- Felkészültél? - kérdezte Minho a kisebbre nézve. 

- Igen - bólintott Jisung elszántan. 

Megszorították egymás kezét, és beléptek az osztályterembe. Szeptember 1.-je volt, az egész osztály a termükben gyülekezett az évnyitó előtt, Mina tanárnőt várták. Az ajtónyitásra természetesen mindenki felfigyelt, és a pár kíváncsi tekintetek kereszttüzébe került. Mindketten biztosak voltak benne, nem tudnák letagadni, hogy együtt vannak, így inkább nem is próbálták. 

- Késtetek - szúrta oda Changbin, fel se pillantva a telefonból. A többiekhez hasonlóan ünneplőben volt, de úgy nézett ki, mintha direkt egy számmal kisebb inget vett volna, hogy mutogassa az izmait. 

- Ezt úgy hívják drámai belépő, Csabikám - vágott vissza Minho egyből. 

- És tudd meg: Egy mágus sosem késik, és korán se jön soha. Mint a MÁV - toldotta hozzá Jis. 

- Nem is tudtam, hogy varázsló vagy, azt hittem Red Bull mókus - morogta Bin, amit Jisung nagy kegyesen elengedett a füle mellett. 

- Mielőtt bárki más megszólalna: - Min mély levegőt vett. - Igen, mi Sungie-val egy párt alkotunk, igen, szeretjük egymást, igen, melegek vagyunk, nem, egyikünk se "a fiú vagy a lány" a kapcsolatban - hadarta el. - Bárkinek van egyéb kérdése? Remek, megtarthatja magának. 

És ezzel nagyjából le is volt rendezve az iskola. Persze, ahogyan az lenni szokott, még pár hónapig központi pletykatéma voltak, és több hajmeresztő teória is született a kettőjükről, de igyekeztek nem belefolyni. Így egy idő után a diákok megunták őket, és találtak más csámcsogni valót. Pláne, miután Minho pár lendületes jobbegyenes ígéretével a tanulók értésére adta, hogy okosabb nem beléjük kötni. Szóval legalább a suli könnyebben ment. Nem úgy, mint a... 

- Minnie? Fogsz majd coming-outolni apukádnak? - kérdezte Jis a járdapadkán egyensúlyozva, miközben szerelme éppen haza kísérte egy délután. 

Min egy pillanatra lefagyott, majd megrázta magát, és egy nagyobb lépéssel beérte a közben még mindig magaslati kötéltáncot gyakorló kedvesét. 

- Háááttt, kéne... Asszem... Örökké úgyse húzhatom, gondom - válaszolta Minho húzódzkodva. - De eléggé tartok tőle. Bár anya végig mellettem állna, és lehet csak azért tűnik olyan vészesnek, mert túlgondolom a dolgot... 

- Igen, velem is ez volt. Aztán látod, hogy lenyűgözted a mamát. Azóta annyira megkedvelt, hogy már féltékeny is rám, amiért ilyen remek pasim van - nevetett fel Sung, és egy közeledő autó miatt beljebb lépett a padkáról. 

- Talán igazad van, és el kéne mondanom neki. Talán nincs, és kitenné a szűrömet, ha megtudná, hogy meleg vagyok. Ajj, fogalmam sincs, mit csináljak! - Min felsóhajtott, leült a kerítésre, ami mellett mentek éppen és a térdére támasztotta a kezét. 

Jisung, megragadva a lehetőséget, az idősebb lábai közé furakodott, két tenyerébe fogta a másik arcát, és megpuszilta. 

- Én nem sürgetlek, édes. Csak egy kérdés volt. Ha majd a halálos ágyán vallod be neki a dolgot, amikor már nem számít, szívrohamot kap-e a hírtől, nekem az is jó - hozzábújt Minho-hoz, aki erre szorosan átölelte. 

Utána leugrott a kerítésről, és folytatták a sétájukat Jisungékhoz, ahol vacsorára voltak hivatalosak, és véletlenül sem szerettek volna késni. 

Az este remekül telt, éjszaka viszont Minho alig bírt aludni, végig a korábbi beszélgetésükön járt az agya. Arra jutott, lesz, ami lesz, előkaparja magát a szekrényből. Legfeljebb átköltözik Jisungékhoz, ha rosszul sül el a dolog. 

hannie_sung 

Úgy döntöttem, co-olok apámnak. 

Ha kiakad, mehetek hozzátok? 

Persze, mindig szívesen látunk, bby ^ww^ 

Sok szerencsét! <333 

Köszönöm, édesem 💜🐿💛 

Min kalapáló szívvel zárta le a telefonját, és húzta be a vészhelyzetre-táska cipzárját. Szombat lévén ő is, és az apja is otthon voltak, hiába volt még csak koradélelőtt. 

Mikor leért az emeletről, a szüleit a konyhában találta: apukája reggelizett, anyukája mosogatott. 

- Szia, apa... - ült le Minho a férfi mellé. 

- Szia neked is... Minden rendben? - érdeklődött ő a fia furcsa viselkedése miatt. 

- Izé... Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy meleg vagyok? - puhatolózott Min. 

- Miért, az vagy? - vonta fel az apja a szemöldökét fenyegetően. 

- Hát... 

- Minho! 

- Igen, igen az vagyok. Meleg vagyok. Tessék, kimondtam - Min keze titokban ökölbe szorult az idegességtől az asztal alatt. 

- Na szép. Buzi. Remek. Yves, te tudtál erről?! - fordult a férfi hirtelen a feleségéhez. 

- Igen, rájöttem én magamtól is. És ezzel semmi baj nincsen, ugye, Kyung? - anyuka erősen hangsúlyozta az utolsó mondatot, mint amikor valaki egy kisgyerekkel akar megértetni valamit. 

- Szóval összefogtatok ellenem a hátam mögött, csodás! - háborodott fel Kyung. 

- Senki nincs ellened, drágám - igyekezte Yves nyugtatni őt, megelőzni a vihart, ám ez nem volt túl hatásos. 

- Anyának igaza van, nem specifikusan a te bosszantásodra vagyok meleg. És mellesleg változtatni sem tudok rajta, tetszik, vagy sem - próbálta magyarázni ingerülten Minho, ám amit mondott, csak olaj volt a tűzre. 

- Márpedig én nem fogadok el ilyen viselkedést a házamban! - csapott az apja az asztalra, mire Min látványosan összerezzent. 

Szó nélkül felállt, és felrohant a szobájába, nem várta meg, hova eszkalálódik a helyzet. Öt perc múlva már az utcán volt a táskájával, miközben elővette a telefonját, hogy üzenjen Jisungienak. De egyszerűen fogalma sem volt, mit írjon, sőt, azt vette észre, hogy nem látja a képernyőt a könnyei függönyén át. Így inkább csak megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb odaérjen. Szerencséjére Jis nyitott ajtót. 

- Minnie, szi... Te sírsz? - döbbent meg a mókusarcú fiú, hiszen még sosem látta a párját így. 

Minho nem válaszolt, csak szipogva beljebb lépett, a táskát leejtette a lábához, majd a kisebb karjaiba borult, és zokogni kezdett. Jisung csak pislogott pár másodpercig, de szerencsére utána kapcsolt az agya. 

- Hé, én itt vagyok, Minnie baby. Minden rendben lesz majd, rám számíthatsz - csitította kedvesét, miközben a hátát és derekát simogatta, majd átmentek a szobájába, ahol Min kibőgte magát a vállán. 

Mindezek után Minho két hónapig nem ment haza, még csak a környékükre se. Ugyanis az apja két hónapig nem volt hajlandó beszélni vele. De aztán egyszer csak megtört a folytonos hallgatás, és Min egy üzenetet kapott az apukájától. 

"Minho, gyere haza holnap ötkor. Beszélni szeretnék veled. Sajnálom a múltkorit." állt a fiú telefonjának képernyőjén. 

Min gombóccal a torkában állt az otthonának ajtaja előtt. Furcsa érzés volt ez neki, eddig még egyszer sem félt belépni a házba, ahol felnőtt. De végül lenyelte a szorongását, és azzal a tudattal, hogy Jisungie megígérte, a közelben fog várni rá, lenyomta a kilincset, majd bement. 

Az apja már a nappaliban, a kanapén ült, bűnbánőan, sőt, már-már ájtatosan lesütött szemekkel. Mikor Minho leült mellé, tisztes távolságban, fölpillantott, és pár másodpercnyi csend után megszólalt: 

- Nézd, Minho, fiam, először is egy bocsánatkéréssel tartozom. Seggfej voltam a múltkor, már belátom. 

Min eléggé hitetlenül nézett rá, nem volt szokása az apjának bocsánatot kérni. Közben a férfi nagy levegőt vett, majd folytatta: 

- Tudod, a horgászklubban van egy barátom, San... Miután beszéltem neki rólad, elmondta, hogy ő is meleg... Sokat mesélt magáról, és rávilágított, mennyire nehéz a magadfajtáknak azok miatt, akik nem a legpozitívabban reagálnak, mint én - apuka magyarázás közben végig mutogatott a kezével, és mindenhová nézett, csak a fiára nem. - Egyszóval sokat segített, és bár nekem ez még mindig furcsa és groteszk, igyekszem nem másképp nézni rád emiatt. 

- Aha, kösz - mondta Min savanyú arckifejezéssel, nem volt meggyőződve róla, hogy az apja őszintén sajnálja a dolgot. 

- Nem egyszerű ám, hogy csak úgy lejössz egyik nap, és kijelented, hogy valami olyan része vagy, ami szerintem bűnös és elítélendő... 

- Sajnálom, nem az én bajom, hogy rossz a világképed - vágott közbe Minho, aki percről percre egyre dühösebb lett. - Esetleg az nem fordult meg a fejedben, hogy én miken mentem keresztül? Hogy tizenkét éves koromtól azzal gyötörtem magam, hogy undorító vagyok, mert miattad ezt hittem? Hogy másfél évvel ezelőtt tudtam csak ténylegesen megbékélni magammal? És azt is csak az internetes barátaim, meg a saját közösségünk segítségével, akiktől végre elismerést kaptam! Hogy azóta viszont rettegtem, nehogy megtudd, mert biztos voltam benne, hogy valami ilyen lesz a vége? De még neked nehéz... 

- Tudom, most már tudom, San elmagyarázta... 

- Ó, szóval Sannal ki tudod tárgyalni a melegeket, vele tudsz beszélni a fájdalmainkról, velem nem! - Min már felpattant, hogy menjen, de az apja megragadta a karját, és visszaültette a kanapéra. 

- Hagynád, hogy végigmondjam!? Igen, vele tudok erről beszélgetni, mert ő kívül áll a vitánkon, és mert ő nem akar hisztizve elviharzani minden második percben. Ezt félretéve, rájöttem valami fontosra. A nap végén, mégiscsak a fiam vagy, az én vérem, a családom, és nem akarom, hogy tartósan összevesszünk egy ilyen miatt. Plusz ott van a tény, hogy anyád a múltkor a fejemhez vágta, hogy elválik tőlem, ha nem békülök ki veled. És én nem szeretném, ha széthullana a családom. Szóval, mit mondasz, Minho? Visszaköltözöl? - kérdezte a férfi mosolyt erőltetve az arcára, miközben még mindig szorosan fogta a fiú karját. 

- Talán, egyszer... - Min tétovázott. - Most rögtön még biztosan nem - rázta meg a fejét. - Majd ha tényleg elfogadsz, apa. 

Ezzel a mondattal Minho felállt, kirántotta a kezét a férfi markából, és kisétált a nappaliból. Miután becsukta az ajtót, az anyukáját vette észre maga mellett, aki könnyes szemmel ölelte meg őt. 

- Min, kérlek, gyere haza. Lehet, hogy apád nem a legtökéletesebb, de azért igyekszik. És nekem nagyon hiányzol. Kérlek, kisfiam, nem akarlak elveszíteni - győzködte a nő a fiát. 

- Bocs anya... Ha igyekszik is, (bár kétlem), még nem tart ott, én pedig nem fogok visszajönni csak azért, hogy a kisstílű, passzív-agresszív beszólogatásait hallgassam. 

Minho még egyszer megölelte az anyját, aztán kisétált a házból. Amint kiért az utcára, nagyot sóhajtott, és érezte, hogy megremeg a lába. 

Szerencsére, valaki hangosan kiáltozva kezdett el futni hozzá. Természetesen Jisung volt az, szöszi haja csak úgy pattogott a feje körül, mint valami mini-glória, és Min most tényleg a védőangyalának érezte őt. 

- Minnie! Na hogy ment? - kérdezte tőle lelkesen a mókusfiú, és üdvözlés képpen a párja nyakába ugrott. 

- Hát... érdekesen - válaszolt tömören Minho, majd inkább ő kezdett érdeklődni a kisebb napjáról, hogy elindítsa Jis monológját, ami oly megnyugtatóan hatott rá. 

"Az örökkévalóságig is el tudnám hallgatni. Olyan a csacsogása, mint a gyógyító patak"  gondolta, miközben visszasétáltak a fiatalabb házához, és minden lépéssel a világ egyre szebbnek tűnt. 

Sorry, hogy ilyen sokáig tartott megint update-elni, fárasztó hetem volt, ez pedig a kábé legsúlyosabb fejezet a sztoriban TT TT 

Ugyan nem szeretek spoilrelezni, annyit elmondhatok, hogy ezzel a résszel lezárul a könyv első fele, azaz Minho és Jisung gimis időszaka, de maga a történet nem, nem kell félni! ^^  

Remélem tetszett, és köszönöm mindenkinek, aki olvassa! <33 ^///^