-Kisasszony!-hallottam meg egy vékonyan csilingelő női hangot.-Kisasszony, ébredjen fel!-ismételte magát az ismeretlen hang, mire óvatosan kinyitottam szemeimet.
-Mi történt?-suttogtam erőtlenül, de amint kimondtam ezt, rögtön eszembe jutott minden. A képkockák csak úgy cikáztak a fejemben, egyen viszont hirtelen megakadt.
-Ryan? Ugye él?-néztem könnyes szemmel a nővérre.
-A srác, aki életveszélyben volt?-kérdezett vissza. Mi az, hogy volt? Ne..
-Nyugodjon meg! A fiú túl van az életveszélyen és ma reggel fel is ébredt.
-Te jó ég.-sóhajtottam hangosan és éreztem, ahogy kősziklák esnek le a szívemről. És nincsen maradandó sérülése?
-Nyugodj meg.-húzott az ágyam mellé egy széket a nővér.-A srác pár héten belül felépül.-molyosgott a mondandója végén.
-Bemehetek hozzá?-kérdeztem reménykedve.
-Igen...a második emelet 111-es kórteremben megtalálod őt.
-Köszönöm.-mosolyogtam hálásan, majd gyorsan ki is rohantam a kórteremből.

-Ryan?-nyitottam be halkan a kórterembe.-Ryan!-amint megpillantottam, szívem azonnal felugrott a torkomba-Sophie.-mondta, majd szorosan karjaiba zárt. Hosszú percekig álltunk így. Csak ő és én, csak ketten a külvilágtól teljesen elzárkózva.

-Ryan, minden rendben?-toltam el egy kicsit magamtól és az arcából próbáltam valamit kiolvasni.
-Nyugodj meg, Sophie!-simította meg a hajamat.-A sebem szépen gyógyul.-mosolygott, majd hirtelen elkomorodott, mintha csak eszébe jutott volna valami.-Ne haragudj, hogy át kellett ezt élned!-szegezte le bűnbánóan a fejét.

A döbbennettől szinte megszólalni sem tudtam..-Ryan!-fogtam arcát két kezem közé.-Erről nem te tehetsz...-mosolyogtam rá, majd újra megöleltem, ezúttal szorosabban, viszont vigyáztam a hátán lévő sebre.
-Köszönöm-motyogta a hajamba és sejtettem, hogy mosolyog.

-Ryan!-hallottuk egy hátunk mögül jövő hangot.
-Anya, Apa!-derült fel az arcom, mikor megláttam az éppen az ajtón bejövő szüleimet.
-Sziasztok!-mosolygott Anya.
-Örülünk, hogy mind a ketten jól vagytok!-mondta Apa és Anya is helyeslően bólintott.

Fél óra beszélgetés után a szüleim jobbnak látták, hogyha elindulnak hazafele.
-Ha bármi baj van, szóljatok! Holnap ismét jövünk.-mondták, majd elmentek.

-Ryan, most mi lesz?-néztem rá félve.
-Hogy érted?-húzta össze a szemöldökét.
-Ryan...Tom is ott volt. Tud most már mindent...és mi is.-sóhajtottam fáradtan.-Mi lesz ezután? Egyáltalán hogy tudunk majd iskolába járni?-tettem fel egyre több kérdést szegény Ryan-nek.
-Figyelj, Sophie.-húzott maga mellé az ágya szélére.-Itt, a maffiában egy kicsit máshogy mennek a dolgok.-kezdte el Ryan.-Ha valaki megtámadja az ellenségét, akkor az ellenség bosszúból kinyírja...-egy kis hatásszünetet tartott.-Ha sérülést is okoz, nemcsak kinyírják érte, hanem egy nagyobb és egy sokkal keményebb dolog veszi kezdetét...
-Micsoda?-néztem Ryan-re és előre féltem a válaszától.
-Egy  maffiaháború.-fejezte be mondandója végét.
-És az?-kezdtem bele egy kérdésbe, de rájöttem, hogy nincs értelme.
-Igen.-felelte halkan.-Az nem lesz kellemes.

-Ryan, én..én félek.-csordult ki a szememből egy könycsepp, pedig ez a legalkalmasabb idő a sírásra.
-Sophie, nem kell félned!-ölelt át Ry.-Megvédelek bármi áron.

✖másnap reggel✖

-Ryan, az eredményeid nagyon jók.-nézegette a Doktor úr a leleteket.-Mondanám, hogy maradj pár napig még, de úgyse akarnál. Jól sejtem?-nézett Ryan-re Dr. Dawson a szemüvege mögül.
-Jól sejti, Doktor úr.-vigyorgott rá Ry.
-Igeen, ezt reméltem.-mosolyodott el Dr. Dawson is.-Mindenesetre felírok egy kenőcsöt a sebre. Naponta kétszer kell bekenni, de lehet háromszor is.-mondta gyorsan és ugyanolyan tempóban jegyzetelt is.
-Köszönjük Doktor úr.-fogtunk kezet mindketten Dr. Dawson-nal, majd a kijárat felé indultunk.
A porta előtt Apu már várt ránk.
-Szálljatok be a kocsiba.-mondta Apu, mi pedig engedelmeskedtünk. Miért ne tettük volna?

-Ryan!-szólalt meg egyszer csak Apu vezetés közben.
-Igen, Uram!-pillantott Ryan érdeklődve az autó középső visszapillantó tükörjébe.
-Egy ideig tilos foglalkoznod a maffia ügyeivel. Most az a legfontosabb, hogy minél hamarabb felépülj. És ebben szerintem Sophie szívesen segíteni fog.-mosolyodott el Apám egy röpke pillanatra, majd arcát ismét elfedte az aggodalom.-Sophie...-koncentrált ezúttal rám.-Fel kell gyorsítanunk a kiképzésedet. Ryan elkísérheted őt, de nem erőltetheted meg magadat.-fejezte be Apu.-Mindenki megértette?-kérdezte Apu, majd a bólintásainkat elnézve örömmel vette tudomásul, hogy igen...Mindent megértettünk.

-Végre, itthon.-állította le Apu a búgó motort, majd kiszálltunk a járműből.
-Menjetek csak előre.-kiáltott Apu a csomagtartóból alig kilátszva.
-Menj, Ryan. Én segítek Apunak.-mondtam és visszamentem segíteni.
Néhány pillanatig matattunk a csomagtartóban, végül pedig megindultun Ryan után...De Ryan nem ment be a házba. Az ajtó előtt állt, mint akit odaragasztottak.
-Ryan, mi a baj?-értünk mellé Apuval.
-Én sejtem.-hajolt le Apu, majd felemelt egy cetlit a lábtörlőnkről.
,,Ez még csak  a kezdet."-olvasta fel Apu.-,,Aláírás: Jack"

Remélem, tetszik. Bocsánat, hogy ilyen későn hoztam, de nem volt ihletem és nem szerettem volna összecsapni...Mert ahogy a mai kupaküzenetem mondja: ,,Jó munkához idő kell."
xxx
Szabina