Hogy hova mentem mind ezek után? Az exem exéhez. Kacifántos ez a sors, igaz? Senki mást nem tudtam felhívni, legalábbis olyat, akinek valóban mindent elmondhatok.
    Igen, azt is, hogy Ádám beteg. Mert tudom, ha ez ki is tudódik, ő mindent meg fog azért tenni, hogy segítsen neki. Meg aztán köztünk Ádámmal már nincs semmi. Nem vagyok köteles megőrizni tovább a titkát, és nem is akarom.

Bosszú lenne? Cseppet sem.
Mindössze azt akarom, hogy az emberek, akik szeretik és közel állnak hozzá, értsék meg a viselkedését, ezáltal remélve teljesen más szemmel látva az egészet. Nem fognak elpártolni mellőle, és talán valakinek sikerül rávenni, hogy kezeltesse magát, ha már èn megbuktam.

A terveim a következők: új munkát találni, bérelni egy lakást. Most könnyebb lesz, tekintve hogy amíg még Ádámnak dolgoztam jó pénzt tudtam félre tenni. Eleget ahhoz, hogy el tudjak költözni. A felmondásom megírtam, de a club zárva van, Lusi szerint így is fog maradni, míg Ádám azt nem mondja újra nyitni akar. Megkérdezhettem volna miért, de nem láttam értelmét. El akartam felejteni őt, bármennyire is hiszem azt, sosem fog menni. Fizika fájdalmat érzek lassan a hiánya végett. Vérzik a szívem, úgy érzem haldoklom. Hiányzik, és fáj, amiért így hagytam ott, de abban reménykedem talán ez ráébresztette valamire, és ha nem is megy el az orvoshoz, talán le áll ezzel a féktelen élettel.

- És ez? - tolta elém telefonját Szandra

- Túl drága negyven négyzetméterért.

- Ez Pest. Nem igazán fogsz olcsóbbat találni.

- De. Itt is van! - mutattam rá.

- Igen, nézd az ott nem egy patkány a sarokban?

- Ahj! - dobtam el a telefonom, és tenyerembe nyomtam arcom.

- Nem kell sietned, addig maradsz ameddig csak akarsz - simogatta meg a hátam.

- Kedves tőled, de tényleg el szeretnék költözni amilyen gyorsan csak lehet. Talán rossz helyen keresgélek

- Mármint?

- Lehet nem kéne Pesten maradnom. Egy kisebb város jót tenne nekem. Olcsóbbak is lennének az albérletek.

- Ugyan már! Mit kezdenél tök egyedül egy teljesen új városban? Itt több lehetőséged van. Ne paràzz, itt vagyok segítek. Ketten megoldjuk. Találunk neked egy jó kis munkát és lakást is. Csak légy türelmes. - mosolyodott rám.

- Igyekszem.

Később Luis hívott fel, akinek fülébe jutott a szakításunk így pár nap elteltével. Le is baszott, hogy nem mondtam el neki, de nem akartam nagy dobra verni, meg akkor jöttek volna a miértek is. Talán a sors keze volt, hogy épp ma hívott, mert ma benn volt a klubban elintézni még pár dolgot, így be tudtam menni, hogy hivatalossá tegyem a felmondásom, azaz átnyújtsam papír formában is. Mint kiderült, Ádám elutazott, de senki sem tudja hova és miért.

- Óh, csajszi! - szaladt felém türkizkék nadrágjában, fehér hosszú szárú sneakerben, és fehér ingben, hogy átölelhessen. - Annyira sajnálom! - simogatta a hátam.- Nagyon rosszul viseled? Mért nem hívtál? Hol laksz most? - bombázott kérdésekkel.

- Megvagyok. - sóhajtottam, ahogy leültünk egy egy székre. - Egyébként Szandránál lakom.

- Szandránál? - esett le az álla - Mért nem jöttél hozzám?

- Mert te is valakinél laksz. - emlékeztettem, hogy ő azóta Tamással lakik, pontosabban nála. - Egyébként is, rajta vagyok a lakás és a munka keresésen. - vágtam ki magam, a következő pillanatban pedig kinyílt az ajtó. Számomra az idő is megállt a levegővel együtt.

Szívem egy pillanatra megállt, majd heves dobogásba kezdett, mintha csak azon erősködne elmondja nekem, mèg mindig szereti őt, mindegy én mennyire küzdök ellenne. Jobban nézett ki, mint mikor utoljára láttam. Nem volt se részeg, se másnapos. A szemei nem voltak vörösek, és a pupillái is normális méretűek voltak, ám meggyötörten csillogtak.

- Én megyek is, majd beszélünk. - álltam fel zavartan, és már haladtam is a kijárat felé, ahol ő is állt.

- Várj már. - ragadta meg a kezem. - Csak egy perc. - nézett rám, de én már ugyan ezt nem tudtam megtenni, csak bólintottam egyet. - Hogy vagy? - két szó. Mégis annyira őszinte, és aggódó.

- Jól. - köszörültem meg torkom. - Csak a felmondásom hoztam el. Nem tudtam, hogy itt leszel, akkor nem jöttem volna.

- Felmondás? - vonta fel szemöldökét. Bólintottam. - Nem kell ezt tenned, nem foglak zavarni, kevesebbet jövök, majd csak ha muszáj, és...

- Ádám. - szakítottam félbe. - Ez a te helyed. Nem az enyém. És én nem akarok itt lenni. Úgy lehetetlen lenne elkerülnöm téged.

- Ha ezt akarod...- sóhajtott - Hallottam, hogy lakást keresel.

- Nem megyek vissza.

- Nem is kérném. Viszont van egy lakásom a...

- Nem, köszönöm! Megoldom magam. - léptem egyik lábammal szorosan a másik mellé, ő pedig végig követte ezt a mozdulatot szemeivel.

- Akkor legalább engedd, hogy meg adjam a számod egy ingatlanosnak. Mindig tele van lakásokkal, és még azelőtt megmutatja, hogy meg lennének hirdetve. Az én kezem benne se lenne, ő fog keresni téged.

- Rendben. - mentem bele - Te hogy vagy? - kérdeztem ökölbe szorított kezekkel.

- Voltam már jobban is. - nézett mélyen a szemembe. Semmi mást nem akartam, csak hogy megcsókoljon, de ez nem az sztori. Nekünk elváltak útjaink. - Ugye tudod, hogy bármi kell, csak szólsz és jövök. Mindegy mi az, vagy mikor.

- Egy dolgot szerettem volna csak tőled. És azt nem tudod megadni. - mosolyogtam keserűen, és már éreztem, ahogy könnyezni kezdek. - Mennem kell. - kerültem ki. Amilyen gyorsan csak tudtam el akartam hagyni ezt a helyet, és a közelségét.

Szerencsére mire haza értem, Szandrát már nem találtam, így kisírhattam magam egyedül a szobámban. A fejem is fájt, levegőt sem kaptam, és a szemeim is vörösek voltak, mikor megszólalt a telefonom. Egy szám volt, név nélkül. Felültem, megtöröltem a szemem, szipogtam, majd koncentráltam arra, hogy ne remegjen meg a hangom, és ne bőgjem el magam.

- Igen?

- Linda?

- Igen, ki az? - barkóbáztam tovább

- Nagy Ferenc vagyok, szia! Ádám adta meg a számod, azt mondta albérletet keresel.

- Ja, igen! - jutott eszembe.

- Van valami elképzelés, extra kívánság?

- Nem igazán. Nem kell hogy túl nagy legyen.

- Valójában lenne is egy lakásom, ha gondolod gyere, és nézd meg.

- Mo-most?

- Igen, ha jó neked. Elmegyek érted.

- Nem, nem szükséges. Oda megyek én. - álltam fel.

- Rendben. Akkor elküldöm a címet. Negyven perc múlva?

- Tökéletes. - mosolyodtam el.

Talán ma végre sikerül. Basszus, remélem Ádám mondta neki, hogy jelenleg munkanélküli vagyok.

Mikor Ferenc elküldte a címet, még nagyobb mosoly húzódott az arcomra, mert nagyon jó környéke volt. Kérdés az mit ért ő és én az olcsó alatt.

A metróról leszállva pár perc séta után már a környékre is értem. Közel volt minden, ám itt mégis kicsit nyugisabb volt. Azaz tökéletes számomra.

- Linda? - fordultam a hang irányába, ami egy harmincas, öltönyös férfié volt.

- Igen, szia. - mosolyogtam rá, és kezet is ráztunk.

- Nagyon örülök. - mosolyodott ő is kedvesen, azzal előre ment, hogy beengedjen a lakásba, ami a másodikon volt. - Parancsolj. - nyitotta ki előttem az kilences számú ajtót.

A padlót gyönyörű sötét parketta borította a falak fehérek voltak. Belépve egy előszoba fogadott, szemben egyből egy nagy tükör végig a falon, amellett pedig beépített szekrények, vele szemben egy komód. Balra az első ajtó egy vendég WC-t takart, mellette egy kis kamra féleséget taroláshoz. Tovább haladva jobbra volt egy nagy fürdő, ahol a fehér és a bézs színek uralkodtak. Volt benne egy hatalmas kád és még tusoló is. Ha végig mentünk az előszobán jobbra egyből nyílt is a nagy és világos nappali konyhával együtt, és ha bár meg a hálót nem is láttam, én már itt totál beleszerettem a lakásba. Komfortos volt, tágas, világos és modern, ráadásul a lehető legjobb helyen.

- Oké, egy valamit meg kell kérdeznem. - fordultam felé hajamat a fülem mögé téve. - Mégis mennyibe kerül ez?

- Negyvenötezer.

- Hetente? - gubbadtak ki szemeim

- Nem. Havonta. - bólintott.

- Hát persze! - néztem fel nevetve. - Olyan hülye vagyok, ez Ádám lakása; igaz? Köszönöm, de akkor nem kérem.

- Nem, dehogy is! - döbbent meg. - Egy nőé. Nem lenne szabad megmutatom, de itt van. Itt áll minden. - nyitotta ki a bőrkötéses mappát, amiben a papírok voltak, pontosabban egy tulajdoni lap állt legfelül. - Keresztes Sára. Egy negyvenes nő, aki megörökölte a lakást, de mivel kint él külföldön így nem igen tud vele mit kezdeni. Felújította, és hogy ne menjen tönkre, így kiadja.

- De miért ilyen olcsón?

- Mondjuk úgy hogy elég pénze van. És ez így neki is jó, nem megy tönkre a lakás. Arra kért ha lehet egy fiatal lánynak adjam ki, aki egyedül van. Te is nyersz, és ő is.

- Akkor nem is fogok találkozni vele?

- Nem rég volt itthon a felújítás miatt. Elég ritkán látogat haza. Évente maximum kétszer.

- És ha valami baj adódik?

- Akkor fordulj a házmesterhez vagy hozzám. - felelte bizalommal. - A helyedben én lecsapnék rá. - kacsintott.

- Jó lenne, csak annyira hihetetlen. - nevettem fel kezem a farzsebembe téve, ahogyan még egyet perdültem a lakást megcsodálva. - Ha valóban nincs semmilyen csapda, kiveszem.

- Remek! Itt a szerződés. Olvasd át nyugodtan otthon, és hívj holnap. Nem szeretnélek kétségek között hagyni. - nyújtotta felém kedvesen.

- Köszönöm. - vettem át.

~~~

- Nem furcsa ez? Negyvenötezer... - néztem Szandrára, aki a szerződést olvasgatta ide oda sétálgatva a szobában, a rózsaszín szőrmés szőnyegén mezítláb.

- Nem hinném, ha igaz amit az ingatlanos mondott. Egyeseknek csak teher egy lakás ha külföldön élnek, de eladni sem akarják. Ráadásul itt sem találtam semmi, ami buktató lenne. - tette le mellém az ágyra. - Én kivenném a helyedben, ha valóban tetszik.

- És ha Ádámé a lakás? Lehet a tulajdoni lap kamu volt.

- Ne legyél már ennyire paranoiás! - huppant le mellém. - Mit is mondtál hol van?

- Ligetfasor.

- Ádám összes ingatlanja a belvárosban van. Biztosíthatom. - nézett mélyen a szemembe.
- Egyszerűen csak rád mosolyogott a szerencse.

Talán igaza volt. Nem kell egyfolytában a legrosszabbra gondolni.

Másnap vissza is hívtam az ingatlanost, hogy kiveszem a kecót, szóval Szandra segítségével átvittük a cuccaim. Egy gyors procedúra a papírokkal, leperkáltam a kauciót, és már kezemben is tarthattam ennek a kis ékszerdoboznak a kulcsait. Szárnyaltam a boldogságtól. Végre tényleg egyenesbe jön az életem? Jól éreztem magam, mosoly volt az arcomon, de egy dolog mindig ott motoszkált bennem: Ádám.

Jól van? Leállt ezzel a féktelen élettel? Vajon hiányzom neki? Ő is annyit gondol rám, mint én? Talán nem kellett volna ott hagynom betegen? Nem voltam elég kitartó? Ő is ezt gondolja rólam? Megvet engem?

~~~

Ahogyan szépen lassan beköszönt a tavasz, úgy építgetem én is az életem. Próbálok összpontosítani, és koncentrálni saját magamra, ami sokkal könnyebben megy, amióta munkát kaptam felszolgálóként egy helyes kis étteremben itt a közelben.

- Hallod, az a pasi adott harmincezer borravalót! - rohant hozzám Fanni, aki szintén velem együtt felszolgáló.

- Ejha!

- Mondjuk... - fojtotta el nevetésèt kezét szája elé téve. - Totál el van ázva. - mutatott rá, ekkora már mind a ketten tartottuk vissza a röhögést. - Drága szép jó istenem! - hadarta lefagyva, a terasz felè meredve, az étlapot a mellkasához szorítva.

- Mi az? - fordultam én is a csodált személy irányába. Abban a szent momentumban mintha jeges vizet borítottak volna rám. A szívem dobbant egy heveset, elég agresszívan ahhoz, hogy már fájjon. A fejem búbjától a talpamig éreztem a bizsergést, pedig épp hogy csak megpillantottam.

Farmert viselt egy fehér pólóval. Kedvenc ezüst lánca, mint mindig most is ott díszelgett nyakában. Csuklóján valamelyik drága órája díszelgett, másikon egy szinten ezüst karkötő. Haja szokás szerint gondosan és szexin beállítva, és most kicsit több borostája volt, mint az általában lenni szokott, de könyörgöm még így is majd' összeestem! Nem vette észre, hogy figyelem, ahogy Ricsi sem szerencsére. Frankón a padlóhoz fagytam, és itt vált bennem tudatossá, hogy soha a jó büdös életben nem fogok senki mást sem így szeretni, mint őt.

- Menj, szolgád ki őket, amúgy is szingli vagy! - noszogatott Fanni.

- Nem lehet. - nyeltem egyet még mindig őket bámulva.

- Mért nem? Iszonyat helyes!

- Mert az exem. - suttogtam lehajtott fejjel, de mikor már feltűnően sok ideig nem szólt, rá néztem. Tátva maradt a szája.
Nos, kösz. Ez jót tett az önbecsülésemnek. Tiszában vagyok vele, hogy ő egy félisten, én meg én, de ez akkor is fájt.

- A raszta vagy a fehér pólós? - rázott aprót a fejen.

- A fehér pólós. - motyogtam.

- Ne szopass! - legyintett meg az étlappal a kezében. - Ilyen pasid volt? - pislogott. - De...

- Ki kell mennem a mosódóba, vedd át őket kérlek! - hagytam ott talán kissé bunkón, de nem bírtam a csodálkozó fejét, és amit még inkább nem akartam, azok a kérdések. Azok ugyanis mindig vannak, és annál is több tapintatlan ember.

- Jól vagy? - vizslatott Márk, a csapos.

- Persze, csak kimegyek a mosódóba.

- Óvatosan. A főnök nem rég jött meg, de a szaga megelőzte.

- Ne már! - nyöszörögtem. Ez azt jelentette megint részeg.

Átosontam a konyhán, onnan pedig a mosódóba. Legszívesebben itt bujkáltam volna, míg el nem mennek, de nem hagyhattam Fannit magára. Bármennyire is nehéz volt, de meg kellett makacsolnom magam, és kimenni. Vállani a kockázatot hogy meglát, és talán beszélni is fog velem. Fogalmam sincs hogyan viselkedjek.

Gondolataim a mosódóból kifelé annyira magukkal ragadtak, hogy el is felejtettem a másik problémát, a főnököt, akibe sikerült bele botlani.

- Te miért nem dolgozol? Csak szünetet tartani jársz ide be? - biccentett flegmán, és persze részegen.

- Csak a mosdóban voltam. - forgattam a szemem.

- Ha hasznossá akarod tenni magad, vissza is mehetsz és takaríthatod ki a vécéket!

- Felszolgáló vagyok, nem takarító!  - vágtam oda, de nem hagyott elmenni, tovább nyomta.

- Nem vagy több te se náluk. Haszontalan vagy. - vigyorgott a képembe.

- Értem én... - hallottam meg egy túl ismerős hangot a hátam mögül. - Tudod, hogy nem kaphatod meg, ezért így állsz rajta bosszút. - a parfümje megcsapta orromat, akaratlanul is mélyebbet szippantottam a levegőbe. - Elég gerinctelen dolog. - hallottam meg lépteit. Alig kettőre állt meg mögöttem. Akar csak egy védelmező oroszlán. Mindig mögöttem van, még ha nem is tudom.

- Uram, ez az én éttermem. Az én alkalmazottaim. - próbálta játszani a józan tulaj szerepét.

- Pontosan tudom milyen ez. - nevetett. - Ha mégegyszer meghallom, hogy így beszélsz vele te utolsó alkoholista hulladék, megöllek! - erre a kedves, illuminált, kipirosodott arcú főnököm kacagni kezdett, ami az arcára is fagyott. Csak annyit láttam, kicsit lentebb tekint.  Valószínű Ádám megvillantotta fegyverét a nadrágjába dugva. Szinte láttam, ahogy összecsinálja magát. Kellett neki pár másodperc, majd rám nézett, és így szólt.

- Ki vagy rúgva!

- Hogy mi?! Miért? Ő szólt be, nem én! - mutattam a mögöttem lévő szépfiúra, meg sem fordulva.

- Engem ne fenyegessen senki! Nem kellenek ilyen erőszakos állatok az éttermembe. Csak a bajt hozod ide. - morogta úgy, mint aki nem épp most rakta tele a gatyáját. Azzal kikerült minket, és már itt sem volt.

- Hogy az a... - fordultam felé, aki bár igyekezte takarni, de elégedetten vigyorgott. - Nem kértem a segítséged! Mit keresel itt, minek szóltál bele? - dühödtem be

- Minek szóltam bele? - vonta fel sűrű szemöldökét  - Linda, te hallottad hogy beszélt veled? Hogy hagyhattam volna szó nélkül? - izmai is megfeszültek. Annyira vonzó, az istenért is!

- Ne avatkozz bele az életembe többé! Nézd meg mit tettèl! Most megint munkanélküli lettem, miattad! - böktem meg a mellkasát. - És ráadásul...

- Fogd már be! - szólt rám, azzal a világ leggyorsabb mozdulatával kapta arcom nagy kezei közé, és tapasztotta ajakit az enyémhez. Élesen szívtam be orromon a levegőt, és álltam lábujjhegyre automatikusan, de szerencsére hamar kapcsoltam. Ellöktem őt magamtól, és nemes egyszerűséggel pofon vágtam.
   Értetlenül álltunk a történtek előtt. Nem tudtam mi lesz most, hogy felpofoztam az ország talán legveszélyesebb bűnözőjét. Nem sokan mernék meg, az egyszer biztos, de én megmertem, ráadásul következmények nélkül. Ez tüzet lobbantott bennem. Fogtam magam, és most én mentem oda hozzá egy követelőző csókra. Vad volt, szikrázott köztünk a levegő, azt éreztem meggyullad a bőröm. A csókja lerészegített, szédültem és remegtem. Már már hihetetlen volt, hogy valóban érezhettem teste melegét, az illatát és az ízét.

- Azt hittem az exed! - a hangra egy cuppanással váltunk el egymás ajkaitól, amik vörösek lettek.

- Az is! - vágtam rá zavartan.

- Meséltél rólam? - vigyorgott pofátlanul, de egy gyilkos pillantással jutalmaztam meg. Fanni csak kuncogva arrébb sétált. - Gyere vissza a klubba. - szólt kis idő után.

- Felejtsd el!

- Ne csináld már! Jobb helyed úgysem lesz.

- Majd találok!

- Dehogy találsz! - dőlt lazán a falnak összevont karokkal, szexi mosollyal. Picsába... - Nem foglak basztatni, ilyen többet nem lesz. Kivéve ha akarod. - tette hozzá. - Szigorúan csak munka kapcsolat lesz köztünk. Ha nem muszáj nem megyek be, ígérem. Eltekintve attól, hogy mi volt köztünk, fontos vagy nekem. Szeretném ha jól lennél, remélem ezt tudod. Balfasz voltam sajnálom, de  nem tudom visszacsinálni. Gyere vissza, hogy tudjam jól vagy. - nyúlt lassan kezem után. Gyönyörű szemei megbabonáztak, a rabjukká tettek.

- Azt hittem zárva van a hely. - magam is meglepődtem, mennyire halk a hangom.

- Jövő héten nyitunk. Mondj igen, kérlek! - cirógatta hüvelykujjával kézfejem. Hihetetlen már csak ennyivel mennyi érzelmet váltott ki belőlem. 

- Legyen. - sóhajtottam.
Mintha valami varázsszót ejtettem volna ki a számon, úgy mosolyodott el boldogan és megkönnyebbülten, csillogó szemmel.

Sosem szabadulok meg tőled igaz, Maffia? Mondjuk az az igazság, hogy nem is akarok.

- Köszönöm. - hangja halkabb és mélyebb volt a szokásosnál.

Ígérem, mostantól újra itt vagyok! Volt sajnos egy betegségem, ami miatt hanyagolom kellett az írást, de most már minden a régi lesz, végre beindul a sztori is és igyekszem hosszabb részeket is hozni nektek☺️ remélem jól vagytok, puszi nektek ❤️