Slovakia szemszöge

Őszintén, elszóltam magam mikor mondtam hogy jobb lenne ha nem lennének idegbajai a szünetben.
Mert Hun most idegesség helyett mint egy veszett állat, olyan halálnyugodt lett. Sőt, az egyetlen amit csinál az csak hogy bámulja a falat.

Már kérdeztem a többiektől és eddig a legésszerűbb magyarázat az volt hogy eddig a pincében volt ugye, és ismét leakarna menni, csak hát nem tud, ezért csak úgy néz a semmibe... Ha ez így van, nem tudom miket tartalmaz, de ha lenne tanítás kémiából biztosra megnézném hogy nem e heroin az ott lent levegő helyett.

Szegény Polandot természetesen megviselte ez a dolog, szóval azóta rámragadt mint vízicsiga a kavicsra és kérdezi hogy.
"Tudod mi van Hunnal?"
"Ugye nem ez volt amit rejtett?"
"FESSEM FEKETÉRE A TOLLAIM TÖVÉT ÉS A HAJAMAT ZÖLDRE A TEMETÉSRE-" oké, ezt még nem mondta de előbb-utóbb biztos megemlíti ahogyan ismerem...!

Na meg ott van Japan... Ő ekezdett foglalkozni Hunnal. Bezzeg velem ennyire foglalkozna... De nem irigylem Hunt ahogy éppen viselkedik... Biztosra nem is érzi jól magát, vagy nem is hall semmit.

- Talán jobban lehet Hungary már...? - ölelte át a térdeit Poland.
- Ugyan már, nem kell ennyit aggódni, nincs a halálán! - állítottam meg az újabb Hetalia évadot. - Meg fogja még élni az esküvőtöket, csak hetvenöt évvel idősebb, túl fiatal ahhoz hogy itt pusztuljon el nekünk!
- Biztos van benne? Voltak akik korábban haltak meg mint kellett volna... - akadékoskodott Pol.
- Egy-két hónapot sem élnél túl nélküle... - sóhajtottam mosolyogva. - Láttad hogy valaha haldokolt előtted vagy bárki előtt? Ne aggódj már érte, most sem vészes ez!

Sajnos Poland egész nap ezt folytatta, és másnak nem is panaszkodott, hanem csak nekem, de persze, érthető az aggódása. Én is nagyon aggódtam mikor Japan még eltűnt nyár közepén. Meg azért... Kicsit ijesztő is volt. Japan, csak úgy szó nélkül eltűnni... Sejthetően zavarta hogy mit tett velem, ezért egy hétre az utcákon kóborolt idegen országban, Orîsban, egy városban. Ha kint voltam követett engem, ha éreztem hogy ott van, el is tűnt. Aztán meg... Azok az idők jók voltak... Tömérdek kép készült még a kamerán, amit bezzeg otthon hagytam! Csak párat tudok felidézni hirtelen, mikor szél volt, és elvitte a szemkötőm. Vagy mikor Lithuania beesett a hideg folyóba miközben figyeltük őket. Vagy mikor leégtem, és Japan az ölébe vett... Olyan szép emlékek, de nem hiszem hogy ismét megtörténhetnek... Már szinte az összes reményem elvesztettem hogy megtöröm a megvadult lovat...

Poland és a Hetalia új részei kifárasztottak rendesen, bár még délután volt, szívesen aludtam volna. Poland eleinte nem akarta hogy csak le is feküdjek, de meggyőztem hogy neki is jobb lenne a pihenés. Szokás szerint hamarabb is sikerült elaludnia neki, rásegített hogy kicsit meg is szeppent. Az ölemben éreztem hogy álmában elkezdett könnyezni, és na... Na, megsajnáltam, na!

- Shh... Hallgass már rám, nincs semmi baj! - csitítottam, mire jobban belémmarkolt. Feszült volt, kicsit kivonta ezzel magából hogy ismét nyugodtabban aludhasson. Mintha magamat látnám... Csak sokkal kisebb, és fiatalabb...

Nem tudom mennyit aludhattam, de órákat biztosan, de totál máshol voltam mint számítottam, míg Japan félig rajtam feküdt, félig a saját ágyán, ahol én is voltam...?

- He? Mit keresek itt? - kaptam fel a fejem. - És Japan... Talán...
- Jó estét. - fordult felém mosolyogva, mire nem kicsit estem zavarba. - Látom sikerült a bosszúm.
- Várj, szóval... - ülltem fel. - Ugye akkor-
- Nem. - állt fel, kilépve a szobából, majd még suttogva hallottam. - ...Tudom...

549 szó.

Nyeeeeeeeeeeh, hosszúra akartam de nincs már sok ihlet ehhez a részhez, Nyeeeeeeeee-

A Nyeh legyen veled!