Amint kirohantam a fürdőszobából, hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek. A hosszas elmélkedésemnek köszönhetően, ami Nemtudjukkiről szólt, rögtön arra gondoltam, hogy a rejtélyes valaminek a nyakamon köze van hozzá, és ezzel adta tudtomra, hogy meg akar ölni, vagy tervei vannak velem és hasonlók. Ezt viszont én is logikátlan húzásnak tartottam a részéről, hisz miért pont rám lenne szüksége, egy hétköznapi mugliivadék tizenévesre, aki még csak nem is brit. Minden esetre abban biztos voltam, hogy segítséget kell kérnem valakitől, aki tapasztaltabb és idősebb varázsló, mint én, és segíthet megfejteni a furcsa jelet. 
Na jó, de ki legyen ez a varázsló? A legjobb választás természetesen Dumbledore lenne, hisz ő mindent tud, de vajon érdeklik őt az én ügyes-bajos dolgaim, meg az egyik napról másikra megjelenő bigyó a nyakamon? Nem hiszem.
Tanácstalanul rogytam le az ágyamra, és a tenyerembe temettem az arcom. Összerezzentem, amikor a fagyos fuvallat becsapta az ablakot. A szobában szinte teljes volt a sötétség, a varázspálcám pedig nem volt a zsebemben - biztos kiesett onnan, amikor kiszaladtam a fürdőből - így hiába morogtam, hogy lumos, nem mentem vele semmire.
A nyakam borzasztóan viszketett, minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne vakarózzak, amit semmiképp sem akartam, hisz úgy gondoltam, akkor még láthatóbb lesz a jel.
Hirtelen egy bolyhos, meleg valami az ölembe ugrott. Ez váratlanul ért, nem vettem észre eddig, hogy Nóri Fifi névre hallgató, elkényeztetett macskája is a szobában van. Normális esetben elhessegettem volna Fifit, mivel határozottan nem szívlelem a cicákat, azonban most hagytam, hogy kényelembe helyezze magát, és cirógatni kezdtem hófehér bundáját.
Könnyek szánkáztak végig az arcomon, én pedig szemüvegemet az ágyra dobva, macskás kézzel mázoltam el őket, nem törődve azzal, hogy a Fifi által terjesztett baktériumok jóvoltából akár meg is vakulhatok. Anyám szerint, legalábbis.

  - Hermione, eljönnél velem a bagolyházba? - lobogtattam meg az említett orra előtt egy megcímzett levelet.

  Az elhatározásom, miszerint senkinek nem beszélek a jelről a nyakamon, nem bizonyult túl hosszú életűnek. Mindössze egy hétig tudtam magamban tartani, azt is nagy küzdelem árán, mert Nóri látta rajtam, hogy baj van. És természetesen minden áron ki akarta deríteni, hogy mi az. Én azonban ellenálltam, bár már nagyon kikívánkozott belőlem ez a dolog, de beláttam, hogy Nóra nem a legalkalmasabb személy a lelki szemeteskosár posztra, főleg egy ilyen súlyú titok esetén. Magyarul enyhén szólva szeret pletykálni. 

  Igaz, hogy szinte semmit nem tudtam a bigyómról(nem szeretem jelnek hívni, mert a halálfalók Jegyére emlékeztet ez a kifejezés, szóval maradjunk a bigyónál), de azt biztosan, hogy nem pattanás és nem kiütés - annak túl szabályos. Illetve az agyam egy kis része egyre hangosabban kiabálta azt, amitől a legjobban féltem: hogy rosszat jelent, méghozzá nagyon rosszat. Ezt a bajsejtelmet próbáltam elringatni magamban, de nem jártam sikerrel, és egyre több stresszel járt a bigyó viselése. Mindenképp el akartam rejteni, nem akartam, hogy ujjal mutogassanak rám, mint valami egzotikus látványosságra. Ennek érdekében kiengedtem a vállig érő, göndör hajam, így az eltakarta a nyakamat, továbbá garbókat és sálakat hordtam a biztonság kedvéért. Egy hét után viszont végképp elegem lett az egészből, muszáj volt kiönteni valakinek a szívem, szóval találnom kellett egy erre alkalmas személyt, aki talán még segíteni is tud. Így jutottam el Hermionéig, aki évfolyamelső, és néha(hangsúlyozom: néha) még nálam is többet tud egy témáról, szóval akár még segíthet is. Kiterveltem, hogy elhívom a bagolyházba, ahol rendszerint egy lélek sincs a baglyokon kívül, így ott nem zavarhat minket senki. 

 - Persze,  Anne, csak gyorsan megírom az átváltoztatástan-beadandót, aztán mehetünk - intett a bozontos hajú lány, és körmölni kezdett az előtte fekvő félig teleírt pergamenre. 

- Jó, de siess, mert sürgős a dolog - ültem mellé.

 A klubhelyiség tele volt diákokkal, nagy részük házit írt, varázslósakkozott, vagy beszélgetett. Nóri a földön ült Lavenderrel, Parvatival és néhány idősebb fiúval, és nagy gesztikulálás közepette próbálta nekik elmagyarázni az üvegezés szabályait, a Weasley-ikrek a sarokban sutyorogtak, Ginny harmadikos barátnőivel írta a háziját, Potter pedig Hermionéról másolta az átváltoztatástant - Ronnal egyetemben. 

 A sebhelyes egy karnyújtásnyira ült tőlem Hermione bal oldalán, és mivel nem volt jobb dolgom, alaposan végigmértem magamnak. Fekete haja a szokásosnál is jobban emlékeztetett egy szénakazalra, és nagyjából ennyit láttam belőle, mert szorosan a pergamene fölé hajolt, és ezerrel körmölt. Néha oldalra sandított Hermione felé, akkor egy pillanatra láttam megcsillanni a mélyzöld szempárt kerek szemüvege mögött. 

 Sokáig bámultam így, figyeltem a fiú minden apró mozdulatát, mígnem azon kaptam magam, hogy ő is engem néz. Azonnal lesütöttem a szemem, tekintetem egyenesen az előttem lévő tintatartóra szegeztem, és nagyon reméltem, hogy Potter nem tulajdonít nagyobb jelentőséget a dolognak. 

  Hermione végre befejezte az írást, elindulhattunk a bagolyházba. Nekem egyre idegesítőbben bizsergett a gyomrom, féltem a lány reakciójától. Mi lesz, ha elítél? De a lelkem mélyén valami még jobban nyugtalanított: mi lesz, ha tudja, hogy valami szörnyű dolgot jelent a bigyó?

Már alkonyodott, amikor Hermionéval beértünk a bagolyházba. A madarak ébredeztek, borzolták a tollukat, néhányan köröztek a fejünk felett - készültek az éjszakai vadászathoz. 
Nem volt egyszerű megtalálnom Hermészt a nagy bagolytömegben, ugyanis a repdeső madarakat porfelhő lengte körül. Végül ő talált meg engem, rátelepedett a vállamra, és egyik lábát felém tartva ráérősen igazgatni kezdte a tollazatát.
A levelet, amit Peternek címeztem, rákötöttem Hermész lábára, és kezemben a madarammal odalépkedtem az ablak mellett ácsorgó Hermionéhoz. A baglyot az ablakpárkányra tettem, s mihelyst szilárd talajt érintett a lába, rögtön el is rugaszkodott onnan. Körözött párat a Tiltott Rengeteg fölött, és elrepült a Roxmorc irányába. Vágyakozva néztem utána, szerettem volna szárnyakat növeszteni és elszállni innen jó messzire, hogy ne kelljen elmondanom a mellettem a távolba révedő lánynak legsúlyosabb titkomat. Ám Hermione már engem vizslatott, olyan tekintettel, mintha azt mondaná: "Felesleges titkolóznod. Tudom, mi bánt. Már réges rég tudom."
Nagy levegőt vettem, és felkészültem arra, hogy egy szuszra elhadarjam már előre alaposan megszerkesztett mondanivalóm.
Hermione azonban megelőzött.
- Felesleges titkolóznod. Tudom, mi bánt. Már réges rég tudom.
- Mi? - fordultam felé hirtelen. Nem, az lehetetlen. Lehetetlen! Nem tudja. Nem tudhatja! Nem tudhat mindent!
- Tudom, hogy szerelmes vagy Harrybe. Nincs értelme tagadnod. - nézett a szemembe.
- Igen - sóhajtottam fel. Megkönnyebbültem, hogy nem tudja, hisz nem okosabb nálam. Csak aztán jöttem rá, hogy az előbb tulajdonképpen nem tagadtam, hogy szerelmes vagyok Potterbe.
- Vagyis dehogy! Nem vagyok szerelmes belé! Tényleg! - mentegetőztem. Hermione arcára önelégült mosoly ült ki.
- Tudtam, hogy azért hívsz ide, mert mondani akarsz valamit. Ne aggódj, teljesen normális, hogy már nem vagy képes magadban tartani az érzéseidet, csak azt nem értem, miért nekem öntöd ki a szíved. Hisz ott van neked Nora...
- Nem, én tényleg nem...
- Ugyan, Anne. Szerinted nem vettem észre, hogy bámulod Harryt, hogy elpirulsz, amikor összenéztek, hogy megvéded őt, amikor Malfoy rátámad. Sőt, egy ideje kibontott hajjal jársz, hátha ő is felfigyel rád...
Sóhajtottam. Hermione teljesen biztos volt az igazában, de ez  -kivételesen - csupán hamis képzet volt. Eljött az alkalom, hogy belefogjak a magyarázásba, és így is tettem.

- Mindenképp meg kell mutatnod Dumbledore-nak! - erősködött Hermione, mikor már a Roxfort lépcsőit szedtük a Griffendél-torony felé - Láttam már ezt a jelet a rúnaismeret-tankönyvben, de nem tudom, mit jelent.
Az egyik lépcsőfordulóban megtorpant, megragadta a karomat, a hajam a fülem mögé tűrte, és tüzetesen átvizsgálta a bigyót. Vagy századszorra.
Próbáltam elhessegetni a kezét a nyakamtól, ami egyre jobban viszketett, de ragaszkodott hozzá, hogy újra megfigyelje, hátha eszébe jut a bigyó jelentése. De nem jutott.

Amikor a Kövér Dáma elé értünk, Hermione elmorogta a jelszót, és bemászott a portrélyukon. Én is mentem volna utána, de meglepetésemre az utamat állta.
- Nem, Anne, te az igazgatóiba mész - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Döbbenten néztem körbe.
- Dehát...nem is tudom merre kell menni! - kiáltottam a lány után, aki elmasírozott a klubhelyiség másik végébe, felráncigált egy meglepettnek tűnő valakit az asztal mellől, és odahessegette az orrom elé. Ezután mindkettőnket kituszkolt a portrélyukon.
- Ő majd mutatja az utat - bökött Potterre, akinek szemmel láthatóan halvány gőze sem volt, mi folyik körülötte. Látni véltem, hogy Hermione kacsint, bár nem voltam biztos benne, aztán a bozontos üstöke már el is tűnt a lyuk másik oldalán. A Kövér Dáma felcsapódott, és hiába próbálkoztam, nem volt hajlandó beengedni minket a jelszó ellenében sem. Muszáj voltam hát ismét Potter tájékozódási készségére bíznom magam, és elindultunk Dumbledore irodája felé.

Sziasztok!!!
Nos, kíváncsi vagyok a véleményetekre ezzel a fejezettel kapcsolatban. Leginkább az érdekelne, hogy szerintetek sikerült-e hű maradnom Hermione karakteréhez. Erre ugyanis különösen figyeltem írás közben.😊 Álláspontotokat fejtsétek ki kommentben⬇⬇⬇
A másik dolog pedig az, hogy iszonyatosan hálás vagyok nektek💖💖💖 Hogy miért?
*dobpergéééés*

MA A MAGYAR BOSZORKÁNY ELÉRTE A 10.000 MEGTEKINTÉST.😲🎉🎊👐👐👐
Nagyon köszönöm, tényleg sosem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok olvasni a történetem, és hogy szeretitek és támogattok engem az írásban. Kimondhatatlan érzés, tényleg💓💓💓
Ennek örömére legközelebb egy különleges bejegyzéssel jövök, amelyben bepillantást nyerhettek a színfalak mögé - azaz a fejembe.😉
Mégegyszer NAGYON KÖSZÖNÖM NEKTEK. 😍😍😍
Ezer puszi és ölelés😚💝
Annus