Másnap reggel korán indultunk vissza Pestre, egyenesen az orvoshoz, hogy elkezdhessük Ádám kezelését. Amit Ella mondott Lucával kapcsolatban, még most sem ment ki a fejemből, és tudom jól, ő többet elmondott volna nekem, de sajnos ő sem rendelkezett több információval.

- Már vagy fél órája csendben vagy, elmondod mi a bajod? - szólalt meg a kocsiban, az utat figyelve.

- Tudom, hogy Luca halott. - mondatomra a fékbe taposott, az öv pedig a mellkasomba vájt, ahogy azon volt, hogy ne repüljek ki a szélvédőn. - Miért nem mondtad el?

- Honnan tudod? - nézett szemeimbe, övében pedig félelem bujkált. Szinte láttam a pólóján keresztül, ahogy felgyorsul szívverése.

- Mért nem mondtad el az igazat?

- Mondtam, hogy ne kutakodj! - emelte meg a hangját, amit azonnal meg is bánt.

- Most rögtön elmondod nekem, mi a franc történt veletek! - csatoltam ki magam, hogy teljes testemmel felé tudjak fordulni. Ő ismét előre nézett, elmerengve. Sóhajtott egy gondterheltet, miközben a hajába túrt. Fejét felém fordította, de nem nézett a szemembe.

- Megkéselték az utcán... - tartott hatás szüntet
- Az én hibám volt. - most először remegett meg a hangja, mióta ismerem. Nem tudtam, hogy azért, mert ennyire felzaklatják a történtek, vagy mert megint hazudik ezzel a lánnyal kapcsolatban. Én mind a kettőre tippelnék. - És az én hibám volt. Mármint... - sóhajtott ismét.  - Meg tudtam volna akadályozni. - nézett rám.

- Hogyan történt?

- Egy normális szombat este volt... - kezdett bele elmerengve, kezével babràlva. - Bulizni mentünk páran a suliból, alig voltunk még tizennyolcak. Én előtte mondhatni nem is ittam alkoholt, és akkor éjjel úgy voltam vele, hogy most megküldöm az estèt. Mint valami barom, annyit ittam, hogy a lábamon nem bírtam megállni, azt sem tudtam melyik világon vagyok. Az akkori haverom ezt  látva, hívott nekem egy taxit, ami hazavitt. Az még rémlik, hogy jó volt a hangulat, és rajtam kívül mindenki ott maradt. Valójában arra sem emlékszem, hogyan kerültem be a házba, csak hogy reggel jött egy hívás, hogy Luca meghalt. Egyedül sétált haza, és valaki megkéselte. Az én feladatom lett volna vigyázni rá, ehelyett balfasz módra leittam magam. - nevetett fel idegesen, fejét ingatva. Láttam, ahogy izmai megfeszülnek, és az ér a kidagadt nyakán.
- Ha nem iszok, és vele maradok, ez sosem történik meg. - nézett rám a mondat végén. Nem tudom mit érzetem pontosan. Itt ülök a kocsijában, és a halott exbarátnőjéről beszélünk, akit meggyilkoltak. Ráadásul mi a bizonyíték arra, hogy ez valóban így történt? - Nem akartam neked elmondani, mert nem ilyennek ismertél meg.

- Ádám. - tettem kezem az övére. - Nem a te hibád. Mégis honnan tudhattad volna, mi fog történni?

- Felelőtlen voltam.

- Fiatal voltál. - helyesbítettem.

Egy dologban voltam biztos. Ádám valóban magát hibáztatja a történtek miatt, amivel én személy szerint nem értek egyet. Úgy hiszem, a sorsunk meg van írva, és ezen senki és semmi sem tud változtatni sajnos, vagy nem sajnos. És hogy ez az egész sztori kerek-e? Nem az, de engem ettől a ponttól már nem érdekel. Luca a múlt, aki sajnos fiatalon távozott el. Eleget rágódtam az egészen, teóriákat szövögettem a kis fejemben a nagy semmiért. Igen, Luca meghalt, és már én is belátom, hogy semmi jogom ennél többet tudni. Nem vagyok Ádámra mérges, amiért most sem mondta el nekem a teljes igazságot. Mindannyiunk életében van egy olyan sztori, amit minden áron el akarunk felejteni, nem emlékezni rá, nem hogy még másokkal is megosztani.

- Akkor holnap eltudjuk kezdeni a sugárkezelést. - bólintott a doki egy hosszas beszélgetés után.

- Mennyire lesz szükség? - kérdezte Ádám

- Ezt így előre sajnos nem tudom megmondani. Figyelni fogjuk a daganat zsugorodását és azáltal tudjuk megmondani.

- Értem. - bólintott.

- Minden rendben lesz. Nem vagy egyedül. - néztem rá a kocsiban, aki nem tett mást, csak gondterhelten sóhajtott.

Egy hónappal később

Ádám kemoterápiás kezelése már javában folyik. Eddig viszonylag jól viseli. Kicsit gyengébb, többet is alszik, pontosan ezért mindenben segítünk neki, amiben csak lehet. Ha mondhatom így, lesem minden kívánságát, de hiszen pont ilyenkor kell ott lenni a másiknak, amikor baj van. Ő is mindig ott volt nekem. Ha ő nincs, talán már én sem.

A daganat a fejében még nem produkált javulást, de a doki szerint meg túl korai is lenne, szóval folytatjuk, amíg csak kell.
Reggel megébredtem arra, ahogy felül az ágyon. Kinyitottam a szemem, nem szóltam semmit. Amit láttam, szívembe markolt. Szokás szerint beletúrt hajába, ahogyan azt minden reggel teszi, ám egy csomó a kezében maradt. Ezt megérezve megállt a mozdulatban, és kezét lassan maga elè tartotta, benne a haja egy részével. Arca elkomorodott. Ez volt az a pont, ahol valóban felfogta, hogy rákos.

Olvass el!

Sziasztok! Nemsokára a sztori végér érünk, már csak pár rész van, és (végre) vége. Megmondom az őszintét, nagyon szenvedek ezzel a történettel, amit ti is észre vehettetek. A részek egyre rövidebbek, és nem is tudom tartani az ütemet. Pont ezért is teszem azt, hogy a tervezettnél rövidebb lesz a történtet, más véggel, mint ahogyan azt terveztem. Valahogy nem élvezem ennek az egésznek az írását, lapos, és nem olyan mint ahogyan azt terveztem. Ennek  ellenére lapul egy megkezdett történet nálam, amit pont annyira élvezek írni, mint a rosszakat. Harmat és Diàz- Ketten a világ ellen lesz a címe. Kicsit más lesz, mint az eddigi történetek tőlem, ám a megszokott stílusban. Már várom, hogy nektek is megmutathassam. Ez lesz az első olyan sztorim, ahol fel kell tüntetnem a 18+ jelzőt 😅 de egyszer mindent ki kell próbálni, nem? Remélem jól vagytok, szép hétvégét nektek, puszi!