Juraj nem jött le vacsorázni. Mikor Varinka felment és finoman bekopogott az ajtaján majd lehívta nemet mondott. A nénikénk nem erőltette, bűntudatból, amit elkövetett. Én viszont mégis furcsáltam, mert Jurajnak jókedvében remek étvágya volt, még ha ez nem is látszott meg rajta.
Ezért miután megvacsoráztunk hármasban, és eltettük az ő részét felmentem hozzá.
A folyosó végén volt a szobája és most túl hosszúnak érződött a pár lépésnyi táv.
Mitől nyúlt el így a tér, és miért fázom úgy?
Az ajtó előtt állva rá meredtem a sötét fára, akárha átláthatnék rajta, ha elég sokáig nézem. Nem volt semmi különös az estében, a Nap már lement és a hárfa pengő hangja felkúszott a nappaliból, ahol a ház másik két lakója pihent meg.
Kopogtam illedelmességből és nem jött válasz.
- Bemegyek! - jelentettem ki mert nem állt szándékomban addig elmenni amíg a saját szememmel nem látom, hogy jól van. Az ajtó nem volt zárva, nem is volt lehetséges mert a kulcsot még akkor kidobták mikor beköltöztek. Jurajnak tilos volt zárt ajtók mögé bújnia.
Bent a bátyám szobája olyan volt, mint mindig. Az ablak alatti íróasztalán egyetlen világításként aszimmetrikusan fényt adott a törötten is szolgáló lámpa. Az ágya a fal mellett állt bevetetten, és a szoba gazdája a foteljében ült, egy kivénhedt darabban, amit szintén csak szentimentalitásból őrzött meg.
Egyedül ő riasztott meg ahogy ott ült előre meredve. A lábánál egy könyv hevert, úgy tűnt az öléből esett ki és ő nem vette észre. Ujjai rángatózva táncoltak combján. Nem a szokott elveszett zongorázása volt ez, amit akkor tett mikor a kezei unatkoztak, nem, ez fájdalmas és görcsös volt.
Becsuktam az ajtót magam mögött és még ekkor se nézett fel rám. A stressz, csak az lehet, és szívem szerint letorkoltam volna Varinka mamát mert ő még nálam is jobban tudta Juraj állapotát rontja csak az idegesség.
Halkan mozogtam, nem akartam felzaklatni és elé térdeltem. Nem érintettem meg, de kezeimet az övé fölé tettem bekerülve a látómezőjébe.
- Szia - szólítottam meg suttogva. A szempillái megremegtek és tekintetébe visszatért a fókusz észlelve engem.
- Nem vagy éhes? - kérdeztem és megrázta a fejét - zaklatott, vagy? - hezitálva bólintott egyet - a konzervatórium miatt? - még egy icipici bólintás - nemet mondhatsz. Vagy ha szeretnéd én is mondhatok helyetted - ajánlottam fel, de csak durván megrázta a fejét és féltem meghúzza a nyakát - jó, jó nem.
Egy ideig csöndben maradtunk. A kezei iszonytatóan remegtek és tekintetem róluk a földön heverő könyvre csúszott. June egyik albuma volt.
Gyakran nézegette őket, büszkén mutogatva nekünk és bárkinek, akit épp el tudott kapni. Azt hiszem ez az volt, aminek a bevételét végül egy, a lányok iskoláztatásáért való alapítványnak adott.
Felvettem és megnéztem nem esett-e baja. Biztos elszomorítaná, ha megsértette volna az albumot.
- Ezt visszateszem a helyére jó? Hogy megtaláld később - mondtam, és felállva visszatettem a polcra, ami egy lépésre volt csak a foteltől. Juraj tágra nyílt szemekkel figyelte a mozgásom. Nem szerettem így látni, kiszakítva az életünkből.
- Hé, - szólaltam fel ismét - mit szólnál, ha lefeküdnénk aludni? Későre jár. Gyere segítek - nyújtottam ki a karom felé, és reszkető kezét az enyémbe tette. Épp csak annyira szorítottam meg kézfejét, hogy tudja itt vagyok és támaszkodhat rám.
Mindannyiunknak volt külön fürdőszobája, igazán ez volt a ház legjobb részlete. Apró fülkék voltak csupán keskeny zuhanykabinnal, de mégiscsak egy fajta kényelmet biztosítottak.
A barack szín csempét tompán világította meg a tükör fölötti egyetlen lámpa. Juraj a mosdókagylónál állt míg én körültekintően mozgolódtam. Fogkrémet nyomtam a fogkeféjére és a kezébe adtam. A karja tudta mit kell tennie még az agy parancsa nélkül is, és mechanikus mozdulatokkal elkezdett fogat mosni. Addig én kinyitottam a tükrös szekrényt és elkezdtem előkészíteni a gyógyszereit. Mindent elkövettem, hogy ne látszódjon, hogy leltárt tartok belőlük.
Amióta itt éltem közösen mentünk el a gyógyszertárba értük, tudtam miből és mennyit szed ahogy a csomagkiszereléket is fejből fújtam. Látszólag számra megvoltak, pont annyi amennyinek kell lennie. Mégis a gyanú nem csökkent bennem. Nem akartam nyíltan kimondani, vagy gyanúsítani, hogy nem szedi őket. Úgy tűnt volna mintha őt hibáztatnám, hogy nem tesz meg mindent.
Mégis ahogy a kis tablettákat összegyűjtöttem, és ő befejezte a fogmosást nem hagytam el a fürdőt, hogy előkészítsem az ágyát. Látni akartam, hogy beveszi őket. Látnom kellett a saját szememmel, hogy nyugodtan alhassak. Pedig Juraj gyűlölte, ha az emberek látják mennyi gyógyszert szed, és ez az én hibám is volt.
Mikor egy évvel ezelőtt átköltöztem és először láttam meg a fürdőszobájában lévő kisebb patika kínálatot hagytam az arcomra kiülni a döbbenetet. Ő pedig elvörösödve szabadkozott, hogy a legtöbbet már nem is szedi, csak nem dobta még ki őket. Azóta pedig elenyésző alkalommal láttam ténylegesen beszedni a tablettákat.
Elbíbelődött még azzal, hogy kimossa a fogkeféjét és megtörlte gondosan a száját is miután öblített. Én, hogy ne tűnjek kellemetlen megfigyelőnek elkezdtem összegyűjteni a már üres leveleket, amiket notóriusan elfelejtett kidobni. Halomba rendeztem őket, hogy majd visszajöjjek értük és kidobhassam, és ekkor Juraj már nem húzhatta tovább. A fogmosó poharát megtöltötte ismét vízzel és kezébe vette a pirulákat. Azt hitte nem látom ahogy laposan rám pillant még mielőtt felemelné a kezét és a szájába ejtené egyszerre az összeset. Több korty vízzel mindet lenyelte és kihunyt bennem a kételkedés.
Talán csak rossz napja volt, ennyi az egész, és mikor felvirrad a másnap ő ismét jól lesz.
Csak ne fájjon neki semmi, kérlek legalább kíméljétek meg attól.
Visszatérve a szobába lecövekelt a közepén, és én ismét körbe jártam, elmentem a kis szekrényéhez kivettem a pizsamáját és a kezébe adtam. Ez átlendítette a leálláson és ismét tudta mit kell tennie. Amíg öltözött addig én leszedtem a pokrócot és összehajtogatva a fotelbe tettem. Juraj öt takaróval aludt, igazából még rájuk nézve is melegem lett, de neki segített a szorongásán és könnyebben aludt el.
- Kéred azt a pokrócot is? - kérdeztem hirtelen ahogy egyesével visszahajtottam a rétegeket, hogy alá mászhasson. Épp a pizsamafelsője gombjaival szöszölt, erre mégis felemelte fejét és némi gondolkodás után rábólintott. Ezért ismét felvettem és azt is kiterítettem.
A bátyám még mindig némán elfeküdt az ágyán. A régi bútor a fal mellett állt, de a teste és az között egy barikádnyi puha párna állt. A feje alatt is volt egy csomó ezer színben. Furcsa alvás stílus volt, de ha ezt szerette én sose fogok megjegyzést tenni rá. Visszatakarva a megannyi takaróval még egyszer körbe néztem.
- Kérsz még valamit? - kérdeztem - egy pohár vizet? Valami hideget enni? - ismét egy halom fejrázás volt a válasz - ha bármi van szólj, biztos ébren leszek - tettem csípőre kezeimet, és mikor még mindig nem jött válasz mosolyra húztam a szám, bár nem éreztem úgy magam - jó éjszakát. Szép álmokat.
- Jó éjt - suttogta.

Átvészeltük az estét és eljött a szombat vele együtt pedig az első szabadnapom a bál óta. Magamnak is némi haladékot adva mára tűztem ki a napját, hogy meglátogassam Rada otthonát. A délelőttöt csöndes üldögéléssel töltöttük, ami szerintem borzalmas volt, de Juraj és Varinka élvezték.
A bátyám jobban reagált a környezetére csütörtök óta, de még mindig hézagos volt a figyelme.
Néha úgy éreztem kétségbeesetten próbáljuk elzárva tartani a betegségét egy ajtó mögött, de akárhány zárat teszünk rá vagy bármekkora erővel vetjük neki a hátunkat az sose marad bent teljesen. És ez is egy dolog volt, amit meg kellett szoknom, le kellett nyelnem.
- Abbahagyhatjuk már? - kérdeztem ujjaimmal malmozva a kanapén hátra dőlve. Juraj mellettem ült és lassan mozgó szájjal némán olvasta Kafka Átváltozását, amit a Madame adott neki kölcsön. Ő legalább csinálhatott valamit. Varinka a fotelben ült Yurival az ölében dúdolva.
- Mindent át gondoltál? - kérdezte a nő megsimogatva a göndör tincseit a fiamnak. Olyan hullámos már-már göndör haja lesz, mint Jurajnak és az anyánknak, néztem el.
Felsóhajtva abbahagytam a malmozást és a térdemre tettem a tenyerem.
- Reggeli óta itt ülünk, már mindjárt ebédidő van. Oda-vissza átgondoltam mindent.
- Hm - a néniként nem hangzott meggyőzöttnek - akkor ebédeljünk valami könnyűt és mehetsz.

Úgy éreztem magam, mint a mesék legkisebb gyermeke a nagy út előtt. Juraj még kekszet is pakolt nekem.
- Ugye tudjátok, hogy vagy öt metró megállóra megyek? Vacsora előtt itthon leszek - magyaráztam megigazítva a táskám majd Yurit is. Mint valami málhás szamár meg voltam pakolva Yuri cuccaival, hogy ha bármi van elláthassam. Most a mellkasomhoz nyomta meleg arcocskáját és hümmögve mocorgott. Amint elindulunk úgyis elalszik.
- Vigyázz magadra fiam - mondta komolyan Varinka mama - a halott lelke negyven napig még köztünk jár. Visszatér oda, ahol éltében is megfordult. Légy tiszteletteljes, jó? Ne haragítsd magadra, hogy bosszút álljon.
- De már úgyis ruszalka nem? - forgattam a szemem - nem lesz semmi baj. Tisztelettel kezelek majd mindent. Nem nyúlok semmihez.
- Legalább nem június van. Akkor a ruszalkák különösen erősek és kimászhatnak a vízből és felmásznak a fákra - tette hozzá segítőkészen Juraj még mindig a konyhaajtóban állva. Elegem volt a babonákból. Nem hagyom magam megijeszteni.
- Na - cuppantottam arcon a nőt búcsúzásul - majd jövök. Legyetek jók - és kiléptem a hűvösödő őszi időbe.

Mivel nem akartam, hogy Yurinak traumatikus legyen a lakás nézés, vagy hogy rossz emlékeket hozzon fel neki, arra jutottam mesébe bújtatom az egészet. Így mindketten egy kicsit bátrabbak leszünk.
Már a metróból kijőve a magas bérházak között sétáltam el. A paneldzsungelek, mint apró falvak éltek, és mikor elhagytam az egyiket egy ugyan olyanba sétáltam át rögtön.
Yuri épp csak felébredt a rövid szundijából hatalmasokat ásítozva pöttöm szájával.
- Mit szólsz egy meséhez Yura? - kérdeztem a hátát ütögetve finoman. Öklöcskéjével megragadta a pulóverem és az alvástól még nedves szemekkel felnézett rám. Rövid kis dörmögéseivel jelezte az érdeklődését.
- Egy messzi-messzi királyságban élt egyszer egy cár, Sergey, és neki volt egy fia Yuri cárevics. A cárevics édesanyja a néhai cárné Rada eltűnt miután életet adott a fiúnak. Ezért Yuri cárevics, aki különösen nagy lovagi érdemekkel született, amiket az apjától örökölt - tettem hozzá - elindult, hogy eltűnt édesanyja után kutasson. Már megszerezte a paripáját, amit a többi mesétől eltérően nem zárt el tizenkét vasajtó réz kilinccsel, amiket egyesével kellett volna letörnie mert arra egyáltalán nincs időnk, hogy végig mondjuk, mert itt a sarkon van a bérház... - ebbe belegondolva hirtelen megálltam - várj. Ha én viszlek akkor én vagyok a paripa? - kérdeztem lenézve a fiamra, aki ugyan olyan eltűnődve nézett vissza rám - jaj. Várj egy kicsit.
A fejemet vakarva ácsorogtam egy ideig átgondolva a sztorit. Mellettünk a játszótéren zsibongó gyerekhad szórakozott, és anyukák csevegtek az árnyékos padokon. Tényleg olyan volt mintha egy faluba tértünk volna át, csak kis házak helyett égbe nyúló betonrettenetek voltak.
Végül kipattant a fejemből a remek ötlet. Nem sok népi alakot ismertem, a szüleim a tévét bízták meg az esti mese mondásával. Ezért abból dolgoztam, amiket Varinkatól hallottam mikor Yurinak mesélt.
- Szóval - vettem fel újra a mese fonalát megindulva - mivel a cár nagyon aggódott egyetlen fiáért megkérte a nagynénjét az erdő boszorkányát Baba Yaga-t, hogy álcázza őt - és itt önkéntelenül és felkacagtam, Varinka találó szereposztásától - hadd tarthasson a fiával amíg a bátyja uralkodik helyette a birodalmon. De mivel a nagynéni fura szerzett volt különös ötlete támadt és lóvá változtatta a cárt. Így elindultak ketten, a lóvá tett apa és a cárevics. Átutaztak háromszor kilenc vidéken és eljutottak a harmincadik országba az egykori cárné szülőhazájába. Ezen a különös vidéken acélból építették házaikat, és az ég felé nyújtóztak az otthonok. Több kis város élt együtt békességben nem is tudva szeretett cárnéjüknek nyoma veszett - itt meg kellett állnom mert már a kapualjban is voltunk. Az izzadt tenyereimet a farmeromba törltem és megigazítottam a hátitáskám. Yuri üveggömb szemei még mindig rám tapadtak várva a folytatást. Szerette, ha meséltek neki vagy úgy általánosságban, ha beszéltek hozzá.
- Aztán a cárevics eljutott végre az édesanyja palotájába, ahol az egykori udvari tanácsosa még mindig élt. Remélte az öreg válaszokat adhat majd és odaadja neki a királyi lakosztály kristály kulcsát, hogy láthassa édesanyja egykori otthonát - a kaputelefon mellé léptem és rögtön az első név Smirnové volt. Végülis övé volt az első lakás. Benyomtam a kapucsengőjének számát és az zümmögve kicsengett. Yurit magamhoz ölelve vártam, hogy felvegye és a negyedik csengésnél kattant a telefon.
- Jó napot - szóltam bele - Sergey Alexandrovics vagyok, a temetésen találkoztunk... izé Rada temetésén.
- Jó napot! Jöjjön, jöjjön! - sürgetett az öreg, és a kapu zárja kinyitódott egy kattanással. Beléptem a házba és elhaladtam a teletömött postaládák mellett. Félhomály volt, csak a bejárati ajtó üvegén át jött be fény. Felmentem egy rövid lépcsőn, aminek a tetején a lakásokhoz vezető folyosóra fordultam, és ahol a lift is volt. Pont azelőtt értem oda, hogy Smirnov kinyitotta az ajtaját. Az öregember ugyan úgy nézett ki, mint a temetésen csak egy vékonyabb barna pulóvert visel a fekete kardigán helyett.
- Erre kérem - pillantott meg és intett felém az ajtóban állva - örülök, hogy látom.
- Elnézést, hogy ilyen későn jöttem - szabadkoztam, bár tudtam nincs rá szükség. Senkinek se tartoztam a megjelenésemmel. Mindent csak Yuriért teszek. Az öreg elállt az ajtóból és elmentem mellette. Egy kis előszobába léptem, aminek fele roskadásig volt pakolva kabátokkal fölötte pedig kalapokkal. A vékonyka folyosó másik oldalán tükör volt és kapkodva belepillantottam, hogy mennyire tűnők ziláltnak. De minden érzésem ellenére egy átlagos férfi nézett vissza rám, még csak egy ideges vonás se volt az arcomon. Hála apám rezzenéstelen genetikájának.
- Üljön csak le - sietett el mellettem Smirnov ahogy beértem a konyhába - kér valamit inni? Egy kis narancsot? - ekkor tűnt fel az étkező asztalon épített narancs piramis - most voltak itt az unokák és hoztak egy vödörrel.
Továbbra is a narancs piramisra pislogva leültem az asztalhoz a táskámat a szék lábához téve. A viaszos fehér terítőn virág minta volt és ugyan ilyet terítettek a hűtő tetejére is, ahol lekváros üvegek sorakoztak. Az apró konyha falát és a hűtőjét is tömérdek fénykép töltötte meg. Gyerekekről, vagy egy tucat különböző arcról más-más korokban, felnőttekről, akiknek Smirnov magas homloka vagy egyenes orra jutott, és maga a férfi egy a szemüvegtől hatalmasra nőtt szemekkel mosolygó nénikével az oldalán egyre öregebben és öregebben.
Yuri hátát dörgöltem ahogy ő is körbe forgatta golyó fejét felmérve a terepet.
- Egy kis vizet, köszönöm - mondtam.
- Vegyen narancsot is! - ajánlotta fel Smirnov - túl sokat hoznak mindig. Anyussal nem tudjuk megenni mindet. A babának is vegyen.
A konyhát a nappalitól egy régi fagyöngyökből fűzött függöny választotta el. A tévé hangja és fénye elmosódva kiért hozzánk is. A nő a kerek szemüveggel a fényképekről csoszogva jött ki rajta ekkor. Haja bodrosan fogta körbe időtől megnyúlt arcát és rózsaszín otthonkát viselt. Papucsa hangosan súrlódott a konyha itt-ott felpöndörödő linóleumán. A szoba felén túl volt mikor észrevett az asztalnál ülve. Azonnal megdermedt.
- Motya! Miért nem mondtad, hogy vendég jön?! - kapott arcához a nénike és olyan lett, mint az a sikítozó festmény - nem mosogattam el!
- Jaj, kérem fölösleges. Én állítottam be csak úgy - álltam fel félig, de a néni már el is indult, hogy elmosogasson.
- Ugye megkínáltad a vendéget? - pisszegte az öregnek, aki a szódásszifonnal birkózott- adtál neki narancsot?
A sok beszéd a narancsról végül csak rávett, hogy megbontsam a szent építményt és elvegyem a piramis koronájaként szolgáló darabot.
A szódás szifon ekkor engedett, mintha ő is arra várt volna végre elfogadjam a felajánlást, és Smirnov megtöltött egy tulipános üvegpoharat.
A mosogatás hangjai kitöltötték a szobát, és közben feltéptem a narancs héját lassan körkörösen lehántva róla. Anyám is így csinálta mindig, és tudattalanul is átvettem ezt a szokását.
- A babának is adjon nyugodtan - mondta Smirnov letéve elém a poharat és mellém ült.
- Még túl fiatal, csak formulát eszik - ráztam meg röviden a fejem, és az első gerezdet a számba dobtam. Édes, enyhe savanyú utóízzel, a legtökéletesebb narancs talán, amit évek óta ettem. A csupasz gyümölcsöt ketté törtem és a másik felét Smirnovnak adtam.
Már megszokássá vált, hogy megosszam mindenem. Lehet a mi otthonunk még nincs tele ennyi emlékkel, a családunk mosolya nem vesz minket körbe, de mint minden rendes otthon mi is megtanultuk az osztozkodás örömét. Főleg itt a legszentebb helyen a konyhaasztalnál, ahol minden fontos dolog történik. Smirnov dolgos kezei szétválasztották a gerezdeket és csöndben enni kezdtünk. Yuri is kérlelően nyitogatja felém a markát, megszokta, hogy legalább megnézőbe mindent a kezébe adok, de ezúttal nem kapja meg, amit akar. Pehely szemöldökeit rosszallóan összevonja és már mérgesedik is.
A néni is befejezte a mosogatást és egy kockás konyharuhába törte a kezét, amit visszaakaszt a mosogató fölé utána.
- Kézbe vehetem? - lépett mellém, de Yurira néz közben. Én engedékenyen leoldottam magamról a babát és hónaljánál fogva az asszony kezébe adtam. A néni ragyogó arccal ült le ölébe állítva Yurit erősen tartva.
- Nézzenek oda, de nagy fiú vagy - csücsörítette vidáman énekelve - Rada nem sokat mutogatta. Most látom először rendesen.
A szemem elrebbent róluk és inkább a fogyó narancsot ettem tovább. Yuri érdeklődve nyújtózkodott és eljátszottak a nénivel.
- Igaz is! - csapott a homlokára az öreg - a levél! Hozom egy pillanat, direkt eltettem, hogy...
- Nem! Nem! - kiáltottam fel túl élesen - nem, köszönöm - köszörültem meg a torkom zavaromban - még... még átgondolom a levelet. Majd máskor... visszajövök.
Látni se akartam a borítékot a nevem karcos írásával. Irtóztam, hogy megérintsem Rada irántam érzet gyűlöletének földi maradványait. Miért is nem csempésztem be a koporsójába!
- Tényleg nem baj, ha körbe nézek a lakásán? - kérdeztem csöndesen az utolsó gerezdet a számba ejtve. hogy eltereljem a figyelmet a levélről. Smirnov szipogott párat két kezében tartva a maga utolsó darabka narancsát. Esetlenül biccentett párat, magát is megerősítve.
- Jártam párszor fent. Ami romlandó volt eltakarítottam, de a lakás úgy maradt ahogy ő hagyta azon a reggelen. Még ott volt az energiaitala félig üresen, és a tekert cigarettái egymás mellé rakosgatva. Nem úgy néz ki az a lakás, mint amit elhagytak. Mintha... mintha még mindig várná vissza a tulajdonosát...
Azt hiszem nem a lakás volt az egyetlen.

Rada fönt a nyolcadikon lakott, ezért a liftet választottam. A markomba zártam a kis kulcsot, amit Smirnov adott és égette a húsomat. A liftben ugyan azok a reklámok voltak, mint mikor legutóbb itt jártam. Egy pizzériáé, egy költöztető cégé és egy kutyamenhelyé. Yurit megfordítottam, hogy ne a mellkasomat lássa végig. Bár megkérdezhettem volna emlékszik-e erre a helyre. Itt születtél tudtad? Itt éltetek ketten. Úgy, hogy én egyikőtöket se ismertem.
A lift remegve megállt, ez az öreg tákolmány is csak arra várt, hogy mikor háromnál több ember benne áll leszakadhasson.
Rada lakása volt a legközelebb a lifthez, és az ajtó sok-sok mállós emléket hozott fel. Itt álltam, hányszor is?
Talán egy évig voltunk együtt is meg nem is. Olykor minden időnket együtt töltve, máskor azt is elfelejtettem létezik amíg össze nem futottunk.
A kulcsot elfordítottam a zárban és kitártam az ajtót. Nincs semmilyen szag bent. Régen, Rada szaga volt a helynek. Enyhe cigaretta, olcsó édeskés parfümmel és az energiaital tuttifruttijával keverve. Ebből már semmi se maradt. A lakás kezdte elfelejteni lakóját, és ha ő már nem emlékszik rá talán a szellem is megtérhet, leköltözhet végleg a folyó aljára, ahol várják a habból formált nővérei.
Azért Rada nyomai mégis itt voltak. A kopott, tele matricázott bútorai még bírták a hiányát. A cigarettái ahogy Smirnov mondta ott voltak a kávézó asztalon. A kanapéra tettem a táskám, és láttam a bútorokon megült már a por. Smirnov hatalmas fekete szemeteszsákokba szedte a szemetet és most bekötött szájjal ott őrködtek a falnál. Bekukkantva a hálószobájában a zöld ágyneműje az ágya végébe volt rugdosva, a telefontöltője pedig még mindig be volt dugva a csupasz falon kényelmetlenül magasra rakott konnektorába. A függönyt se húzták el és egy halom szennyes volt a körömlakkos plüss szőnyegén. A konyhában a linóleum rosszabb állapotban volt, mint mikor legutóbb jártam, és majdnem orra estem a küszöb menti felkunkorodásában. A hűtőn nyaralásból hozott mágnesek, nem a sajátjai, hanem a barátaitól kapottak.
Lehangoló hely volt. Így a gazdája ricsaja nélkül, a tuttifrutti illata nélkül már-már elviselhetetlen volt. Ez a hely már nem is Radaé. Visszaérve a nappaliba ismét a sodort cigarettákra néztem.
Nem tudtam ellenállni és felvettem egyet.
- Sajnálom - mondtam Yurinak. Elővettem az öngyújtóm és meggyújtottam. Ez nem volt bűn. Akár úgy is mondhatnánk újra éltem a találkozásunkat a másik fél nélkül.
Rada az egyetemem büféjében dolgozott és láncdohányos volt. A büfé hátsó ajtaja egy keskeny mellékutcára nyílt és sokan ide futottak ki cigiszünetre az órák között, köztük én is.
Rada ott állt, több üres hordónál a munkatársai között. Még emlékszem a mellényére, a tejeskávé színű műszőrme darabjára. A narancs haja, ami olyan fájdítóan éles volt rögtön feltűnt mindenkinek, és ha az nem a hangos kacagása volt a második, esetleg az éneke, ha különösen jó kedvében találta az ember.
És én akkor nem sokat gondolkodtam rajta, csak néha összenéztünk és mosolyogtunk.
Aztán eljött a nap mikor otthon felejtettem a cigarettásdobozom. Ő pedig oda lépett, a körmei neonzöldre voltak festve pont olyanra, mint az energiaitalának a doboza és megkínált a sajátjával. Addig sose szívtam tekert cigit. Bevallom kicsit suttyó dolognak tartottam, mert miért tekerném magamnak mikor meg is vehetem?
De tetszett a metsző mosolya, az a hegyes kis álla és a szeme görbületének vidámsága. Elvettem hát a kínált szálat, aztán még egyet és még egyet. Nem mentem vissza az óráimra, helyette ide jöttünk, először rázkódtam végig a lift utat aztán láttam meg a jellegtelen ajtaját. A konyhában csináltuk, és én még sose feküdtem le senkivel ágyon kívül addig. Ismét csak egy ékes bizonyítéka középszerűségemnek, ha úgy vesszük.
Rada olyan volt a szememben akkor, mint valami megmagyarázhatatlan jelenség, és nem is változott ez meg most se az üres nappalijában állva.
Körbe néztem, kerestem a jeleit, de csak egy dolog tűnt fel. Ettől féltem, nem akartam, hogy igaz legyen, de itt volt a bizonyíték rá.
Semmi se utalt arra Yuri itt élt vele. Nem voltak babaholmik, ruhák, de még egy cumisüveg se. Hiába nyitottam ki mindent és túrtam fel a dolgait, semmit se találtam. De itt élt, mindenki látta, hallotta.
Rada sose akartad őt megtartani? Egész végig azt tervezted magára hagyod? Könnyebb volt így nem kötődni hozzá?

Az átkozott erkélyhez léptem és kitártam a kétszárnyú ajtót teljesen, hadd menjen ki minden, ami ide bent ragadt.
Az erkélyen Sergey állt, a korlátnak dőlve cigarettázott, mint mindig indulás előtt. A hajnal mosott színei egybeolvadtak a kék pólójával és az elfolyt tinta hajával. Nem volt kint virág, nem élt meg itt semmi, csak hamutálcák sora és egy törött műanyag szék a hozzá illő asztallal.
Rada kilépett az ajtón, meztelen volt és a vállát vörössel hímzett himlőhelyek díszítették. Tizenkettő volt mikor végre elkapta a bárányhimlőt és őrülté tette amíg ki nem gyógyult. Az egész testén nyomott hagytak a pöttyök, amiket addig tépett, harapott és vakart amíg örökre vele nem maradtak.
Nem lépett ki az erkélyre csak az ajtónál állt, talán félt valaki meglátja őt csupaszon. Sergey úgyis tudta, hogy ott van. A talpai csattogó hangját mindenki hallotta mikor útnak indult, és ha csak egy kicsivel kiszámíthatóbb lett volna az alatta lakók rászóltak volna.
A neonzöld körmei most is a vállát vakargatták, mintha még mindig vissza-vissza térne belé az a viszkető érzés. Nem láttam az arcát se most, se akkor.
Rada nem volt érzelmes, ezt szerettem benne a legjobban. Nem kért rajtam számon semmit, nem követelt. Lenézett, kicsit szánalmasnak is tartott, de én is őt. Néha elnéztük egymást, leereszkedő mosollyal, és azt hiszem akkor kerültünk a legközelebb ahhoz, amit mások szerelemnek neveznek.
- Hé - suttogta rekedten, és a Sergey kint nem fordította el az arcát ahogy azt nézte hogyan futnak dolgozni az emberek ilyen korán, valami, amit ő sose élt meg akkor - szeretsz?
És az a kinti Sergey és én egyek vagyunk. Nem tudtam a választ.
Hogy szerethetnélek, ha azt se tudom ki vagy?
Látom a neonzöld körmeid, tudom a kedvenc energiaitalod márkáját még arra is tisztán emlékszem mikor voltál bárányhimlős. De tudom-e kicsoda is Rada Fohichna? Te tudod-e kicsoda is Sergey Alexandrovics?
Mikor megkérdeznek rólad majd a végeláthatatlan órák alatt a rendőrségen, mikor a fiúnk mellénk ül és rólad kérdez nekem nem lesznek válaszaim.
A szüleimre gondoltam akkor, szinte őket is láttam a szállingózó emberek között lent a panelek árnyékában felnézni rám. Mondhatnám azt igen, nem ő lenne az első, akinek hazudok erről. Mégis ez egy álmos hajnal volt, tele fáradtsággal és még magamon éreztem a cukorka illatú parfümjét, és a számban a tuttifrutti ízét.
Tele vagyok a nyomaiddal, a körmöddel és a száddal is megjelöltél. De nagyon messze vagy a szívemtől, meg se karcoltad azt. Mindketten rejtőzködünk és én nem dőlök be ennek a cselnek. Mert mire mennénk ezzel a hazugsággal? Arra indulnánk meg amerre a szüleim tették régen?
Akkoriban anyám gyógyszer függősége ismét fellángolt, és inkább előle jöttem ide, mint a jajnarancs lányért, aki megtűrt, sőt szerette éreztetni velem a nap végén neki többje van, mint nekem.
Mit érsz kis cárevics? Nekem saját birodalmam van.
Ezért nem mondtam semmit, úgy tettem, mint aki nem hallott semmit. Ebben igazán jó vagyok most már tudom.
És Rada nem erőltette, nem játszotta el újra hátha meggondolom magam.
Visszalépett a lakásba, átgyalogolt a jelen Sergeyén és eltűnt.
Úgy tartják a kísértetek negyven napig még visszatérnek, hogy végig barangolják életük helyszíneit.
Reméltem látni foglak, de te még mindig elrejtőzől előlem.