Egy sikátorban sétáltam, pedig még csak egy óra telt el azóta, hogy megfürödtem, Hanamuru - sannal bekötettem a sebeimet, és eltökélten magamra öltöttem a fekete mellényemet – melyen gyöngyházfényű gombok ékeskedtek – és a mellényembe illő frakkomat. Igen, furcsa öltözet lehet ez egy XXI. századi férfi számára, de ha egyszer az ember a maffia egyik vezére, akkor adjon magára, és azt se bánja, ha kilóg a sorból. Legalább a külseje legyen megnyerő, vagy legalább szokatlan, de ízléses.

Végre megérkezett a célpontom. Egy megbízást kaptunk, hogy tegyük el láb alól ezt a bűnözőt és vegyük el tőle az aktatáskáját, melyet éppen a bal kezében szorongatott. Elise- san csak annyit mondott, hogy a bőröndszerűségnek ne legyen baja, mert hogy fontos iratok vannak benne. Hozzá tette, hogy a férfit a gondjaimra bízza, vigyem magammal az embereimet. Ez pedig egyet jelent: likvidáljam, végezzek vele.

Szürke, talpig érő kabátot és hozzá illő kalapot viselt. A kabáton zöld smaragdgombok, míg a kalapon egy jáde bross mutatta gazdája jó sorát, illetve egy zöld masni volt az oldalára kötve. A zöld pedig egyértelművé tette, hogy az illető valóban ellenség. A szomszédos város maffiatagjai viselnek zöld kiegészítőket.

A magával hozott embereinek ruháin is zöldes gombok éktelenkedtek. Körülbelül tízen voltak, tehát öttel többen, mint mi. A mai napon már másodjára átkoztam el Elise- sant. Ha a saját embereiből is küldött volna velem, akkor még esélye is lehetett volna a győzelmünknek. De így...

Az embereim közül egyetlen egynek sem volt semmilyen képessége, csak a fizikai adottságaikra, a testi erejükre és pár fegyverre hagyatkoztak az összecsapások alkalmaival. Tíz képzett mágus ellen sokra is megyünk ezekkel.

- Virágszirmok! – kiáltottam fel. A képességem egyetlen támadását hívtam segítségünkre, Virágszirmot. Egy rózsás medál jelent meg a nyakamban, ahogy az ellenfeleim mellkasa felett is. A különbség csak annyi volt, hogy az én rózsám vörösen szikrázott, míg ellenségeimé a pirosból bordóba, majd végül fekete színbe váltott.

- Ölj meg mindenkit! – adtam a parancsot Virágsziromnak, de a képességem tényleg aktiválására már nem maradt időm. Egy hátulról ért csapás érkezett a tarkómra és ájultan terültem el a földön. Valaki leütött.

*

Hideg tapintású, fekete- fehér köveken feküdve ébredtem. A helyiség sötét volt, a fényt vastag smaragdzöld bársonyfüggönyök gátolták meg, hogy bejusson a szobába. Síri csend honolt, egy árva lélek sem volt rajtam kívül sehol. Lassanként felültem és közben morgolódva vettem észre, hogy a fejem rettenetesen hasogat. Idővel tudatosult bennem, hogy mi történhetett az előtt, hogy felébredtem – valószínűleg ellenséges területen.

Leütöttek. Hátulról. Valahogy ez nem stimmelt. A hátam mögött csakis az én embereim álltak. Mindig is figyeltem, hogy az ellenség ne kerüljön a hátam mögé. Ez azonban egyet jelenthet: a saját embereim közül ütött le valaki. Ez pedig csakis Arashimacu műve lehetett.

Kiléptem a folyosóra. Itt sem volt rajtam kívül senki sem. Aztán megláttam a folyosó végén terpeszkedő zöldre festett faajtót, az egyetlen kijáratot. Szédelegve ugyan, de elküzdöttem magam a folyosó végéig, majd benyitottam.

- Arashimacut is kérjük! – ordította egy fekete köpenyes, zöld selyemmaszkot viselő férfi.

- Rendben. De akkor megköttetik a szövetség - Elise- san ült a férfival szemben, bordó ballonkabátban, fején vörös kalappal. Úgy nézett ki, mint egy angol lady.

- Ezt megbeszéltük – a férfi szája mosolyra húzódott. – Mi, a Camorra , egyezséget kötünk a Zankoku -val, az Önök szervezetével. Mostantól nem harcolunk Önök ellen, és barátként fogjuk kezelni a Zankoku összes tagját.

A férfi felállt és a kezét nyújtotta Elise- sannak. A nő megszorította.

Elárultak.

- Oh! – kapta fel a fejét Elise- san, mikor meglátott. – Pont jókor. Épp be szeretnélek mutatni téged valakinek- nézett az álarcos férfira. – Ő a Comorra nevezetű maffiaszervezet vezetője, Vicomte , mely a szomszédos várost, a folyó túlpartját uralja.

- És mi mostantól Vicomte- san uralma alá tartozunk- a teremben Arashimacu is jelen volt. – Te és én.

- Miért szövetséget kötnie a két szervezetnek? – néztem Elise- sanra.

A nő nem felelt, csak lehajtotta a fejét. Helyette az új főnököm válaszolt a kérdésemre.

- Elise elveszítette az irányítást az ereje felett és a Zankoku meggyengült. Megtámadtam és legyőztem. Ha továbbra is ő akarja irányítani a városodat, ahhoz előbb be kell hódolnia a Comorrának. És ezt megtette. Azzal a feltétellel vagyok csak hajlandó eltűrni Elise-t a vezetői székében, ha titeket megkaplak- mutatott rám és Arashimacura. – Elise döntött, nekem pedig szükségem van új emberekre, mivel mostanában engem is támadások fenyegetnek.

- Sajnálom- nézett rám bocsánatkérően Elise- san. – Azt is, amit veled tettem. Azt is, amit hagytam, hogy Arashimacu tegyen veled. Azt, is, hogy megparancsoltam, hogy üssön le.

Már nem hajtotta le a fejét és nem is sírt. Igazából nem sajnálta, önző módon csak a saját lelkiismeretén akart könnyíteni. Esetleg talán csak azért mutatott sajnálatot és bánatot, hogy egy másik szervezet legyőzte és be kellett hódolnia valakinek. Ez az egy okozhatott neki problémát.

A szép nő képe, akit szerettem, darabokra tört előttem. Csak egy állhatatos cafka maradt a szemeim előtt, aki hatalmat akart és ezért bármire képes volt. Még a saját társait is elhajította maga mellől, feláldozta őket az önös céljaiért.

Most Arashimacura néztem. Ő nem tűnt szomorúnak, se mérgesnek. Felöltötte a pókerarcot, így egyetlen érzelmi kifejezés se volt fellelhető az arcán. Talán még el is fogadta ezt a helyzetet, hiszen ő nem kötődött úgy Elise- sanhoz, ahogy én. és mostantól még bosszút is állhat rajtam, vagy legalábbis szabadon kimutathatja az ellenszenvét irántam. És egyebeket is tehet velem.

- Ég veletek – intett egyet Elise- san, majd két testőre kíséretében távozott.

- Ti is menjetek – szólt Vicomte az ő testőreihez. – Hagyjatok magunkra!

Hárman maradtunk. Újdonsült főnökünk felállt székéből és leült a kanapéra, mely egy kandallóval szemben helyezkedett el. Feltette lábait is és kényelmesen elterült.

A kandalló két oldalán egy- egy faragott karú, bársonyos háttámlájú és ülésű szék terpeszkedett. Mondanom se kell, mindkettő a zöld árnyalataiban pompázott, pont ahogy a kanapé is.

- Üljetek le! – ez volt az új gazdánk első parancsa hozzánk.

Helyet foglaltunk. Arashimacu nem nézett rám. Kerülte a pillantásom. Talán mégsem akar újra bántani engem?

- Minden parancsomnak engedelmeskednetek kell- kezdte Vicomte elmagyarázni a szabályokat. – Minden rátok bízott munkát el kell végeznetek, méghozzá sikeres küldetésként zárva őket. Sosem mondhattok nekem ellent. Sosem mondhattok nekem ellent. De ami a legfontosabb: - itt tartott egy levegővételnyi szünetet – Tudnotok kell, hogy ki vagyok.

A maszka zsinórja után nyúlt és kikötötte a masnit. A zöld selyemmaszk alatt egy jóképű, kedves tekintetű fiatalember arca rejlett.

- A valódi nevem Ichiro Kaminishi , a medalionok készítője, Ichiro- sansei fia vagyok.

- Ichirou- sensei fia? – hőköltem hátra a székben. – De hiszen nem volt fia.

- De volt – kapcsolódott be Arashimacu is a beszélgetésbe. – Csak titokban tartotta, illetve Vicomte- san ellene fordult.

- De miért? – bámultam kettejükre.

- A képességem miatt – felelte a Sensei fia. – Nem örököltem az ő képességét. Valami mást kaptam. Egy sokkal nehezebbet, amit bonyolult irányítani. Egy olyan mágus vagyok, aki képes mindent manipulálni. Még mások képességeit is.

- És ehhez nekünk mi közünk? – vontam fel a szemöldököm.

- Egyedül az apámat nem tudtam manipulálni, illetve az ő képességét- folytatta tovább. – Aki pedig helyettem megörökölte az apám erejét: az te vagy, Anjinaru - san- mutatott rám.