Minden reggel úgy ültünk asztalhoz, mint akik bizonytalanok voltak a másik kettő létezésében, és ezért döbbent örömmel fogadja a viszontlátást. Mert mindhárman lefeküdtünk, együtt aludtunk a magánnyal és a saját bajainkkal, bevackoltuk magunkat a takaró alá és szürkeségről álmodtunk.
Aztán jött a reggel.
Varinka mama letette a terítéket, és egy félmosollyal kisimított egy tincset a homlokából. Ő készítette el a reggelit, puha kardigánban, papucsban és kiengedett hajjal, csak egy csattal hátra fogva azt. Még nem öltötte magára a művésznő maskaráját, és fönt a szobája öltözködő asztalán pihentek a kellékei. A szalagjai, drágakövei és gyöngyökkel hímzett ruhája, amit még tegnap este készített ki, mind még aludtak. Elnyomva egy ásítást bekapcsolta a kávéfőzőt. Keménytojást főzött és kenyeret szelt. Nélküle talán a Nap se kelt volna fel.
Mikor belépett az egyikünk, majd a másikunk, a szeme ragyogott ahogy ránk tekintett.
Ó, hát nem csak ábrándok voltatok, sóhajtozott magában.
Juraj és én egy kicsivel előbb a folyóson hasonlóképp üdvözöltük egymást.
Nahát te tényleg vagy!
Istenem, de jó látni egész este aggódtam!
Aztán mind körbe ültük az asztalt és boldogan reggeliztünk a csöndben.
Mert egyikünk se szokott a társasághoz, de egy átnyújtott tál étel, két kanál cukor, amit kérdezés nélkül tudtunk és a főtt tojás feltörése mind mesélt helyettünk.
Örülök, hogy vagytok, mondtuk minden reggel, nem szavakkal mert abból egyet se ismertünk, de tettekkel.
Ebbe a jól működő óraszerkezetbe került bele legkisebb csavarként Yuri, aki nem értékelte annyira a halk reggeleket. Neki még nem tanították meg milyen nesztelen is a meghittség. Nem mintha bántam volna.
Ficánkolt, és ha megcsiklandoztam nevetett. Nehéz nem elolvadni pusztán ennyitől.
Most is a karjaimban fekve forgatta fejét, jól megnézve a számára ismeretlen, érthetetlen dolgokat. A halkan koppanó evőaszközöket vagy Varinka kézmozdulatait ahogy módszeresen görgette az asztalon a keménytojást, hogy megszabadíthassa a héjától.
- Yuri – mondtam neki, és ő rögtön felém fordította tökéletesen kerek fejét. Minden szülő úgy gondolja a saját gyereke a legszebb, de ez azért van mert még nem látták Yurit. A súlyát sikeresen feltornáztuk, és édes kis párnás tagjait lelkesen mozgatta.
- Összeszereljük neki a játszószőnyeget most? – kérdezte a bátyám – és akkor van másfél órányi szabadidőd amíg ő játszik.
Még mindig volt egy csomó cucc, amit csak megvettem neki és sose használtam ki. Többek között a babahordozót, amit teljes szívvel gyűlölt ahányszor beleraktam. Lehet el kéne adnom abban a gyereknevelős Facebook csoportban, ahova kétségbeesésemben hajnali kettőkor beléptem azon az estén mikor hazahoztuk Yurit.
- Ha azzal megvagytok gyakorolhatnánk egy keveset – tette hozzá lelkesen Varinka. A nő hangnemében bujkált valami és nem csak én éreztem így. Jurajjal összenéztünk és egyszerre emeltük meg a szemöldökünket. Valami készülődött.
- Persze – egyezett bele Juraj és felállt az asztaltól – finom volt a reggeli. Köszönjük – hajolt le, és csókolta arcon a nénikénket.
- Menjetek csak összerakni a játékot – intett nekem is a nő – én elpakolok itt.
- Köszönjük – bólintottam rá és kiittam a kávém maradékát. Yurit a vállamhoz véve felálltam én is és Varinkához léptem, hogy a másik orcáján csókoljam meg. A bátyám már kint is volt a szobából mikor a nő finoman megfogta az arcomat, hogy maradjak egy percre.
- Szeretnél egy kocsit? – kérdezte hirtelen mire meglepetten felegyenesedtem. Mi?
- Mi? – kérdeztem hangosan is. Yuri is próbálta úgy fordítani a fejét, hogy ránézhessen Varinka mamára. Talán még ő is meglepődött.
- Szeretnél egy kocsit? – kérdezte ismét a nő és hátra simította haját ahogy halkabban folytatta – venni akarok valamit Jurajnak. De nem lenne fair, ha csak egyikötők kapna drága ajándékot.
- Mégis mit veszel neki, amivel egyenértékű egy autó?!
- Jó, nem egy szuper drága kocsira gondoltam – mondta megfedően – hanem mondjuk egy közép kategóriásra. Most, hogy családos ember vagy egy kombira mondjuk – intett Yuri felé mintha a hét kilót elérő gyerekemnek extra csomagtartóra lenne szüksége.
- Nem kell kocsi – mondtam szemöldök ráncolva – mégis mit tervezel? Tudod, hogy Juraj kiborul a meglepetésektől.
- Ez egy jó fajta meglepetés lesz – mondta és csak nem adta fel – azért gondold át. Mik mostanság népszerű márkák? Toyota? Lada?
- Persze – nevettem fel – rögtön vegyünk egy Volgát, nem? Feketében – és inkább kimentem mielőtt túlságosan beleélné magát a kocsivásárlásba. Már volt egy megbízható autónk. Általában Varinka használta, hogy a Moszkvai Konzervatóriumba menjen vendégórát tartani, vagy a Moszkvai Nagyszínházba próbálni, ahol a zenekarban játszott. Aztán használtuk még bevásárlásra és ennyi mert egyikünk se volt a kimozdulós fajta. Ezekre pedig mind elég volt.
Bent a nappaliban már ott ült a földön a bátyám a szétpakolt a játékszőnyeg kellékei mellett, és a használati utasítást olvasta. Ő azok közé tartozott, akik mindig elolvasták, legyen szó bármilyen holmiról.
- Na, készen állsz? – kérdeztem ahogy a kanapéra tettem Yurit a hasára és körbe pakoltam az összes közelben lévő párnával. Még nem tudott kúszni, de azért így biztonságosabb volt.
Én is a szőnyegre ültem szemben Jurajjal köztünk a játékszőnyeg darabjaival. Nem tűnt atomfizikának, és amíg ő a papírt olvasta elkezdtem megcsinálni. Kiterítettem a szőnyeget összeállítottam a kereszt alakú hidat, ami fölötte ment át, és amire a játékok fognak kerülni. Mire Juraj feltekintett már csak a játékokat kellett rá akasztgatni.
- Ó! – lepődött meg majd összehasonlította a képen látható játékkal – remek! Pont, mint a képen! – dobta le a földre a használati útmutatót. Lelkesen szét válogattuk kettőnk között a játékokat és elkezdtük a felaggatásukat. A Facebook csoport azt mondta a babáknak érdekes játékok kellenek, amik hangot adnak ki és különböző textúrájuk van. Raktunk fel plüss figurákat, mint babakék bálnákat és lehunyt szemű csillagokat, aztán még csörgős karikákat és húzogatni való zsinórokat.
Mikor befejeztük mindketten egy darabig csak néztük a kész játékot.
- Szerinted ez elég érdekes neki? – kérdeztem a homlokom vakargatva. Fontos, hogy sokféle inger érje végülis. Ezért is kell annyit beszélnem hozzá. Nem akartam, hogy hátrányba kerüljön a többi gyerekkel szemben csak mert élete első hónapjaiban ingerszegény környezetben élt. Bár nem tudhattam. Rada lakása még felfedezésre várt.
- Rakjuk alá akkor kiderül – javasolta némi fontolgatás után. Hátra fordulva felemeltem Yurit a hónaljánál fogva, amit ő jókedvűen fogadott, mivel végre visszatért a figyelmem rá. Óvatosan a puha szövetre raktam, barna kezeslábasa élesen elütött a kék-zöld anyagtól, amin katicák voltak.
Yuri némi mozgolódás után ahelyett, hogy felnyúlt volna mindkét kezét a szájába tette, és két tömzsi lábával rúgkapálni kezdett, mint egy felborult teknős. Egy kicsit vártunk hátha ráérez a dologra, de nem nyúlt ki a játékokért.
- Lehet nem érti mire van – ötletelt a bátyám ahogy a baba fölé hajoltunk. Összenéztünk és mindketten ugyan arra jutottunk.
Elfeküdve valahogy bepasszíroztuk magunkat is a játék alá. A keresztben átérő híd miatt négy lyuk volt így közre fogtuk Yurit. Amíg neki az egész teste befért, mi nem jutottunk tovább a vállunknál. Én a kanapéra raktam föl a lábaim, Juraj meg a kandalló szélén támasztotta ki magát, hogy ne a begyújtásra váró rönkökre tegye őket. Nyögve elhelyezkedtem és felnyúlva megráztam párat.
- Na látod? – kérdeztem Yurit – így kell.
- Ez egész kellemes – mondta Juraj hasán egymásra téve kezeit. A hangzavar már felkeltette a figyelmét. Akadozva kiszedte jobb kezét a szájából és nyálas kis mancsával akár egy vipera megragadta az egyik pozsgás arcú csillagot és megrázta. Az egész szerkezet a fejünk fölött finoman megrázkódott hangot keltve. A másik kezét is felszabadította erre és nem eresztve a csillagot most már két kézzel rángatta élvezve a zizegő-csörömpölő zenét, amit keltett. Úgy rángatta, hogy ha igazi csillag lett volna már lekapta volna az égről is akár.
- Remekül csinálod – mondtam ahogy ütemesen a fejemen pattant az egyik vattával kitömött bálna. Juraj rosszabbul jár, neki pont az arca előtt volt egy csörgő és az éles hangra összeszorította a szemét, de nem szólt semmit.
- Egész jó ritmus érzéke van – jegyezte meg még mindig lezárt szemekkel.
A játékidőnek Varinka vetett véget amikor ő is bejött a nappaliba és fölénk állt. Fekete haja körbe fogta arcát ahogy előre hajolt. Mosolygott azzal a melankolikus kis mosolyával amiért mindig vigasztalni akartam. De már nem volt szomorú, nem? Mióta itt voltunk mind, és megtöltjük az életét már igazán nem lehet magányos, nem? Akkor miért volt a mosolya olyan, mint a bátyámé?
- Kezdhetjük a gyakorlást? – kérdezte gyöngéden, szinte sajnálkozóan, hogy véget vet a mókának.

Yurit az ölembe véve felültem a kanapére amíg őkelhelyezkedtek. A zongora és a hárfa között épp csak annyi hely volt, hogy asaját hangszerükhöz juthassanak. Itt halálra voltak ítélve, a kandalló melege,az ablakból beáradó fény mind gyilkos volt a hangszereknek.
A cukrászdában lévő hangszerek szintén ki voltak téve az ottani viszonyoknak ésidő előtt elhasználódhattak. Ki hitte volna ilyen törékenyek ezek a monstrumok.
Ez eszembe juttatta a Varinkaval való reggeli beszélgetést.
Lehet zongorát akar venni Jurajnak. A kocsi és a zongora ára akár egyezhet is.
Ha csak ennyiről volt szó akkor minden rendben van.
Közben mindketten helyet foglaltak és elkezdték a bemelegítést. Én nem nagyontudtam megkülönböztetni a gyakorlást a tényleges játéktól, nem hallottam azelcsúszott hangokat vagy ilyesmiket. Annyi tűnt fel legföljebb, hogy ismételnekbizonyos részeket.
Yurit magamhoz ölelve hallgattam őket, elnézve a mozdulataikat. Varinkaaranykörmei csillogtak a húrok fölött és lehunyt szemekkel hallgatta csak amelódiát. Most így minden cicoma nélkül a játéka is meghittebb lett. Aszemöldökei között nem volt ott az a büszke, nemesi ránc és csak élvezte, amitcsinált. Előre nyúlva vállát úgy fedte be haja akár a temetésen hordott fátyla.
Mindketten olyan magabiztosan játszottak. Még Juraj folyton remegő kezei is úgytáncoltak a billentyűkön mintha simogatná őket. Mindig gyengéd volt velük ésmégis határozott.
A pangó fájdalom, hogy én ezt sose élhetem meg úgy ahogy ők messzi volt és eltudtam tőle tekinteni.
És akkor mi van?
Hát nem leszek zenész. Hadd legyen övék a kottákból húzott barikád éshangjegyekből szőtt álmok. Lesznek majd ők az én messze-messze tündöklőcsillagjaim, én pedig itt leszek lent a földön ott, ahol sár van, de termőföldis.
Kezdek valamit az életemmel én is azért, itt vannak ők és én majd vigyázokrájuk. Családot kovácsolok belőlünk.
Egy nap talán többen is leszünk.
Juraj tegnap meglátogatta anyánkat és nem sírástól vörös hegekkel jött vissza aszeme körül.
Sose kérdeztem meg, hogy van, jó volt elbújni a kegyetlenség mögé a félelmemmelkaröltve. De Juraj azért mindig elmesélte, és mindig azon kaptam szépít vagyegyenesen apró hazugságokat hint el. Tudtam anyánk megőrült. Teljesenelvesztette a valóságot és most ott feküdt egy ágyon minden élni akarás nélkül.Még gondolni se szerettem rá, és leginkább úgy tettem mintha nyaralni mentvolna.
De ha mégis kijönne egyszer képes lennék fogadni? Hellyel tudnám-e kínálni jószívvel az asztalunknál?
Úgy éreztem hirtelen egy tucat ember toporog az életem küszöbén és nekemkezdenem kellett velük valamit. A saját szüleim, Rada szülei és maga Rada is.
Varinka és Juraj valami lassú dallamba kezdtek, olyan volt mintha felelgetnénekegymásnak ahogy elcsúszva játszották a darabot.
Rada jó énekes volt.
Ez az apró részlet hirtelen formálódott meg a fejemben ahogy oda képzeltem anappalink egyetlen talpalatnyi szabad részére.
Nem volt olyan jó, mint June, akinek kristályhangja egy egész operatermet megtudott tölteni.
De olyan hangja volt, amit kellemes volt hallani mikor az erkélyén álltunk ésdalolni kezdett vagy maxra tekerte a rádiót és vele üvöltött. Akár ő maga, ahangja is folyton ingadozott, néha élessé vált máskor rekedté, és ha túl sokáigénekelt sírni kezdett, vagy kacagásban tört ki amíg le kellett ülnie a földre.
Yuri örökölhette a hangját.
Most még csak gügyögni tudott, lelkesen kiabálni vagy sikongatni mikorcsiklandoztam.
Így is vele marad.
A fiúnk életében örök árnyékként bújik majd meg. Egy folt a családifényképeken, egy üres szék Anyák Napján.
Nem engedhetem, hogy a hiánya nagyobb legyen, mint ő maga.
Mert az én életemben is volt egy ilyen személy. Aki nélkül én se lennék. Lubov.
Azért születtem, hogy anyám a kedvében járjon, én mégse ismerhettem meg őtsoha. Árnyék maradt, alaktalan és érzelemmentes.
Pedig én az apám fiának tartottam magam, és tartom is. Kramszkoj vagyok,Alexandrovics, nem Lubovics. Az a messzi nő legyen bárhol, és bár nekiköszönhetem a létemet nem játszik már soha szerepet abban ki is leszek. Legyentiéd az érdem a kezdetért, de a végét én szabom a történetnek.
A zene megállt és Varinka hátra dobta haj zuhatagát míg Juraj a kezeitdörzsölte össze. Feleszméltem, hogy végeztek, és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Juhé – tapsikoltam Yuri pufi kezecskéivel, amit morcosan tűrt majd elnyújtotttiltakozással kiszabadította őket.
- Ez nem volt rossz – mondta megengedően a nő majd felállt és megigazítottakardigánját a vállán. Juraj még elüldögélt egy kicsit elveszetten, az irányombanézve.
- Mi a baj? – kérdezte hirtelen a bátyám mikor Varinka már a kanapén ültelrabolva Yurit. Puha csókokkal halmozta el az édes rózsaszín orcáit ésduruzsolva kérdezgette őt, hogy tetszett neki.
- Arra jutottam, hogy utána járok Radanak. Hogy milyen is volt – és a nénikénkfelé fordultam – hogy mesélni tudjak Yurinak róla.
A babát az ölébe ültetve kezei közé fogta arcomat és mosolyogva megsimogatta.Anyára emlékeztetett hirtelen homok színű emlékképekkel, porlepte diafilmekkéntegy odaadó szülőről.
- Helyes – mondta Varinka mama – mikor mész?
- Szombaton – válaszoltam némi átgondolás után.
- A legjobb, amit tehetsz fiam. Akkor szombat délelőtt megpihenünk mind az utadelőtt – bólintott mosolyogva – és akkor szerencsével jársz.
Bizonytalanul elmosolyodtam én is leginkább, hogy a lelkem remegése át neterjedjen a testemre is. Bárcsak én is hinnék ezekben. Ha elhinném elég, ha sótdobok át a vállam fölött, hogy elkerüljem a balszerencsét, vagy ha sose ülök azasztal sarkára nem kell attól félnem nem találok feleséget.
- Ez megint valami babona? – hunytam le a szemem és meleg jobb tenyerébedöntöttem az arcom.
Egy egészen kicsikét hiányzott anya. Az egészséges, amelyik bármi rosszattettem is az oldalamra állt. Varinka mama nem volt vak a hibáimra veleellentétben.
- Népi bölcsesség. Minden út előtt jobb kipihenned magad és átgondolnod mit isfogsz tenni, mit is viszel magaddal.
- Yurit viszem magammal – mondtam lassan. Még szép, hogy nem hagyom itthon.Neki is végig kell járnia ezt az utat, és nem csak azért, hogy bátorságotleljek benne.