A szobában megdermedt a levegő. Én vagyok Ichiro- sensei erejének hordozója. Vicomte kijelentésével minden megváltozott. Nem csak egy egyszerű mágus vagyok, hanem a híres, nagyhatalmú Ichiro- sama utóda.

- Micsoda? - ordított fel Arashimacu. – Ez nem lehet igaz. Miért pont te? – nézett rám dühtől eltorzult arccal.

- Hohohó! – vágott egy grimaszt Vicomte. – Egy féltékeny társ lépett a színpadra –intett Arashimacu felé.

- Nem vagyok féltékeny! – háborodott fel a „féltékeny társ". –Csak ez így nem igazságos.

- Azt hiszed, amit meg te tettél velem, az igazságos volt? – a düh lobogó fénye az én szememben is felgyulladt.

- Uraim! – állt fel Vicomte. – Mit szólnának, ha a civódást a szobájukban folytatnák tovább?

Ez egy figyelmeztetés volt, amelyre mindketten felkaptuk a fejünket. Megéreztük a ránk leselkedő veszélyt a szavaiban, főleg, hogy áttért a magázódó formára. Lassanként mindhármunk arca felvette a megfelelő kifürkészhetetlen maszkot. Mindannyian takargattuk saját valónkat, és nem akartuk kiadni magunkat – az ellenségeinknek.

- No tehát – kezdett bele a mondandójába újdonsült főnökünk – holnap mentek az első bevetésetekre. A célotok pedig a szomszéd városi postahivatal.

- A posta? – néztünk fel hitetlenkedve Arashimacuval. – Mi köze a postának a maffiához?

- Egy értékes csomagot kell elhoznotok onnan – magyarázta Vicomte. – feltehetően drágakövek lesznek benne, többek között egy értékes gyémánt, amely zöld fénnyel bír – itt két kezét az álla alá téve elkezdett vigyorogni, mint egy kisgyerek, aki éppen megkapta a világ legfinomabb nyalókáját. Vagy aki még csak vágyakozik rá, de már a markában érzi a sikert.

- Egy kis komolyságot, Vicomte- san – Arashimacu engem már nem piszkálhatott, ezért Vicomte- ot nézte ki magának.

- Persze, persze – próbálta visszaölteni magára komoly arckifejezését- sikertelenül.

Elnevettem magam. A bosszankodó Arashimacut és a babapofit vágó Vicomte- ot szórakoztató volt nézni. Így végül megtört a feszült hangulat és egy kicsit ellazultunk.

- Nos – folytatta hegyibeszédét a főnökünk, miközben visszadőlt a kanapéra. – Ez egy felmérés is lesz egyben, ahol láthatom a képességetek hasznosságát is. Csak ketten mentek – itt visszatért a szigorúságot kifejező álarc. - Bízom benne, hogy el tudjátok végezni a rátok bízott feladatokat.

- Igenis – húztuk ki magunkat.

- És te, Arashimacu – bökött ujjával az említett személy felé. – Most az egyszer alkalmazkodj és használd a képességedet!

- De hiszen neki nincs semmilyen képessége – vetettem ellen.

- De, van neki – emelte fel a mutatóujját kedves főnökünk. – Gyerünk, mutasd meg neki, Arashimacu!

Arashimacu kelletlenül ugyan, de felállt, majd körülnézett a szobában. Pillantása egy vázán akadt meg, melyben száraz rózsaszálak díszelegtek. Odasétált hozzájuk, majd a váza szélére tette a kezét. Lehunyta a szemét, majd kinyitotta, mire zöld fény fény gyulladt ki bennük.

- Törj! – szólalt meg Arashimacu.

A váza apró, csillámló szilánkokra tört. A padlót egyenletesen elterülve betemették a vázadarabkák.

- Arashi- kun! – kiáltott fel Vicomte sajnálkozva. – Az egy 16. századi kínai remekmű volt!

- Ahogy mondod – felelte rá foghegyről Arashimacu. – Csak volt!

- Kegyetlen vagy! – csóválta meg a fejét főnökünk.

- Csak annyira, mint te – felelte erre a társam. – Tudtad, hogy utálom az erőmet.

- Miért utálod? – kérdeztem tőle.

- Azért utálja, mert csak pusztítani tud vele, nem igaz? – magyarázta Vicomte, mire Arashimacu bólintott.

Nem értettem. Az én erőmmel is csak pusztítani lehet, nem? Vagyis nem pontosan. A medalionjaimnak inkább védő, illetve hosszabb távú varázslatai vannak. Egyetlen támadó van csak, a „Virágszirmok". A képességem többi részével azt kezdhetek az emberekkel, amit csak akarok. Elvégre például az Ichiro- sensei által készített medál a mai napig véd engem. De akkor is! Hiszen ez egy nagy erő, amellyel nagy ember lehetett volna mind a Zankoku, mind a Camorra történelmében.

- Holnap este indultok az első küldetésetekre – tért a lényegre Vicomte. – A részleteket reggel megtudjátok. Most menjetek – intett az ajtó felé.

Kint egy komornyik várt bennünket, aki körbe vezetett minket a Camorra épületében és megmutatta a szobánkat. Igen, a szobánkat. A közös szobánkat Arashimacuval.

- Tehát te vagy Ichiro- sensei örököse – dörmögte a társam, mikor a komornyik már elment.

- Igen- hajtottam le a fejemet.

- Miért nem fékeztél meg akkor, amikor „azt" tettem veled? – kérdezte, de még mindig nem nézett a szemembe, bár nem is tudott volna.

- Mert a „Virágszirmok" csak ölésre alkalmas - sóhajtottam fel.

- Nem akartál megölni? – emelte meg az állam, hogy egymás szemébe nézhessünk.

- Nem – suttogtam, mire megéreztem leheletét a számon, majd az ujjai végigsimítottak rajta, végül pedig az ajkait puhán az enyéimre helyezte. Finoman, gyengéden csókolt, hozzá nem illően. Vagyis ahhoz az Arashimacuhoz nem illően, akit én ismertem. Ez a férfi azonban más volt. Kedves, figyelmes és egy fájdalmat nem okozni akaró szerető lett belőle.

Az ingem alá nyúlt és a mellkasom felső részén végigsimított egyet. Az egyetlen helyen, ahol nem voltak bekötözve az általa elszenvedett sérülések. Fájdalmamban és a gyönyörtől egyszerre nyögtem fel.

Aztán feleszméltem. Ez az a férfi, aki megerőszakolt, aki bántott és meggyalázott. Én ezt nem akarom - fogalmazódott meg bennem.

Megdermedtem, amit Arashimacu észre is vett. Eleresztett és hátrébb lépett.

- Sajnálom - sütötte le a szemét.

- Nem a te hibád.

- Dehogyisnem - üvöltötte. - Hisz még a saját érzéseimet se tudom kontrollálni.

- Mit érzel irántam? - a dermedtségem elmúlt és közelebb léptem hozzá, mire ő most az arcomat simogatta meg.

- Irigy vagyok rád - kezdte. - És szeretlek is. És nem tudok magamon uralkodni, ha a közelemben vagy. Utállak, gyűlöllek, miközben szeretlek és imádlak egyszerre.

- Arashimacu - szólítottam a nevén, majd szorosan átöleltem.

- Kedves, drága Anjinaru - az ölelésemet viszonozta, majd megcsókolt újra. Visszacsókoltam, majd az ajkaimat lassan szétnyitottam, hogy kapjak tőle egy igazi francia csókot.

Hosszan, kitartóan csókolóztunk, időt nem sajnálva. De hova is siettünk volna? Hiszen előttünk állt az egész este.

Idővel feltérképezte az egész testemet hűvös ujjaival, puha ajkaival és tekintetével. Tetőtől- talpig végigmért, hogy aztán megint megcsókoljon. Ezután kigombolta az ingem, lehúzta rólam, majd a kötéseim között végigpuszilta csupasz bőrömet.

Egyik helyen picit megnyomta a sebemet, mire felszisszentem a fájdalomtól. Azonnal eleresztett.

- Bocsáss meg, fájdalmat okoztam.

- Ugyan - mosolyogtam rá. - Semmiség az egész.

- Inkább fejezzük be - fordult el tőlem. - Nem szeretnék még több fájdalmat és kínt okozni neked.

Nem mondtam semmit, bár csalódott voltam. Ő akarta úgy csinálni, vagy nem? Akkor meg ne sajnálkozzon, ha egy picit fáj nekem. Akkor úgysem sajnálta, amikor akaratom ellenére tette.

- Elmegyek, valami eszembe jutott még, amit Vicomte- santól meg kell kérdeznem.

- Rendben - feleltem rá, de addigra már rég becsukta maga mögött az ajtót.

*

Reggel arra ébredtem, hogy a nap fénye szemembe süt. Oldalra fordultam. Az édesdeden alvó Arashimacu ott feküdt mellettem. Olyan sebezhetőnek tűnt és olyan nyugodt volt az arca, amilyennek még sosem láttam az elmúlt évek során. Kényszert éreztem arra, hogy megcsókoljam.

- Mi az? – nézett rám, mikor ráhajoltam az ajkaira.

- Semmi – vigyorogtam rá. – Jó reggelt!

- Neked is- felelte, majd a másik oldalára feküdt. Szemmel láthatóan nem szándékozott még kikelni az ágyból.

Lassanként felültem, majd felálltam és nyújtózkodtam egyet. Ekkor lettem figyelmes a testem minden porcikájában égő fájdalomra. Ugyanúgy felszisszentem, mint mikor Arashimacu csókolt.

- Pedig nem is csináltam veled semmit – morogta a még mindig félálomban lévő Arashimacu.

- Ja – horkantam fel.

Az előző este levetett ruháimhoz mentem és a köpenyem zsebéből előkotortam a doboznyi fájdalomcsillapítót, amivel még akkor szerelkeztem fel, mikor Elise- san útnak indított a küldetésemre.

Amíg a zsebeimben turkáltam, Arashimacu olyan ügyességgel, mint egy macska, mögém osont és a kötések között kilátszódó nyakamba harapott.

- Au! – fordultam meg. – Mit csinálsz?

- Kínozlak – felelte, majd az ellenvetéseimmel mit sem törődve a megharapott részt kiszívta.

- Bolond – néztem rá morcosan. – Mit mondjak, ha valaki szóvá teszi?

- Én nem ezért aggódnék – méregetett összehúzott szemöldökkel, majd kijelentette: - Úgy nézel ki, mint egy múmia.

És igaza volt! A fáslik és kötések hófehér borításba fogták testemet. És mindezt az ő hibájából. Egy kiszívott nyakú múmia lettem.

Bekaptam egy maréknyit a fájdalomcsillapítóból, majd elvonultam a fürdőszobába. Miután megfürödtem és tisztának éreztem magam, felvettem a Vicomte által előkészített ruhákat és átengedtem a terepet Arashimacunak.

Az új ruháim fekete selyemből voltak, a köpenyem pedig zöld fodrokkal volt gazdagítva, illetve egy smaragd ékkővel gomb, vagy bross gyanánt, mellyel elöl tudtam összefogni az anyagot. Körülnéztem és Arashimacu ruháira tévedt a pillantásom. Ő öltönyt kapott jádezöld nyakkendővel és az öltönyhöz illő zsebkendővel. Előző ruháink másolatát kaptuk – zölddel kiegészítve.

*

A hátsó ajtó zárját sikeresen feltörtük, majd beosontunk. A ma érkezett küldemények között állt egy régies, zöld csomagolóba vont kis dobozka.

- Ez lesz az - mutattam rá a zseblámpa fényénél.

Furcsa, de riasztó nem volt felszerelve, vagy legalábbis nem szólalt meg. Rossz előérzetem volt és be is igazolódott, hogy nem hiába.

- Fogjátok el őket! – hangzott egy parancs hátunk mögül.

Fénysebességgel megpördültünk és szembe találtuk magunkat az ellenséggel. Szedett- vedett kis társaság volt, látszott, hogy olyanok, akár a banditák. Egyedül a vezetőjük okozhatott kisebb- nagyobb gondokat. A tekintete vészjósló volt és lesütött róla, hogy nem könnyű ellenfél.

- Virágszirmok – ordítottam fel. – Öljetek!

A medálok azonnal megjelentek az én, illetve áldozataim nyakában. Elkezdtek vörös fénnyel égni, majd az ellenségeimé feketévé váltak. Fél percbe sem telt, mire mind a földön feküdtek- holtan. Egyedül a vezetőjük maradt talpon. Egy haja szála se görbült és unott arcot vágott.

- Komolyan? – nézett rám lenézően. – Csak ennyit tudsz?

- Arashimacu – társam felé fordultam. – Te jössz!

- Mi? – kerekedett el a szeme. – Nem tehetem. Nem lehet.

- Miért nem? – bámultam rá értetlenül.

- Nem használhatom.

- Én is öltem. Gyerünk már!

Civakodásuk közben nem vettük észre, hogy ellenségünk elindult felénk. Késő volt, mire arrébb ugrottam. Egy késsel megvágta a karomat, annak nyoma mentén pedig éles fájdalom nyilat belém.

- Figyelj! – üvöltötte Arashimacu, mikor meglátta, ahogy a kés megint felém siklik a levegőben. Elkapta a ruhám szélét és megpróbált elhúzni a fegyver útjából. Ennek köszönhetően nem a szívembe fúródott a kés, hanem csak a vállamba.

Ellenfelünk újabb két kés után nyúlt. Tucatnyi fegyver ékesítette az övét, és ballonkabátjának belsejét. Azonban valamire felfigyeltem. Eddig semmilyen mágikus képességgel nem támadt ránk, csak magát védte, pontosabban csak nem hatott rá a képességem támadása. Lehetséges, hogy az ereje az, hogy nem hat rá más varázsereje? Vagy esetleg egy másik ember védi távolról?

A férfi egy pillanatra nem figyelt. Arashimacu megragadta a karját és kimondta a varázsszót.

- Törj! – a férfi apró, véres cafatokra bomlott szét. Arashimacu összerogyott.

- Már csak én maradtam – az árnyékból egy férfi sötét árnya vált ki.

- Hé! Arashimacu! Szedd össze magad! - szóltam hátra sajgó vállam felett. Társam továbbra is a földön térdelt és maga elé bámult, annak az embernek a darabkáira, akit megölt. Ahogy azt az embert megölte, az ő szíve is apró darabokra, szilánkokra tört.

Ellenségem felém lódult.

-------------------------------------------------------------------------------------

Kedveseim! Remélem, hogy tetszett. Ha igen, nyomjatok egy csillagot. ;)

Ja, és minden véleményt nagyon szívesen elolvasok.

Köszönöm, hogy elolvastad! Hálám jeléül pörgess lejjebb! Egy cuki bishounen az ajándék.

Tisztelettel, szeretettel:

Haru Amadare