Amy Cahill tudta, hogy a Kabrák nem változtak meg, hiába teltek el évek utolsó találkozásuk óta.

Azzal is tisztában volt, hogy akarnak valamit tőlük. Valamit, ami feltehetőleg törvénybe ütközik.

Miközben egy londoni hotelben (a Kabrák jóvoltából természetesen öt csillagosban) ült egy fésülködőkisasztalnál, kezében hajkefével, fésülködés közben aggodalmas pillantásokat vetve az orra előtt heverő meghívóra. Kicicomázták rendesen – az ember mit várt volna két kőgazdag Luciantől? –, a neveket aranybetűkkel kanyarították a borítékra. A neveket: szinte meg sem lepődött, amikor Ethanét is ott látta a sajátja mellett. Ezek a Kabrák mindent tudnak.

Nyilván tizennégy éves koruk óta megfigyelés alatt tartják. Tehát majdnem kereken egy évtizede.

– Drágám, hol van a sampon? – nyitotta ki a fürdőszoba ajtaját Ethan. Amy az előtte függő tükörből látta, ahogy a párja kidugja a fejét a fürdőből és a hajáról a padlószőnyegre csöpög a víz.

– A piros csomagban – válaszolt sóhajtva.

– Kösz, kicsim! – kiabálta Ethan. Amy megcsóválta a fejét. Ez a srác néha olyan elvarázsolt tud lenni!

Annyira az ellentéte Ian Kabrának! A lány nem tehetett róla, a gyomra görcsbe rándult már a fiúnak a gondolatára is. Fiú – valószínűleg mostanra már kész férfi. Széles vállal és borostával, öltönyben.

Előre félt a pillanattól, amikor majd meglátja.

Természetesen csak a régi érzések árnyéka fog visszatérni, de nyilván az is csak nagyon halványan. Hiszen ő szerelmes Ethanbe, majdnem teljesen el is kötelezte magát mellette. Iant pedig évek óta nem látta, és a fiú különben sem szerette, csak felhasználta a céljai elérésének érdekében. Nem hitte, hogy nagyon megváltozott: valószínűleg örökké csak a jóképű század-unokatestvére marad. És határozottan nem veheti föl a versenyt Ethannel.

Tíz perccel később Ethan a derekára csavart törülközővel kijött a fürdőből. Amy rápillantott a tükörből. Nem volt kockahasa – na és? Attól még jó a személyisége. Nem túl okos, az igaz... de legalább soha nem fog elkezdeni gondolkozni a Cahill-családdal kapcsolatos rejtélyeken.

Nagyjából három éve találkoztak, de még mindig nem tudta rávenni magát, hogy előhozakodjon legmély titkaival. Úgy gondolta, Ethan soha nem tudná megérteni vagy elfogadni rejtélyes és veszélyes családi hátterét. Nem fogott gyanút soha, ha Dannel pár hétre elutaztak a világban ide-oda, titokzatos nagynénjükhöz, Nellie-hez, nem kérdezősködött, egy szóval minden a lehető legnagyobb rendben ment.

Amy nem akarta belátni, hogy a lehető legnagyobb hiba Ethant elvinni a Kabrákhoz, mégsem akart nélküle menni. Még a kelleténél jobban megkísértené széles vállú, borostás, öltönyös Ian Kabra...

– Tetszik a hajad, szívecském – mondta szélesen vigyorogva Ethan, kizökkentve Amyt az álmodozásból. Mármint a gondolkodásból.

Odament a lány háta mögé, megszorította a vállát, és lehajolt, hogy arcon csókolja. Abból persze csókok száza lett, jutott belőlük Amy füle mögé, a hátára, a nyakára, félrehúzott köntöse fölött a vállára.

– Drágám, sietnünk kéne – mondta végül, amikor megelégelte, hogy a párja fagylaltnak nézve össze-vissza nyalogatja.

– Aha... – motyogta Ethan, és megfogta Amyt az állánál fogva. Szájon csókolta, újra meg újra.

– Ethan – húzódott el újra Amy, megpaskolva Ethan karját. A szemét forgatta, amikor a férfi egy sor ügyetlenkedés közben majdnem leejtette a földre a törülközőjét. – Menj öltözni, drágám. Én is keresek valamit.

Ethan szófogadón így tett, de előtte még hosszasan megcsókolta követelőző ajkaival. Amy lemondón sóhajtva fordult vissza a fésülködőasztala felé, amikor Ethan végre kiment a szobából.

/*/

Amy nem azok közé a lányok közé tartozott, akik fél órát állnak a ruhatáruk fölött, nem tudván dönteni, hogy a hupikék szoknyát, vagy a világoskéket vegyék föl.

Most mégis harminc perce sikerült szobroznia az estélyi ruhákat nézegetve, amiket Natalie küldött neki gondosan becsomagolva, amikor félbeszakították a válogatásban.

– Nővérkém! – rontott be a szobába Dan. Amy, aki alsóneműben állt az ágya végében, dühösen felsikoltott.

– Daniel Cahill! – kiabált rá. – Nem tudsz kopogni?

– Ó, te jó ég – morogta az öccse, és a szeme elé kapta a kezét. – Ezt nem akartam látni. Felvennél valamit?

Amy fújtatott, és a köntöséért nyúlt. Szólt a testévérnek, hogy már nézhet, aki így tett. Most ő fújtatott.

– Amikor azt mondtam, „felvennél valamit?", akkor azt úgy értettem, hogy egy ruhát. Vagy ha így akarsz jönne a Kabrákhoz, nekem mindegy. Iannek szerintem így is nagyon fogsz tetszeni – vigyorgott a nővérére. Amy olyan fejet vághatott, mint akinek behúztak egyet. Elkapta a tekintetét Danről, és újra a ruhák felé fordította a figyelmét. Felemelgette őket, nézegette, simogatta a szebbnél szebb, különlegesebbnél különlegesebb darabokat.

Dan odament hozzá.

– Csak úgy mondom, hogy a limuzin tíz perce vár a parkolóban.

Amy magára parancsolt, hogy csillapítsa légzése ritmusát, de valahogy nem sikerült. Mintha a tüdejét összeszorították volna, és kevesebb levegőt tudott volna egyszerre befogadni. A szíve túl gyorsan dobogott.

A tenyerébe temette az arcát, és felnyögött.

– Mi baj, Amy? – Dan átölelte. Amy nehezen tudta megszokni, hogy az öccse ilyen bensőségesen érinti meg, de jól esett neki Dan meglepően erős karja a derekán. – Csak vicceltem, nem úgy értettem, hogy szörnyen nézel ki ruha nélkül, Ian valószínűleg imádná... – Nevetett, aztán amikor Amy nem nevetett vele, elkomorult. – Várj... Ugye nem az a baj, amire gondolok...?

– Régen volt – vágta rá Amy. Dan sóhajtott. Magasabb volt a nővérénél, jó egy fejjel. Puszit nyomott Amy homlokára.

– Vőlegényed van – emlékeztette az igencsak fontos tényezőre.

– Tudom. Ezért olyan kellemetlen az egész – mondta szégyenkezve Amy. – Miért nem tudott volna várni ezzel a meghívással addig, amíg összeházasodunk Ethannel?

– Talán azért, mert még nincs kijelölve az esküvőtök időpontja. Vagy azért, mert tudja, hogy Ethan egyszerűen nem elég jó neked – vonogatta a vállát Dan.

– Mi az, hogy nem elég jó nekem? – méltatlankodott Amy. – Azt hittem, kedveled. Csomót videójátékoztok együtt.

– Épp ez az. Komolyan olyan fickót akarsz magadhoz kötni egy életre, aki tök olyan, mint a kisöcséd?

Ez tényleg elég szörnyen hangzott.

– De... szeretem...

Dan a fejét csóválta, és megsimogatta Amy hátát.

– Elég rossz vagy fiúügyekben.

– Ne is mondd...

– Mindig a legrosszabbakat fogod ki. Az egyik gonosz – Ian. A másik egy vásári majom, akinek már a nevét is elfelejtettem. A gimiben szedted össze.

Amy sóhajtott.

– Evan – árulta el, de Dan zavartalanul szónokolt tovább.

– ... a harmadik pedig egyszerűen gyökér – ez Ethan. Na meg aztán ott volt még ugye...

– Dan – szólt figyelmeztetően Amy. – A limuzin tíz perce szobrozik a parkolóban...

Dan a szemét forgatta.

– Jó, akkor gyorsan, segítek neked választani valamit.

Látszólag találomra rábökött egy zöld estélyire. Amy rámeredt.

– Miért pont az?

– Mert a zöld az megy a szemedhez, és mert van benne egy cetli.

– Mi? – esett le Amy álla. Gyorsan odanyúlt, de öccse gyorsabb és erősebb is volt nála. Gyorsan elolvasta, és olyan vigyor ült ki az arcára, amitől összeszorult Amy gyomra. – Mi van benne? Dan, az ég szerelmére, mondd már meg!

– Biztos akarod, hogy felolvassam? – kérdezte a fiú a szemöldökét táncoltatva. Amy legszívesebben pofon vágta volna.

– Nem, inkább add oda!

Az öccse az ég felé tartotta a karját, így a lány nem érte el a papírkát. Végül Dan megelégelte a játékot, lazán az oldalához szorította Amyt, hogy az ne nagyon tudjon mozogni, és elmélyített hangon olvasni kezdett.

– Én ezt ajánlom leginkább. Bár az összes csodás, ha engem kérdezel...Szerintem Ian ezt bírná a legjobban. Kacsintós smiley, aláírás: N.

– Natalie? – csodálkozott Amy, próbálva nem elvörösödni az elhangzott szavak gondolatára.

– Szerintem igen – vigyorgott rá Dan. – Hacsak nem Ian írta álnéven, amit egyébként kinézek belőle...

– Hülye – morogta Amy, és próbált öccse vállába bokszolni, csakhogy az nem engedte el a karját.

– Na, gyerünk, vedd föl azt, amelyik Iannek legjobban tetszene, szivi.

– De én nem akarok Iannek tetszeni... – tiltakozott Amy. Dan a szemét forgatta.

– Persze, én meg nem akarok randizni menni Natalie Portmannel!

Erre már Amy is vigyorgott.

– Honnan jött pont ez a színésznő? – kérdezte mellékesen. Dan gyilkos pillantást vetett rá.

– Dobd le ezt a csilivili köntöst és húzd fel azt a zöld ruhát, de nagyon gyorsan! Nem akarok elkésni.

Amy élvezte, hogy most ő van fölényben, és oldalba bökte a testvérét.

– Már hogy is akarhatnál késni, amikor...

– Amy! – szólt rá Dan. – Én fogam rádhúzni azt a hülye göncöt, ha nem fogod be! – fenyegetőzött. – Á, nem, tudok jobbat. Ethan biztos szívesen segít. Bár akkor már tutira elkésnénk...

– Meg ne próbáld! – adta meg magát Amy, és megborzongott. Mármint, nagyon szereti Ethant, igen. Persze, hogy szereti. Hogy ne szeretné? Három és fél éve együtt vannak, ugyebár.

Dan illedelmesen elfordult, amíg Amy kioldotta a köntösét és megpróbálta baleset nélkül felhúzni a zöld ruhát. Selyemből készült, és nagyon-nagyon-nagyon szűk volt. Amy fintorgott. A ruha úgy tapadt rá, mintha ragasztóval kenték volna be.

– Na, értékelhetlek már? – kérdezte Dan, és választ sem várva visszafordult. Amy grimaszolva simítgatta az anyagot.

– Azt semmiképp se...

A tükörhöz lépett. Szinte az egész hátát mutatta a ruha, és a kivágása elől is elég mély volt.

– Ez merő katasztrófa, kérek egy másikat... – fordult rögtön vissza. Dan mosolygott. Nem az a csibészes vigyorral, amivel a lányokat szokta őrjíteni, hanem kedvesen, amitől Amy szíve megdobbant. Ilyen pillanatokban tudta, hogy a testvére tényleg szereti.

– Szerintem nagyon jól áll – kezdte az értékelést a fiú. – Mutat belőled pár... hm, dolgot, de nem mindent, ami szerintem is be fog jönni Iannek. Meg fog bolondulni. Ó, és valószínűleg Ethan is, úgy készülj.

– Te bolond vagy – tiltakozott Amy, és kétségbeesetten húzogatta a zöld anyagot.

– Te még bolondabb vagy,ha nem értékeled a nők bálványának exkluzív véleményét. Na, gyerünk,királykisasszony, a hintó eleget várt. Szedd fel a herceged, aztán indulás!