Sergeyt bevitték a közeli rendőrőrsre. Mire hozzánk beérkezett a hívás, hogy mi is menjünk be, már készen álltunk. Igazán nem számíthattunk másra, abban a pillanatban, hogy az idegen után iramodott.
Varinka mama nyugodt hangon elkezdte felsorolni mi fog történni, mintha csak egy varázsgömbből olvasta volna ki a jövőt. Akkor még idegesen járkáltam a kis ajándékcsomag babával, aki nálunk maradt.
Pavelt végül otthagytuk az üzletben, de nem vártam el, hogy kitakarítson. Nagyobb bajom is volt, mint a piszkos ablakok, és amíg meg nem láttam a rendőrőrs folyosóján az öcsémet másra se tudtam gondolni.
A kisbaba is jött velünk. Varinka mama a karjaiban tartotta ugyanabba a takaróba csavarva, amiben megkaptuk. Nem volt felöltözve ezért jobbnak láttuk rajta tartani.
Mivel se Varinka, se én nem ismertük, sőt hallani se hallottunk a vízbe fúlt lányról, minket hamar letudtak. A nagyobb probléma a kisfiú volt. Se anyakönyve nem volt, se a lány szülei nem tudtak róla.
Így amíg én a rendőrségen maradtam Sergey-jel, Varinka mama elvitte a babát a kórházba kivizsgálásra.
Egymás mellett ültünk, arra várva, hogy visszahívják ismét ezer meg ezer kérdést feltenni neki. A kényelmetlen fehér székeken kuporogva nem vártam magyarázatot tőle. Fehér arcán csillogott kék szempárja, és meg akartam vigasztalni, hogy nem az ő hibája, ami történt és nem lesz semmi baj. Csakhogy ezt nem tudhattam biztosan. Ezért csak vállon veregettem mikor szólították és annyit mondtam:
- Itt várok rád.

Két héten át faggatták, de Sergey pont olyan tudatlan volt az ügyben, mint mindenki más. A gyermek viszont az övé volt. Az apasági teszt befutott és a babát kiengedték a kórházból. Hirtelen apa lett és el kellett neveznie a fiút.
- Yuri - mondta csöndesen a kórházban ahogy a kezébe adták a túl picurka testet. Nagyjából négyhónapos volt, kissé alultáplált, de egészséges. A nyomozásban arra jutottak Rada egyedül szülte meg a lakásán. A szomszédok tudták ugyan, hogy terhes volt, ahogy a volt munkatársai is, és elmondták az utolsó hónapjaiban lépett ki. A házmester se tudott többet, a lány, ha gyakran késve is, a végén mindig kifizette a számláit, ennyi kiderült a számlázási adatokból. Tökéletesen rejtve maradt anélkül, hogy láthatatlanná vált volna.
Az esetet végül lezárták és Sergey, mint a vérszerinti apa az elé a döntés elé került, hogy megtartja-e.
Rada szülei nem tudták volna eltartani a kisbabát. A szülőkkel nem találkoztunk személyesen, valahogy elkerültük egymást ezért a rendőrség közvetítette a válaszuk. Nem voltak olyan anyagi helyzetben, hogy magukhoz tudják venni, mondta nekünk egy reggelen az egyik rendőr, aki a nyomozásban vett részt.
Ha Sergey nem veszi magához állami gondozásba fog kerülni, magyarázta tovább. Az anyja semmit se hagyott hátra. Nem várt búcsúlevél, se magyarázat az akta lezárása után.
Már így is mindenki viszolygással tekintett Sergeyre az ügy kapcsán. Túl különös volt, hogy alig tudott valamit a lányról ahhoz képest, hogy gyereket szült neki. Nem tudott semmit a családjáról, a mindennapjairól.
Hogy ki volt Rada mindenki előtt rejtély maradt.
Túl sok nő veszik el a halál homályában.
Ő is ott volt egész végig, kikukucskált a fordulóból, befészkelte magát a kávéautomaták közé és onnan vigyorgott ki. Jámbor fogait mutogatva élvezte az előtte készülődő műsort.
Legalább Pandora jól szórakozott, és amíg örömét lelte a szenvedésben nyugodt maradt és áttetsző.

Egész végig együtt maradtunk a nyomozás alatt, meg kellett védenünk Sergeyt a nehéz pillantásoktól és a gondosan becsomagolt szúrós megjegyzésektől.
Én tudtam, hogy nem ő a hibás. Ha csak egy kicsit is megértettem Rada pszichéjét a nyomozás alatt akkor nem az öcsém a hibás.
Sergey mégis egész végig bátor maradt, kitartott és nem hagyta magát. Ezért mikor azt mondta szeretné felnevelni a fiút csak büszke és boldog tudtam lenni a döntésétől. Hát persze, hogy így fog tenni. Mert ő sose futamodik meg.

Végül Rada öngyilkossága utáni második pénteken végleg elengedett minket a rendőrség.
A fotócellás ajtó bezárult mögöttünk és mi visszatértünk a tova csordogáló mindennapi életbe, amit az ajtónál hagytunk. Sergey köztem és a nénikénk között állt esetlenül magához ölelve a bepólyált csecsemőt. Úgy tartotta, mintha attól félt volna valaki kikapja a kezéből.
Varinka mama felnézett az égre, a szeptemberbe fordult napok fénye is még szikrázó volt ezen a délutánon, majd le a kisgyermekre. Szürke szemei idegenkedéssel szemlélték az új családtagot.
- Szép nevet adtál neki – mondta elhúzva száját – kár, hogy nem lány. Lehetne Aksinya. Bár az anyjához se illet a sajátja... - ezt az undok kis megjegyzést mindketten elengedtük. Varinka, akinek a maga neve is idegent jelentett sose leplezte a keserűségét. Sergey ismét lebámult a fiára, a saját vérére, a pont ugyan olyan kék szemekbe. Kék, mint a lenvirág vagy az elhomályosodó világvégi horizont.
- Bármi lesz is – köszörültem meg a torkom – a családunk része, és aki az, az sose lesz közöttünk idegen – mosolyogtam a nőre, aki a maga haloványságában viszonozta. Ennek így kellett lennie, legalább mi tartsunk össze. Olyan sokáig voltam nélkülözhető, hogy nem akartam mások is így érezzenek valaha. Még ez a kis idecsöppent ismeretlen se.
- Természetesen – sóhajtott fel a nő ahogy elindultunk, végig a kis utcán az otthonunk felé – lehetne strzyga is, akkor is megtartanánk.
- Mi az a strzyga? – kapta fel a fejét Sergey. Arca, ami örökösen egy tiszta tóra emlékeztetett mert pont olyan egyszerű volt belelátni némi sértettséget tükrözött. Ez jót jelentett. Ha már most így védi, ennek a fiúnak jó élete lesz. Az unokaöcsémnek lesz jó élete, gondoltam bele és tetszett a szó. A pufók arcú és kissé lebiggyedt szájú babára néztem. Máris túlságosan kötődőm hozzá, ébredtem rá. De hogy ne tenném, ha az öcsém fia?
- Egy vámpírszerű lény. Azt mondják, ha egy baba foggal születik két lelke van. Egy emberi és egy démoni. Ezért kint hagyják meghalni. Aztán mikor meghal visszatér démonként – meséltem a borzalmas históriát. Sergey eltátott szájjal felháborodva felrántotta mindkét szemöldökét. Mulatságos volt a gyermeteg őszintesége, de a legtöbb jó ember már csak ilyen. Könnyen felháborodnak, hangosan nevetnek és esetlenül szeretnek.
- Még mit nem! – de azért megpróbált belekukucskálni az apró szájba. Persze nem volt foga, még csak négyhónapos, a babáknak meg nincs foguk egészen... ki tudja meddig.
Valójában egyikünk se volt igazán gyerekek közelében soha. Sergey volt az utolsó csecsemő, akit láttam.
Ahogy ráfordultunk a következő utcára rájöttem hamarosan szét kell válnunk.
- Én elmegyek meglátogatni a Madame-ot – mondtam – nem adtam neki rendes magyarázatot miért nem mentem el hozzá két kedden is.
A kedd volt a mi napunk, és ezt mindketten komolyan vettük. Az asszonyra gondoltam és a meghitt várakozás elöntött. Szerettem volna megosztani vele mi minden történt, és szerettem volna, ha arcon csókol majd felkacag mert nem érti mi olyan komoly ebben. Sose ízlelte meg a nehéz élet nyelven ülő ízét, és ettől megőrizte minden realitást nélkülöző boldogságát.
- Menj csak – mondta Varinka mama – nekünk úgyis el kell még mennünk ezt-azt megvenni – visszafogott mosolyával végül minden érzését elárulta – Yurinak.

Tovább és tovább utazva, befelé Moszkva szívébe ott, ahol az Arany Mérföld terül el van egy lakás. Ennek a lakásnak sosincs az összes lámpája felkapcsolva, vagy minden nehéz taft függönye elhúzva.
- A félhomályban létező világ se nem valós, se nem álom – mondta a lakás úrnője egyszer. Minden bútornak történelme van, az összes kristálypohár legalább egy híres ajkat megcsókolt. Ennek az otthonnak egyetlen négyzetméterét se lenne képes megfizetni egy átlagos ember, és a homályban kirajzolódó mestermunkák értékét így is csak gyaníthatjuk.
A szeszélyes birtokos, az én szerető Madame-om, most a baldachinos ágyban terült el. Meztelen valóságát csak én takartam el a sajátoméval ahogy elfeküdtem rajta. A nehéz rokokó függönyök kötőjének zsinegével játszottam amíg ő konyakos bonbont szemezett bársonypapírba csomagolt dobozából. Élvezettel nézte meg egyesével a kézműves csokoládét, a virág, a kagyló és könnycsepp alakú édességeket majd bekapta és még egy elnyúló pillanattal a szájában tartotta az ujját örvendezve.
Az elbeszélésem véget ért, és ő mindent tudott, ami az elmúlt két hétben történt. Csupasz melle nyirkos volt még a szeretkezés után ahogy a fejemet ráhajtottam. Mint a kelő tészta olyan az én telt szeretőm, és a kettőnk hagymázas burka, ami mintha cukorüvegből lenne az én édes menedékem.
A legsötétebb zuga az otthonának a háló. Sötétkék bársonyfalaival azt az illúziót kelti nincs is vége, a benne lévő fekete bútorokban pedig örökösen felbukik az ember, ha nem figyel eléggé. Az ággyal szemben hatalmas reneszánsz festményt aggattak Mária Magdalénáról, arany könnyekkel és glóriával. Meztelen mellkasán a szíve vérzik. Valami reneszánsz festő készítette, akinek a neve rímmel egy tészta fajtára.
Én viszont ki nem állhatom a szépséges könnyű asszonyt és a groteszk testen kívüli szívét.
- Nahát, nahát – túrt a hajamba szabad kezével, amíg a másikkal a bonbonosdoboz fölött körözött válogatva – édesem, galambom – kuncogta – ti sose fogytok ki az izgalmakból.
Kicsit szorosabban nyomtam a fülem a mellkasára, akárha a szívére tapaszthatnám közvetlen, mint a festményen lévő nőére. Még hevesen vert és kapkodta a levegőt. Ettől volt ő sokkal valósabb, mint bármi, ami az elmúlt időszakban történt.
- Fel fogjuk nevelni – hunytam le a szemeim – Sergey fia. Közénk tartozik.
- Öröm a gyereknevelés – játszott tovább a hajammal – szinte sajnálom, hogy csak egyszer éltem át.
A Madame fia, a szintén holdvilág arcú férfi, aki sokkal többet volt Franciaországban, mint otthon sokban hasonlított az anyjára. Ugyan az a kis mosoly és szikrákat vető hunyorgó szempár.
Vajon Yuri mennyire lesz az apja? És mennyire lesz az a másik elveszett személy, akit sose ismerhetett meg, de végérvényesen a vérében élt? Valaki olyan képmása lesz, aki a létezés és nem létezés peremén maradt számára?
Nem akartam többet ezekre az asszonyokra gondolni, nem itt, ezért az első menekülési lehetőség után kaptam.
- Mit olvasol? – kérdeztem és az éjjeliszekrényen lévő könyv után nyúltam. A fekete bútor arany lábakon állt indákkal, levelekkel és teljességükben elnyíló virágokkal, az egyetlen fiók gombja egy páva fej volt, szintén aranyszínben, apró vörös drágakő szemekkel. A Madame kedvenc madara.
- Kafka Átváltozását – cuppantotta ahogy leszopogatta a maradék csokoládét az ujjáról. A könyv se nem volt túl nagy, vagy vastag, lencsefőzelékszínű keményfedelén valóban az állt, amit a nő mondott. Nem volt a borítón ábra csak növény motívumok mély nyomással réz színben.
- Miről szól? – kérdeztem ahogy végig pörgettem a lapokat képeket keresve. Egy se volt.
- Egy férfiről, aki arra ébred óriási bogárra változott.
- Komédia?
- Tragédia – majd édesgetőn magához vont és orron csókolt – mit szólsz? Kölcsön adom.

A se nem létező, se nem álmodott lakás nappalijának sötétzöld bársonyfala tele volt képekkel.Fekete-fehér fotókkal maszkokról a messzi Afrikából. A néhai férje a Madame-nak, és az ő örökké élő szenvedélye. Az ő lángja kihunyt, de ezek az üres szemek látták őt, és talán maguk között még mesélnek róla.
Ha már üres szemek...
Pandora az ablak melletti fotelben ült, könyökével léhán a párkányra könyökölve. Előzékenyen sose jött be a hálóba mikor itt voltunk, és én értékeltem ezt a néma tisztességet benne. Amennyire elvárta Kékszakáll tanulságát másoktól, annyira tartotta magát is hozzá.
Nem érdekeltem most. Kifelé figyelt, a megőrült hangyabolyt nézte, ami a világ lett miután ő örökre lezárta szemeit. Mármint az igaziakat. A hatalmas sötétkék fotelben ülve majdnem élőnek tűnt, de néha alakja megremegett, mintha lent a Pokolban megrázták volna láncait, hátha végre enged és nyugovóra tér. Amíg rajtam múlik nem fog.
- Se nem istenek, se nem a dögvész vagyunk – csendült fel mögülem a Madame lágyhangja – azt mivé válunk nem mi döntjük el. A kártevő és a csoda néha ugyan azt az arcot viseli – mellém ért és mikor összenéztünk bonbon szemei hunyorogva szikráztak – ne nézz rám így.
- Hogyan? – kérdeztem mosolyogva. A nő egy pillanatra lehunyta szemeit és az én tekintetem lekalandozott ahogy egyik árnyékszín tincsét követte ahogy a mellére kanyargott. Ebben a homályos valóságban még a meztelenség se volt olyan különös.
- Bár nem érted, de tetszik a hangzása, ettől olyan csodálkozva tekintesz rám –kuncogott fel halkan – pedig más tollával ékeskedem. Ezek nem az én szavaim, hanem a férjemé.
Bár már nyolc éve meghalt sose kopott ki az élő beszédből. Ő már örökké a férje lesz, ezt az esküt a halál se téphette szét. Én nem bántam. Közte és köztem nem a szokott szerelem volt, amitől megőrülsz, vagy megakarsz házasodni. A Madame nem Pandora, és nem is June. Jó volt ez a kis kalitkába zárt lángocska, egy a sötétben fényt adó lámpás. Nem függtünk egymástól, és nem féltékenykedtünk, ha pedig kifogytunk a szavakból csókot váltottunk és hazamentünk. Még ha a barátai néha a selyemfiújának hívtak is a több, mint tíz évnyi kor különbségünkkel ezen csak mosolyogni tudtam. Nem volt titok, hogy az idősebb nőket szeretem.
- Az útmunkás az ókori Egyiptomban ott hagyta az ujjlenyomatát mikor a vályogtéglákat egyengette. Íme itt voltam, léteztem, bár nem láthatsz most, hirdeti amíg el nem porlik. Az ember teremt és Isten arcát viseli, az ember pusztít és vajon kinek az álarca alá bújik?
- Egy szót se értek.
- Drágám, édesem – néz rám elgondolkodva – mondanak neked valamit ezek a maszkok? - csöndesen elnéztem a fényképeket. A telt ajkakat, a szemeket és díszhegeket.
- Egyáltalán nem – feleltem lassan.
- Számomra is némák – mondta feléjük fordulva – bár járhatnánk nyomok nélkül a földön! Mennyi mindent adtunk és vettünk el! Ezek a maszkok nem hozzánk tartoznak, hanem ősi törzsekhez, azokhoz, akiket ugyan nem mi, de a mi vérünk is mérgezett – furcsán megindultnak tűnt majd azonnal visszatért könnyed derűje– olyan sokat mondogatta. Kívülről megtanultam.
- Ezért nem hozott el egyet se csak a képeiket?
- Pontosan. Az emléket kérem, sose a múltjukat, mondta. És ők se bánták, és remélem őszintén nem. Próbált adni, de sose tudjuk a történelemben végül milyenre festenek minket. A segély, az adakozás vagy az iskola építés... vajon segített?– tűnődött el oldalra billentett fejjel akárha a képekhez beszélne. Néha ilyen volt, ábrándos rejtély fejtegető. A múlt kényelmes messzeségben volt tőle, ezért nem számított a rejtélynek mi a megoldása. A férjére emlékezett, és azt mindig örömmel tette. Úgy adta át ezeket az emlékeket mindenkinek, mintha gyufával a kezében gyertyákat gyújtana érte mások szívében.
- Miért mondod ezt? – kérdeztem Pandorára tekintve. A nő unatkozva húzta végigujjait a szekrény tömött polcain, aranyszegélyes antik és ritka első kiadásokon. Kicsit minden ellentmondott ebben a lakásban az előbbi szavaknak. A Madame gyűjtő volt, mérhetetlen gazdagságával bármit megszerezhetett. Ő pedig örömét lelte ebben a mániában, és elvégre az aukciósházában megbújó kincsek is ettől,vagy attól a múlttól fosztották meg örököseiket.
- A lányra gondoltam – mondta végül – kíváncsi vagyok mit fogsz róla mondani a legvégén.
- Radaról? – hőköltem hátra – én nem ítélem el. Nem... nem értem ugyan, de...
- Ne magyarázkodj – kacagott fel – inkább erre felelj; ugye te és az öcséd eljöttök a következő árverésemre? Kérlek zongorázz alatta.
- Megint álarcba bújunk? – kérdeztem – de igazából Sergeyen múlik. Megérteném, ha ő nem akarna most jönni, – kalandoztam el az ujjaimmal játszva - de én elmegyek azért, ígérem. Kérsz süteményt is?
- Kérek – fordult felém és puha karjait a nyakam köré fonva lehúzott magához –habcsókot és sóskaramellás muffint és krémes álmot – csókolt meg mindegyik sütemény névre. Azt akartam az egész cukrászdámat kérje el, és én boldogan szolgáltam volna fel neki.
A Madame néha kicsempészte az otthonában megbúvó félhomályt, és aukciót rendezett ezúttal maskarába bujtatott figuráknak. Mindenki igazán élvezte, hogy egy napra bármi és bárki lehetett, az árverés pedig fokozta az izgalmakat. Ki a rejtélyes pestis doktor, aki ötszáz éves achát teakiöntőt vesz? Vagy a Cupido szárnyas kisasszony, aki mindent elvisz, aminek köze van a márványhoz?
A túl zsongott gyűjtök kedvenc játék-bábszínháza volt ez. Az egész esemény ironikus megkoronázásaképp mindenki kiléte rejtve maradt, egyedül a szervezőé nem.
És a Madame leplezetlenül rajongott ezért.
Az én feladatom mind ebben a zenekar szerepe volt. Az árverés alatt igazából bármit játszhattam. A Madame szinte ragaszkodott is hozzá, hogy spontán legyek. Sose lehessen tudni mi következik, mondta, ha egy olyan darabot mutatnak épp be, amin sírni kéne, hát játszd az Öröm Ódát.
Ez a mesterséges káosz, az előidézett diszharmónia furcsa kiegészítője lett az estélyeinek.
Igazából nem bántam. Már rég nem akartam hivatásbeli zongorista lenni, hogy én is eljárjak az operába Varinka mamával előadni. Jó volt nekem a Pandora Cukrászda kis színpada és a Madame kísérése ezeken az aukciókon.
Mulatságos esték voltak, és a maszk segített lenyugtatni az idegeimet. Senki se tudta ki a Fehér Nyúl.
- Köszönöm, – dalolta - de el fog jönni.

Aksinya - A Xénia név orosz változata, jelentése idegen, vagy vendégszeretet

"... az anyjához se illet a sajátja..." - Rada neve a  „rad" szóból származik, ami boldogságot jelent

Arany Mérföld - Moszkva legdrágább kerületének része