarolod mindened – nem nézett a szemembe, valahova lejjebb az ingem első gombjára meredt – neked nem itt a helyed. Elszalasztva mindazt, ami lehetnél. Nem erre születtél.
A torkom túlságosan szorított ahhoz, hogy én magam mondjam ki a szavaimat ezért Sergey tette meg helyettem.
- Itt van a cukrászda. Ez nem elég? – kérdezte az öcsém mellénk lépve, hogy háromszöget alkossunk. Futón rá pillantottam, és azt hiszem értette milyen fontos volt számomra, hogy ezt kimondja.
Köszönöm, mikor a szavak elapadnak bennem te mindig megtalálod őket magadban.
- Folytathatod a cukrászdát! Amíg csak szeretnéd megtartjuk, legfeljebb felveszünk valakit pluszban, vagy Pavel kisegít minket. Vagy Sergey! – mutatott élesen az öcsém felé. Riadt volt és én mélyen bántam, hogy ezt a beszélgetést muszáj folytatnunk.
- Nem arról van szó, hogy nem vinném tovább, ha Juraj zenei pályára szeretne lépni – mondta lassan az öcsém – de elfelejtetted megkérdezni ő mit akar.
- Nekem itt a helyem – mondtam csöndesen.
- Nem! Nem tudhatod! Volt pár rossz élményed és nehéz időszakod. De most jól vagy, és mindent ott folytathatsz, ahol abbahagytad! Hát nem lenne csodálatos? Beteljesíteni a sorsodat?
Az lenne? Az én sorsom ez egyáltalán? Nem az anyámé, aki megálmodta nekem a zongorát és túl fiatalon leültetett elé majd adott mellém egy borzalmas tanárt?
Vagy a nagyszüleimé, akik hajlandók voltak a szomszédos városba elvinni az óráimra és hitelt felvenni, hogy egy vénséges zongorát tudjanak nekem venni? Mikor inkább a hitelt törlesztették mintsem, hogy kabátot vegyenek?
Szerettem a zenét, de a fagy és a fájdalom beitta magát a billentyűimbe. Nem voltam tehetséges, a túlélésért hajlandó voltam bármennyit feláldozni azért, hogy jobb lehessek.
El kellett tartanom a nagyszüleimet az Amerikába érkezésünk után, és én rettegtem elszalasztani egyetlen percet is a gyakorlásból. Csontot roppantó felelősséggel éltem akkor, és én nem akartam munkává tenni a zenémet újra.
Elegem volt abból, hogy valaki álma legyek.
- Csak azt kérem tőled menj el a felvételire – mondta édeskésen Varinka, és túlságosan is az anyámat láttam benne most – ennyit, jó?
- Jó.

És mikor rossz napjaim voltak és különösen gyenge voltam egy emberhez futottam. Annyi-annyi éve próbáltam túltenni magam rajta, tudatos lenni és az ő javát nézni, ilyenkor mégis nem volt más, akinek írhattam volna.
Ezért mikor egyedül voltam a szobámban és befejeztem a megnyugtatásomra való körözést leültem a laptopom elé. Nem voltam valami otthonos az internet használatban. A cukrászda e-mailjeit Sergey intézte már régóta ahogy a Facebook oldalát is. Én fent se voltam rajta csak egy sima e-mail fiókom volt, aminek postaládájába csak egyetlen ember dobott virtuális leveket.
June.
Haladtunk a korral és rászoktunk az e-mailekre pár évre a szétválásunk után. Főleg mikor a fotóalbumaihoz kezdett el utazgatni és sose lehetett tudni merre van.
Élőben nem is találkoztunk a három évvel ezelőtti esküvője óta. Az a keserű fájdalmas találkozás volt az egyetlen utazásom az elmúlt tíz évben és Varinkat is magammal rángattam.
Ma is magam előtt látom June-t a hóvirág forma ruhájában, a szépséges nevetésével, ami olyan volt, mint a levelek zizegése mikor leszakítunk egy érett narancsot a fáról.
Én is lehettem volna az oltárnál, hitegetem magam már életem végéig, helyette egy olyan férfi állt ott, aki csak boldogságot hozott magával a nászba, és az anyja is hajlandó volt az asztaluknál ülni.
És emlékeszem a pezsgő savas ízére ahogy tósztot mondunk és a ködös világra, amiben az elfolyt lámpafények aranyesőként hullottak June tündöklését megkoronázva.
Azután nem mindig válaszoltam a hívásaira vagy az e-mailjeire, egyre több és több ideig hallogatva őket. Azt akartam engedjen el anélkül, hogy ki kelljen mondanom.
Mégse ment, minden körbe-körbe sétálással bizonyosabb voltam írnom kell neki. Mert ő tudta milyen voltam, emlékként őrizte, a képeibe börtönözte azt a fiút, aki akkor voltam mikor a világot még csak megformálták.
Ezért ültem le, miután felmértem a szobám, ami tyúk lépésben kétszer több, mint rendesben és az ujjaim fájtak ott, ahol körbe haraptam a porhanyós bőrt a körmöm körül.
A legutóbbi levelét két hónapja küldte.

„Kedves Juraj,

Hogy vagy? Remélem rendesen eszel, és minden jól alakul a cukrászdádban. Kérlek nyugodtan küldj képeket a tortákról, amiket készítesz! Szeretem látni mivel foglalkozol.
Velem minden rendben van. Télen elutazom ismét, ezúttal Fokvárosba. A következő fotóalbumomhoz szeretnék képeket csinálni. Itthon folyton munka van és jó lesz elszabadulni. Sam is lelkes, azt hiszem még ő is sokkalja a tévés szerepléseket.
Emlékszel meséltem, hogy szeretnénk összehozni egy civil szervezetek közti szövetséget a külföldiekkel?
Úgy tűnik összejöhet. Franciaország és Venezuela is pozitívan reagált. A többiek még nem válaszoltak.
Talán mikor eljön a következő tavasz meglátogathatnál minket. Mindenkit szívesen látunk. Gyere bármikor, keress bármikor.
Ugye tudod, hogy elmondhatod, ha valami zavar?
Ritkán írsz és én aggódom mire gondolsz.
És őszintén hiányzol.

Szeretettel,
June"

Nehéz volt erre mit írni. June megtalálta a saját forradalmát és civil jogi aktivista lett egy elenyészően rövid operaénekesi karriert ott hagyva. Mégse hinném volt benne egy szemernyi kétség vagy megbánás. A hangja még később is meglesz, de most ki akart állni és megváltoztatni a világot. Én pedig tudtam képes rá mert June már rég nem félt, és én őszintén csodáltam érte. Még mikor ennyire elfoglalt is volt időt szakított rám. Reméltem a férje Sam nem gondolt semmi rosszra. June sose lesz hűtlen, és tudta jól, ami köztünk van az halálra van ítélve.
Addig harapdáltam olvasás közben a mutató ujjam bőrét amíg vér serkent belőle. Kapkodva lenyaltam a kibuggyanó gyöngyforma vörösséget és éreztem az élet fémes ízét.
Egy kézzel kezdtem el begépelni a megkésett válaszomat. Egy másik ablakban megnyitva a fordítót, hogy kiküszöbölje a mára megkopott angolomat.

„Kedves June,

Boldog vagyok, hogy jól alakulnak a szervezkedéseid. Az előző albumod témáját folytatod? Imádtam azt is, vettem még négyet és ki vannak rakva a cukrászdámba, hogy mások is megnézhessék. Sokkal jobb lenne, ha Oroszországban is meg lehetne venni őket a boltban, de csak idő kérdése, ha rólad van szó.
Kérlek ne aggódj értem, sokkal fontosabb dolgok történnek körülötted, hogy engem félts. Én vigyázok magamra becsszó, és itt van Sergey és Varinka. Meg Sergey fia, de ez egy hosszú és bonyolult történet, amit ígérem majd elmondok egyszer telefonban mikor van egy órácskád, amiért tényleg nem kár.
Olyan büszke vagyok rád. Mikor először láttalak a nemzetközi híradóban majdnem elájultam izgalmamban. Ott voltál a tévében és én alig hittem el!
Néha olyan az emléked, mint egy lázálom. Túl szép, hogy igaz legyen. De ne gondolj semmi rosszra, a világ összes örömét neked és Samnek kívánom mert megérdemlitek. Talán majd meg tudlak titeket látogatni, de most itt is kicsit minden átalakulóban van. Sergey fia miatt is, és mert Varinka megkért jelentkezzem a Moszkvai Konzervatóriumba.
Ez igazán nevetséges ugye? Harminc évesen már nem az iskolapadban van a helyem.
Azért mégis megpróbálom.
Nagyon vigyázzatok magatokra és kellemes utazást, alig várom a képeidet!

Szeretettel,
Juraj

Átfutottam még négyszer a sorokat, de az agyam nem teljesen dolgozta fel az írottakat, még ha tőlem is származtak. Ezért feladtam és a küldés gombra kattintottam majd hátra dőltem a székemben.
Az íróasztalom fölötti ablakon kitekintettem a lassuló városi éjszakára, a házakra és a vékony fényű lámpákra, valahol egy autó gyorsított és hosszan sírtak a kerekek. A sebes kezemmel felkattintottam a Tiffany lámpát és törött fénye csillogva hullott a szobára. Eljátszottam az egyik megmaradt könny forma üveg függőjével, és a gyermekkori városomra gondoltam. Ha ott maradtam volna úgy múlók el, hogy senki se tud rólam, Nem lettem volna több, mint egy gyufaszál bedobva egy kútba, ami elég mielőtt beleeshetne a vízbe. Pazarlás lett volna?
Felállva ropogva kinyújtózkodtam, az izmaim még mindig fájdalmas csomókba álltak a sok idegeskedés miatt.
A kis polcom mellé léptem, amin pár szakácskönyv és June két megjelent albuma volt. Levettem a legutóbbit és a kényelmesre kopott szürke fotelembe ültem. A lámpa gyéren világított ide, de mindez nem számított. Kívülről tudtam az egész albumot, este az ágyban fekve fel tudtam idézni belőle az összes képet.
A borítón egy tájkép volt a Szaharáról. June szerette emberien megközelíteni a látnivalókat. Ezért volt az album címe; Állj mellém, láss velem. Nem csak a szenvedést akarta megragadni, addig mutogatni a világ fájdalmát amíg az emberek ráébrednek mi folyik körülöttük. Azt akarta lássák a boldog és nehéz pillanatok kéz a kézben jártak.
Ezt írta az előszóba legalábbis egy hatalmas családi fotóval kiegészítve, amin a Darling dinasztia minden élő tagja egy kerti mulatságon pózolt.
Most nem lapoztam végig az összes oldalt. Nem akartam viszont látni New Orleanst, azt a pokoltornácát, ahol egyszer éltem vagy Algéria sose látott világát. Helyette a legvégére lapoztam.
Van még egyetlen kép, a köszönetnyilvánítással szemközt egy utolsó gondolatként beszúrva. Rajta egy ősrégi, megviselt zongora billentyűivel. Ezt a zongorát a tengerbe ejtették, ott pihent évekig, elvesztette nem egy hangjegyét és a só lekaparhatatlanul megült rajta akár a dér. Sose játszik már, gúnyos tükörmása a szebb és hasznosabb társainak.
Mégis alatta ez állt; „...és én mégis a te hangodat szerettem a legjobban, és ha egyszer visszatalálsz hozzá tudom a világ már nem lesz néma...".
June te szerettél még akkor mikor ezek a mihaszna kezek képtelenek voltak zongorázni. Akkor is szerettél mikor ez a borzalmas test megbetegedett és ott álltál a kórteremben azon a nyár eleji napon kinyújtva felém a karod. Ha minden csillagot felfűzhetnék egy láncra se lenne elég ajándéknak, hogy megháláljam neked.
Tejédes kezek kúsztak végig az oldalon, a vörös karmok nem sértették fel a lapot, de eltakarták a képet.
Pandora ott guggolt előttem, kezeivel elfedve a fotót és felnézett rám. Fekete ruháját az árnyak szabták, és én nem láthattam lassú porcelán szívét a mellkasa mélyén. Mosolygott és lidércfényes szemei csillogtak.
Örülök, hogy nem vagy itt June, és boldog biztonságban élsz messze-messze tőlünk.