Több mint harminc fok uralkodott, a levegő nehéz volt a hőtől és a párától. A kislányom boldogan nevetett a medencében, Sára naptejjel kenegette magát, Doma nem messze tőlünk telefonált, én pedig egy nyugágyon élveztem a napsütést. Hiába léptem át éppen életem negyvenegyedik évét, úgy éreztem, ennél szebb nem is lehetne ez a nap.

– Te nem akarod bekenni magad? – Sára hangja hallatán a hajamra toltam a napszemüvegem, majd odafordultam hozzá.

A teste még mindig ugyanolyan csodásnak tűnt, mint amikor jegyben jártunk. Fehér bikinije láttán azonnal pörögni kezdett az agyam; ahogy tengernyi módon elképzeltem, mennyit mutatna a testéből, ha bemenne a medencébe, hirtelen megéreztem, milyen rég is voltam utoljára nővel.

– Nem szükséges – vontam meg a vállamat, miközben felhúztam az egyik lábamat.

– Annyira pasi vagy, hogy az borzasztó. – Közelebb jött hozzám, majd leült a nyugágy szélére. – Legalább bekened a hátamat?

– Én ööö... – Égő arccal néztem márványszerűen hibátlan bőrére, ám végül mégis felültem és átvettem tőle a flakont. Remegett a kezem, ahogy annyi év után ismét megérintettem őt egyéb területeken, mint a karja.

– Neked sem ártana – fordult hozzám, miután végeztem. – Már az egész arcod és a nyakad is vörös.

– Tényleg nem szükséges – ingattam a fejemet, Sára azonban már ki is nyomott egy adagot a fehér krémből a tenyerére.

A szívem egyre hevesebben vert, ahogy egykori menyasszonyom ujjai szinte táncoltak a bőrömön. Először a hátamat kente be, majd a karomat, a mellkasomat. Mozdulataiból semmi mást nem lehetett kiolvasni csak a mérhetetlen gondoskodási vágyat, rám mégis több helyen gyakorolt hatást. Az elmém darabokra esett tőle, a szívem ki akart ugrani a bordáim mögül, és ugyan senkinek sem vallottam volna be, a nadrágomban is felébresztett valamit.

Ahogy az arcomhoz ért, végleg elvesztettem a józaneszem. A testem magától cselekedett, mintha az agyam elvesztette volna felette az irányítást. Finom kezéért nyúltam, mielőtt elvehette volna tőlem. Egyetlen apró csókot nyomtam a tenyerére, ezzel elérve, hogy meglepetten ledermedjen. Eddig minden közeledését hárítottam, többször úgy tettem, mintha meg sem történtek volna, most azonban be kellett látnom, hogy nem tudom tovább figyelmen kívül hagyni a köztünk feléledt tüzet. Ismertem már ezt az érzést; a gyomorgörcsöt, amit nem csak nem akartam elkergetni, még tovább akartam érezni.

Jégkék szeme szinte fehérnek tűnt, ahogy visszaverte a nap fényét. Arca alig egy centire lehetett tőlem, és hiába kente be magát, a naptej aromája helyett ugyanazt az epres illatot éreztem, ami minden nap körbelengte. A tekintetem egyre többször vándorolt az ajkaira; alig kellett volna megmozdulnom, hogy a magamén érezhessem őket, valami mégis meggátolt benne.

Csak ekkor tűnt fel, hogy a csobbanások elhallgattak. Sára mellett elnézve megláttam, hogy Julcsi a medence széléhez lapulva figyelt minket. A másik oldalon Doma is ránk fordította a figyelmét, telefonját leengedte a mellkasához. Ekkor már egészen mástól szorult össze a gyomrom. Azonnal elengedtem Sárát, majd úgy tettem, mintha ki akarnék nyújtózni és felálltam a nyugágyról.

– Mi ez a nagy csend? – erőltettem mosolyt az arcomra, majd Julcsihoz léptem. – Bejöjjek hozzád, gyönyörűm? – Már könyékig a vízbe dugtam a karom, hogy megnézzem, mennyire hideg a víz, amikor hirtelen egy kezet éreztem a vállamon.

– Előbb beszélgetünk egy kicsit. – Doma úgy rángatott el a medence közeléből, egyenesen be a házba, mintha egy rongybabát húzna maga után. – Ez mi volt? – állított meg a konyhában.

– Mi lett volna? Bekent naptejjel.

– Te meg lenyaltad a kezéről, ami nem fért az arcodra? – vonta össze a szemöldökét. – Ne nézz hülyének, kérlek!

– Pillanatnyi fellángolás volt – vontam meg a vállam. – Hirtelen közel került hozzám, én meg majdnem elgyengültem.

– Olyan feszkó gyűlt közétek, ami valószínűleg hónapok óta halmozódik már. – Karba tett kézzel forgatta a szemét, amitől hirtelen úgy éreztem, fogalma sincs, milyen nehéz helyzetben vagyok. – Miért nem adod be neki a derekad?

– Nem akarom összezavarni Julcsit. Azt pedig végképp nem, hogy azt higgye, pótolni akarom Dalmát.

– Imádja Sárát. És szerintem ő is tudná, hogy nem pótolni akarsz bárkit, csak szerelmes vagy. – Megértően a vállamra fogott, ám én legszívesebben elhúzódtam volna tőle. A képébe akartam üvölteni, hogy ezt nem tudhatja ilyen biztosan, elvégre semmit sem tud Julcsiról. – Krisz, Dalma két éve elment. Nem gondolod, hogy ideje elengedned?

– Én elengedtem.

– Szerintem viszont csak Julcsit használod kifogásként.

– Esküszöm, hogy elengedtem! – emeltem fel a hangomat, de amint eszemhez kaptam, vissza is fogtam, nehogy a lányok meghalljanak. – Valahányszor Sára hozzám ér vagy megölel, már nem lepődök meg, hogy miért ennyivel magasabb, mint Dalma. Nincsenek rémálmaim, nem érzek mindenhol kakaóillatot, nem gondolok görcsösen rá valahányszor ki... – Elvörösödve befogtam a számat, Doma azonban már ennyiből is rájött, mit mondtam ki majdnem. – A lényeg, hogy már túltettem magam az elvesztésén.

– Akkor mi a halál bajod van? És ki ne merd mondani, hogy Julcsit félted, mert a végén meg talállak ütni, és azt egyikünk sem szeretné.

– Negyvenegy éves vagyok – tártam szét a karom. – A bájitalok miatt fiatalabbnak tűnök, talán testileg az is vagyok, de akkor is öregszem. Ennyi idősen már hova keresgéljek magamnak bárkit?

– Negyvenegy év az nem öreg – ingatta a fejét. – És igen, valószínűleg a bájitalok meghosszabbították az életedet, de miért nem akarod ezt kihasználni? Sokan ölni is képesek lennének ugyanezért. Köztük én is. – Idegesen végigtúrt őszülő haján, miközben a tekintete a medencében játszó Julcsi felé siklott. – Bármit megadnék, ha megélhetném a századik születésnapomat. Vagy legalább azt, hogy az unokáimat is láthassam felnőttként. Te mindkettőt látni fogod, mégsem vagy képes értékelni.

– Neked volt valakid a válásod után?

– Igen – sóhajtott fáradtan. – Két éve megismertem valakit, de úgy döntöttem, inkább nem rángatom ide minden alkalommal.

– Miért? Szívesen látnánk.

– Röhögni fogsz – mosolyodott el. – Önszántából nem akar jönni, mert fél, hogy miatta találnának meg titeket. Egy boszorkánymester.

– Ha majd elcsitulnak a dolgok, nyugodtan elhozhatod. – Ismét csak a vállamat rángattam, mire Doma elkerekedett szemmel fordult hozzám. – Ne nézz már így! Maximum nekem lenne jogom így meredni, ha már varázsvérűről varázsvérűre ugrottál úgy, hogy Dalmát azért hagytad el, mert féltél, hogy csak elvarázsolt és azért szeretted.

– Ne tereld a témát! – köszörülte meg a torkát vörösen. – Továbbra is tartom, hogy hülyeséget csinálsz.

– És szerinted mégis mit kellene csinálnom? – tártam szét a karom. – Ugorjak rá, hátha minden visszaáll olyanná, mint a szakításunk előtt volt?

– Ja.