- Tessék? - akadtam ki. - Miért nem mondtad korában?

- Azt hittem tudod! Mit gondolsz miből van ennyi pénze huszonhárom évesen? - na, most már a korát is tudom.

- Én.. - habogtam.

- Édesem, egy percig se aggódj! - tette kezét a vállamra. - Nem úgy veszélyes, csak ha felhúzzák, vagy keresztbe tesznek neki. Tudom, nem úgy tűnik, de tényleg jó ember.

- Hogy lett az?

- Erről őt kérdezd. Nem tudjuk. - vont vállat.
- Áh, itt is van! - fülelte egy kocsi erős motorjának búgását. - Magatokra is hagylak! - adott két puszit. - Akkor holnap! - intett - Bye!

- Szia! - intettem neki mosolyogva, erre belépett Ádám is. Már megint ez a hülye érzés a hasamba.

- Meg ne próbáld! - ragadta meg hihetetlen gyorsasággal Luis csuklóját, aki épp a fenekére akart csapni. Micsoda reflexek!

- Sose hagysz szórakozni. - forgatta a szemét, és végleg kisétált

- Milyen volt? - foglalt mellettem helyet, egyik könyökét a pultra tette, másikat pedig a combjàra

- Nagyon jó! - mosolyogtam.

- Szeretnél maradni? - csak bólogattam. - Mit szólsz nyolcvanhoz?

- Havonta? - akadtam ki, bár annyira nem mutattam, mire aprót felnevetett.

- Hetente, Báránykám. - teljesen lesokkoltam.

- Bruttóba beszélsz, ugye?

- Sose beszélek bruttóba. - csóválta a fejét.
- Megfelel, vagy szeretnél fentebb menni?

- Persze, hogy megfelel... - makogtam.

- Csak mert nem úgy nézel ki. - vizslatta az arcom, fejét aprón lentebb billentve, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Bocsánat, csak ilyen sokra azért nem számítottam. - tűrtem egy tincsem hátra zavartan, de ő csak mosolyogva figyelt.

- A héten kész lesz a szerződésed is, nyugiba átolvashatod, hogy nem verlek át.

- Rendben. - bólintottam boldogan, ám még mindig kicsit sokkos állapotban.

- Hogy mész haza? - állt fel.

- Sétálok. - vontam vállat.

- Gyere, hazadoblak. - intett fejével, és már ment is kifelé.

- Nem szükséges. - loholtam utána, de mikor kiértünk leszakadt az ég.

- Inkább sétálsz? - nézett fel az égre, majd rám.
- Ahogy gondold, még itt vagyok. - vont vállat. Tényleg nagyon esett.

- Oké. - bólintottam. Úristen! Ez az a fényes fekete, puccos kocsi! - Mire várunk? - kérdeztem mikor beszálltunk, mert a motor járt, de nem indultunk.

- A kocsira.

- Önvezetős? - erre kinevetett.

- Dízel, Báránykám.

- Áh! - tettem úgy, mint aki érti, de halvány lila fogalmam sem volt miről beszél.

- Járatni kell kicsit, mielőtt elindulsz. Ha nem, rosszat tesz a motornak. - magyarázta el. Felfogtam, de nem értettem a logikáját. - Neked nincs kocsid?

- Nincsen. - ha tudnád hogy kajára alig telik, nem hogy kocsira. Jogsim sincs.

Azt hittem kínos csend lesz a kocsiban, de nem. Nagyrészt ezen a nem túl hosszú úton a ma estéről meg a munkáról beszéltünk.

- Itt jó lesz?

- Igen, köszönöm. - csatoltam ki magam, de amikor felnéztem megfagyott bennem a vér.

- Minden oké?

- Igen. - nyeltem egyet, miközben a sötétkék BMW-t meredtem, ami az út másik oldalán parkolt. Neki is leesett, hogy mit bámulok ennyire.

- Ki az?

- Senki. - vékonyodott el még a hangom is.

- Remegsz. - fogta meg a kezem, mire egyből rá kaptam a tekintetem.

- Csak fázom. - hadartam

- Nekem nem úgy tűnik. - pillantott le a kezemre, amit eddig fogott. - Egyedül laksz?

- Nem. Szabrival, egy barátnőmmel. - motyogtam még mindig a kocsira merengve. Eztán fel kapcsolódtak a lámpái, és lehajtott. Kifújtam a benn tartott levegő, és megkönnyebbülve hátra hajtottam a fejem egy kis időre. Elment.

- Biztos jól vagy?

- Persze, minden rendben. Köszönöm szépen, hogy hazahoztál. - erőltetem meg egy kis mosolyt. - Találkozunk holnap, vagy nem leszel benn?
- néztem vissza kezem a kilincsre téve.

- Bejövök kezdés előtt. - ne nézz így rám...

- Akkor holnap.

- Holnap. - biccentett.

Remegett a kezem, ahogy kinyitottam a zárat. Kettőször is ellenőriztem, hogy bezáródott-e, eztán szó szerint felrohantam a lakásba, ahol Szabri ült a kanapén egy köntösben, vizes hajjal.

- Jézusom! Minden oké? - nézett végig rajtam, aki még mindig zihált.

- Nem! Kurvára nincs! - hajlítottam el a táskám, és egyszerűen már nem bírtam tovább. Az ajtónak nyomtam a hátam, és úgy csúsztam le a földre zokogva.

- Linda, mi történt? - rohant oda azonnal hozzám.

- Már megint itt volt! Mit akar tőlem ennyire? Már teljesen tönkre tett! Mégis miért jó ez neki, mért nem hagy már végre békén? - ordítottam.
- És az a legrosszabb, hogy tehetetlen vagyok... - motyogtam utolsó mondatom a padlóra merengve.

- Ahj, szívem. - ölelt magához, és simogatni kezdte a hátam. - Pár hónap, oké? - tolt el magàtol, hogy a szemembe nézhessen, amikből még mindig könny csordogált. - És elhúzunk innen a büdös picsába, ahol nem találhat meg. Ígérem neked, hogy minden rendben lesz. Mához egy évre, teljesen más életünk lesz, ezt garantálom, csak ne add fel, légy erős! Ne hagyd, hogy felül kerekedjen rajtad! - biztatott, mire csak bólogattam. Igaza volt. - Gyerünk, szed össze magad, vegyél egy zuhanyt aztán meséld el, milyen volt a munka. - mosolygott rám.

Próbáltam magam erősnek mutatni, de amint beléptem a zuhany alá, ismét megtörtem. Elegem van abból, hogy ahogy kezdtek ismét jobban lenni, mindig felbukkan, és csak rettegek attól, mikor támad meg, mikor tör be ismét a lakásunkba.

Másnap délben egyedül keltem, Szabri szólt, hogy ma benn lesz a városban egy jó ideig pár dolgot elintézni.

Ahogyan kiléptem a hálómból, megcsapott a huzat. Balra néztem, és láttam, hogy a bejárati ajtó nincs rendesen becsukva. Felsóhajtottam, hogy Szabri már megint így hagyta, majd miután becsuktam a nappaliba mentem. Ott ült a kanapénkon, mint aki otthon van, és vigyorogva figyelt. Ismét elkapott a félelem, de most gyorsan kellett cselekednem. Megláttam egy kést a konyhapulton, amit azonnal fel is rántottam.

- Ez most komoly? - nevetett ki. - Egy kés? - jött közelebb, aminek hatására egyre jobban remegni kezdtem.

- Ha tovább jössz, isten a tanúm rá, hogy leszúrlak!

- Úgyse mered! Túl gyáva és gyenge vagy. - nézett végig rajtam. - Pont ezért ilyen könnyű téged félelemben tartani.

- Ez az, amit annyira élvezel, igaz? - gördült le egy könnycsepp. - Hogy félek... csak így érzed magad valakinek?

- Ne sértegess, bébi! A végén még begurulok. - szólt nyugodtan, majd egy hirtelen mozdulattal kiütötte a kést a kezemből, ami jó pár métert csúszott még a földön. - Ki hozott haza ma hajnalban? - ragadta meg a torkom.

- Semmi közöd hozzá! - próbáltam kiszabadulni, és éreztem, hogy alig kapok már levegőt.

- Megbaszott?

- És ha igen? Nem a te dolgod! - sziszegtem, mire felpofozott. Az egész arcom égett.

- Az enyém vagy, világos?! - rántott magához közelebb. - Ha mégegyszer meglátlak vele, megöllek! Senki más nem érhet hozzád rajtam kívül! - suttogta pár centire az arcomtól, majd elengedett és kisétált.

Levegőért kapkodva estem le a földre, remegő testtel, zokogva. Mikor lesz már ennek vége?

Nem bírtam abba hagyni a sírást. Akárhogy is próbáltam, nem ment. Egy újabb sokk ért, és úgy érzem lassan már nem tudok többet elbírni, nem hogy feldolgozni.

A tükör elé lépve legszívesebben betörtem volna az öklömmel. Ki ez? Én nem akarok ő lenni! Nem akarok az a lány lenni, aki folyton fél, csak mert próbálja élni az életet, és kimászni a gödörből! Nem akarok az a lány lenni, akit még a saját szülei sem akartak, és épp csak arra voltam jó nekik, hogy néha megcsináljam a házi munkát, és rajtam vezessék le a feszkót, ha netán szar napjuk volt, ami heti hatszor minimum megesett. De hát ez a kibaszott és kőkemény valóság.

Az órára néztem, ami azt mutatta, hogy két órán belül el kell indulnom dolgozni, ugyanis Ádám beszélni szeretne velem munkakezdés előtt.

Megerőltettem magam, felvettem a ruhám, és ma kicsit több sminket tettem fel, hogy ne látszódjon annyira a kisírt szemem. Hmm... mint mindig már megint "állarcot" öltök. 

Mikor leszálltam a buszról, körülnéztem először is, hogy nincs-e itt. Már csak az kéne tudja hol dolgozom. Mikor megbizonyosodtam arról, nem figyel sehonnan, csak azután indultam meg a klub felé.

- Szia, csajszi! - köszönt nagy vigyorral Luis, majd két pusziban részesített. - Másnapos vagy? - nézett végig rajtam.

- Nem, miért? - ráztam meg a fejem.

- Vörös a szemed.

- Igen, bele ment a sampon reggel. - találtam ki valamit

- Ja, azt én is utálom. - húzta a száját. - Ádám fenn van az irodában, azt mondta küldjelek fel, ha megjöttél.

- Oké, köszi. - mosolyogtam rá.

Két kopogás után be is léptem az említett helységre, ami nem az a tipikus iroda "feelinget" adta át.

A bútorok sötétek voltak, a padlón vörös kárpit pihent. Jobbra tekintve le lehetett látni az egész helyre, viszont fel már nem a sötétített üvegek miatt.  Akadt itt még természetesen egy nagy íróasztal, bőr kanapé két fotellal, dohányzó asztallal, amin egy vízipipa is volt. Azért ilyen irodában én is ellenék.

- Luis mondta, hogy jöjjek fel.

- Ülj le. - biccentett az asztal előtt lévő székre.
- Minden oké? - húzta össze szemöldökét.

- Persze. - erőltetem meg egy mosolyt egy bólintás keretében. Esetlen. Egyszerűen az vagyok.

- Ki van sírva a szemed. - nála már nem hiszem hogy be fog jönni a samponos sztori, de megpróbálom.

- Csak bele ment valami.

- Linda, ha baj van, ismerek pár arcot akik tudnak neked segíteni. - tudtam, hogy összerakta a képet, amikor is tegnap megijedtem az autóban, ma meg így jövök be.

- Nem, semmi szükség rá. - ráztam meg a fejem.

- Ha meggondolnád magad, csak szólj. - hagyta rám. - Mindenesetre itt a szerződésed. - tolta elém. - Viszont ha kérhetem, ne említsd a többieknek mennyit kapsz, oké?

- Miért, nem mindneki egyenlő fizut kap?

- Nem.

- De..

- Nézd, - szakított félbe - Ez az én helyem, én döntöm el, ki mennyit kap. Pont.

- Mért kapok többet?

- Mert úgy érzem neked tényleg szükséged van pénzre. - mondta ki őszintén. Mért lát így belém?

.

Eltelt két hét mióta itt dolgozom, és egyenesen imádom!
Az egyetlen furcsa dolog az Szabri. Nem tudom mi van vele, de olyan mintha haragudna rám. Kérdeztem többször is mi baja, de nem válaszol, helyette mindig ráfogja valamire, vagy eltereli témát.

Szombat este volt, a klub szokás szerint tele, a buli meg eszméletlen. Ma kivételesen Ádám is itt van pár haverjával, akiket már mondhatni ismerek, hisz elég gyakran bukkannak fel.

- Mi van veled? - tettem kezem Szabriéra, aki csak ült, és bámult.

- Semmi, csak nincs kedvem annyira bulizni. Asszem haza megyek.

- Ne csináld már, alig egy órája jöttél! - próbáltam túl kiabálni a zenét. - Keverjek neked még valamit?

- Na, jó! Egy ital. - mutatta az úján. - Ha azután sem jön meg a kedvem, megyek.

- Deal. - vigyorogtam.

- Szió, szépfiú! - hallottam meg Luist, és tudtam ez azt jelenti, Ádám a pulthoz jött, most egy új arccal, akit még nem láttam itt. Szabrira néztem, aki csillogó szemekkel figyelte Ádámot, ahogy közeledik, miközben megigazította a haját.

- Áh, egy újonc. - vigyorgott rám Ádám barátja. Egy magasak lehettek, sötétbarna raszta haja hatra volt kötve, ami úgy a tarkójáig ért. Zöld szemei voltak, pár szeplő az arcán, és egy kicsi fekete karika az alsóajkában. Fehér rövid újút viselt, így látható volt, hogy két karja tele van varrva, sőt még a nyaka is. Idősebb volt, mint Ádám, de nem sokkal.

- Linda, ő is Ricsi. - mutatott be minket egymásnak, én pedig köszönve kezet ráztam vele. - A legnagyobb patkány egész Pesten. - veregette meg vállat.

- Nocsak! - nézett rá vigyorogva. - Átadod a címed?

- Nem láttalak még itt. - kezdtem beszélgetni.

- Látod Ádám. A hiányom az egész várost megviselte. - igazította meg pólóját.

- Felőlem maradhattál is volna. - ült le, én pedig már tettem is elé a Cuba Librét, mert mindig azt iszik, mire rám kacsintott. Erre annyit láttam, hogy Szabri fogja magát és feláll. Hova megy?

- Nyaralni voltam, amúgy. - felelte Ricsi.

- Óh, téged is lehet látni! - fordult ide Luis is vigyorogva. - Jól nézel ki, Papi! - mérte végig beharapott ajkakkal.

- Adj egy tequilát inkább, mielőtt elélvezel a látványomtól.

- Adj négyet. - szólt Ádám oda.

- Luis, hogy kell inni a tequilat? - hajoltam oda hozzá kissé kínosan.

- Hát, hogy nem tudod megjegyezni! - csóválta a fejét.  - Ezerszer elmondtam!

- Ne túlozz. - forgattam a szemem.

- Pedig egyszerű. - szól közbe Ádám, aki áthajolt a pulton, és elvette a sót.   - Kérem a kezed.
- nyújtotta ki sajátját, én meg kissé félve adtam oda. Annyira aprónak tűnt az övében.   - Először ezt lenyalod. - nézett rám, miközben rászórta a sót. Basszus, megint ez az érzés! Rájöttem, és ezek pillangók.    - Gyerünk. - figyelt bujkáló mosollyal. Kínosnak éreztem, de lenyaltam előtte a sót a kezemről.    - Most húzd le. - bökött a kis pohár felé.    - És ezt vedd a szádba. - nyújtotta elém a felvágott citromot.   - Ne félj már! - nevetett, szóval kivettem a kezéből  a számmal, de ajkaim megérintették úját. Ekkor láttam valamit a szemébe, ami nem tudtam mi volt, de tetszett.

- Ez kibaszott szexi volt! - szólalt fel Lusi, mire el is pirultam. - Ádám, én is elfelejtettem, hogy kell inni! - oké, itt elnevettem magam.

- Most láttad, nem? - kérdezte felvont szemöldökkel, és ő is megitta a felest. Mi történik? Mért kelt bennem olyan érzelmeket, amiktől alapból undorodom, és félek?

- Szabri hol van? - nézelődött a mellettem lévő szőkeség.

- Nem tudom. Kimehetek öt perc szünetre? Szabri felszívódott.

- Menj. - bólintott Ádám.

Keresgélni kezdtem, de nem találtam a tömegben, szóval kimentem, hogy felhívjam, de kinn állt és egy taxira várt.

- Te mit csinálsz? Most komolyan így lelépsz köszönés nélkül? - kocogtam oda hozzá.

- Fel sem tűnt, hisz láthatóan nagyon jól érezted magad. - bökött a hely felé.

- Oké. - léptem egyet hátra. - Elég ebből a szarból. Mi a bajod?

- Te! - bökte ki.

- Én? - döbbentem le. -  Mit tettem?

- Tudod, nagyon igazságtalan ez az egész! Én heti hatszor dolgozok, te csak háromszor, és mind ketten tudjuk, az én munkám sokkal keményebb, mégis majdnem dupla annyi pénzt kapsz, úgy hogy egy a főnökünk! - magyarázta dühösen.

- De ez a pénz kettőnké! Azért dolgozok, hogy  elhúzhassunk innen. - tényleg így gondoltam, szóval nem értettem mi baja lett így hirtelen. Az elején őrült nekem. 

- Talán én már nem akarom. - fonta össze maga előtt karjait.

- Tessék? Miről beszélsz?

- Kefélsz Ádámmal, igaz? Ezért ad neked annyi pénzt!

- Szabri, te hallod magad? - emeltem meg a hangom, mert a feltételezést is undorítónak találtam.

- Láttam, ahogy egymásra néztek! Neki is játszod az ártatlant, mi?

- Úristen! - esett le. - Te féltékeny vagy Ádámra! - nem mondott semmit, így tudtam igazam van.
- Ezt nem hiszem el! - nevettem fel fejem fogva.
- Szabri, köztünk nincs semmi!

- Nem érdekel. - vont vállat, és meg is érkezett a taxi. - És szeretném, ha ma este máshol aludnál, holnap meg kiköltöznél!

- Most komolyan kidobsz? Feles a lakás! Mindent felesben vettünk! - magyaráztam.

- De az én nevemen van az albérlet. - nézett végig rajtam, azzal beszállt, és elhajtott a sárga autó.

Ez egy vicc, ugye? Mi lett vele? Mit tettem én elenne? Mégis mire féltékeny? Ezért most ő is az utcára tesz? Engem komolyan mindenki csak úgy eldob, ahogy kedve tartja?

Könnyeimmel küszködve álltam az aszfalthoz fagyva, semmit sem értve. Király. Hivatalosan is hajléktalan lettem, és már egy barátom sincs. Ő is hátba szúrt, akit a testvéremnek tekintettem, és azt hittem, ez örökké tart. Hogy majd mi ketten megváltjuk a világot, élünk, mint hal a vízben, és senki és semmi sem állhat közénk. Tévedtem. Ismét. Azt hiszem ideje lenne komolyan megválogatni az embereket, akiket az életembe engedek, és kicsit átlátni rajtuk, de nekem ez sosem ment. Azáltal, ahogy velem bántak, igyekszem mindenkiben a jót látni, bízni és hinni bennük. Nem kéne. Többé nem.

Összeszedtem magam, megerőltettem egy mosolyt, és visszamentem a pultba. Szerencsére senkinek nem tűnt fel semmi, mert nem akartam, hogy feltűnjön. Soha többé nem mesélek a problémáimról egy árva léleknek sem. Ezek után egyedül fogom őket megoldani, senki segítsége nem kell többé!

- Az már elég tiszta, mit törölgetsz még? - hajolt oda Luis, mikor már mindneki elment, és mindent feltakarítottunk, ami a mi részünk volt. Már a takarítók is kész voltak, és indultak haza.
- Megyünk?

- Menj csak, én még elő készülök kicsit holnapra. Full fitt vagyok.

- Mit akarsz élő készülni? - ráncolta össze a szemöldökét.

- El akarok még mosni néhány poharat, láttam párat ami vízcseppes volt.

- Majd holnap megcsináljuk kezdés előtt gyere már! - intett.

- De holnap van egy kis dolgok munka előtt. Jó lenn elintézni. És így nem lenne akkora baj, ha késnek pár percet.

- Ha te mondod. - sóhajtott. - Én lépek, hulla fáradt vagyok. Ne felejtsd el bekapcsolni a riasztót ha elmész!

- Oké, Aludj jól! - mosolyogtam.

- Te is, holnap találkozunk!

Mikor becsukódott az ajtó, felsóhajtottam. Imádom Lusit, de most örülök hogy elment. Természetes nem akartam előkészülni, hisz nem volt mivel, és a poharak is tiszták voltak.

Szomorúan és iszonyat fáradt sétáltam fel a lépcsőn Ádám irodájába, ahol van egy kanapé. Pár órára megteszi, és senki sem fogja észre venni. Azután keresek egy ideiglenes szállást, elmegyek a cuccaimért, és újra kezdtem. Már megint.

Ismeritek azt az érzést, mikor végre le tudtok feküdni egy hosszú nap után? Pont így éreztem magam, mikor levágtam magam a bordó bőrkanapéra, ami meglepően kényelmes volt. Az oldalamra feküdtem, és abban a pillanatban elkapott az álom, viszont nem tartott sokáig. Úgy érzésre egy óráig sem, mert felkeltettek.

- Linda? - hallottam meg a hangját, mire azonnal összerezzentem, és felültem. - Mit csinálsz itt? - nézett totál értetlenül.

- Te mit csinálsz itt? - vágtam vissza totál álmosan.  Azt sem tudtam mit beszélek.

- Itt maradt a telefonom. - nyúlt utána az asztalán levő tárgynak, majd zsebre is tette azt, eközben szemét le sem vette rólam.

- Én meg aludtam.. - motyogtam két tenyerem két oldalt megtámasztva, és a földet bámulva.

- Azt látom, Báránykám, de mért itt?

- Túl fáradt voltam hazamenni.

- Jó, akkor most az igazat. - fonta össze maga előtt a karjait.

- Nem volt hova mennem. Tényleg csak pár órára akartam maradni, amíg... - néztem fel rá magyarázkodások közepette.

- Várj! - szakított félbe, és leült a fotelba velem szembe. - Mi az, hogy nincs hova menned?

- Szabri kidobott.

- Mi? Miért?

- Nem tudom. Féltékeny, csak tudnám, hogy mire. Az ő nevén van a lakás, nem tudok mit tenni. - vontam vállat. - Később el akartam menni a cuccaimért, aztán... - sóhajtottam, mert tovább nem tudtam.

- Hova akartál menni?

- Valami szállásra. - vontam vállat.

- Felejtsd el. - állt fel. - Gyere.

- Hova? - néztem fel rá értetlenül.

- Hozzám haza.