Lelkileg teljesen kimerülve értem haza. Három kutyát kellett elaltatnom, egy tengerimalac kimúlt az éjjel, egy hörcsög pedig nem élte túl a műtétet, amit végre kellett volna hajtanom rajta. Az egyetlen nyugtató körülmény, hogy nem az én hibámból történt, egyszerűen csak túlságosan legyengül szegény, nem tehettem érte semmit. A nap végére már csak arra vágytam, hogy hazamehessek a családomhoz, aztán megölelgessem a kislányomat, megcsókoljam a feleségem. Egész úton csak ez járt a fejemben, ám amint beléptem a házba, csak még jobban letörtem.

– Megjöttem! – kiáltottam el magam, miután levettem a cipőmet, de továbbra sem történt semmi.

Értetlenül léptem be a nappaliba, ahol csak Dalmát találtam. A kanapén ült, a tévé azonban nem volt bekapcsolva, az arcáról pedig azonnal le tudtam olvasni, hogy valami nincs rendben.

– Julcsi?

– A szobájában sír – szipogott rekedten.

Egyből rájöttem, talán már órák óta sírhatott itt egyedül. Habozás nélkül leültem mellé, mindkét kezét megfogtam, mire a vállamra dőlt.

– Mi történt?

– Lerajzolta a családunkat, pár gyerek pedig piszkálni kezdte. Rájött, hogy nem te vagy a vér szerinti apja.

A szívem egy pillanatra megszűnt dobogni a félelemtől, erősen a számra haraptam, mielőtt kiabálni kezdtem volna. Hogy a dühtől, vagy a fájdalomtól, azt már nem tudtam eldönteni. Fejben csak a „nem" szót ismételgettem, mintha az megoldaná a problémát, visszapörgethetném vele az időt, hogy megelőzzem ezt az egészet. Hét évig titokban tudtuk tartani előtte az igazat, hátha később már lesz elég ereje, ha az igazi apja el akarná venni tőlünk... tőlem.

– Addig zokogott, míg bele nem mentem, hogy idehívjam Domát.

***

A haragtól szinte vörösben láttam a világot, miközben Dalma előző férje belépett az otthonunkba. Fekete haj, barna szem, és sajnos minél tovább néztem, annál nyilvánvalóbbá vált számomra, tévesen hittem, hogy Julcsi Dalmára hasonlít. A fickó minden arcvonása, még az orra alakja is világossá tette előttem, hogy a kislány teljesen rá ütött. Ettől csak még erősebbé nőtt bennem a düh; már le sem akartam ülni, amikor Dalma elkezdte megmagyarázni neki, miért hívta ide. Az előszobába vezető boltív alatt támasztottam a falat, amíg ők beszélgettek. Végig a padlót fixíroztam, nehogy közbeszóljak valamit.

– Te most szórakozol velem, igaz? – nevetett hitetlenül Doma. – Mégis hogy lehetne az a kislány az én gyerekem? Évekkel ezelőtt váltunk el...

– Emlékszel, mi történt, mielőtt veszekedni kezdtünk volna? – Dalma kérdésére a fickó egyből ledermedt, és még én is ki tudtam találni, miről lehet szó. Ez amellett, hogy zavarba ejtett, egyre mérgesebb lettem tőle.

– Honnan tudjam, hogy nem csak hazudsz nekem, hátha kicsikarhatsz belőlem pár forintot? Simán lehet az ő gyereke is – bökött felém. – És arról is tegyetek le, hogy magamhoz vegyem egy időre. Dalma, nem leszek bébiszitter! Nem vigyázok a gyereketekre, hogy ti elmehessetek ide-oda.

– Semmi ilyesmit nem kértem tőled – morgott dühösen a feleségem. – Soha nem is akartam, hogy az élete része legyél, de most nem tehettem mást. Julcsi rájött, hogy nem Krisz a vérszerinti apja. Órákig sírt a szobájában, velem sem akart beszélni, ezért muszáj volt idehívnom téged, hátha attól megnyugszik.

– Nem fogom a ti gyereketeket babusgatni!

Doma felpattant a kanapéról, rajtam pedig ebben a pillanatban felülkerekedett a lányom iránti aggodalom. Minden dühömet félretettem, majd átrohantam a hálóba, hogy magamhoz vegyek egy vastag mappát.

– Nesze! – Haragtól remegve dobtam a férfi felé a papírjaimat, aki teljesen ledermedve állt előttem, mintha megijesztettem volna a kirohanásommal. – Nézz bele, aztán meglátjuk, kételkedsz-e még.

Vontatottan kinyitotta a mappát, összesen két oldalt olvasott át, aztán levágta az asztalra az egészet.

– Ez nem jelent semmit – fordult hozzám dacosan, bár barna szemében már láttam, hogy kezd hinni Dalmának. – Hacsak nem műtötték ki a tökeidet, akkor van esélye, hogy a tiéd legyen a gyerek. Kicsi, de van.

– Akkor mutatok erősebb bizonyítékot! – Fortyogva lépetem ki az előszobába, ám mielőtt benyitottam volna Julcsi szobájába, vettem egy mély lélegzetet. Nem akartam, hogy ilyennek lásson, esetleg még meg is utáljon, ha eddig nem tette volna. – Gyönyörűm?

A kislányom könnyes szemmel nézett fel rám. Az ágyán ülve ölelgette azt a plüssmacit, amit még a születése után adtunk neki, és ez egy pillanat alatt megolvasztotta a szívemet. Akkor rájöttem, nem hagyhatom, hogy ez a nap tönkretegye a családomat. Meg fogom mutatni Julcsinak; akkor is ugyanúgy szeretni fogom őt, ha inkább Domát fogadja el apjaként.

– Gyere ide egy kicsit! – Habozás nélkül leugrott az ágyáról, mintha meg sem történt volna semmi, ami miatt az igazi apja most odakint ült a nappaliban. Amint elém ért, leguggoltam hozzá, megfogtam mindkét kezét, majd egy puszit nyomtam a homlokára. – Ne haragudj, hogy nem mondtuk el. Tudom, mennyire rosszul eshetett ez neked, és nagyon sajnálom, hogy így kellett rájönnöd. Szerettem volna, ha te is ugyanúgy szeretnél engem, ahogy én téged. Mert történjék bármi, te akkor is a kislányom maradsz, aki mindennél fontosabb számomra. – Egy őszinte mosoly kíséretében megsimogattam Julcsi arcát, majd kivezettem őt a nappaliba.

Doma reakciója nem lepett meg, ugyanolyan csodálattal nézett Julcsira, ahogy én is tettem, amikor először megláttam őt. A dús, fekete haj, az ártatlan őzikeszempár, a gyönyörű arc bárkit rabul tudott ejteni. A férfi lassan közelebb jött hozzánk, majd leguggolt Julcsi elé, aki erre hátrébb lépett egyet. A nadrágomba kapaszkodott, amiről egy pillanatra azt hittem, talán bennem akar erőt találni, de azonnal rájöttem, csak nem akart elesni, miután nekem ütközött.

– Szervusz! – Doma mosolyogva köszöntötte a lányomat, majd megfogta Julcsi kezét.

Ő persze nem szólalt meg. Két évvel ezelőtt megtanítottuk neki, hogy idegenek előtt ne beszéljen, mert senki sem tudhatja, mennyire különleges kislány.

– A bácsi tudja, gyönyörűm – simogattam meg a lányom fejét, ám ő továbbra is kétségekkel tele nézte Domát. – Előtte nem kell csendben maradnod.

– Mi a neved? – Doma úgy folytatta a társalgást Julcsival, mintha fel sem tűnt volna neki, mit mondtam az előbb.

– Haklik Júlia – felelt remegő hangom a kislányom, miközben kicsit erősebben szorította a nadrágomat.

– Tudod, ki vagyok, Júlia? – Julcsi erre csak a fejét rázta, én pedig furcsamód örülni kezdtem, amiért Doma nem azon a néven szólította őt, ahogy mi szoktuk. – Én vagyok az apukád.

Julcsi meglepetten nézett fel rám, amitől egyszerűen összeszorult a szívem. Hatalmas, barna szemében színtiszta értetlenség csillant, nem tudta, mit kezdjen a helyzettel, és úgy éreztem, tőlem várja a választ. De én sem álltam a helyzet magaslatán. Ugyanolyan tehetetlen voltam, akárcsak ő, ha nem jobban. Ahogy figyelt engem, egyre nagyobb fájdalom mardosta a mellkasomat, a szememet könnyek szúrták, amiért némán álltam a kislányom segítségkérő tekintetét. Doma végig Julcsi kezét fogta, próbálta elérni, hogy kaphasson egy ölelést, vagy kicsikarhasson belőle bármilyen reakciót.

– Anya! – Julcsi végül az egyetlen szerintem is logikus dolgot tette: odarohant Dalmához, majd felmászott mellé a fotelbe, hogy hozzábújhasson. Tökéletesen megértettem a döntését, elvégre a jelen lévő három felnőtt közül csak benne lelhetett biztos pontra.

– Azt hiszem, jobb, ha mész – ölelte magához Dalma a kislányunkat. Doma összetörve figyelte őket, erősen megviselte, hogy semmire nem jutott Julcsival, amit valahol meg tudtam érteni, mégsem érdekelt.

– Szeretném még többször látni – állt fel a földről a férfi.

– Most már érdekelne? – forgatta a szemét idegesen a feleségem. – Eddig azt mondogattad, mennyire nem akarod látni őt.

– Hát, ez változott, oké? – Doma dühösen megemelte a hangját, ám amint észrevette, hogy ezzel megrémisztette Julcsit, egyből megpróbált lehiggadni. – Miért akartad titokban tartani előttem? Miért érte volna meg neked, hogy örökre távol tarts tőle? Előbb, vagy utóbb úgyis rájött volna, ahogy most meg is történt.

– Elhagytál engem, mert azt hitted varázslattal értem el, hogy szeress. Ha elmondom neked, Julcsi örökölte a varázserőmet, azt fogod hinni, ő is ezt tette veled?

– Mi? Dehogyis! – Elkerekedett szemmel ingatta a fejét, majd felém fordult egy pillanatra, mintha azt gondolná, jogosnak fogom tartani a kiakadását. Én azonban csak meredten néztem rá, majd inkább Julcsira pillantottam, aki továbbra is összezavarodva figyelte hol az apját, hol engem. – Jó, belátom, hogy hülye voltam. Ezt akartad hallani?

– Nem akartam én semmit hallani tőled. Azt sem akartam, hogy ide gyere, csak Julcsit akartam megnyugtatni, erre nézd meg, mit csináltál szegénnyel! – Aggódva simogatni kezdte az ölében ülő lányunk hátát, miközben dühösen méregette egykori férjét. – Szóval, most megkérlek, hogy tűnj el innen, és hagyj békén minket a továbbiakban!

– Dalma, nem zárhatsz ki az életéből, érted? Júlia az én lányom is, és nem hozhatod fel indoknak, hogy nem voltam jelen, mert nem is tudtam róla.

– Ebben igaza van. – A véleménynyilvánításomat Dalma elkerekedett szemmel fogadta, én mégsem akartam visszaszívni, amit mondtam. Lehet, hogy éppen a hátam közepére sem kívántam Domát, mégis be kellett látnom, mennyire nem beszél hülyeséget. – Dalma, nem tilthatjuk el innen azért, mert barom módjára viselkedett, elvégre...

– Hé! – szólt rám hirtelen Doma, mire azonnal felemeltem a kezem, hogy leállítsam.

– Éppen védelek, úgyhogy fogd be, mielőtt meggondolom magam! – Erre azonnal elhallgatott, a tekintete mélyén hálát láttam csillogni, noha közel sem azért csináltam ezt, mert ő érdekelt volna. – Nem tilthatjuk meg, hogy lássák egymást, elvégre Julcsi az ő gyereke. Joga van ahhoz, hogy időnként eljöjjön ide, eltölthessen egy kis időt a lányával. – Mély sóhaj szakadt fel a torkomból, miközben végignéztem Julcsin, és rájöttem, mennyire helytelen lenne megtartani, amit az elején kitaláltunk Dalmával. – Egy apának akkor is joga van a lányával lenni, ha korábban meggondolatlan volt. És Julcsinak is biztosan szüksége lesz arra, hogy az apja...

– Apa! – A kislány szinte kiabálva ugrott ki Dalma öléből, majd egyenesen hozzám rohant. Azonnal leguggoltam érte, könnyes szemmel kaptam az ölembe, míg ő szorosan átölelte a nyakamat. – Nekem te is az apukám vagy. És nagyon szeretlek téged.

– Én is téged, gyönyörűm! – mosolyodtam el boldogan.