Mikor eljött az árverés estéje hezitálni kezdtem, hogy magára hagyjam Yurit. Nem igazán egyedül persze mert itt lesz Varinka, de én nem leszek itt. Annyira egymáshoz nőttünk, megszoktam, hogy legalább a szemem sarkából látom őt, és azt hiszem ő is megszokott engem.
Nem tudom mikor alakul ki a babákban a kötődés, és jönnek rá ezek az óriások, akik körbe veszik őket azért gondoskodnak róluk mert összetartoznak.
- Alig várom, hogy megtanulj beszélni – mondtam neki ahogy az utolsó kortyokat itta ki a cumisüvegéből – úgy érzem a kapcsolatunk sokkal átláthatóbb lesz.
Az üres üveget a konyhapultra tettem, és a kendőjéért nyúltam, hogy megbüfiztessem, de ekkor sötét forgószélként megjelent a nagynéném és követelőzően kinyújtotta a karjait felém. Ha Yuriról volt szó mindig kicsit akaratosabb volt.
- Add csak ide – mondta – nehogy bepiszkolja a ruhád.
Ellenállni fölösleges lett volna. Néha elgondolkodtam hova tűnt az a nő az emlékeimből, aki egykor ő volt. Már nem volt szűkszavú, nem lehetett eltiporni és vasakaratával azt a fajta szülői szigort adta, amihez életemben nem volt közöm. De talán akkor kellett feladnia azt az énjét mikor rájött a bátyámnak szüksége van rá és arra, hogy gondoskodjanak róla. Ha két törékeny ember összekerül a végén az egyiknek meg kell erősödnie. A bátyám valami olyasmit mondana erre Varinka olyan, mint a szufflé; csak kívül kemény.
- Sajnálom, hogy egyedül hagylak titeket – mondtam miután átadtam a babát. A nő már kiengedte fonatait, innen lehetett tudni ma már itthon szándékozik maradni. Yuri örömmel kulcsolta parányi ujjait az egyik szabad tincsre és kezdte el húzni akárha csengő zsineg lenne. Varinka homlokán átfutott egy fájdalmas ránc, de ügyes ujjaival lehámozta a csöpp kezet. A combjáig érő sötét hajkorona tompán világított a sárgás nap végi fényben.
- Ugyan – mondta, de nem igazán nekem hanem Yurinak – elleszünk. Majd hárfázok neki.
Ebben eddig se kételkedtem. Megfordulva elkezdem elmosni a cumisüveget, hogy legalább ezt is letudjam. Ha nem lenne Yuri is így töltené az estéjét. Kiöntene egy pohárka brandyt és leülne zenélni. Amíg nem itt laktam a két hangszer az én szobámban volt, ahol tökéletesen tárolhatták őket védve a fénytől és nedvességtől. Aztán jöttem én, és az imádott hárfa és zongora leköltözött a nappaliba, a kandalló mellé. Igazán egy bomba volt arra várva, hogy tönkre tegye őket.
- Tudod mire gondoltam? – kérdezte hirtelen. A kezeim azonnal megálltak a mosogatás közben és éreztem ahogy a hátamra feszül az ing az izmai összeugrásától. Radara gondolt? Mindenképpen.
- Mire? – kérdeztem inkább tudatlanságot tettetve.
- Arra gondoltam, – kezdte tőle elütő egyszerű örömmel – hogy Yuri fúvós hangszeren játszhatna – lelkesen dörgölgette a kicsi hátat közben jobb vállára terítve a rongyot és át véve haját a balra – persze ez a te döntésed. Inkább valami népszerűbbet szeretnél? Ó, mondjuk cselló! De én igazából a fuvolára gondoltam.
Értetlenül bámultam a nagynénémet. A két foszforeszkálóan villogó szemét és a mosolyát ahogy arcát a kerek fejecskéhez nyomta.
- Még csak ülni se tud segítség nélkül.
- Nem is ma kezdenénk – védekezett. Mikor rájött Yuri nem fog büfizni inkább újra elfektette a karjaiban. Ismét eljátszották a haj rángatós rituáléjukat, és én addig megemészthettem az ötletet. Eszembe nem jutott a négyhónapos kisfiam zenei jövőjén gondolkodni. Végülis nem lenne alaptalan. Egy világhírű rokonnal jó esélyei lennének. Ha pedig a bátyám munkamorálját és fantasztikus kezeit örökölte ő is befuthat. Nagyon csábító volt erről fantáziálni. Csak túlságosan anyámat juttatta eszembe.
- Ahogy ő szeretné – adtam kitérő választ – ha elég nagy lesz majd megkérdezzük tőle.
Varinka mama elképedve rázta meg a fejét. Úgy tartotta Yuri fejét mintha nem akarná, hogy hallja milyen ostobaságokat beszél az apja. Az elmosott üveget eltörölgettem és kiraktam a szárítóra.
Lassan indulnunk kellett, amint Juraj lejön az emeletről mehetünk is. Fölösleges lett volna itt várni ezért elindultam kifelé a konyhából. A nő rögtön a sarkamban volt.
- De hát akkora már túl késő lesz! És amúgy is egy kisgyerek nem is értené meg.
- Ha nem érti meg, akkor nincs is miről döntenie – vágtam le magam a kanapére – és kérlek – néztem rá ahogy mellém ült – te is mennyi voltál mikor hárfázni kezdtél? Tizenhárom? Fölösleges siettetni. Lehet nem is érdekli a zene lehet... - a karjaimat a levegőbe dobva az első ötletem kimondtam – lehet kerámiázni akar!
Úgy tűnt a puszta gondolat is sértette a nőt. Hitetlenkedve lenézett a csecsemőre mintha azt várná ő maga ellenkezzen. De a fiam csak kényelmesen bevackolta magát Varinka mama karjaiba és ásítozva készen állt arra, hogy elnyomja az álom. Szeretetteljesen megcirógattam homlokát ujjbegyeimmel és már egy kicsit hiányzott pedig még el se mentem. Varinka mama előre omló tincsei mögül figyelt engem, szokatlanul izgága volt, mocorgott és bámult, és egyiket se gyakran csinálta.
- Mi van veled? – kérdeztem elemelve a kezem Yuritól – fura vagy.
A nő szemei felvillantak és titkolódzó mosolyát nem tudta elég hamar elrejteni. Valamit tervez. Úgy voltam vele engedékeny leszek és nem firtatom tovább.
- Állj csak fel fiam – mondta inkább és letette Yurit a kanapéra a párnák közé. A háttámlán volt egy zöld bolyhos kis pokróc odakészítve, hogy mikor itt szunyókáltunk be lehessen takaródzni vele. Most is kiterítette rá finoman alá tűrve a széleket. Hirtelen olyan lett, mint egy káposztába becsavart baba-burrito.
Sóhajtva felálltam és vártam mit talált ki megint. Elém lépett és szikrázóan aranyozott körmeivel a csokornyakkendőmet kezdte birizgálni. Tudtam, hogy ferde, egy órával ezelőtt se tudtam egyenesbe hozni. De talán az én édes-zord nagynéném puszta akaratereje elég lesz.
- Seryozha – ciccegett megfedően, de bárhogy próbálta nem sikerült megigazítania a nyakkendőt.
A lépcső halkan nyikorgott ahogy Juraj lefelé dobogott. Legalább mindjárt indulhatunk, gondoltam nevetve.

A szeptemberi naplementének kikopott színei voltak. Mintha a Nap, ami egész nyáron végig táncolta az eget a legszebb ruhájában az ősz közeledtével egyre hamarabb rúgná le széttáncolt cipellőit.
Egymás mellett ballagtunk le az utcán, ugyan azon, ahol végig szaladtam Rada után is, és én émelyegve kergettem el ezeket a gondolatokat. A Fekete Nyúl álarca ficánkolt már a zsebembe édesen duruzsolva vegyem fel. Bár lepisszeghetném, de igaza volt. Ma elmenekülök és befutok a felbolydult álomvilágba. Ma este nem leszek Sergey, csak pár órára, de feloldódom, mint a bátyám kávéscsészéjében az örökösen párban járó két kanál cukor.
Ígérem holnap visszatérek magamhoz.
Visszabújok a bőrömbe, bekötöm a cipőfűzőmet és még meg is fésülködőm. De ma hadd legyek más, a Fekete Nyúl, aki semmivel sem több a Fehér Nyúl árnyékánál.
Nem azért, hogy messze fussak, csak a saját bajom másképp láthassam. Hadd lehessek közönyös és értetlen még ma este utoljára.
És ígérem mikor a reggel felvirrad örömmel leszek újra önmagam.
- Mitől vagy olyan ideges? – kérdezte hirtelen Juraj, a hangja messzi volt és kedves.
- Huh? – fordítottam felé az arcom és mikor rájöttem hol is vagyok mosolyt erőltettem magamra – azt hiszem csak a fáradtság.
- Ijedtnek tűnsz inkább – bocsánatkérően arrébb pillantott mintha nem akarna lebuktatni. Nem kéne meglepődnem, hogy ő rögtön rájött mindenre. A félelem egy jól ismert társaság volt számára, és ha az egóm engedte volna, hogy hangosan is bevalljam milyen gyáva vagyok megosztottam volna vele mindezt. De az apámra is ütöttem, és a büszkeség egy olyan palást volt, amit örömmel viseltem.
- Varinka meséin gondolkodtam, – hazudtam és tudtam átlát rajtam ahogy felvonta szemöldökét – hogy miért kell ilyen ijesztőnek lenniük.
- A babonák arra vannak, hogy megvédjék az embert. A félelem életben tart.
Láttam a hezitálást a szája remegésén, az erő gyűjtést, hogy megkérdezze mi bajom van. Konokul mégse akartam megosztani vele mert tudtam őt is valami zavarja, amit velem nem oszt meg. Általában úgy gondoltam jól megértjük egymást, könnyen kapva el a másik szeme fényének villanását és a szünetekben megbúvó mondatot. Ezért is volt most olyan különös, hogy egyikünk se mondta el a másiknak azt az egy nagy félelmét. Ilyenkor emlékeztetve lettem, hogy a szívemnek ismerős, de a szemem előtt néha elveszik. Az egymás nélkül le élt évek köztünk ragadtak, és nekünk egyesével kellett átmásznunk rajtuk.
Ezért most az első kibúvót megragadva én kérdeztem előbb.
- Mi az a mavka? Amit elűz a fésű – egy ideje már észrevettem a bátyám kabátzsebeiben, vagy ingzsebeiben az apró fésűt. Egy régi női darabot a nyél nélküli fajtából. Talán a nagymamánké volt, vagy réges régen Varinkaé. Még akár az anyánké is lehetett, amit a gyerekkori szobájában talált mikor beköltözött oda. Most is a zsebébe nyúlt, kitapogatta az egyszerű fából készült fésűt és kissé megvonta vállát.
- Egy gyönyörű nő, aki... akinek hosszú a haja eltakarja, hogy a hátán nincs bőr. Belelátsz, a csigolyáit és a szerveit mind végig számlálhatnád. Nincs tükörképük vagy árnyékuk, és ha összetalálkozol velük elcsábítanak és halálra csiklandoznak... aztán levágják a fejedet – ádámcsutkája megugrott ahogy nyelt egyet – Varinka mama úgy gondolja Pandora is ilyen nő volt. Vagy lett. Vagy... ki tudja? – erőltettet magára könnyed nevetést, de a hangjába belekúszott a kétségbeesés.
Kérlek mondd azt képtelenség, kérlek mondd azt mindez valótlanság, hogy halott, és sose jön vissza értem, hallottam ki a szívéből.
Ha Pandora egy mavka volt, és Rada egy ruszalka lett akkor igazán végzetes pechünk van a nők terén.
Legalább June még élt, boldogabban, mint mi ketten együtt összeadva.
- Ha fésűt adsz neki, megfésülködik és addig elfuthatsz. Ostobaságnak tartod, ugye?
- Nem – mondtam zsebre vágva kezeimet és némi szünet után ismét megszólaltam - de ő... igazán ijesztő volt, nem? – kérdeztem ahogy végig haladtunk a múzeum elnyúló oldalánál, hogy a bejárathoz érhessünk – ahogy írtál róla... az olyan... ijesztő volt – nem találtam a szavakat, vagy inkább nem akartam őket megtalálni. Bármit mondani róla veszélyes volt. A bátyám üres mosolyra húzta száját, hogy megnyugtasson. Sose voltam még ennyire biztos abban, hogy rosszul van. Lehet megint fellángolt a betegsége. Varinak mama figyelmeztetett már többször is rá. Néha megesik hiába a gyógyszerek, vagy az orvosi konzultációk. A bátyám gyógyíthatatlan, mondogatta és ez az utolsó szó olyan nehezen ereszkedett ránk, míg már magamon is éreztem a kórt.
Zsibbadt ujjakkal elővettem a cigarettás dobozom és a gyújtóm, hogy rágyújtsak. Mióta Yuri velem volt erősen leszokóban voltam mégis nehezen ment. Rada jutott eszembe örökösen az illatáról, a füst látványától, még a gyújtó kattanásáról is. Kifújtam a füstöt felfelé fordítva az arcom, a lombok felé küldve, amik alatt elsétáltunk, és közben Juraj is megtalálta a válaszát.
- Ijesztő volt – adott nekem igazat – tudod mikor valaki meglátta különösen, ha meg is szólította, szinte mindig viszolyogtak tőle. Kellemetlen volt a közelében lenni, hogy őszinte legyek. Nekem nem... egy idő után – felsóhajtott és összébb húzta magát pedig még mindig meleg volt – ez egy borzalmas hasonlat, de... tudod réges régen, egyszer Nizhneyanskban voltam egy nyitott koporsós temetésen. A nagyszüleink egy régi barátja volt, és élve is ismertem a nénit. A búcsúztatás alatt meg lehetett tekinteni egy virágokkal telepakolt szobában. Pandora közelsége is valami ilyesmi volt. Valami gyönyörűvel körbe pakolt elkerülhetetlen borzalom. Nem tudod nem észrevenni, és valamiért közelebb akarsz hozzá jutni, de mikor mellette állsz egészen elönt a rettenet. Sokáig azt hittem a testi fogyatékossága miatt ilyen távolságtartóak vele, gyűlöltem is őket érte – húzta el a száját, pedig olyan lehetetlenül hangzott az ő szájából a gyűlölet – elvégre mindenki fél attól, ami hasonlít rá, de mégse az. Most már nem hiszem.
- Akkor te miért... - csak halkan tudtam kiejteni az utolsó szót a számat eltakarva a cigarettát tartó kezemmel – miért szeretted?
- Hogy miért? – érdeklődve nézett rám, mintha nekem kéne tudnom – igazad van. Miért is? – és ideges nevetésben tört ki. Megrendülve álltam meg, és ő még három lépést tett mire észrevette nem követem. Akkor is nevetett mikor megállt és akkor hagyta csak abba mikor meglátta én nem nevetek. Érdekes színváltozás ment végig az arcán. Száját finoman elnyílva felejtette, de minden szín kifutott orcáiból. A szeme alatti sötét körvonalak kiütköztek és félő volt menten összeesik. Egy ideig mozgatta a száját és nem jött ki hang. A cigarettám végig égett, és ha nem melegszik fel az ujjaim között hagytam, volna, hogy megégessen, ehelyett kapkodva elejtettem és megtapostam.
- Bocsánat – találta meg a hangját Juraj – nem akartalak megijeszteni. Természetesen van válaszom.
A narancsos fények lángkarikát rajzoltak szellemalakja köré és szemei színtelenségükben kvarcüvegnek tetszettek.
Mit tettél vele Pandora?
- Csupán ennyi; szerettem mert nem kellett magyarázatot adnom neki. Bármelyik arcomat mutattam is ő sose hagyott el. És mikor valaki így szeret te is elkezded elhinni szeretetreméltó vagy, és elkezded gyűlölni a világot, ami töretlen arra kér változz.
Megint a fullasztó hamu ízét éreztem a számban és végre megértettem mi az. Miért nehezedik el a nyelvem, zsibbad le a karom és ütközik ki rajtam a verejték.
Sergey Alexandrovics Kramszkoj, neked bűntudatod van.
- Én – bicsaklott meg a nyelvem annyira ki akartam mondani, amit gondoltam, de nem ment. A bátyám megszánt és elfordulva tőlem tovább indult. Már késésben is voltunk.
- Tudom – mondta visszatérve a szokott nyugodt hangjához – és köszönöm.

Nem értettem igazán hogyan került egymás mellé a bátyám és Titania Kiríllovna. Ő, akit mindenki csak Madame-nak hívott – már arra se emlékezett senki őt hívták-e így előbb vagy a Madame Aukciósházat – és gyanúsan sok pénze volt miért döntött úgy Moszkva összes fiatalembere közül az én bátyámat választja.
Mégse érdekelt.
Már késve értünk a próbára, és ha ez nem lett volna elég az egyik asszisztens sikeresen eltört egy ronda lámpát, és értehetetlen okokból a bátyám még magához is vette a törött darabot.
Talán mégse volt annyira érthetetlen. Juraj szentimentalista volt az utolsó csontjáig. Ahogy ott állt magához ölelve a kék-szürke mozaik darabokból kirakott lámpát és győzködte a Madame-ot, hogy neki így törötten kell különösen állhatatosnak tűnt.
Talán a törött dolgok is kellenek valakinek, még az elsőre hasznavehetetlen holmik is otthont találhatnak. Reméltem.
A Madame engedett neki, igazán ritkán fordult elő, hogy nem ezt tette. Ezért kedveltem őt igazából.

A próba további része problémák nélkül ment végbe és épp csak az első vendégek megjelenése előtt fejeztük be. A Madame személyi asszisztense, egy hosszú lábú nő a feje tetején billegő konttyal, amibe egyetlen fehér pávatollat tűztek, hogy mindenki tudja ő az Egérkék vezetője, besietett a terembe. Már a homlokára tolt maszkkal jött, és bejelentette elkezdtek megérkezni a vendégek, aztán már el is tűnt, hogy a hírt tovább vigye népének, az egérhadnak.
Az egész színpadot kapkodva állították vissza eredeti állapotába. Én is a zsebembe nyúltam és felvettem a Fekete Nyúl álarcát. A kemény fából faragott darab csak az arcom felét takarta el, praktikusan, hogy ne gátoljon igazán. A másik felem a Fehér Nyúl is magára vette álarcát és egy utolsó korty vizet ivott még, amit az egyik kisegítő szolgált fel neki rohanva. Kezét félig a levegőben tartva még utoljára átmozgatta ujjait. Fölösleges volt az izgalma, soha senkinek nem csókolták végig az ujjbegyeit a múzsák csak az övét.
A fények egyszerre kapcsolódtak le átláthatatlan sötétségbe vonva a szobát, de hamarosan felvillantak a falakon a gyertyafényeket utánzó meg-meg remegő lámpafények.
A Madame hamis bábszínháza készen állt vendégei befogadására.
Kapkodva én is hátrébb ültem, nem akartam az első sorban maradni, és elvenni valaki elől a helyet, aki még venne is valamit.
Engem hidegen hagytak a művészetek és annyi pénzem se volt elfekvőben, hogy itt elszórhassam.
Rövid időn belül az egész báli tömeg megjelent. Lassan peckesen jártak úgy fordulva és pózolva, hogy mindenki jól láthassa jelmezük különlegességeit.
Sikeresen beültem egy Méhkirálynő és egy Békaherceg közé. Az asszony biccentve köszöntött mire fekete bolyhos antennái billegve táncolni kezdtek. Illendően visszaköszöntem, és erre a nő bizalmasan közelebb hajolt. Egész arcos maszkja ellenére is édesen trillázta;
- Ó, ha hazavihetném a nyitó darabot! Hallotta? Hallotta? – mézes szépségű hangjából arra tippeltem egy színésznő vagy egy énekes lehetett. Hiába egy egész estés találós játékban vettem részt és nem tagadhattam szórakoztató volt. A sötétbarna maszkra felragasztott szempillák aranyporosak voltak, mintha virágpor ülne rajtuk és az egyik antennája a vállamat súrolta miközben izgatottan magyarázott. Hatalmas ruhája sárga-fekete csíkokban fodrozódott körülötte akár a szökőkútból kibuggyanó víz.
- Mit hallottam? – kérdeztem és tényleg fogalmam se volt mi lesz a nyitó darab. Az aukciót maga a Madame kezdte, és a legelső mű mindig egy különleges alkotás volt, amit az asszony kiáltott ki. Általában tudtam mi az, hisz ott voltam a próbán, de most lemaradtunk róla.
- Egy Goya! Egy igazi Goya festmény! – apró kacajt hallatott és megszokásból fekete szőrmével szegélyezett kesztyűjét a szája elé kapta hiába nem látszott az – igazán elgondolkodom néha honnan szerzi be ezeket a Madame! Ó, ha elmondaná! Ön nem akarja tudni Fekete Nyúl?
Bensőségesen összehajoltunk és nem mi voltunk az egyetlenek. Mindenki könnyebben engedett a másiknak biztonságban érezve magát a sötétben, eltakart arccal. A zümmögő tömegben felcsaptak a kacajok és a kiáltások, csak hogy ismét mindenki dongani kezdjen a maga halk hangján.
- De ha tudnánk elveszne a titok, nem? – billentettem oldalra a fejem kitérő választ adva. Az, akinek ennyi pénze van, és ennyi felbukkanó kincset rejteget az mindig kétes. Én pedig túl kis falat vagyok ahhoz, hogy a Madame körül szaglászni merjek. Legyen elég annyi, kevés olyan sérthetetlen régi arisztokrata van, mint ő, és ez így van rendjén.
- Azt hiszem igaza van – mondta elgondolkodva a Méhkirálynő és új témába fogott – mondták már magának, hogy egészen hasonlít a Fehér Nyúlra? Találkozott már vele? Ott van ni! – és kesztyűs kis kezét kilendítette a színpad irányába, ahol sejtelmes narancs fénybe burkolódzva ült a Fehér Nyúl. Nem tudtam ellenállni, hogy meg ne hecceljem a nőt. Kedveskedő természete túlságosan hívogató volt.
- Na, most lebuktunk – erőltettem magamra komoly arcot – elhiszi, ha azt mondom ikrek vagyunk? Néha helyet cserélünk a zongoránál a hecc kedvéért. Még a Madame se tud erről.
A nő hüledezve forgatta fejét, legalábbis úgy sejtettem az arca döbbent a rejtekhelye alatt. A nyakát takaró hatalmas szőrmegalléron megülő aranypor finoman szállingózni kezdett mozgolódására.
- Valóban hasonlóak! – motyogta. Egy kicsit még hagytam forogni majd megrántottam a vállam.
- Csak vicceltem – dőltem hátra és nyújtottam ki lábaimat – igazán fogalmam sincs kicsoda ő. De úgy tűnik egy helyen készítettük a maszkunkat.
A nő ismét felkacagott és finoman vállon lökött nekem ütve antennáit is.
- És én még elhittem! – mondta – a maszk teszi. Igazán néha a saját férjemet se ismerem fel itt.
Azért nem haragudott meg rám, és még elbeszélgettünk a kezdésig. Az elejtett mondataiból – mert itt senki se tudta megállni, hogy ne adjon tippet arról ki is ő valójában – arra következtettem tényleg színésznő. De aranyszín parókájával nem tudtam kitalálni ki is ő igazából.
Mikor ismét teljes sötétség borult ránk, és néhányan felsíkoltottak tudtuk elkezdődött az árverés.
Mi mind a sötétben ültünk, de egy holdfényszín lámpa felkapcsolódott és fénysugarába a Madame lépett. Maszkja arany mintái és a tollain a csillám tündökölve táncolt a reflektorban. Látomás volt nem is asszony.
Kitárva karjait elkezdte az előadását.
- Kedves barátaim, köszöntöm önöket! – nem kellett mikrofon, az egész terem fojtott csöndben ült felbukkanása óta – készen állnak? – nem várt választ kezeit leejtve úgy tűnt végig néz a tömegen – micsoda boldogság... - folytatta halkabban majd felkuncogott – annyi arc és egy se ismerős. A Halál is ülhetne közöttünk és mi sose tudnánk meg... kedveseim, egy igazán különös darabot hoztam önöknek. Hadd ajándékozzam meg önöket a látvánnyal, és egyet – tartotta fel mutató ujját – egyetlen egyet azzal, hogy megkaparinthatja. És hadd legyek őszinte, nehéz volt rászánnom magam, hogy búcsúcsókot dobjak neki.
A sötétben, ami körül vette a Madame-ot mozgolódás nesze hallatszott. A nő megemelve szoknyáját arrébb lépett a pódium mellé, ahol Teknőc úr állt némán és szoborszerűen, arra várva, hogy átadják neki a szót. A fénycsík követte a Madame-ot sötétségben hagyva a színpad közepét. Aztán változott a megvilágítás, az asszony kivilágítása egészen elhomályosodott és felvillantak a vörös fények a színpad széléről.
Tényleg egy festmény volt a nyitó darab.
A durva, sötét képre vetülő vörös fény őrült színekbe vonta a festményt. A sok sötét árnyalat egybe folyt és egyedül a lány alakja világított. A vízbe fúlt lányé.
A sötétségben lebegő test vörös haja karmazsinná vált, fehér ruhája a fények gúnyolódó pirosába fordult és arcára természetellenes árnyékok vetültek a festék vastag rétegeitől. Az eltátott szája örökké sikolyra állt.
A Fehér Nyúl idegen keringőszerű dalt játszott alatta. A fények lassan imbolyogtak egyik oldalról a másikra mintha a lány testét tovább vinné a folyó. Egy elátkozott tánc volt a halott és a víz között.
Borzalmas.
A szemöldököm mögé, a koponyám mélyébe fájdalom hasított és le kellett hajtanom a fejem. A világ jojószerűen ugrált a szemeim előtt és inkább összeszorítottam mikor erőt vett rajtam a szédülést.
Miért pont ezt, miért pont egy vörös lányt?
Hát ki akartok gúnyolni? Vagy azt akarjátok én is utána vessem magam végre?!
- Jól vagy Fekete Nyúl? – hajolt fölém a Méhkirálynő, szépséges hangjába aggódalom vegyült. Ebbe kapaszkodva leráztam magamról a borzalmat és lenyeltem a hamuízét, ami örökösen betöltötte a számat.
Ma este nem kell Sergeynek lennem. Minden bánatát és örömét magam mögött hagytam mikor felvettem a maszkot.
Rada kísérts majd akkor, ha ismét az vagyok, akinek lennem kell. De a Fekete Nyúl senki se. A Fehér Nyúl árnyéka, egy, csak a jelenben élő illúzió vagyok amíg fel nem virrad a Nap.
- Persze – emeltem fel a fejem, de nem néztem a színpadra – csak igazán rettenetes ez a kép. Kiráz tőle a hideg – vallottam be kelletlenül. A nő eligazította hatalmas szoknyáját és felém hajolt. A finom szemcsés sárga por már engem is befedett, a frakkom szélét, a vállaimat és a mandzsettagombjaimig a ruhaujjamat is.
- Megértem – és arc nélkül is éreztem pironkodva vallja be – én a Modigliani képektől érzem így magam. Mintha mindig bámulnának.
A nőre hagytam mert a Madame ismét beszélni kezdett.
- Goya: A folyó mártírja! Ugye rájöttek, hogy egy igazi Francisco José de Goya y Lucientes festményről van szó? De ne keressék rögtön egyetlen albumba se mert nem fogják megtalálni. Persze megvan a bizonyíték rá, hogy valós, erre szavamat adom. Ezt a festményt, a már siketté vált festő pocsék munkának tartotta és kihajította. Hadd ne kelljen elmesélnem miként jutottam hozzá, – majd halkan nevetve álla alá tette kezét és elragadtatva folytatta – de aki megszerzi annak hajlandó leszek elárulni. Csodás nem igaz? Egy Goya és egy titok! Kérem kezdjük az aukció!
Még a kezdő licitet se jelentette ki mikor már emelkedtek is fel a táblák. Teknőc úrra siklott a fény és elkezdődött az árverés.

A bál része számomra sokkal szórakoztatóbb volt, mint a kikiáltások. Itt mindenki kicsit megbolondult és igazán szórakoztató volt elnézni őket. Azok, akiknek egész arcukat befedte a maszk kitartóan próbáltak úgy enni és inni, hogy ne fedjék fel magukat, mások nevetve és sikongatva örvendeztek egymásnak. Nagyon egyszerű volt barátkozni, vagy egyik társaságból a másikba keveredni.
Egy ideig a Méhkirálynővel maradtam, táncoltunk és pezsgőt ittunk. A vonósnégyes, akik denevéreknek öltöztek apró szárnyaikkal mókás látványt nyújtottak. Az egész termet kékes-lilás fény fedte be és ettől az egész teljesen valótlannak tűnt. A vendégsereg megszámlálhatatlan volt.
Egy maharadzsa felugrott az egyik asztalra és egy baguette-el kard párbajra hívott ki egy harcias pillangó asszonyt, amíg le nem pottyant onnan a küzdelem közben. Ekkor vidáman eldobta törött fegyverét és egymás nyakába borultak ellenségével.
Kissé spicces voltam már mikor megjelent a Madame és a termen végig vonulva mindenki sorra köszöntötte.
A Fehér Nyulat egész este nem láttam, de ez nem volt túl meglepő. Szeretett elbújni az apró fülkékben vagy a függönyök mögött.
Pedig népszerű volt a felsőbb körökben. Hiába volt félénk vagy visszahúzódó az emberek pont ettől tartották olyan misztikusnak és szerénynek. Ez mind a Madame eladói tehetsége volt igazából.
Mert a Fehér Nyúl esetlen volt, ha emberekről volt szó. Az általában tiszteletlenségnek vélt keresztnév használat, amire Amerikában szokott rá szintén nem vetett rá jó fényt. A Madame viszont sikeresen szebb ruhába bújtatta ezen hibáit.
- A külföldi, a világlátott. Hisz tudják jól madárkáim, a lángelmék milyen különlegesek. Vagy talán önök nem látják micsoda géniusz?
És az asszony, aki egész Moszkva, ha nem Oroszország legnagyobb műértője volt, így őt is sikeresen a kincsei közé emelte.
A társaság megőrült érte, és ha beszéltek vele mire ő a maga szűkszavú különös módján felelt hajlongtak jobbra és balra ámuldozva.
- Hát igen, látszik ő nem is igazán közöttünk jár.
- Én sírtam a legutóbbi darabján.
- Milyen rendkívüli figura! Csodabogár, de a legcsodásabb fajtából.
Nevetségesek voltak mind, de bántam is én. Inkább csodálják mintsem bántsák. Innentől pedig nem volt okom nem kedvelni a Madame-ot. A pangó fájdalmat mellkasomban, ami ezek láttán ébredt pedig próbáltam betuszkolni a szívem legmesszibb ajtaja mögé. Ha gyerekként együtt nővünk fel talán könnyebben emésztem meg a saját középszerűségemet a Fehér Nyúl különlegességével szemben. Nem szakadt volna rám hirtelen milyen semmilyen, egészen unalmas is vagyok, ha mellé állítanak. Nekem nem voltak különleges képességeim, még kottát se tudtam olvasni.

A Méhkirálynő és a többiek, akikkel beszélgettünk mind kapkodva igazították meg magukat, hogy ők is köszönthessék a házigazdát. Én nem szándékoztam elé kerülni, még ha a közelsége ki is csalogathatta a Fehér Nyulat az üregéből. Ezért az asztal mellett maradtam és inkább még egy pohár pezsgőt vettem fel amíg a többiek elsiettek. Ekkor ütközött nekem egy könnyű kis test, aki kapkodva ölelt át hátulról. Meglepetten fordultam felé majdnem elejtve a poharam. Először csak az illető fejét láttam, ami tele volt pakolva narancsszínű liliomokkal. Hányingert kaptam még a színtől is. Aztán az alak felém fordította arcát is. A bohóc lány fehér maszkján piros kör volt az orra és szív alakúra festették száját. Balett ruhát hordott. Tütüje kissé megviselt volt, és inkább színpadi jelmeznek tűnt, mint ehhez a bálhoz illőnek. Az igazi balett cipői széttáncoltak voltak és természetüknél fogva esetlenül mutattak, hogy nem lábujjhegyen állt. Érdeklődve néztem a maszk üres arcába. Lehet ismertem egykor csak jelmezt váltott. Nem sokan maradtak egynél úgy, mint a Madame vagy mi a Fehér Nyúllal.
- Elnézést – mondta a nagyon fiatal hang – te vagy a zongorista nyúl ugye?
Színvak lenne a Virág Bohóc? Még megtagadni se volt lehetőségem, a gyöngéd karok szorosabban fogták át a derekam és sietve folytatta.
- Előttem ült a Kör Dáma és a hatalmas gallérjától semmit se láttam! – panaszolta – de... azt hiszem szerelmes lettem önbe. Mikor a Don Quixote-ből játszotta Kitri harmadik részét! Még sose hallottam zongora átírással! Ön szerezte ugye? – vallott színt olyan őszinteséggel, hogy hátra tántorodtam. Nem tudtam ki az a Kitri, vagy hogy mikor játszották, és végül hogyan kerültem abba a helyzetbe, hogy tévesen nekem valljanak szerelmet.
A karok csak nem engedtek, sőt egyre szorosabban fogtak és úgy éreztem a Virág Bohóc komoly szerep tévesztésben van több szempontból is. Mégis ellenállhatatlan volt a lehetőség. Egyszer, csak egyszer hadd hazudjam a világnak tehetséges vagyok. Átérezhetem azt milyen, ha csodálnak. Nem szép tőlem tudom jól, de ma este, ha nem tudnak különbséget tenni a Fekete és a Fehér Nyúl között akkor talán nincs is.
- Kicsit elsieted a dolgot nem gondolod? – nevettem ki a lányt. Szoknyája ide-oda billeget ahogy gyengéden megpróbáltam lehámozni a karjait rólam és ő ellenállt. A kis ragacs.
- Jó, talán nem épp szerelem – kacagott a lány és olyan hangja volt, mint ahogy egy kiscica játszik egy csengettyűvel – de kérlek táncolj velem.
- Hát jó – sóhajtottam mintha szívességet tennék. Máris fejembe szállt a csodálat. Nevetséges vagyok. Vajon a Fehér Nyúl, hogy marad a földön, ha egy ilyen aduász van a kezében? Varinka is szerette elérhetetlennek mutatni magát, az évek alatt összekuporgatott büszkesége mind a tehetségéből származott.
A Virág Bohóc ekkor elengedett és hátra lépve tökéletes pózba vágta magát a keringőhöz. Kis teremtés volt, inkább játékbohóc mint igazi, és mikor hozzá léptem és karomat a dereka köré vontam ő lábujjhegyre állt, hogy kiegyenlítse a magasság különbségünket legalább egy kicsit. Az előbbi esetlen mozgása eltűnt, és rájöttem talán nem amatőr táncos. Szobor arcáról nem tudtam leolvasni mit is gondolhat. Ruhájának strasszköves mellkasán több darab is hiányzott, a csillogásuk ettől foghíjas lett. Micsoda ellentétek.
- Nem táncolok jól – figyelmeztettem a ritmusra várva mikor belefoghatunk. Körbe szemléltem azt találgatva mit is kéne igazán tennünk. Ez volt a harmadik álarcos bálom, előtte se keringőztem sokat, de az alaplépések nagy részét azért már megtanultam. Elfigyelve a mozgást a mellettünk levő pártól, egy Medvétől és egy Mennyasszonytól magabiztosan belevágtam. A táncpartnerem könnyedén tartotta a lépést, továbbra is lábujjhegyen. Nem tudom csodálatra méltóan, vagy pont röhejesen néztünk-e ki.
- Akinek ilyen ujjai vannak nincs szüksége jó lábakra – mondta a lány. Hirtelen ötletből elengedtem derekát és felemelve kezét megpörgettem. Olyan lett, mint az apró ékszerdobozok ballerinái, tökéletes tartásban egyik lábát felemelve pördült engedelmesen. Ámulva néztem és ő könnyedén fordult újra és újra amíg csak akartam. Ez a hatalma a Fehér Nyúlnak? Vagy ez a titkos szövetsége a különlegeseknek?
- Tényleg ennyire tetszett? – kérdeztem megállítva és újra keringőzni kezdtünk. Az én kevésbé elegáns lépteimet a saját képességeivel korrigálta.
- Tudod – mondta a nyakamba csimpaszkodva hirtelen egész súlyával, nevetve, talán ő is kissé részeg volt – jól játszani mindenki tud, lásd én sose kapok főszerepet, pedig már az intézetben kitűnő volt a technikám – hangja elvándorolt, meg is bántódott talán a saját emlékein, de azért folytatta – gyönyörűen csak az játszik, aki önmagából játszik. És te drága nyulam, őszinte szépséggel játszol. Talán mikor születtél az angyalkák körtáncot jártak a bölcsőd fölött. Mert tudták a boldogtalanságod örökké fog tartani, de a gyönyörű zenéd majd kárpótol.
Egészen közel hajolt hozzám maszkját az arcomhoz nyomta és majdnem le is esett rólam a Fekete Nyúl álcája. Elfogott a rettegés, hogy rájön álruha volt az egész. Hogy egy silány második példány vagyok. Bárcsak én is kaptam volna valamit, és nem rekedtem volna meg a középszerűségben. Furcsa vigasztalás ez az idegen lánytól, és én mégis melegséget keresek benne. Magamhoz öleltem és megint olyan fáradtnak éreztem magam. A kialvatlan órák, a keserűség mind a szememet nyomta és könnyekre akart fakasztani.
Leszek-e valaha valaki?
Akire szükség van? Aki megmentheti a bátyám? A fiamat?
- Tényleg boldogtalanságot látsz bennem? – kérdeztem. A művirágok közé rejtettem arcomat és a csupasz hátán végig futó seszínű szőke loknikat simogattam. A tökéletes kis rúgókat meghúztam és ők visszapattantak. Éreztem az ujjaim között ez az igazi haja. Szóval szőke.
- A legkevésbé se – engedett el a Virág Bohóc és hiányzott a karjaimból - a Fehér Nyúl boldogtalannak hangzik. Akárha elvesztette volna önmagát és a dalaiban keresi azt, aki elvitte a szíve másik felét. De te édes Fekete Nyulam – kuncogott csengettyűs hangján, és megértettem bolondot csinált belőlem – neked egy nagyon megfogható fájdalmad van. Valaki megsebzett, és te nem akarsz a sebedhez nyúlni.
Megragadta mindkét kezemet és pörögni kezdtünk. Eltátott szájjal figyeltem a lányt, és lehet alábecsültem őt. Nem is volt olyan fiatal és végképp nem naiv.
- Hallottam, amit a Méhkirálynőnek mondtál, és én azért hallottam benne az igazságot is. Nagyon fontos számodra a Fehér Nyúl ugye? – folytatta ahogy forogtunk – de azért remélem szeretsz önmagad is lenni. Mert őszintének kell lenned, ha segíteni akarsz a Fehér Nyúl fájdalmán. Tényleg olyan borzalmas a Fekete Nyúlnak lenni?
- Nem – válaszoltam megdöbbentően egyszerűen – azt hiszem csak túlságosan beleéltem magam a játékba. Túl egyszerű volt elveszni benne.
A Virág Bohóc hirtelen lefékezett és a saját lábamban estem majdnem orra ahogy én is megpróbáltam megállni. A lány megszorította a kezeimet majd elengedett. A melegsége nélkül magányosak lettek a kezeim.
- Nem baj, ha néha álmodunk. De neked itt az ideje felébredned, és bekötnöd a vágást a szíveden -a hátam mögé mutatott és gyöngéden búcsúszóul azt mondta – ott a testvéred.
És mikor hátra fordultam, és láttam tényleg a bátyám ment ki épp a terem egyik kétszárnyú ajtaján a Virág Bohóc ahogy az álmok szoktak mikor felébredünk, csöndesen elillant.

A bátyám után surrantam, könnyedén szlalomozva el a többi bálozó között. A kétszárnyú ajtónak csak egyik oldalát nyitottam ki és azon léptem el a színes-szagos világból ki az elhagyatott folyosóra. Nem volt teljesen néptelen ugyan, a Fehér Nyúl ott állt előttem. A folyosó vége felé fordulva vállai furcsán előre ejtve.
- Ó, – szólalt meg ahogy arcát felém fordította – te vagy az. Örülök, hogy látlak. Kerestelek.
Jó volt viszont látni, és végre levettem ezt a nevetséges maszkot. Ő is ugyan így tett és a varázslat megszűnt.
Újra Juraj és Sergey voltunk, ahogy annak lennie kellett.
- Megtaláltál – léptem közelebb hozzá – egy nagyon furcsa lánnyal táncoltam. De most már készen állok haza menni. Neked milyen volt az estéd?
Zsebre tettük a maszkjainkat, és Juraj még egyszer a folyosó vége felé nézett. Nem tudtam mire gondolhatott, megint elveszhetett a saját világában.
- Hmm... nem is tudom – mondta lassan és úgy tűnt, mint aki vár valamire. Akkor sikerült rájönnöm mit is akar. Hát persze. A lámpa.
- Menjünk el a lámpádért? – ajánlottam fel – aztán haza.
Meglepetten nézett rám, de azért bólintott.
A lámpa még mindig az aukciós teremben volt több ember felügyelete alatt. Teknőc úr, aki a kifizetéseket intézte szintén a teremben volt. Ő volt az egyedüli tudója kik is valójában a vevők. Még a Madame se nagyon érdeklődött a valódi kilétük felől, nem akarta elrontani a saját játékát. Az öreg még most is a maszkját és a papírmasé páncélját viselte ahogy a sok holmi között ült egy nyitott könyvvel a térdén.
Minden probléma nélkül becsomagoltatta az egyik Egérkével a lámpát és csinos ajándékszatyorba tettette, hogy baja ne essen a rövid hazaúton. Aztán búcsút intettünk és elhagytuk a bált. Juraj még mindig nem beszélt.

Kint a múzeum előtt állva még hátra néztem. A zene ide is elért. A vörös épületre fehér és vörös fények váltakozva vetültek fel. A mesekastély, szerethető változata a Kékszakállénak, még hajnalig fog mulatni. Az ünneplők sokaságát csak a napsugár fogja szétoszlatni. Felhajtják az utolsó korty pezsgőt, még egy nőt megcsókolnak és egy utolsót pörgetnek imádott névtelen partnerükön. Aztán jöhet a taxi, és levetik a maszkot, aminek nyomait az arcuk még viseli mikor otthon lerúgják a cipőjüket és a tükörbe néznek.
Az egész egy álom volt, de micsoda álom.
A kis Virág Bohócra gondoltam, aki lóvá tett.
A bátyám, aki még mindig a saját iszapos gondolataiba volt elmélyedve rémülten rezzent össze mikor átkaroltam a nyakát.
- Táncoltál ma? -kérdeztem. Nem eresztettem a nyakát, és ő értetlen nézett rám. A kezében lévő szatyorban csilingelt a lámpa ahogy útnak indultunk így.
- Igen. A Madame-mal, de nem esett túl jól.
- Én is táncoltam – meséltem, bár már említettem – és belőlem meg hülyét csináltak.
- Megbántottak? – kérdezte aggódva. Végre rajtam volt az osztatlan figyelme és ettől vigyorogni kezdtem.
- Dehogy. De ne ezek legyenek a mai nap utolsó emlékei! Táncolsz velem?
- Persze.
És ő is mosolygott, kicsit elveszetten és értetlenül. Óvatosan ő is átkarolta a nyakam és valami borzalmas kánkánt kezdtünk járni ahogy kiértünk a múzeumkertből át a folyópartra. Ahelyett, hogy azon az úton indultunk volna vissza amerről jöttünk inkább tovább mentünk. Az Art Deco Múzeumot és a házunkat négyzet alakban kötötték össze az utcák.
A zene messzire élért, és ha kezdtek elmosódni is a hangok mi a saját énekünkkel segítettünk rajta. Hajnali egy felé járhatott az idő, és senki se járt itt, a Harmadik Körgyűrűn száguldott csak át pár autó, és ők is messze a hátunk mögött voltak. Juraj ment a folyó felőli oldalon, és én ahányszor a halkan zúgó Moszkva folyó felé néztem kicsit szorosabban fogtam a bátyám nyakát és ő szintén jobban fogott engem. Ha Rada ruszalkaként kibukna a vízből Juraj nem engedné, hogy elvigyen. Fogná a rémes kis lámpáját és visszaűzné őt a víz hidegébe majd utána dobná a fésűjét, hogy a lány se menjen el üres kézzel.
Hármat-hármat léptünk mindig és aztán kirúgtuk ugyan azt a lábunkat, mindig a másik irányba, mint az előbb.
Ta-ta-ta-DA!
Néha elvétettük, vagy csacskán majdnem orra buktunk és összekoccanva próbáltuk megtartani a másikat. A lámpa ezercsengős hangja adta a kíséretet. Nevettünk az égnek, aztán egymásra, és az út jó részét így tettük meg, néha énekelve, de leginkább csak kacagva. Minden, ami rossz és fájó visszahúzódott most a rejtekébe mert a Madame varázsa az egész estét az őrülteknek adta.
- Miért vetted meg a lámpát? – kérdeztem lihegve, ahogy fellendítettük a jobb lábunkat. Mintha ő is ezt kérdezné a lámpa ismét zajosan összekoccantotta üvegfüggőit. A bátyám továbbra is átkarolt, de kicsit kihúzta magát levegő után kapkodva, hogy válaszolhasson. Hátra simított frizurájából több tincs is kibomlott és mind a homlokába esve kunkorodott.
- Mert azért a törött és elhasznált tárgyak is megérdemlik a szeretetet. A papucs, amit minden nap hordasz az első gondolatod mikor kikelsz az ágyból. Ha elveszítenéd szomorú lennél, és a szemed hiányolná a látványát ahányszor a helyére néznél. Látod, mi emberek nagyon sok szeretet adunk a tárgyainknak és ők ezt megőrzik, magukénak tudják és ők is hirtelen valakik lesznek. Ez a lámpa itt, lehet boldog lett volna, ha sok pénzért elkell, helyette megkapott engem és majd boldogok leszünk mindketten mikor az íróasztalomon fényt ad, legyen bármilyen törött is. Mert a lámpák erre születtek.
Mindennek megvan a helye a világban, értem meg gondolatát. A lány szavaira gondoltam, hogy a bátyám tehetsége kárpótlás az örök szomorúságért. A helye a zongora mellett van, a cukrászda konyhájában, mellettem, mellettünk. Mennyire fontos kis darabka is ő.
- Szerinted fontos vagyok? – kérdeztem a pezsgőtől bátor nyelvvel. Kérlek segíts bekötözni ezt a sebzett szívet.
Amióta azon a jajkék égű napon Rada eljött hozzám nem merek kádban fürödni, megtölteni a mosogatót vízzel, viszont látni a tükörképem a vizespohárban. Rosszul vagyok a víz látványától, úgy érzem kinyúl, megragad és magával visz engem is le. És akkor ki vigyázz majd Yurira? Nem veszhetek el, a fiamnak szüksége van rám.
- A legfontosabb – vágta rá minden gondolkodás nélkül – hisz olvastad a leveleimet, nem? – kérdezte szinte szégyenlősen – én egész életemben kerestelek. A dolgok csodásak mióta eljöttél értem – mosolygott rám. Esetlenül megálltunk és felé fordulva a nyakába borultam. Tiszta illata volt, szappan és dezodor halványodó illatemléke egy hosszú este után. A part túloldalán sorakozó lámpák egyikének fénye pont a feje mögül bukott ki, fantom glóriát rajzolva arca köré. Ha kisgyerekként mellettem van, felnőve úgy csüngtem volna rajta folyton, mint a reggeli harmat a fűszál tetején. Az anyám fullasztó ölelései, az apám keze elől hozzá futhattam volna. Mennyi mindent raboltak el tőlünk. Annyira bánod, mint én?
Juraj átkarolt és vigasztalóan dörgölte a hátamat. Azt hiszem sírni kezdtem. A temetés óta egyszer se buggyantak ki ezek a hamuszín könnyek és most úgy tűnt a szívem végre elengedi ezt a keserű neheztelést.
- Úgy félek – vallottam be – hogy mi lesz Yurival. És mit kéne kezdenem Radaval. Mi lesz, ha elbukom, és borzalmas apa leszek?! Yuri többet érdemel,mint amit adni tudok.
Juraj egy ideig még hagyott könnyezni, majd zsebkendővel kínált. Nagy nehezen rászántam magam, hogy elengedjem és orrot fújjak.
- Szerintem – kezdte lassan – jó lenne, ha utána járnál Radanak. Yuri érdekében.Mert Varinkanak igaza van. Egy nap kérdései lesznek róla és jobb nem hazudni. És mert aggódom egész életedben valami olyan miatt lesz bűntudatod, amihez aligha van közöd. Elvégre egy éve nem láttad.
- És ha gyűlölt? Ha az a levél... - dörgöltem az orrom és nem mertem befejezni. Levettem a Fekete Nyúl maszkját és máris rám szakadt Sergey egész élete.
- Nos, az lehet – értett egyet – de egy valami biztos. Bármi is áll a levélben Rada nem jön vissza. Ruszalkaként, vagy szellemként se, ő elment, és aki halott sose jöhet vissza igazán – furcsán komolynak tűnt ahogy a vállamra tette mindkét kezét – ami Yurit illeti, ne félj. Itt vagyok, és amíg én itt vagyok ígérem sose kell szembe nézned semmivel se egyedül.
Hát persze. Itt van nekem a bátyám. Örökkön örökké.
Mert mi összetartozunk.
Ostobán, hevesen bólogatni kezdtem. A szavak, az a sok, nehéz szó, ami eddig kaparta a torkom végre feloldódott.
Megbocsátok magamnak...
- Ezért kérlek ne legyenek kétségeid – mosolygott rám azzal a ritka odaadó mosolyával, tiszta szemekkel – mert sose ismertem nálad bátrabb embert.
... és ígérem, azzá válok, akinek látsz.