A napok egyre gyorsabban teltek. Mire észbe kaptam, már el is érkezett Julcsi kilencedik szülinapja. Mindent elkövettem, hogy egy pillanatra se lohadjon a boldogsága. Először elmentünk sétálgatni a pusztára, hogy megsimogathassa a bárányokat, aztán elvittem az egyik patakhoz ebihalakat halászni, egy aranyos étteremben ebédeltünk, a nap végén pedig még otthon is várta egy meglepetés.

Sárával már három napja megbeszéltük, hogy süt neki valami szép tortát, amíg én lefoglalom Julcsit. Volt menyasszonyom rengeteget segített nekem az elmúlt hónapokban. Ha kellett, vigyázott Julcsira, időnként velem együtt tanítgatta varázsolni, bájitalokat főzött nekünk, még a háztartás irányításába is beszállt. Ami viszont a legnagyobb hálával töltött el, hogy a gyászunkon is sokat javított.

Julcsinak igazán jót tett, hogy ismét került egy anyafigura az életébe. Egyre többet mosolygott, már csak kéthetente maximum egyszer riadt fel éjszaka, és a tanulással is egyre jobban haladt mind a mágiában, mind a rendes iskolában. Ez pedig engem tett boldoggá, ugyanis semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy a kislányom jobban legyen.

Az étkezőasztalnál ülve vártuk Sárát, hogy előkészítse a meglepetést, Julcsi pedig addig a könyvét nézegette, amit tőlem kapott. Sára egy fodrászolható játékbaba torzót adott neki, amiről még én is azt hittem, imádni fogja, de végül csak a könyv érdekelte.

– Tetszik, gyönyörűm? – simogattam meg fekete tincseit, ő azonban túlságosan belemerült a történetbe, hogy válaszoljon.

– Apa, nézd! – Elém tartotta a könyvet, majd rámutatott egy szóra. – Ebben is van boszorkány. Olyan, mint én. Nem is gonosz.

– Nahát, tényleg! – Mosolyogva bólintottam, noha pontosan tudtam, hogy van benne boszorkány. Direkt ezért vettem ezt neki.

– Sziasztok! – Kinyílt a bejárati ajtó, majd Doma dugta be rajta a fejét. Vigyorogva lépett hozzánk, miután levette a cipőjét, hogy egy puszit nyomhasson Julcsi homlokára.

– Szia – szólt a könyvből fel sem nézve a lányom. Kicsit még mindig örültem, hogy Domát nem apázza, pedig lassan egy éve tudja már, hogy a vére szerint őt kellene annak hívnia.

– Az én ajándékomat meg sem akarod nézni?

– De. – Julcsi félénken vette át a dobozt Domától, majd lassan elkezdte kibontani. Egy arany nyakláncot kapott, amin egy macska alakú medál lógott. – Köszönöm. – Mosolyogva fordult vissza Domához, aki egy puszi után azonnal a kislány nyakába akasztotta az ékszert.

– Sára! – kiabáltam át a konyhába. – Megjött Doma.

– Jövök! – szólt vissza azonnal Sára.

Gyönyörű tortát készített Julcsinak, aki azonnal eldobott mindent, amint észrevette a gyertyák fényét. A lila tejszínhabon rengeteg marcipánmedve ücsörgött, alájuk pedig a Boldog szülinapot, Julcsi szöveget írta fehér mázzal. Julcsi meg sem várta, hogy befejezzük az éneklést, a dalocska második sora után már bele is nyúlt a habba.

– Inkább hozok tányérokat – nevetett Sára, majd visszament a konyhába.

Tényleg anyuka módjára gondoskodott mindenről, és ez valahol megmelengette a szívemet. Nélküle még mindig olyan elveszettnek éreztem volna magamat, mint Dalma távozása után. Amíg ő meg nem jelent itt, azt sem tudtam, mihez kellene nyúlnom, mit kezdhetnék magammal, aztán amint Sára berendezkedett, hirtelen minden a helyére került. Reggelente felébresztett, ha képtelen voltam kikelni az ágyból. Egy darabig listákat készített nekem, hogy mindenképpen le tudjam kötni magam. Még a garázst is segített rendelővé alakítani, ahol fogadhattam a környékbeli emberek házi- és háztáji állatait. Amióta velünk élt, egyre többször jutottak eszembe régi emlékek, amikor még boldognak mondhattam magam mellette.

Ahogy lerakott elém egy szelet tortát, jégkék szemével hirtelen megtalálta az enyémet. Halvány mosoly jelent meg az arcán, egyik szőke tincsét visszatűrte a füle mögé, ahogy megköszöntem a süteményt. Talán még halvány pírt is láttam rajta, ezt azonban nem mertem biztosan kijelenteni.

Miután Sára ellépett tőlem, hogy az asztal másik oldalán foglaljon helyet, a szemem sarkából észrevettem, amint Doma valami különös arckifejezéssel figyelt engem. Szája valami sokatmondó mosolyra húzódott, szemöldökét fel-felvonogatta, ahogy odafordultam.

– Mi van? – kérdeztem halkan, nehogy Sára és Julcsi meghallják.

– Atom módon bejössz neki – suttogott vissza, miközben szemével Sára felé mutatott.

– Ex-menyasszonyom.

– És? Jól bánik Julcsival, finom sütit csinál, szívesen rád cuppanna, jól néz ki. Kit érdekel, hogy régebben már voltatok együtt?

– Elhagyott, miután megtudta, hogy terméketlen vagyok. – Ez végre megtette a hatását, mert Doma hirtelen elhallgatott.

– A csaj egy elf, ugye? – Összevont szemöldökkel gondolkodott, miközben én bólintottam. – Akkor már az is csoda, hogy egyáltalán összejött veled. Az elfek nem nagyon keverednek más fajokkal.

– Akkor ők is olyanok, mint a boszorkányok? – Egyből feltámadt a kíváncsiságom. Hirtelen még egy emlék is eszembe jutott arról, miként reagált Sára, amikor megemlítettem neki az esküvőnk előtt, hogy még sosem találkoztam a szüleivel.

– Nem, náluk csak kitagadás jár, ha egy másik fajjal gabalyodnak össze. Sokan vannak úgy, hogy reménykednek a szüleik elfogadásában, aztán amikor nem kapják meg, inkább kidobják a párjukat, mert nem akarják elveszíteni az egész családjukat.

– De, ha ez a helyzet, miért nem szólt róla soha?

– Dalma mikor mondta el neked, hogy Julcsi létezése mit jelent számára? – Várakozva figyelte az arcomat, nekem pedig egyből leesett, mit akart mondani ezzel.

***

Valahányszor Doma átjött hozzánk, itt is éjszakázott, hogy ne kelljen minden alkalommal egy napba sűrítenie a hat órás kocsikázást. Emellett azt is megbeszéltük, hogy ilyenkor ő fekteti le Julcsit, így amíg Doma felment a lányommal, hogy mesét olvasson neki, én lent maradtam Sárával mosogatni. Egész este Doma szavai jártak a fejemben; nehezen fogadtam el, hogy a régi fájdalmaknak talán más lehetett az okuk, mint amit én gondoltam. Végig minden komplexusom amiatt nehezítette volna az életemet, mert Sárának ugyancsak volt egy titka, amit nem mert elmondani nekem?

– Minden rendben?

Enyhén összerezzentem, ahogy Sára keze a felkaromra csúszott, állát a vállamon támasztotta. A közelsége jólesett; Doma ébresztője után még jobban, mint eddig. Egy apró részlet mégis megtörte az idilli képet. Abban a fél pillanatban, amíg az elmém visszakapcsolt a gondolkodásból, nem értettem, a mögöttem álló nő miként érhet fel a vállamig.

– Csak elméláztam. – Megvakargattam az arcomat, ám ahogy elvettem onnan a kezemet, hirtelen rájöttem, Sára miért tette fel a kérdést.

– Nem kell szégyellned – simogatta a karomat. – Ha még egy év után is fáj, azt csak annyit jelent, hogy ennyire szeretted. Nincs ezzel semmi baj.

– Tudom, csak... – Vettem egy mély levegőt, hogy legyen időm gondolkodni, elvégre én magam sem tudtam, mi miatt kezdtem el sírni. – Fogalmam sincs, mi történt.

– Átvegyem? Innen már befejezem egyedül, ha esetleg le akarsz feküdni.

– Nem, megvagyok – ingattam a fejem.

– De szólj, ha esetleg...

– Persze. – Gyorsan bólintottam, mire Sára szomorúan elengedett, majd visszament a mosogatóhoz. – Nem elküldeni akartalak, csak már kezdem rosszul érezni magam, amiért mindent magadra vállalsz.

– De nem kell – fordult vissza hozzám. – Szívesen segítek. Konkrétan azért vagyok itt.

– Kérdezhetek tőled valamit? – Megfordultam, majd a pultnak támaszkodva néztem vissza Sárára.

– Persze. – Nem folytatta a mosogatást; a hűtőhöz lépett, ahonnan két üveg sört vett elő. Még emlékszik.

– Domával beszélgettünk egy kicsit, amíg ettük a tortát – vettem át tőle az egyik üveget, miután kinyitotta. – Eszembe jutottak a régi dolgok. Rólad és rólam.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy miért hagytál el. – Egy pillanatra csend szállt közénk, ami alatt mindketten próbáltunk úgy tenni, mintha csak azért történt volna, mert pont most akartunk inni. – Éveken át azt hittem, hogy a terméketlenségem miatt tetted, de Doma mondott pár dolgot, amik miatt kezdem úgy hinni, hogy más volt az oka.

– Mert más is volt. – Aggódva tépkedni kezdte az üvegen a címkét, én azonban nem szólaltam meg. Most neki kellett mesélnie. – Ahogy Dalmának, úgy nekem sem engedték, hogy olyasvalakivel legyek, aki másik fajba tartozik. Amikor említetted, hogy szeretnéd, ha a szüleim is ott lennének az esküvőn, elmentem hozzájuk és beszéltem velük. Azt hittem, el fogják fogadni, elvégre addigra már évek óta látták, mennyire boldog vagyok veled. De nem így lett. Választás elé állítottak: te vagy ők. A problémádról már évek óta tudtam addigra.

– Honnan?

– Érintés útján bármit ki tudok olvasni másokból. Akár véletlenül is.

– Vagyis valahányszor összebújtunk és eszembe jutott a dolog...

– Azt én is láttam – bólintott azonnal. – Krisz, borzasztóan sajnálom az egészet. Azóta már tudom, mekkora kárt okoztam az egésszel, de én esküszöm, nem akartam, hogy ez megtörténjen. Csak nem akartam elveszteni a családomat, mert akkor még nem tudtam... Esküszöm nem tudtam, hogy... – Szeméből hatalmas krokodilkönnyek gördültek ki, mire gyorsan elé léptem, és szorosan átöleltem. – Sajnálom, Krisz. Egy gyáva, vak barom voltam.

– Semmi baj – túrtamszinte fehér tincsei közé. – Legalább már tudom, hogy nem az én hibám volt.