Elég érdekes volt az a jelenet. Minden szemszögből másmilyen. Egy kívülállónak furcsa, talán komikus. Malfoynak megalázó(gondolom, megalázó fehér görény formájában végignézni az egészet.). Potternek nyilván fájdalmas. Nekem pedig rémisztő.

  Amint a fiút eltalálta az átkom, amiről még én magam sem tudom a mai napig, hogy pontosan milyen varázslat is volt, úgy terült el a földön, mint egy kilapított leveli béka. Borzalmasan megijesztett a hangos csattanás, és a másodperc ezredrésze alatt villant át az agyamon, hogy lehet, megöltem egy embert. Nem is akármilyen embert. Egy varázslót. Nem is akármilyen varázslót. Megöltem Harry Pottert.

- Harry! - sikítottuk egyszerre Hermionéval. Mordon abbahagyta Malfoy fenyítését, és döngő léptekkel indult meg az eszméletlenül fekvő fiú felé. Egy szempillantás alatt ott termettem. 
- Harry... - motyogtam és ösztönösen a mellkasára szorítottam a tenyerem. A szíve lassú ütemben bár, de dobogott, az enyémről pedig egy akkora szikla esett le, mint a Griffendél-torony.
Hermione szintén a fiú mellett térdelt, legalább annyira megrémülhetett, mint én, mert úgy szorongatta eszméletlen barátja kezét, mintha az élete múlna rajta.
Mordon is ideért, komótosan leguggolt, és megvizsgálta Potter pulzusát.
- Semmiség, semmiség... - dörmögte, és pálcájával körözni kezdett Potter törzse felett, ellenátkokat mormolva. Az hamarosan mocorogni kezdett, kinyitotta a szemét, és felült. Kábán bámult körbe, a még mindig a kezét szorító Hermione, a sebhelyes arcú, mágikus szemmel felfegyverkezett Mordon professzor, én, amint rájövök, hogy kínos, négyszemközt zajló beszélgetés áll előttünk, és előre elvörösödöm, valamint a körülöttünk szájtátva álló, pletykára éhes diáksereg látványa elég furcsa lehetett számára.
- Hess, hess, nincs itt semmiféle látnivaló! - pirított rá a tömegre Mordon, mire az oszlani kezdett. A professzor felsegítette Pottert, aki csálé szemüvegét kezdte igazgatni, és megvárta, amíg én is feltápászkodom.
- Velem jöttök. - jelentette ki tiszteletet parancsoló hangnemben, és egyikünk se mert ellenkezni. Elindultunk hát Mordon döngő léptei és bicegő alakja után.
Potter még mindig kissé dülöngélve járt, és egyszer majdnem nekiment egy tartóoszlopnak, amin normális esetben hangosan nevettem volna, de most borzasztóan meg voltam illetődve, lelkiismeret-furdalásom volt, és igen tartottam a sötét varázslatok kivédése professzortól.
Szerintem teljesen érthető, miért. Ha nem is szándékosan, de kis híján megöltem az egyik évfolyamtársamat, aki ráadásul maga Harry James Potter, a Kis Túlélő, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, akinek hiperszuper villámsebhelye meg ilyen-olyan különleges képessége van. Mindemellett Rémszem Mordon önmagában sem volt túl bíztató jelenség: hegek szabdalta arc, hiányzó orrcimpa, jobb láb és bal szem, utóbbi helyére egy mágikus szemgolyót szereltek, amivel - gyanúm szerint - a professzor mindenen átlát. Az évnyitó vacsora kellős közepén a szívbajt hozta az egész Roxfortra, amikor egy mennydörgés kíséretében beállított. Állítólag  nyugalmazott Nemtudjukki-vadász, vagy valami hasonló, és teljesen az agyára ment a hivatása. Én személy szerint félek tőle.
Végre megérkeztünk a mindenkori SVK tanár irodájának csúfolt helyiség elé, és Mordon betessékelt minket.
A szobát igencsak barátságtalannak találtam. Amennyi feketemágusok elfogására és megsemmisítésére alkalmas tárgyat el tudsz képzelni, mind össze volt zsúfolva egy nagy, formátlan kupacba a szoba egyik felében. A másik sarokban egy réges-régi fotel és hasonló korú dohányzóasztal kapott helyet, a falra egy furcsa, lapos, valamilyen üvegből készült tárgy volt felakasztva, amit elsőre egy koszos tükörnek néztem, és a fal mentén, a mágikus bigyókupac alja mellett egy óriási faláda szúrt szemet nekem, amibe minden nehézség nélkül akár bele is feküdhettem volna.
Mordon beleült a fotelbe. Az hatalmasat reccsenve adta tudtunkra, hogy a professzor súlya már nem igazán kedvez az ócska rúgójának.
Én meg Potter csak álltunk, bámultunk magunk elé, és vártuk, mi következik. A professzor végre megszólalt.
- Jól érzed magad, Potter? - kutatta a fiú pillantását mind a rendes, mind a mágikus szemével. A fiú egy kevésbé meggyőző ühümmel válaszolt, és továbbra is szétszórtan nézegetett jobbra-balra. Én a cipőm orrát bámultam, és kicsit megörültem, amikor Mordon felállt a fotelből - persze újabb reccsenés kíséretében -, leültette Pottert, és a lomkupac felé indult, mondván, hoz teát. Remek, addig sem én és a kétbalkezességem vagyunk a téma.
Nem mertem a fiú szemébe nézni. Pontosan azért, mert tudtam, hogy ugyan arra gondolunk: hogy hogyan is történt ez az egész. Egy szimpla reflex volt a részemről. Reflex, ami arra volt hivatott, hogy hatástalanítsa Malfoyt, aki megtámadta Pottert.

Mert megtámadta Pottert. Én pedig megvédtem.

Elpirultam, ahogy ez végigfutott az agyamon. Mit is jelent ez? Hogy Potter fontos a számomra. Mi rá a bizonyíték? Hogy amikor véletlenül őt találta el az átkom, kétségbeesetten rogytam mellé. És igaz ez? Magam sem tudom rá a választ.

Mordon visszatért, két csészét hozott, megtöltve zöldteával. Az  egyiket az én kezembe, a másikat a fiúéba nyomta, és megvárta, amíg belekortyolunk. Én igazán szeretem a teát, de ez a lötty nem igazán volt annak nevezhető. Kellemetlen utóíze miatt nehezemre esett lenyelni, és ezen a torkomban lévő gombóc sem segített.
Mikor mindketten kiürítettük a csészéket, Mordon feltette az első kérdést.
- Milyen átkot használtál?
- Én? - mutattam magamra, és igen hülyének éreztem magam, mert ugyan ki másra  gondolhatott volna. Kis ideig gondolkoztam a válaszon, vígül úgy döntöttem, elmondom az igazat.
- Halvány gőzöm sincs.
Mordon pontosan a homlokomra szegezte az égszínkék varázsszemét, mintha megpróbálna belenézni a gondolataimba. Feszélyezve éreztem magam, és mocorogni kezdtem. Ugyan ki akarja, hogy csak úgy belenézegessenek a fejébe?!
- Ahha. - dünnyögte komótosan a professzor, és végre másfelé tekintett. Potter nem szólt egy szót sem, és ezt igazán furcsának találtam, mert ez nem igazán vall rá. Talán megnémult az átok miatt?
Mordon váratlanul sorolni kezdte az összes átok és rontás varázsigéjét, amit ismert, hátha eszembe jut, melyiket használtam. Egy idő után már nem is figyeltem rá, tudtam, hogy a próbálkozás ígyis-úgyis sikertelen lesz.

További fél órát töltöttünk Mordonnál, de nem történt semmi említésre méltó. Amikor már épp kiléptem volna az ajtón, a professzor utánam szólt.
- Mi is a neved?
- Lackwood. Anne Lackwood.
- Te vagy az egyik külföldi diák, ugyebár? Román, ha jól emlékszem.
- Magyar vagyok. - húztam ki magam, és kiléptem az ajtón.

Sziasztok Barik!!!
Hű, nem gondoltam, hogy ilyen hamar kész lesz ez a rész!😅 Kb. éjfélkor kezdtem szinte a nulláról, és másfél óra alatt 950 szavasra írtam. Őszintén szólva, büszke vagyok magamra.
Gondolom, nagyobb drámára számítottatok. És ígérem, ebből a dologból elég NAGY dráma lesz...a következő részben.😉
Remélem, azért tetszett nektek ez a rész. 😃
Mégegyszer boldogságos karácsonyt kívánok!!!🎄❤😇
Puszi
Annus