Finálé 2/2

Transylvania szemszöge

- Whoa... Nem láttam én még ilyen közelről eddig a Dunát. - hajoltam a víz felé. - Igazából, még semmilyen folyóvizet nem láttam ilyen közel megvallva az igazat.
- Mondhatjuk azt is hogy igazán eddig senki sem. - vette fel nehézkesen Egrest Romania. - Vigyázol viszont a kutyádra, nem nagyon kedvel engem sem, sem az idegen többi szlávot, és nem akarom hogy egy rúgással elintézzék.

- Heh... Mert te gyenge vagy visszatámadni akár ha a töködet is harapja le... - mosolyodtam el ahogyan vigyázni próbál a dolgaimra.
- ...Nos igen, van benne valami... - könyökölt a korlátra visszapillantva rám.

- Jut eszembe! - érkezett meg erre a beszélgetés hallatára Slovakia. - Azt hallottam hogy még ezen a kompon itt a Dunán keresztül Visegrád és Nagymaros között volt egy kutya, akit mindenki csak Máténak hívott, egy kóbor zsemle vagy vörösesszínű olyan derékig érő a leírások szerint, és imádott ezen a kompon utazni. Mindig fel-le szállt ahányszor időben jött, este pedig az adott városban aludt, ételt a többi utazó adta neki, és ezt az életet haláláig folytatta. Azóta az itteni állatorvos a nevével indított alapítványt a háziállatoknak, és a révészek kutyájának tartják... Tudtommal. Ez csak hallottam a kasszánál még Leánybúcsúnál mikor fizettem.

- Oh... Szóval azért tarthatott neked annyi ideig...! - szólalt meg erre Czech elsőnek. - De valójában most sincsem hűvösebb idebent ezúttal sem... Meh...

- Oh, és mindjárt oda is érünk a partra! - tette árnyékba kezével a szemeit. - Poland, ugye utána már-
- Nnnnnnnnnnie. - vágta rá Poland a mondat közepén mégjobban magához szorítva a csokrot.
- A fenébe, mire elérünk odáig, odaveszik az összes betanult elkapó képességem amit csak az ünnepség előtt gyakoroltam. - sóhajtott Slovakia. - Mikor tervezitek?
- ...Majd ha Poland készen áll rá. Ez így a legkorrektebb. - válaszolt erre Hungary magához húzva az új menyét. Vagy talán még túl korai őket menyeknek hívni?

Nem lényeges, ők maradnak azok ezek után még hónapokig, ha úgy néz ki hogy ritkán vannak közöttünk akik házasodtak. Ötven évre rá elég is volt ez nekem, és csak utána fogok elég bátor lenni hogy Romania az enyém legyen papíron is. Viszont nem így van ez eljegyzéseknél, tudtommal Slovakia legutóbbi lapja szerint két ázsiai ország is még az új évezrednél jegyezte el magát. Már nem emlékszem kik, de az egyik nagyon hasonlított egy szörnyen maszkulin Polra. Már amennyire... Poland lehet feminin.

Áh, de szép is ez a kikötő része a révnek... - nézte Slovakia ahogy Czech az autójával lehajt a kompról.
- Irány ahova béreltünk egy éjszakát... - törölte meg az izzó fejét Czech. - Ezek után meztelenre fogok vetkőzni és nem érdekel ki néz meg ha nem fog át[^^"]szni...
- Én is szerintem azért még fogok út közben levetkőzni...ha, nem sért meg titeket... - kezdte el kibombolni az ingjét Romania felpillantva.
- Ugyan, dehogy baj az... - legyintett csak Hungary megindulva. - Szerintem... Még én magam is fogok közben vetkőzni. Csak mert nem élem még túl addig hogy én négy rétegben hajnalokban kellve itt kibírjam melegedő délelőtti időben! Vagy ha valaki mégis túlélné, azt meghívom nászút után egy korsó sörre, de úgyis tudom hogy nem fog senki sem mert csak mi ketten voltunk akik négy rétegnyi öltözetet hordanak, igaz?

Persze erre csak csöndben maradtunk tudva hogy országok télen sem hordanak igazán négy réteget, nem hogy belelendültünk a Nyárba, és a maradék szláv is susorogni kezdett hogy Hungary mégiscsak egy szívós állat.
- Há, igaz? - lepődött meg Hungary. - Nos ez esetben, valóban csak mi vagyunk ilyen debilek. Gondolom akkor nem is kell ezzel fogadást kötnöm, hogy csak két réteget levegyünk mind a ketten!

Erre mind megálltunk, és néztük ahogyan levesznek két inget. Mit ne mondjak, nem volt túl nagy meglepetés számomra hogy egy alig más ugyanolyan két ing volt mindkettőnek apróbb kis részletekkel - ahogyan a menyek szoktak lenni - vörösesen. Nem is számítottam többet Huntól minthogy valami borzalmas döntést hoz, meg rejtegeti így is hogy Poland milyen karcsú és fogvájó az egész lány, csak egészen pontosan nem fából, hanem csontból és bőrből, meg egy nagy kupac hajjal.

- Oh, vagy úgy... Menyecskeruhátok is van. - jegyezte meg Slo'. Viszont nem azért, de te nem vetted észre hogy te Szlovákia meg keverted a nőit a férfival?
  
  - Heh... Igen, azt is sikerült beszereznünk... - nevetett Poland, lerakva a maradék öltözetet Czech anyósülésébe. - Kellett azért is mert nem akartuk hogy nagyon gyengének nézzek ki... Meg Hungary szerette volna ha ez is lenne... Csak úgy.
 

  - Szerintem, még mindig megérte... - suttogta hozzá még Hungary felnevetve szintén. - Na de elég is most ebből, nem vagyunk már olyan messze, addig majd még hadd irigykedjenek ránk az utcaiak...!

Ahhoz képest hogy mi eddig mindig apartmanokban voltunk vagy megszerzett porosodott helyeken, most egy csillagozott szálloda egy napra nekünk hatalmas volt. Bár Hungary azzal egy kicsit füllentett hogy "nem vagyunk már olyan messze", mégis talán megérte. Ahogy viszont rákerestem, kicsit furcsa volt nekem hogy egy fő azért még kedvezménnyel is egy kemény ötvenezer, ha nem több. Érdeklődtem is ez úton mire azt mondta hogy elintézték már, Slovakia is így tervezte, megvan a harminc+ főnek a kellő hely. Emellett kihúzta hogy még szaunájuk is van, sókamra és egyéb ilyenek amikre nem emlékszem...és egy hatalmas terasz hatalmas medencével, ami kilátást nyújt a Dunakanyarra.

- Nem érzed hogy ez egy kicsit túlzás már azért? - nézett szét Romania. - Az a sejtésem van hogy... Elfog itt mindenki tévedni, mégha csak egynapra is lesz ez.
- Nyeh, a személyeket úgy válogattuk össze hogy ne lehessen nagyon összekeverni, és a lehető legtöbbször a legnagyobb szobákat kölcsönöztük ki hogy minél jobban tudjunk eligazodni. - magyarázta Slovakia előre indulva.

- És még egy kérdés... - emeltem fel az ujjam. - ...Hogy a francba sikerült nektek erre másfél milliót gyűjteni?!
- Másfél milliót? Dehát nem is annyi volt... - gondolta át Hungary. - Összesen két millió forint volt.
- Ez nem válaszolja meg a kérdést! Honnan. Honnan?! - legyeskedtem körülötte.
- Figyelj, szereztük. - nyugtatott le Hungary. - Szereztük. És másra úgy sem tudnánk költeni, tegyük meg most hát, és végig a nászúton.

Nem hiszem el. Nemrég meg még a ruháknál néztük hogy spóroljunk szándékosan, eközben meg ők románcban sétálgatva kirabolták az embereket milliókat bezsebelve? Igaz, ezt eltudtam volna képzelni, és kötelezően mondtuk is hogy arról hogy az esküvőre készülve csak por és levegő volt a tárcánkban ne nagyon szólaljunk meg mert ezért érezné rosszul magát Hun még amellett is hogy amúgy más is vágyott volna a kezére.

Visszatérve...
Tényleg úgy voltunk elrendezve hogy hatalmas tévedések ne legyenek ha valaki eltévedne, tudni fogják közöttünk hogy hol is lehet.
Hungary még olyan mázlit is kapott hogy néhány szláv már hazafele kezdett megtartani a nyárra felkészülve, így amiért ők nem vettek részt, visszakapott még háromszázezer forintot.
De azért, még úgy is hogy sokan voltunk nagynak tűnt a hely, de most, hogy csak úgy húszan maradtunk meg, még inkább tudtunk volna itt ellenni, felfedezni a szállást.

Igen, én is oda tartoztam aki mindent megakart tudni a helyről. Mégiscsak egy ilyenben még nem volt senki ország vagy fejedelemség sem!

Délutánra sikerült megtudni a legtöbbet, habár közben már tartott a szertartás utáni ünnep, és én eléggé le is maradtam róla így. Nagyon nem számított nekem, de azért az elejét nem is akartam elmulasztani illemből, ezért csak visszamentem egy fél óra késéssel.
És ember... Mekkora zűr lett pont annál a bejáratnál az előtérben a sok közül ahonnan csak bejöttem...

Három méterre odanyüzsgött úgy két-három személy egymást tologatva. És hozzám másik oldalt Romania volt még ennél is közelebb, és ő is nézte mi folyik ott a másik oldalt. Bár nekem nagyon úgy tűnt mintha épp akart volna elém belezúgni a földbe még utána elcsúszva a csiszolt parkettán, de nem. Még nem sikerült neki. Talán még a jelenlétem gátolta meg őt. Milyen kedves tőle...

- Liet, nehogy átadd valakinek! Itt vagyok én, tartsd csak meg nekünk! - hallatszódott a csomóból Vezlania vékony hangja ki.
- Hogyisne, te még csak egy kis weeb Vez vagy, később majd ráérsz a mi dobócsokrunkra gyakorolni! - lökte át magát Slovakia Lithuania rémültségére.
- És még így is merészelsz így hívni? - kapott vérszemet a valóban törpe Vezlania.
- Héhéhé... Hé. Kérlek, nyugodjatok meg, ha ezt megtennétek értem. - szólt bele Lithuania is, kezében a dobócsokorral. - Mivel én szerintem hasznát nem veszem ennek, tovább is adom másnak... De az nem is Slovakia lesz. Eldöntöm hogy a pár kit választana meg, ez hangzik szerintem a legjobban mindenkinek.

Nem nagyon érdekelt a vita, - mint úgy a végzése is a napnak - de mivel mást nem tudtam tenni, mivel Romania is hallgatott, így csak néztem Hungary arcára ahogyan igyekszik nem emiatt az apróságért a tüdejét száján keresztül kiröhögni. Gondolom még azért amiről lemaradtam.

Az viszont hogy visszanézzen rám Polanddal együtt igazán nem volt várható tőlem, és láthatóan Lithuania már kapta is az alkalmat erre.

- Vagy úgy... - tartott meg a mi irányunkba, Romania elé.
- Whoa, ehm... Erre egyáltalán nem is számítottam, hogy megvalljam... - fogadta el Lithuaniától Romania kapaszkodva belém. - Hát... Gondolom itt leszek még egy esküvőn ötven év múlva!

- Hé, egyébként... Nem tűnsz hirtelen olyan jó színben... - böktem meg egy kicsit.
- Nos igen. Sikerült olyan csokoládét kifognom még ami belülről vodkával volt megtöltve... - pillantott hátra Finlandra, aki nekem úgy tűnt, járkálgatott minden vendég között egy kis zacskóval. Majd mosolyogva a markába nézett; - Ezzel viszont most mit kezdjek?
- Hm... - ragadtam ki a kezemből a csokrot. A benne lévő pipacsoknak már csak a termőrésze és a szára maradt meg, a szirmai lehullottak még Slovakia és Vezlania körül és rájuk. Az a két szál tulipán meg kicsit meghajlott, illetve még volt benne két meggyűrt rózsa is. Hát igen, nagyon már nem volt olyan gyönyörű mint kellett volna nálunk lennie.

- Majd meglátom mit kezdek vele hogy megmaradjon nekünk emlékbe... - raktam el magamnak.
- Dehát nem én kapta-
- Mi kaptuk. - emeltem fel a hangomat. - Mi kaptuk. Ki mással tudnád megosztani végülis?

- ...Hát, ezek után... Úgyis elhívlak majd visszafele is... - tette a kezét az állához. - Figyelmeztettelek hogy felraklak még a listámra...!
- Álmodban majd el is fogadom! - nevettem fel. - Ha én fogok érdeklődni, csakis az én közem által lönnél nem pártában morodva!

- Heh... Még szép, nem is vártam jobbat tőled... - hagyta a beszélgetést annyiban. Ennek nem nagyon örültem. Úgy érezheti hogy most akár be is vallhatom hogy igazán leélném vele az életemet, ápolat, majd a hónap végéig nem is találkozunk, nem! Csak, nem...

Hunnak igaza volt, kegyetlen hogy még partnereknek sem tudjuk elfogadni egymást. Ezért tervezek előbb itt helyben legalább barátságot kötni, még ha nem is lenne hivatalos. Mi kettőnkből csakis így lehetne két személy egymásnak. Érzem hogy máshogyan csak megdőlne az egész.
Egyszerűen akkor csak...

Elvonultam. Én szóltam magamnak hogy nem maradok ott sokáig, csakis az elején!

És szerintem sokáig nem is voltam odabent. Néha benéztem azért, hoztam magamnak fehérbort egy kis pohárkával, majd ismét át a teraszra. Na meg, igyekeztem jeleket is mutatni Romaniának hogy szeretnék vele majd még beszélni is ilyenkor. Meg még párszor meghívtak egy rövid időre, hogy képeket készítsenek velem, Hunnal, a maradék új rokonsággal, na meg a mi haveri körünkkel, aki szintén itt volt megmaradva.

Ez így is tartott egészen amíg a Nap már kifáradt a melegség ontásában és a világ másik felére kezdett fordulni.
Én eközben néztem végig ahogyan a Dunakanyar lassan sötétbe borul, és ahogyan a Dunán haladnak el a hajók visszafele a saját kikötőjükbe.
Szép ez így, csak talán kicsit még magányos. Szerencsém hogy Romania észrevehette hogy akarok tőle valamit, és bármelyik pillanatban megtarthat felém.

Már talán leállok az ivással, nem akarom véletlenül részegen tortavágó késsel lenyesni az ujjamat és azzal megkérni a kezét mikor ideér. De még azt az egy rövid kortyot lenyomtam magamon ami hátravolt a poharamból. Vegyük úgy azt is hogy Magyar nem használta tortavágáshoz kést, inkább használná az ő saját tőrjét amit ő szinte mindig magánál hord ha nem oktatás folyik. És pedig annak a nyár idejére már vége.

Ha még maradhatnék itt egy darab éjszakát ezen kívül, Romaniával csak mi, kettesben... Legalább hogy barátként is elkönyveltük egymást... Innentől már olyan egyszerű lenne, túlontúl is egyszerű. Nem is tudom hogy akarok e komplikáltabbat mint ez itt, ami eddig is történt velünk.

Nem is hiszem hogy akarok, de mégis tudni szeretném hogy ezek mögött nem csak játszma van. Nem is hiszem hogy hirtelen nem lenne. Azzal most hogy haverok leszünk, legalább nem köthetnek bele! Már ha elfogadja az ajánlatomat. De nem látok arra túl nagy valószínűséget hogy elutasítaná.

Emlegetett öszvér, már hallom is ahogy jön ide felém.
Megfordítottam a fejem szögét hogy láthassam is. Arcán látszódott hogy talán elkavarodott hogy mit is szeretnék tőle, ezért egyszerűen csak mellémüllt eltekintve, hátha elkezdem így is a beszélgetést, ha jól vette mindenzt.

- ...Mintha láttad volna hogy én rád várok... - kuncogtam fel ahogyan végre rámnézett. - Na gyere csak közelebb ha mersz ezek után.
- Mik után is merek? - vonta kérdőre.
- Előled házasodnak el a lányok... - mosolyodtam bele a gondolatba. - Jobb lesz megtanulnod magadtól felállni. Elsőre azt hittem hogy most ez neked eltart majd egy ideig, de... Meglepettségemre egész jól bírod...~ Jobb is ha így mutatod magad legalább itt.
- Őszintén viselkedek így. - mondta nekem erre.

- Heh... Na persze, szórakozik veled az alkohol! - tréfálkoztam.
- Nem, nem hiszem, én igazából... Poland végre segített is nekem. És ennek hatására nem érzem hogy nagyon megterhel ez így... - könyökölt a térdére. - Lehet látni hogy nekik így milyen boldog. Na meg... Kicsit talán el is hamarkodták, hogy az én ennél még őszintébb véleményemet halljad...!

- Ne is álmodj erről. - löktem meg szórakozottan. - Nem is sejtheted hogy milyen idős kapcsolat ez, és az előbb is említetted hogy így nagyon is boldogok.
- ...Nocsak, de jó kedved lett ezzel a témával... - eszmélt fel Romania.
- Egyszerűen csak jó veled beszélni hogy te neked mennyire kellene szenvedned. - magyaráztam ki rávágva.

- Igaz... Te ezt tennéd... - mosolya kicsit már elkomorodott. - ...Időtlen idők óta átkozhatod mostmár a nevem, igazam van?
- ...Nem, nem teljesen... - dőltem hátra a karjaimra. - Nem éppenséggel a te nevedet átkozom...
- Hát kiét? - hökkent meg. - Van aki volt veled kegyetlenebb? Én nem is tudtam hogy volt más is...
- Hm... - gondoltam át ránézve. - Wallachia nevét átkozom. Helyetted is, és még mások helyett is. Ő volt hozzám a legkegyetlenebb.

- Hát így van... - merevedett magába Romania. - Ez mivel te akkor...
- Igen mert én akkor!- - forgattam meg a szememet mintha nem is érdekelne. - De legfőképpen mert nem is tudhattam őt barátként sem. Ami az akkori kis kavicsot rágcsáló Erdélynek megmaradt egy hatalmas traumaként.

- Ne is mondj többet, beakarod pótolni ezt? - folytatta helyettem.
- Hát ehm... Ha ez nem zavarna, eléggé örülnék hogy ezek után is... Havernak nevezzük egymást... Legalább... - kezdtem inkább a kezemmel malmozva kifeküdni.
- ...Nu. Nekem ez nem hatalmas baj... Ha ezek után folytathatunk mindent, tudod! Ugyanúgy... - vont vállat.

- Haver még szép, minden marad! Csak...hogy tudod, - rugaszkodtam fel a vállába kapaszkodva. - a többiek miatt. Nem akarják jó szemmel nézni egyszerűen hogy mi csak szórakozunk egymással, akár fiatalok vagyunk, akár nem.
- Értem én, értem... - legyintett Romania. - Így jó is lesz nekem...

- ...Mániákus... - röhögtem arra az utolsó mondatra minél hallhatattlanul, de ha egyedül vagytok, és alig érteni mi történik még odabent úgyis hogy nem érdekel, ráadásul hegyes fülekkel a hallásunk is élesebb, így csak azért is megérthette mire célzok ezzel.

- Hékás, én nem is! - akadékoskodott meglökve hogy ismét kiterüljek a földön már bátran nevetve. - Téged nem csakis azért lehet szeretni! Bár... Kiteszi egy elég nagy részét, de akkor is!
- Természetesen, természetesen... - hajtogattam, felállva az eddig váltakozó fekvő-ülő mozgásomból. - Ahogyan láttam még együtt is lettünk összerakva egy szobában egy éjszakára. Ha kifáradtál lassan, mehetünk is megnézni közelebbről, és talán használni is.

Viszont még javában tartott a többiek félrészeg társasága eközben,(biztosan imádnak minket a többi szállást kérő személyek) így még annak ellenére is hogy már kifáradtunk, a többieken túlnyomorogni is egy kis szenvedés lett volna addig. Így még ott maradtunk este tízig a teraszon, kettesben...

És mivel unatkoztam és még mindig forróság volt, az ottani medencét ruhával együtt ki is próbáltam, ha már egy éjszakára van az ország itt. Először Romaniát is hívni akartam, de így érezhető lett volna hogy egy részeg Transylvania vagyok, ezért inkább egyszerűen csak behúztam magamhoz. Így már hasonlítok is magamra azért, és azzal is hogy vele nem fogok kedvezni, bármennyire is nem kellene más nekem rajta és a nagy rokonságunk és haverainkon kívül. Mégis ők közülük is Romania és Hungary az akire a legjobban szükségem van.

Aztán mikor ennél is fáradtabb lettem, kifeküdtem a kezeimre a peremén, Romania mellé.
- Mennyi idő van még hátra? - kicsit lihegősen is mondhattam.
- ...Nemrég ütött felet a templomtorony, így sejtésem szerint még egy fél óra lehet tízig. - figyelte Romania a fényeket, amik mind nem messze visszaverődtek a Duna vizén. És mivel mást nem tudtam tenni, követtem azt amit ő is tett.

Na várjunk csak egy kicsit. Miért nem tehetnék bármit? Egyvalamire még van energiám!
- Hé... - ragadtam meg a kezeit amiket az alhasamhoz tapaszottam. - Így. Könnyebb lesz így várni.
- ...Mi ezzel a terved...? - vélte szokatlannak az arca kifejezéséből.
- Csak ölelgess, mást nem kérek... - feküdtem ki teljesen a kövezeten. Milyen jól is nézhet ki hogy két jól kiöltözött részeg idióta nedvesen fekszik a náluk sokkal igényesebb medencében, kitudva hogy a vízben közben mit csinálhatnak.

Gyorsabban is telt le a maradék fél óra, gyorsabban is sikerült mindenkinek az előtér valamelyik részében kidőlni félholtan. Ahogy láttam, még versenyt is tartottak hogy ki iszik több sört, mivel mind Germany, mint Czech, és mind Slovakia nyakán is volt egy búra, bár nem hiszem hogy mind a hárman sört ittak, Czechnek végülis holnapra vezetnie kéne, Slovakia meg ennyire sokat lehúzni csak abban a korszakában tudott volna mikor ő is olyan volt mint Czech.

Sikerült is így hamar a helyünkre kerülnünk, és Romania hamar be is aludt, én viszont mire én is elkezdtem volna, a nem messzi szomszéd szobában kezdett lezaljlani Hungary nászéjszakája... Nagyszerű, szívem szerint ha nem lennék teljes hulla, én is ezt tenném...

Dehát így csak maradtunk mi ketten, Romania meg már sikeresebb volt mint én... Talán ha nem figyelek a zajokra, és arra fókuszálok hogy itt van mellettem, - a forrósag miatt és a ruháink nedvessége miatt ráadásul még anyjaszült meztelenül - könnyebben tudnék álomvilágba merülni... Igen így, így már jobb is lesz... Tökéletes...

- Nyeeeeh, egy hónapig nem is hallunk rólatok semmit! - esküszöm itt még könnyeket is láttam Slovakia szemében ahogyan átölelte a megmaradt Visegrádiakat, már készenállva a nászútra.
- Slo', egyértelműen fogsz hallani még rólunk, hiszen csak fog élménybeszámolót tartani a húgunk... - söpörte Slovakiát arrébb a kezével Czech. - És mit stóljak én? Itt a párzási időszak, szerelem a levegőben... Eközben meg szingli is maradtam...

Hirtelen ezután a mondat után Czech olyat tett, ami az én hidegvéremet méginkább megfagyasztotta. Olyan... Belülről elsüllyedt bánatos szemekkel nézett egyenesen az én szemembe. Valójában, mintha a szemembe nézne, de számomra inkább úgy tűnt mintha a szemem tükröződését figyelné.
- Poland, valóban megteszed? - figyelt fel Slovakia.
- Nos... Tervemben volt hogy a hosszú szünet alatt majd...! - válaszolt erre vissza neki Poland.
- Hozd akkor a kamerát is! Jó lesz majd nekem vigyorogni rajta! - kezdett hadonászni, majd kutakodni az ingje belsejében. - Még itt volt az én belső zsebemben... De ott még több kemény dolog is van mint egy kamera... Várjatok!

Viszont lassan már indultak is, szóval csak mire integetni kezdtünk nekik, Slo' kezdett meg rohanni hozzájuk hogy Hungary az ő intése közben kiragadja a kezéből, és lassan el is tűnjenek a távolban...

- ...Sssszóval? - döntöttem a fejemet Románia irányába. - Fizetsz ki nekem egy utazást a szemközti városba?
- Még szép, hiszen még felajánlottam neked! - nevetett a zsebébe nyúlva. - De... Visszafele utat már nem igazán hiszem hogy tudnék fizetni az otthonunkba...
- Egye fene, nászút után úgyis jönnek értünk! - ragadtam meg egyik kezemmel a kezét, másikommal meg a saját bőröndömet, de mégis inkább Románia volt húzva magam után. - Egy pillanatot... Csak nem négyszáz forint volt a komp díja?

- Gondoltam esetleg... - fogdosta meg a nyakát. - ...Esetleg... Elhívlak egy étterembe... Vagy egy olcsóbb reggelizőbe talán... Legyen nekem is azért egy jó végződése a nővéred utáni rajongásomnak...
- ... Volt annak valaha jó végződése? - somolyogtam méginkább erre a bizalmatlan, de azért mégiscsak egy kijelentésre. - ...De azért ezeket elfogadnám, barátiasan.
- Persze... - sóhajtott Románia viszonozva azt hogy ő is elfogadja a kezem. - Mi ketten azok vagyunk, Ardeal. Feledve a múltat.
- ...Na ne rizsáljunk már itt! - dobtam le rólam a zavartságot ami erre a jelenetre jött ki. - Irány már a rév!
- Indulunk is, indulunk! - nyugtatott. - Csak várj még hogy még elkapjam a kezed...!

Második Kötet Vége...

(Megjegyzések a "Végszó" című részben!)