Lassan a sulihoz értünk, majd miután Ryan-nal kiszálltunk megpillantottam a legjobb barátnőmet, Selena-t, de a barátaiknak csak Sel. Tudni kell róla, hogy nagyon kedves lány, egyszerűen imádnivaló és a haja (wow). Szóval hosszú, szőke haja van, (tényleg hosszú) és kék melírek vannak benne. Amikor anno befestette, féltem a véghatástól, de mára ezt már máshogy látom. Csupán egy baj van vele, pontosabban körülötte...a bátyja, Tom. Sose hagy békén engem, szó szerint egy arrogáns bunkó és csak kihasznál mindenkit.
-Szia, Sel.-értem oda hozzá, majd jókedvűen megöleltem.-Képzeld...-kezdtem bele valamibe, de akkor észrevettem, hogy Sel nagyon bámulja a mellettem álló Ryan-t.
-Óh, te jó ég.-kaptam a fejemhez,mire Ryan megforgatta a szemét.-Sel, ő itt Ryan. Ryan, ő Sel.-vettem formálisra a figurát.
-Szia Ryan.-szólalt meg az eddig csendben hallgató Sel.
-Szia.-üdvözölte Ryan.
Egy pillanattal később váratlanul megcsörrent Ryan telefonja. Aggódva néztem rá, majd gyorsan a fülembe súgta:
-Csak apád az, nyugi!-mondta, majd arrébb ment, hogy fel tudja venni a telefont.
-Honnan ismered őt?-fordult felém Sel.
-Öhhm, apám egyik ismerősének a fia. Most költöztek ide és mivel csak engem ismer, ezért ebbe a suliba iratkozott...-kamuztam folyamatosan.
-Hm. Kedvesnek tűnik.-mosolygott Sel.-Olyan őrző-védő típusnak.-méregette a közelben telefonáló Ryan-t.
-Igen az, kedves.-mosolyogtam Sel-re.
-Olálá, kit látnak szemeim. Szia szépségem.-lépett oda vigyorogva Tom (hm, inkább vicsorításnak nevezném).
-Mit akarsz?-rivalltam rá.
-Óh pici Sophie.-próbált kedves lenni.-Azt, hogy légy a csajom.
-Tom...-sóhajtottam.-Nem.-csak ennyit mondtam, hogy azért mégse tűnjek bunkónak.
-Hagyj békén Sophie-t.-ordított rá Sel a bátyjára (szerencse, hogy csak féltesók)
-Kussoljál azonnal.-üvöltette Tom a húgának, és már a kezét ütésre is emelte
-Húzzál innen.-mondta nyugodt hangon az eddig apuval telefonáló Ryan, mire Tom keze megállt.
-Mert különben mi lesz?-vágta oda a kérdést Ryan-nek, de ahogy ezt kimondta Ryan keze már lendült is és egy akkorát behúzott Tom-nak, hogy azonnal el is terült a földön. Senki nem nézett minket, áh nem.
-Ez.-guggolt le Ryan a ,,sebeit nyalogató" Tom-hoz.-Nőre kezet mégegyszer nem emelsz, megértetted?-emelte fel Ryan a hangját az utolsó szónál.-Sophie-ról meg leszállsz!-fejezte be rideg ellentmondást nem tűrő hangon.
Ryan lassan felállt a földön heverő Tom mellől és egy utolsó ,,ehhez tartsad magadat" pillantást vetett rá, majd a kezemet megragadva behúzott engem az iskola épületébe. Mielőtt még eltűntünk az ajtók mögött, láttam Sel hálás pillantásait felénk. Végigsiettünk az aulán, majd fel a lépcsőn, végül pedig bementünk az osztálytermünkbe. Ledobtam a táskám az egyik székre, Ry pedig követte a példámat.
-Köszönöm.-ennyit sikerült kiböknöm abból, a hosszú monológból, amit terveztem.-Köszönöm.-fordultam felé és éreztem, hogy a könnyeimtől már nem látok semmit.
-Sophie!-indult meg mosolyogva Ryan felém.-Ugyan már.-nyújtott oda egy zsepit, hogy megtöröljem a szememet. Miután megtöröltem a szemem, Ryan kiseperte a hajamat az arcomból és magához húzva megölelt.-Na, nem lesz semmi baj.-mondta az állát a fejem tetején támasztva.
-És ha kicsapnak?-néztem fel rá könnyes szemekkel.
-Sophiee.-nézett rám Ryan, majd újra magához ölelt, szorosabban, mint valaha.
-Khm.-jött néhány perc múlva az ajtó felől egy vékony hang. Odakaptuk a fejünket, mire Sel támaszkodott az ajtóban és látszott rajta, hogy nem akar zavarni.-Visszajöjjek később?-kérdezte a még mindig az ajtóban ácsorgó Sel.
-Maradj csak.-válaszoltam neki, mire Ryan lassan elengedett és aggódva fürkészett tovább, de óvatos mosolyra húztam a számat és éreztem, hogy sikerült valamelyest megnyugtatnom őt.
-Figyeljetek!-állt meg mellettünk Selena.-Nagyon sajnálom, Sophie!-mondta gondterhelt arccal.-Ryan, neked pedig nagyon köszönöm. Tényleg.-fejezte be Sel Ryan-hez fordulva.
-Nem kell köszönni.-nyugtatta meg Sel-t.
-Annyira sajnálom.-fordult ezúttal felém.
-Seel.-mondtam, majd erősen megöleltem.
-Ugye nem haragszol?-motyogta szomorúan a vállam felett.
-Már hogy haragudnék.-öleltem meg utoljára.
-Akkor megnyugodtam.-mosolygott rám megkönnyebülten.-Azt hiszem én magatokra hagylak titeket.-kacsintott rám, vagy Ryan-re (?), azzal kisietett a teremből.

Órák után a kora délutáni napsütésben indultunk haza. Ryan zsebre dugott kézzel és lehajtott fejjel baktatott mellettem. Én valahogy boldog voltam és felszabadult (talán a francia ötösöm hozzájárult, hm, ki tudja?).
-Te, Ryan! Hallottad a legújabb pletykákat?-fordultam a szomorúnak tűnő Ry felé.
-Nem, de el fogod mesélni.-nézett rám szórakozottan.
-Eltaláltad.-vágtam rá.-De ugye érdekel?
-Muszáj?-röhögött fel jóízűen.
-Jó, végül is nem annyira fontos.-Tényleg.-jutott hirtelen eszembe.-Miért hívott reggel apa?
Ryan amolyan ,,pontosan én sem tudom" fejet vágott, majd a következőt válaszolta:
-Azért, hogy szóljon, hogy ne keressem otthon a bőröndjeimet.-válaszolta. Egyikőnk se értette pontosan a dolgot, de nem telt bele néhány óra, és minden világossá vált.