Az idegen maga felé fordított...

De hiszen ő Zed.

-Z-zed?

-Igen téged akarlak megmenteni. Nem lesz baj apádék kinn várnak a kocsival.

-Rendben. Köszönöm.

-De mit ?

-Hogy vagy nekem.-megfogta az arcom magához húzott és megcsókolt. Csókja teli volt érzelemmel . Szemeiben féltés csillant meg.

-Rossz elő érzetem van.-mondtam .
A gyanúm beigazolódott. Bár ne hittem volna semmit.
Kimentünk a kapun és apu éppen szállt volna ki a kocsiból mikor az hirtelen felrobbant. Zed magával húzott a földre. A robbanás fülsüketítő hangja töltötte be az utca csendjét. Kocsi darabok minden hol . Az utca fele ég . És...... és.... apám élettelen zúzódott teste vagy 4 kmre fekszik tőlem. Felálltam majd oda futottam.

-Apa kelj fel. Nem hagyhatsz itt érted!?Apa ne viccelődj!- A könnyek csak úgy záporoztak az arcomon. Zed oda jött mellém és megfogta a karjaimat amikkel apa holttestét ölelgettem.

-Gyere menjünk!

-Nem nem nem !!!! Apa ,meghalt meghalt érted? Nem lesz többé aki tanít aki ölel ha szomorú vagyok aki mesél nekem aki segít mindenben. Nem lesz már itt. Nem lesz!- ekkor Carl lépett Zed mellé és nemes egyszerűséggel lepuffantotta.

-M-Mi? Zed Zed nem hagyjattok el NEM NEM NEM NEM!!-Megnéztem a pulzusát, nem volt neki.

Felálltam majd neki ugrotta Carlnak.

-TE TETTED! MINDENKIT ELVETTÉL TŐLEM! MINDENKIT NEM MARADT SENKIM. SENKIM NEM MARADT!!- Eközben rúgtam ütöttem ahol értem de minden próbálkozásom hiábavaló volt.

Majd a lábaim remegését már nem tudtam csillapítani. Össze rogytam. A térdemre hajtottam a fejem és azon gondolkodtam hogyan rontottam el. Mikor? Mit követhettem el? Mit ? Amiért ezt érdemeltem. De míg ültem a földön arra jutottam amikor megszülettem. Akkor minden máshogy lett volna. Lehet azt mondod nem de így van. Ha nem lettem volna apa nem jön el értem az oviba anya még élne. Ha nem léteznék nem kellett volna megmenteni. Apa és Zed is élne. Minden az én hibám.

-Nyugi Harley-mondta Carl.
Nem az én hibám hanem...- mondta.

-Az enyém tudom. Minden
az én hibám. Mindenki miattam halt meg. Én sem érdemlem meg az életet.

-De megérdemled.

-Igazad van. Szenvednem kell. Nem mehetek csak úgy el. Kínokat kell megélnem megérdemlem. Hogy kínok között haljak meg.

-Nem a te hibád!

-De hogy is nem.-mondtam halkan.

-Gyere!- segített fel de nem tudtam járni. Felkapott és vissza vitt. Jobban sírtam mint eddig.

-Tegyél le!!! Engedj el!!!

-Nem.

-De.

-Nem.

-Kérlek.....-mondom elhaló hangon.

-Akkor sem. Lefektetlek és aludnod kell ,hogy erőre kapj és tudd, hogy semmi sem a te hibád. És majd a főnök beszélni akar veled.

-De jó.-mondom érzelem mentessen.

Mindenkit megöltek akiért érdemes volt élnem. Akik miatt éreztem . Ezek után már nem biztos ,hogy fogok.
Minek?
Mindenki és minden ellenem van. Élnem kellene szórakozni. Ezt gondolod. De nem nem jutott meg ez a kiváltság számomra.
Carl letett az ágyra majd kiment. Nem tudok aludni.

A sírás megint erőt vesz rajtam. Újra sírok.

Fél óra elteltével abba hagyom. Majd lezuhanyzom. Felöltözök és vissza fekszem. És ezzel a gondolattal csukom le a szememet:

Rémálom kategóriás őrület. Még felébredhetsz. Van esély.

𝓘𝓵𝓭𝓲𝓴𝓸