Sophie Brown vagyok, 16 éves és Kaliforniában élek a szüleimmel. Teljesen normálisnak lehet engem mondani, de a mai naptól kezdve minden megváltozott, teljesen...
A suliból hazaérve ledobtam a táskám, köszöntem a szüleimnek, majd felfelé indultam a lépcsőn, vagyis csak szerettem volna, mert apu utánamszólt.
-Sophie, gyere ide kérlek! Szeretnék beszélni veled!-mondta apu, mielőtt még felslisszolhattam volna a szobámba.
-Tessék, itt vagyok!-léptem közelebb hozzájuk, majd helyet foglaltam egy széken.
-Sophie, apád nagyon fontos dolgot szeretne közölni veled, amit most már muszáj, hogy megtudj.-mondta anya, mire összehúzott szemmel meredtem rájuk.
-Rendben, akkor elkezdem.-kezdte hezitálva apa.-Ugye ismered a kaliforniai maffiát, kislányom?-kérdezte.
-Öhm, persze. Hallottam már róla.-mondtam és azon gondolkoztam, hogy ez mégis hogyan kapcsolódik a mi dolgunkhoz.
-Na szóval...-vett egy mély lélegzetet apu.-Én...nos én vezetem... Hjaj... Én vagyok a maffiafőnök.-bökte ki végül és szinte hallottam, ahogy a hatalmas kövek leesnek a szívéről.
-Hogy mi van?-csattantam fel, miután végiggondoltam ezt az egészet.
-Nyugodj meg, Sophie!-próbált csillapítani anya.
-Figyelj, Sophie! Szeretném, ha holnap eljönnél velem a raktárba, és megismernéd az embereimet. Vagyis...- sóhajtott mélyet.-az embereinket. Ugyanis utánam te fogod megörökölni a maffiafőnöki címem.-tette hozzá, mire tátva maradt a szám.
-Én? Maffiavezér? Én?-kérdeztem hitetlenkedve.
-Igen, te.-mondta apa és anya is egyetértően bólogatott. Még fel kellett ezt dolgoznom. Sok volt ez egyszerre. Apa a maffiafőnök? Nem...Apa a maffiafőnök. És én a maffiafőnök lánya. Ez abszurd. Felrohantam a szobámba, becsaptam magam mögött az ajtót, majd az ágyamra dőlve gondolkoztam. Ez csak egy rossz vicc, ugye? Ez nem lehet igaz... Miért pont velem történik ez?