Az apró pirulák, legyenek bármilyen sokan, mind elfértek a kezemben. Az ujjaimmal átmozgattam őket, pedig mindkét oldaluk ugyan olyan. Ez segít, hogy ne lássak semmit, ami nincs, ez megnyugtat, az elaltat, és csak hogy más támaszt is adjanak itt egy B-vitamin kapszula mert az segít az idegeimen. A fürdőszobám kis szekrénye csordultig tele volt gyógyszeres dobozokkal. Néhányat már nem szedtem, valahogy azok közé tartoztam, akiknek gyakran újra be kellett állítani az adagját, vagy más gyógyszert kellett felírni.
Ennek köszönhetően láttam meg újra Pandorát. Először nagyon ritkán jelent csak meg, és kellett egy kis idő mire rájöttem megint gyógyszert kéne váltanom. De nem tettem.
A vécé fölött állva megdöntöttem a markom és engedtem kihullani a bogyókat bele a vízbe majd lehúztam őket.
Harminc voltam már, és Varinka, aki tiszteletben tartotta a magánszférát őszintén elhitte tudom mi a jó nekem és lelkiismeretesen szedem őket.
Elvégre sose adtam neki okot, hogy kételkedjen bennem.

Leérve a nappaliba megállok a lépcsőn. Már Sergey és én is elkészültünk az esti kiruccanásra. A Madame fényűző estjére, ami nekünk kedvezve pár utcával lejjebb volt tartva az Art Deco Múzeumban.
A nő régi jó barátja volt az igazgatónak, és majdnem erre az egész hétre kibérelte a helyet, csak hogy megtarthassa az árverést és az utána lévő partit.
Mindketten egyelőre a magunk színében lévő frakkban voltunk csak, a maszkomat a belső zsebembe rejtettem el.
Varinka mama bőszen igazgatta a valahogy mindig csálévá csavarodó csokornyakkendőjét az öcsémnek. Kicsit aggódtam, hogy a két nappal ezelőtti veszekedésük ki fog tartani, de azóta már rég elásták a csatabárdot. Mindketten keményfejűek voltak, de sose szívtelenek.
- Add fel – nevetett Sergey mikor amint a nő elengedte a nyakkendőjét az ismét elferdült. Az esetlenül telepakolt nappalink nagy részét a zongorám és Varinka mama hárfája foglalta el, amik az utcára nyíló ablak előtt álltak. A fal mellett összecsukva a válaszfal pihent, ami megvédte a hőtől a hangszereket mikor begyújtottuk a kandallót. Mellettük még elfért a kanapé, egy fotel és egy kis asztal. Benne a két rokonommal már telt ház volt, és én a lépcsőfordulóra szorultam ki. A korlátra könyökölve néztem őket mosolyogva.
Varinka mama kemény volt, de csak annyira, mint egy szufflé. Ha betörted a kemény külsejét puha és édes volt belül.
De azért most mégis engedett, ez volt a maga néma bocsánatkérése azért a szúrós mondatért napokkal ezelőtt a kocsiban.
- Ígérjétek meg, hogy nem mentek a folyó közelébe – mondta hangjába kúszó aggódalommal. Kedveskedve arcon csókolta Sergeyt, aki még le is hajtotta kissé arcát, hogy közelebb férjen hozzá. Amint elváltak a nő megnyalta a hüvelykujját és színtelen ajakfénye maradékát elkezdte ledörgölni a férfi arcáról. Karperecei zizegő mellékütemet adtak mozdulatainak.
- Miért? – kérdezte a kötekedés öröméért az öcsém. Varinka mama sóhajtva lépett hátrébb.
- Nem akarom, hogy az a ruszalka belefojtson a vízbe. Mindketten elég ostobák vagytok hozzá.
A Sergey szemöldök ráncolva felnézett rám magyarázatot várva. Ő nem élt vidéken, vagy a nagynénénkkel évek óta ezért le volt maradva a hagyományokkal.
- Egy fajta sellő. Azt mondják a vízbe fúlt nők ruszalkává változnak haláluk után. Beédesgetik a férfiakat a vízbe és kacagva belefojtják őket. Néha felmásznak a fákra, mikor nagyon erősek és onnan kapják ki az embereket és viszik be őket megölni.
Sergey tátott szájjal hallgatta. Azt hiszem nem akart még egy ilyen történetet hallani. Még emlékeztem az arcára mikor a levelet felajánlották neki. Egy nap nem fog így fájni neki, a dühe elapad és akkor talán elfogadja majd Rada magyarázatát. Nem tudom miért ragaszkodtam ehhez a reményhez. Azt akartam Sergey próbálja meg megérteni a körülötte lévőket. Hogy a világ nem fekete és fehér.
- Varinka mama – fordult a nénénk felé akár egy felborzolt macska, ilyenkor hasonlított legjobban anyánkra – kérlek, ne mesélj semmi ilyet Yurinak. Így is rémesek a meséid.
- A meséim teljesen rendben vannak – tette csípőre kezeit ő is felháborodva – szép, régi orosz mesék. Te meg – fordult felém – fiam ugye eltetted a fésűt? Ma különösen fényes a Hold. Félek túl jól látnak a mavkak.
- Nem is akarom tudni, hogy azok micsodák! – tette fel kezeit az égbe megadóan Sergey és ellépve Varinkától lehajolt, hogy búcsúcsókot adjon Yurinak, aki a kanapén a aludt takaróba csavarva. Hat óra volt, ő ilyenkor már aludt, hogy éjfélkor teljes éberséggel kiabálhasson.
- Eltettem – tapogattam meg a másik belső zsebét a frakkomnak ahogy lesétáltam a lépcsőn, hogy elindulhassunk. Nem számított, Pandorat nem tartotta távol, a nagynénémet viszont megnyugtatta.
Én is arcon csókoltam Varinkat majd Yurit és elindultunk, hogy gyalog mehessünk az estélyre.

Az álarcosbálra már mindenki álruhában érkezett és taxival, hogy még kisebb legyen a lebukás esélye.
Mi Sergey-jel mindig ugyan azt a maszkot viseltük, mások viszont előszeretettel változtatgatták a maskarájukat.
Sergey volt mindig a Fekete Nyúl szeme körül arany szegélyes nyúl maszkkal. A sárga drót bajsza felfelé állt, vidám, vagy épp felborzolt kedélyt adva neki.
Én voltam a párja a Fehér Nyúl. Egyedül a fehér maszk briliáns kövekkel kirakott könnyei voltak mások, amik melodramatikus hatást keltettek a lekonyuló bajusszal. A Madame választotta, nem volt beleszólásunk.
Mind Varinka mama arany nyúl maszkjára vezettek vissza. A nénikénk sokkal hamarabb ismerte a Madame-ot mint én, egészen Franciaországban találkoztak, hogy hogyan egyikük se hozta fel. Varinka maszkját csak egyszer láttam. A csillámló arany maszkot gyémánt könnyekkel és hamis csillámporos szempillákkal díszitették.
Azon az egyetlen aukción is azért jelent meg, hogy licitálhasson – és végül haza is vigyen – egy Smetana kottát.

Jóval hamarabb odaértünk, mint a kezdés. A bordó épület hosszan terült el a Moszkva folyóhoz vezető úton, pont ott, ahol a Novoandreyevskiy híd is ment. Igazán kellemetlen emlékeztetője a tragédiának. Mégis most még nem ment le a Nap, és a világosságban mindig könnyebb bátornak lenni. A bejárathoz érve két öltönyös férfi már kint állt, hogy eligazítsa a többi munkást. Felmutattam nekik a belépő kártyámat, ami valójában egy Joker kártya volt. Minden részlet tökéletesen megszervezett volt elvégre.
A Madame mindig tartott egy főpróbát és ezen nekem is jelen kellett lennem. Előzetesen is kaptam egy albumot, – az egyetlent mert senki más nem tudta mik kerülnek árverésre – de élőben is látnom kellett mit kell zenével kísérnem.
A Madame igazi szalagon mozgó bemutatót rendezett ezeken az estéken. Nagyság szerint mutatta be a darabokat, a legkisebbeket egy márványoszlopon majd így haladva a nagyobbak felé. Ez alól csak a legkülönlegesebb licitdarab, a legelső volt a kivétel.
A műsorhoz sok-sok lámpát kellett elhelyeznie, hogy a legsejtelmesebb és legérdekesebb megvilágítást adhassa a műveknek.
A show úgy ment, hogy a kikiáltó bemondta a darabot és a számát, ezalatt én végig játszottam, és fél percig csak a kivilágított tárgy kapta a figyelmet, ezután kezdett bele a magyarázatba Teknőc úr, aki vezette az árverést, és kezdődött a licit.

Most is épp a lámpák tesztelése közben futottunk be. A nagy teremben már felállították a színpadot, a székeket és a zongorát is. A múzeum kiállítási darabjait eltették addig, nehogy bajuk essen, a hét nagy részét az épület kitakarításával és újra berendezésével tölthették.
Egymás után kapcsolták fel és le a fényeket míg a Madame nekünk háttal állva figyelte a változásokat. Már az estélyiét hordta. Akárcsak mi, ő is mindig egy figura volt, aki még álnevet se viselt, hisz mindenki tudta ő az. Pávának öltözött, de mégis a Madame maradt.
A fehér nagyestélyi tollakkal és nehéz csillogó anyagokkal volt teletűzdelve. Senki más nem lett volna képes egy ilyen zsúfolt ruhát viselni csak ő. Mikor bezártuk az ajtót végre észrevett minket és felénk nézett.
Fonatokkal teli kontyába fűzött albínó páva tolla táncolt ahogy hátra fordította fejét. Kezében rózsaszín macaron félbe harapott maradványa volt. Az estélyt három cukrászda és egy étterem látta el, köztük az enyém is.
- Kedveskéim – köszöntött minket – csak hogy ideértetek.
- Üdv Madame – biccentett illendően az öcsém. Azt hiszem jól kijöttek. A kurta-furcsa kapcsolatukat mindketten legalábbis élvezték. Odalépve a nőhöz átkaroltam a derekát és szájon csókoltam.
- Szervusz – köszöntöttem – gyönyörű vagy – mondtam mire kuncogva végigsimított hűvös fehér selyemkesztyűjével az arcomon.
- Fél nyolckor lemegy a Nap! – örvendezett – sötétben érkezik meg mindenki, így sokkal mulatságosabb lesz! – magyarázta. Ha a Madame megtehette volna, a Nap és a Hold is az ő kedve szerint mozgott volna. Szeretett minden apró részlet fölött uralkodni.
- De most kezdjük a próbát! Sok darabot kell megmozgatni. Sergey! Kérlek ülj le! Te leszel a közönség szeme! – kapta be az utolsó falat macaront majd tapsikolva jelezte mindenki foglalja el a helyét.

Sergey engedelmesen leült az első sorba a Madame pedig mellette állt meg karjait maga előtt összefűzve. Én felmentem a színpad szélén lévő fehér zongorához, amiket hamis kék rózsák díszitettek fel, és helyet foglaltam. Teknőc úr is már a jelmezét viselte. A Madame egy papírmasé teknős páncélt adott rá, de megengedően egy egyszerű fehér négyzet alakú maszkot viselhetett az estélyen, ami finoman elállt a szájától, és így könnyebb volt számára a beszéd.
Az idős úr megigazította papírjait a pódiumnál állva, hogy folytathassuk a próbát, amíg a háttérben vagy öt ember rohangált talpig feketében, hogy a színfalak mögött mozgathassák az alkotásokat. Az egész inkább volt színház, mintsem aukció. Már nem a legapróbb darabokat, az ékszereket, pakolgatták és jöttek a törékenyebb darabok.
Minden jól ment, és a Madame arcán az apró félmosoly azt mutatta több, mint elégedett. A fények kihunytak, majd felkapcsolódtak, fehér, vörös és kék.
Már az utolsó kis tárgyakat mutatták be, a legutolsó egy lámpa volt, és ez alá már nem kellett a vörös bársony párna. Mikor az asszisztens levette és helyére állította volna a lámpát, valahogy a nehéz búra megbillent, és a tárgy a földre zuhant.
Az ujjaim túl durván csattantak a billentyűkön ijedtemben az egész zuhanásnak egy borzalmas háttérzajt adva. Aztán jött a fojtott csönd.
Az asszisztens megpróbálta elkapni, és ebben az esetlen mozdulatban fagyott meg. Mindenki a Madame-ra nézett, aki tágra nyílt szemekkel, arcán furcsa fintorral meredt a lámpára a földön.
- Hát ez eltört – mondta lassan.
- Alapból úgy nézett ki, mintha már egyszer eltörték volna és rosszul ragasztották volna meg – nevetett fel gyengén Sergey, próbálva menteni a menthetőt. Valóban olyan volt. A patinás fém lámpa búrája milliónyinak tetsző üvegszilánkból állt. A kék ezer árnyalatából igazán, mintha egy elvont templomi ablaküveg lett volna. Könny alakban metszett áttetsző függőiből több nem élte túl a zuhanást.
Felálltam és odasiettem, mert a kisegítő még mindig nem mert megmozdulni. Mikor oda értem és leguggoltam, hogy felvegyem akkor eszmélt fel ő is.
- Úgy sajnálom! – szabadkozott azonnal – kifizetem! Igazán!
- Galambom – mondta idegenkedő feszességgel a hangjában a nő – ez egy Tiffany lámpa a huszadik század elejéről, majdnem tökéletes állapotban, minden eredeti darabkájával. Megközelítőleg negyvenötezer rubel.
Szegény kisegítő úgy tűnt menten elájul, ahogy tátott szájjal nézte a földön heverő méregdrága holmit. Jobban szemügyre véve láttam, hogy a fekete vas szerkezete egészen jól bírta az ütést, de a kis üvegdarabok közül több kiesett és eltört. Olyan szánalomkeltően hevert ott, pedig pillanatokkal ezelőtt még egy vagyont ért, most meg már semmit. Nem tudtam mi bajom van, hogy hirtelen együtt éreztem egy lámpával. Talán a hölgyet sajnáltam meg igazán, aki közel állt a zokogáshoz.
- Meg... megveszem – mondtam a Madame felé fordulva. Sergey és a nő ugyan azt a megdöbbent arcot vágták komikusan egyszerre. Az öcsém félig elemelkedett már a székből a karfát markolva, hogy megállítson. Éppen kifizetni ki tudtam volna, de érthető, hogy meglepte mégis mire kellhet nekem egy törött lámpa.
- Nekem így is kell. Bánnád, ha megvenném? – vettem föl a földről a lámpát ahogy felálltam. A Madame hitetlenkedve megrázta a fejét és hozzánk sietett.
- Minek kell neked ez a törött darab?
- Nekem így is tetszik – mondtam őszintén. A megannyi sápadt és sötét kék darabka, ami úgy folyt le a burán, mint a csokoládé a torta tetején Nizhneyansk egét juttatták az eszembe, és ettől elfogott a honvágy. Akkor voltam ott utoljára mikor a nagyszüleim hamvait szórtam szét. Így velem lehetne örökké egy darabja.
- Édesem, kedvesem – lágyult meg azonnal az arca a Madame-nak – ha mondtad volna, hogy tetszenek neked ezek a lámpák már kaptál volna vagy egy tucatot. Csak mondanod kellett volna! – azonnal visszazökkent a szokott jó kedvébe. Rá nézett a mögöttem álló kisegítőre, és talán végig gondolta mekkora riadalmat okozott mert sokkal nyugodtabban szólt hozzá.
- Azt hiszem megijesztettelek, és ezért bocsánatot kérek. Bár nem örültem ennek a fordulatnak, nem fizetettem volna ki veled.
- Én szívesen ki... - mondtam volna, de a Madame kedélyesen megrázta a fejét.
- Ki olyan sóher, hogy kifizettet egy törött lámpát? Ha szeretnéd, hát vidd, de előtte hadd adjam le javításra.
- Nekem így kell törötten.
A Madame meglepetten nézett rám majd hunyorogva felkacagott ismét, és csak ekkor költözött igazán vissza a nyugalom a terembe. Mindenki, aki addig megrökönyödve állt ismét fellélegzett, hogy szeszélyes úrnőjük valóban nem mérges.
- Mindig meglepsz! Te drágám – mutatott rám – te sose vagy unalmas! – és kacagva lesétált a színpadról, hogy befejezhessük a próbát.

Zongorán kísérve az aukciót, azt is jelentette sose láttam teljességükben a darabokat. A színpad szélén elhelyezve mindent oldalvást láttam, A minimális forgatás, mert a Madame még egy apró forgó részt is beszereltetett, adott némi esélyt, de első sorban mindig a billentyűkre kellett figyelnem.
A besötétített teremben, akár egy színházban, telt ház volt. A sötét fa székek mindegyike foglalt volt egy egész seregnyi maskarába bújt alakkal.
Az álarcosbál arról is szólt ki tudott a legfeltűnőbb vagy a legötletesebb jelmezbe öltözni. Hatalmas ruhák, és hol ijesztő, hol mókás maszkok tengerévé vált a közönség.
Az álarcommal az arcomon, úgy éreztem biztonságban vagyok, semmivel se lógtam ki, azon kívül, hogy a színpadon foglaltam helyet velük ellentétben.
A Fekete Nyulat kerestem, de a sok toll, tüll és szalag között elveszett. Reméltem az árverés után hamar visszatalálunk egymáshoz.
Maga a licitálás számomra kész káosz volt. Teknőc úr mégis mindent az irányítása alatt tartott. Húsz év a Madame mellett mindenkit megedz.
Szálltak a magasabbnál magasabb összegek. Mindenki száma egy hosszú nyelű táblán állt és a terem minden pontjáról felemelkedtek. Teknőc úr magabiztosan pergette a számokat, kalapált és bemutatott épp, amit kellett. A segítők mindent megmozgattak, forgott a színpad és váltakoztak a színek. Émelyítően zsúfolt volt a terem, és azt akartam valaki végre nyisson ablakot.
Mosómedve úr vitte a festményt a vízbe fúlt lányról, a Vörös Ördög lecsapott egy kézitükörre, aminek a hátlapjára egy fiatalon elhunyt Habsburg hercegnő volt felfestve. Mind számomra felfoghatatlanul abszurd darabok voltak, és nem láttam be miért akarna bárki ilyeneket hazavinni. De aztán a Mária Magdolna festményre gondoltam a Madame házában, és arra jutottam a gazdagok, az igazán gazdagok, szeretik a groteszk dolgokat. Mivel mindent elérhettek miért ne vágytak volna a meghökkentőre?
Azt hiszem a Madame-om elégedett volt. Minden röhejesen nagy áron kelt el.

Maga az estély sokkal rosszabb volt számomra, mint az árverés. A sok-sok figura, akik eddig a bézs színű párnákkal kipárnázott nehéz székeken ültek szelíden, most mind felpattantak és táncra perdültek.
Borzalmas volt. A sok szín és forma megfájdította a fejem. Rémísztő alakok is voltak, és igazán nem értem egy olyan farsangi bálra, mint ez, minek jön valaki ijesztegetni.
Már Amerikában is utáltam a Halloweent. Ezért mindig fedezéket kerestem a desszertek között, a függönyök mögött vagy a szem előtt láthatatlan kiszögellésekben. Ma a desszerteket választottam. Szemügyre vettem a másik két cukrászda kínálatát és összehasonlítottam a sajátoméval. A Pandora Cukrászda neve csinos sötétkék papíron fehér betűkkel állt, az elérhetőségünkkel és elvehető névjegykártyákkal mellette. Ez is segített az üzletnek. Most ugyan nem vettem részt a sütemények elkészítésében, de általában külön gonddal készültünk ezekre az estékre. Az, hogy el tudtam tartani a családom sokban a Madame-nak volt köszönhető.
Itt a természetes közegemben megnyugvást találtam és fánk evés közben elnéztem a túlcsordulóan élénk világot.
A sok lebegő szoknyát, és maszkos arcot, a nevetés csilingelését, ami összefolyt a zenével. Nem voltam ennek a világnak a része, de lelkes közönség voltam egy csipetnyi vágyódással, hogy közéjük tartozhassak félelem nélkül.
Az egérkék, akik a felbérelt pincérek voltak maguk után libbenő farkincákkal táncolták körbe a vendégeket. Néhányuk gólyalábon ingott, és ez nevetésre késztette a vendégeket, páran a lábaik között futottak át heccből és ők társak voltak a játékban Tálcájuk csordultig telt minden földi jóval, amik játék közben néha a vendégekre hullottak és erre morajló kacagás futott át a termen.
Mégis elsősorban a másik felemet kerestem a Fekete Nyulat, helyette viszont mást találtam meg. A kitekert Csodaországában maga a királynő így is külön jelenség volt.
A Madame-ot mindenhonnan köszöntötték, kezet csókoltak neki vagy megpörgették. Mikor először lépett a terembe hosszan éljenezték, és megállás nélkül tapsoltak, amíg csöndre nem intette őket kegyesen.
A maszkja velencei stílusban a teljes arcát befedte, és egy páva alakja tekeredett körbe rajta. A faroktollai igaziak voltak és a vállára omlottak hosszan, ahogy bal fülénél kiálló szárny tollai is. A páva szeme helyén volt a jobb szeme kivágása. Az egész fehérben arany díszítéssel, az enyémhez illően.
Mégis valahogy elvált az udvarától és mellém ért.
- Ó drágám, édesem – búgta nekem egészen közel hajolva – tudom, hogy mennyire utálod ezt – elemelve maszkját arcáról láthatóvá vált cinkos kis mosolya – táncolj velem és szabad vagy.
Hízelgő ajánlat volt. Letudom ezt a táncot, megragadom a Fekete Nyulat, amint belebotlok, és haza is érhetek még éjfél előtt. Gyógyszerek nélkül túl veszélyes volt nekem ez a világ, mikor így is nehéz volt megmondani mi igaz, és mi nem. Mégis egész éjszaka nem láttam Pandorat.
Engedtem a csábításnak és kinyújtottam a nő felé kezem. A Madame visszacsúsztatta a maszkját és elfogadta azt.
Egyé váltunk a csődülettel, az alaktalan, arctalan mindenkivel. Nehéz volt nem odadobni a józan eszem, hogy én is elveszítsem magam, ha egyszer senki se tudta ki is vagyok. Mégis erősen kapaszkodtam a Madame-ba, és a zene ütemére táncolni kezdtünk. Már tudtam keringőzni egy ideje, bele lettem kényszerítve, ha igazán úgy vettük.
Karok és ruhák csapódtak nekem, egy pillanatra egy Róka nő majdnem elkapott és magával vitt.
Egy ilyen éjszakán senkinek se volt mit szégyellnie és inkább voltak bestiák, megrészegülve a névtelenségtől, mint emberek.
- Hogy bírod ezt? – kérdeztem a nőtől átkiabálva a negédes vonós négyest, és ahogy forogtunk hátra vetett fejjel kacagott. Csupasz mellkasa csillámlott a liláskékes fényben és elmerengtem valóban az igazi Madame-ot fogom-e. Nem vertek-e át engem is a bábszínházas őrületben. Megráztam a fejem, és ismét feltettem a kérdést.
- Hát nem érted? – kacagta ismét és rántott rajtam egyet neki vágva a mellettünk táncolóknak. Ők is nevettek és arrébb libbentek. A férfi hosszú ingje bő fodrokban omlott le és a lány, aki vele táncolt csillag mintás kutya maszkot viselt. A két kis barna fonata csapzottan omlott csupasz vállaira ahogy felvonta őket mintha elkésve megriadt volna az ütközéstől.
- Hova sietsz Fehér Nyúl? – vágta oda a férfi nekem, és derekánál fogva magához húzta a Kutya kisasszonyt. Úgy vonta körbe vörös kesztyűs kezeivel, mint ahogy az angyalok fogják közre szárnyaikkal a Mennybe menőket. Szinte bűntudatom volt, hogy akaratlanul megérintettem a kisasszonyát. A férfin egyszerű fekete maszk volt, ami nem fedte az arca alsó felét. Aranyszemfogai voltak.
- Az ember szerelmes az ismeretlenbe – lihegte a Madame visszahozva a figyelmem rá, nehéz teste hamar kifáradt, de ő ezt mind nem bánta – adj nekik egy szerepet és ők örömmel viselik! – magához vont és a nyakamba karolva magához húzott. Ismét eltávolította a maszkját és csókot lopott tőlem. Édes íze volt, cukros és krémes és minden, ami szent, miért érzem rajta a keserű csokoládét?
- Bolondok – súgta a fülembe – mind ugyan olyanok maradnak.

Lihegve szinte kivetődtem a teremből a sötét folyosóra. A kétszárnyú ajtót kapkodva csuktam be magam után, és neki vetettem a hátam, mintha bárki utánam akarna jönni. A folyosó hosszan elnyúlt és még egy utolsó farkinca villanást elkaptam a végéről ahogy az egyik Egérke eltűnt a sarkon.
Kapart a torkom és iszonytatóan izzadtam. Le akartam tépni a maszkom mégis ebben a zilált mesevilágban az utolsó védelmemnek éreztem. A gyógyszereimet akartam. A Fekete Nyúl sehol se volt és féltem őt is megőrjítette a benti felfordulás. Lehet a vállukra kapták és ízekre tépték. Letépték a lábát, a karját és a fejét egy rúdra tűzve körtáncot jártak vele, mint egy sötét istenséggel.
A zene kiömlött a zárt ajtón rám zuhanva és végig mosott rajtam hullámokban. Minden repedésbe beférkőzött és ellépve az ajtótól úgy éreztem kiesik alólam a talaj. Az ajtó alól vágyakozva nyúltak ki a benti delíriumos lila fények.
Keringőre táncoló sarkak koppanása rázott fel, és a fejemet fogva a semmibe vesző folyosó végét néztem. Mikor lett sötétebb? Már éjfélre járna? Megesküdtem volna rá az előbb még láttam a fordulót... vagy. Nem?
A homályból Pandora vált ki. Alakjára még rácsüngtek az árnyak, nem akarták elereszteni, belőle egyszerűen mindenki akart egy falatot. Varinka temetői ruháját viselte. Mint a félre vert harang magasra csapott a szoknyája és ő tovább táncolt, minden négyes ütemmel egy lépessel közelebb érve hozzám. Gúnyosan tükröt állítva a benti bolondokházának. Mind csak vágytok arra, hogy lássátok egy pillanatra őt, a förtelmet, a világi rettenetet. Érjétek be az olcsó játékfiguráitokkal, a kétségbeesett násztáncotokkal, az Ördög halott és rajtatok nevet.
Amióta meghalt nem adott ki hangot, szája örökre összeforrt, büntetésül mert azt mertem mondani June-t választom. Most mégis dölyfösen mosolygott, arca fel-fel villant fordulataiban a repülő gyászfátyolából. Nem a nőstény Ördög volt, abban az alakjában a kórház óta nem láttam. Ez egy látomás volt, egy emlék szerelemnek öltözve. És én gyenge voltam érte.
Mert minden múló nap ő hozzá vitt közelebb.
Ugye megígéred a halálban összeérünk végre?
Te hárpia, te bestia. Te Ördög.
Kitártam a karjaimat, reménnyel, hogy elkapom. Gyorsuló ritmussal ebben a megrepesztett tébolyban ő is kitárta karjait, de ahelyett, hogy egymásra találtunk volna eltűnt.
A karjaimba már nem érkezett meg, lerántották újra a mélybe, bezárult a poklok kapuja és ő mögötte maradt.
- Ah – sóhajtottam fel a plafonra nézve – megőrültem.
Mellettem az ajtó kinyílt.

Bedrich Smetana  (1824–1884) cseh zeneszerző

negyvenötezer rubel - kb. 182 405 forint