Nevetve róttuk a lépcsőket, felfelé a Griffendèl-toronyba. Én és Nóri ámultunk-bámultunk a kastélyon. Az ódon lèpcsők, a mozgó és beszélő festmények, a fel-felbukkanó majd újra eltűnő titkos termek, a színes falikárpitok és maga az iskola sejtelmes és egyben vonzó és varázslatos hangulata egyszerűen rabul ejtett és nem tudtam vele betelni. És ez így van a mai napig.

       Harmónia...azaz..Hermione csak derült rajtunk és belekezdett egy igen-igen hosszú monológba, amiben azt ecsetelte, hogy nekünk, mugliivadékoknak milyen fontos hogy elolvassuk a Roxfort története c. könyvet, amit mellesleg ő már négyszer is áttanulmányozott.

Mikor felértünk az utolsó lépcsőn is, egy jókora festmény állta utunkat. Egy idősödő, kövérkés nőt ábrázolt habos-babos, rózsaszínű ruhában.

- Ő a Kövér Dáma-világosított fel minket Hermione- A Griffendél portréja. Olvastam a Roxfort történetében.- tette hozzá, miközben mutatóujját fontoskodva felemelte. Elhadarta a jelszót, és csodák-csodájára a Dáma felcsapódott, mi bemásztunk a kép mögött rejtőző lyukon, és már ott is voltunk a Griffendél klubhelyiségében.

  A klubhelyiség a legotthonosabb szoba volt, amit életemben láttam. A falakat vörös kárpitok fedték, és arany oroszlánok voltak rájuk hímezve. A kandallóban vidáman lobogott a tűz, és számos kényelmes fotel, szófa és kanapé közül választhatott az ejtőzésre vágyó diák. Nem csoda, hogy hemzsegtek a szobában a varázslótanoncok. 

  Ám a tömegnek most oka is volt: a sok taláros fiatal egyetlen pont köré gyűlt. És ez a pont történetesen egy kissé kócos, szemüveges, vézna fiú volt, név szerint Harry Potter személyesen. Hermione megforgatta a szemeit, ahogy megpillantotta a "nagy sztárt", és a 'Bunkó' szót tátogta felém. Nórival egy kis tolakodás után sikerült közvetlenül Potter mellé jutnunk. Hallottam, ahogy az egyik negyedéves odasúgja a másiknak: 

- Hát igaz! Harry Potter a Roxfortban! Látod a sebhelyét?

- Majd kiszúrja a szemem! Nem hiszem el! Ez a fiú győzte le Tudjukkit!

Tudjukki? Hát az meg kicsoda? 

  Később, a hálótermünkben Nórival is megosztottam a Tudjukki övezte rejtélyeket. Tanácstalanul pillogott rám, amikor az ajtón berontott a szobánk harmadik lakója, Harmónia.

- Nem hiszem el, hogy megint elhagyta Trevort!-morogta, majd felénk fordult- Bocsi, de Neville megint elveszítette a varangyát. Nem láttátok?

- Sajnos nem.- válaszoltam, de Nóri közbe vágott.

- Hermione, ki az a Tudjukki? 

A lány elsápadt a név hallatán, és ennek hatására szinte feketének tűntek kócos fürtjei. Ajkát beharapta, fejét apró mozdulattal megrázta, és olyan sietséggel, ahogy bejött, el is hagyta a helyiséget. Nórival már másnap elkereszteltük Nemtudjukkinek, és harmadikos korunkig várnunk kellett, hogy megtujuk, ki is rejtőzik a név mögött.

  Elmosolyodtam, mikor visszakerültem a jelenembe. Mindig is kedvelt elfoglaltságom volt az elmúlt évek felelevenítése, sőt, tavaly használtam Peter merengőjét is.
Belebámultam a vaksötétbe. 

    A vendégszoba rugós ágyán hevertem, bal lábamat elfedte a paplan, míg a jobb szinte világított a feketeségben. Hirtelen felindulásból lendültem ülő helyzetbe. Kitapogattam egy extra hosszú ceruzára emlékeztető tárgyat az éjjeliszekrényemen, és megmarkoltam. Visszahanyatlottam a párnák közé, és forgatni kezdem az ujjaim között a pálcát. Ollivander úr minden egyes szavára emlékszem, amikor a először a kezembe adta:

- Á, nagyszerű! Ez lesz az, egészen biztos! Erdei fenyő, unikornisszőr mag, 11 és fél hüvelyk hosszú, közepesen merev. Igen érdekes pálca, de, azt hiszem, neked teremtették!

Valóban nagyon érdekes pálca. Senkinek sincs fenyő pálcája rajtam kívül, de én nagyon szeretem és azt hiszem pont illik hozzám. A pálca nagy valószínűséggel megérezte a közelségem, ugyanis a karom megremegett, és a pálca hegyéből néhány fehér szikra pattant ki, egy pillanatra megvilágítva a szobát. Megijedtem, mert bármennyire is szerettem volna most varázsolni, nem lehetett és a pálcám előbbi kis mutatványa szerintem igenis varázslatnak számít. Aztán megnyugtattam magam, hogy ha rivallót küldenének azzal, hogy megszegtem a kiskorúak bűbájgyakorlásáról szóló törvényt, egyszerűen visszaírnék, hogy nem én voltam, hanem a pálcám. Végül is, minden varázspálca csinál ilyeneket, ugye?

 Ekkor azonban ismeretlen léptek zaját hallottam meg. Az ereimben megfagyott a vér, ahogy hallgattam az ajtó nyikordulását, egy tompa tárgy puffanását a padlón. Teljesen biztos voltam benne, hogy nem képzelődöm, hisz a hallásom minden érzékemnél kifinomultabb. Szabad szemmel viszont csak színfoltokat látok, így villámgyorsan és a lehető legnagyobb csendben az orromra illesztettem a szemüvegemet.

Mezítláb, kivont pálcával léptem ki a szobaajtón. A padlószőnyeg jótékonyan nyelte el lépteim zaját ahogy végighaladtam a folyosón. A lépcsőfeljáró előtt megálltam. Lássuk csak, legrosszabb esetben a betolakodó egy halálfaló. Vagy maga Nemtudjukki. Sőt, biztos, hogy ő az. Mégis ki más idegen járkálna Katáék házában hajnali fél egykor? Próbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot. A homlokomon és a hátamon patakokban folyt a veríték, eláztatva a rózsaszín pizsamámat. Gyerünk, Anna, végülis griffendéles lennél, nem? Görcsösen markoltam a vékony pálcát, és csigalassúsággal indultam meg a lépcsőn.

 Próbáltam összeszedni a fejemben villámként cikázó gondolatokat. A támadó szinte biztos, hogy az előszobában van; onnan a következő helyiség az étkező. A lépcső a konyhából indul, tehát csak annyi lesz a dolgom, hogy a fal mögé bújok, kivárom az alkalmas pillanatot, majd a mit sem sejtő behatolóra támadok. Magamban többször elismételtem az átkot, amit használni fogok, és ráléptem az utolsó lépcsőfokra. 

 Az előszoba felől nem áradt fény, tehát a célszemélyem vagy tényleg rossz szándékú és nem akar feltűnést kelteni, vagy egyszerűen nem tudja, hogy működik a villanykapcsoló. 

A légzésem felgyorsult, ahogy a falnak lapultam, a szívem pedig az átlagosnál háromszor szaporábban dobogott. Már épp készültem volna kiugrani, hogy támadhassak, amikor egy tompa tárgy puffanásának elnyomott zaját hallottam és rögtön utána egy káromkodást, ijesztően ismerős hangon. Az ismeretlen belerúgott valamibe.

 A lábam gyorsabban cselekedett, mint az agyam, kiszökkentem rejtekhelyemről, és a pálcámat nyílegyenesen az alakra szegezve teli torokból üvöltöttem:

- Petrificus totalus!

A sötét árny kővé dermett, én pedig megkönnyebbülve nyúltam a villanykapcsoló után, hogy megtudjam, ki a betolakodó.

A lámpa fénye hirtelen festette citromsárgára a helyiséget, és a sötéthez szokott szememnek köszönhetően csak pislogtam fél percig. Aztán kitisztult minden, és szembe találtam magam egy ijedten forgó kék szempárral, egy vörös lobonccal és egy sóbálvánnyá dermesztett Ron Weasley-vel.

Hoppácska.