2012., London

A két fiú nyugtalankodva ült az ágyon. A földet bámulva várták, hogy Mrs. Hemmingway, a nevelő végre bejöjjön és ágyba parancsolja őket. A tizenegy éves Evan eszméletlenül félt. Sosem szökött még ki az árvaházból, főleg nem ilyen rettentő éhesen. Ugyanis neki és barátjának, Will-nek a fülébe jutott, hogy a szakács belerakja az ételbe a fogpiszkálóját. Ennek a hírnek hatására eldöntötték, hogy nem fognak enni a konyhán, de valahonnan mégis kéne ennivalót szerezniük. Ezért akartak kiszökni. Hogy valahonnan lopjanak kaját.

- Nyugi - suttogta Will, Evan lábára téve kezét, ami folyton a földön dobolt. Az érintés helyén a fiú combja bizseregni kezdett és abbahagyta a dobogást.

Ekkor benyitott Mrs. Hemmingway és bezárta maga után az ajtót. Lágyan megfogta a fiatalabb Evan kezét és a létra felé húzta, hogy másszon fel a felső ágyra. Ahogyan csak tudta apró termetével, betakarta az aprócska gyereket, aztán komoran Will-re szegezte tekintetét.

- Alvás van - mondta ellentmondást nem tűrő hangon a fiúnak. A feketeség betakarózott, aztán hasra fordult és fejét a fal felé fordította. - Jó éjt, Evan - simított végig a felül lévő fiú lábszárán, aztán kiment a szobából.

Kétség sem fért ahhoz, hogy Mrs. Hemmingway egyik kedvence Evan volt. Sokan találgattak, hogy miért és még Evan sem értette. Will azt mondta neki, hogy a Evan a nő fiához hasonlít, aki pár éve maghalt autóbalesetben. Mrs. Hemmingway azóta nevelő az árvaházban és rögtön kiszúrta magának a fiút, aki nagy őzike szemeivel annyira ártatlannak tűnt. Az intézet vezetője, Mr. Benward is egészen megszerette a kis csöppséget, így ha bármi olyat csinált, amit nem szabadott volna, nem szóltak rá. A legjobbat akarták neki, ezért mindig kerestek neki egy családot, ahol élhet.

- Úgy utálom ezt a ribancot - ült fel Will, akinek tizenhárom éves létére elég mocskos szája volt. Az idősebbektől hallotta ezeket a szavakat, amiket meg is jegyzett magának és igen sokszor használta. Persze Evan nem szólt érte, pedig zavarta.

- Velem kedves - vont vállat, aztán ő is felült és lábát átölelte a takaró alatt.

- Persze, hogy az, Evan. Téged nem lehet nem szeretni, meg mint mondtam, a fiára hasonlítasz - állt fel és mostmár a szoba közepén állva vizslatta zöld szemeivel a kisfiút. Evan-t ezek a szemek babonázták meg teljesen, akárhányszor azoknak tulajdonosára nézett.

Will kivett a szekrényéből egy utcai ruhát, amire átválthatja a pizsamáját. Evan-nek is ezt kellett volna tennie, de képtelen volt rá. Egyáltalán nem volt olyan bevállalós, mint a barátja, sőt, egyáltalán nem volt az. Minden nehezebb feladat megrémítette, ezért nem is barátkoztak vele. Egyedül Will érdeklődését keltette fel azon a napon, mikor betette ide a lábát. Mai napig sem tudja, hogy miért kezdtek el barátkozni, de nem is firtatta. Örült, hogy egy ember van, akire bármikor számíthat.

- Mi lesz, haver? Nem öltözöl? - vonta fel a szemöldökét a fekete hajú.

- De...de mindjárt - mondta a kisebbik erőtlenül, aztán lekászálódott a létráról. A sötétben nem igazán látták egymást, mindössze csak az arcuk körvonalát a holdfényben, ami a rozoga ablakon keresztül sütött be. Evan nézte, ahogy szobatársa leveszi a felsőjét, meg a nadrágját és egy szál alsónadrágban álldogál vele szemben. Megremegett, de maga sem tudta miért. Nem fázott és abban a pillanatban nem is félt.

- Tessék - nyomta Palmer Evan kezébe a ruháját, aztán elfordult, hogy ő felvegye a sajátját.

- Nem lehetne, hogy egyedül menj és nekem is hozz enni? - kérdezte félve.

- Ne félj, Peters. Semmi bántódásod nem fog esni, ha én ott vagyok melletted és vigyázok rád. Jó? Nem engedem, hogy bántsanak! - mondta magabiztosan. Hirtelen Evan is felbátorodott és elkezdett vetkőzni. Nem tudta, hogy ezek a mondatok segítettek neki, Will illata, vagy pedig csak a bizonyítási vágy. Pedig neki semmit nem kellet bebizonyítania, főleg nem barátjának. Hisz Will sosem akarta a saját mintájára formázni őt. Elfogadta olyan visszafogottnak, amilyen, és sosem vitte bele oltárni nagy hülyeségekbe.

A hold teljesen fent járt az égen, mikor a két fiú halkan kinyitotta a szobaajtót. Mindent elterveztek, ahogyan azt is, hol másznak ki. A földszinti vécébe mentek, ahova még a portás nem lát el, ott pedig a szűk ablakon átpréselték magukat. Halkan mentek a nagyra nőtt fűben, egészen a kerítésen lévő résig, amit Will előző este egymaga csinált. Miután kijutottak az utcára, mind a ketten valahogy furán érezték magukat. Az iskolába tartó úton kívül soha nem jártak kint, még Will sem. Ez volt az első alkalom, de nem érezték rosszul magukat. Olyan volt, mintha egy börtönből szabadultak volna ki.

Szó nélkül, zsebre dugott kézzel sétáltak. Evan fekete hátizsákja most barátja egyik vállán lógott lazán, ahogyan azt az idősebb fiúknál látta az iskolában. Próbált felelősségtudóan és példát mutatva sétálni.

- Hova megyünk? - kérdezte suttogva Evan.

- Nem kell halkan beszélned - nevetett fel Will, mire a másik fiú mosolyogva bólintott. - Amúgy az egyik közeli benzinkúthoz, ahol van kaja is.

- Honnan tudod ezeket?

- Túl sokat kérdezel, Peters - nevetett fel megint a feketeség, amitől Evan egy kicsit elszégyelte magát. Mindig csak kérdezősködött, mivel kíváncsi volt, hogy legjobb barátja mit is gondol, és mit miért csinál. - Amúgy meg Gibson-tól kértem kölcsön egy térképet. Megkérdezte mire kell, de nem mondtam el neki. Még az kéne, hogy velünk jöjjön.

Evan egyetértően bólintott, aztán már nem volt alkalma megszólalni, ugyanis megérkeztek az említett benzinkúthoz. Will megállt, egy ideig nézte az épületet arra várva, hogy az egyetlen ott tartózkodó kocsi elmenjen. Miután elhajtott, magabiztosan elindult. Evan is bizonytalanul utána ment és együtt mentek be a fotocellás ajtón. A fiúk szájában összeszaladt a nyál, ahogy megpillantották a polcokra kirakott édességeket, chipseket és egyéb finomságokat.

- Sziasztok, fiúk - köszönt nekik a benzinkutas. Látszólag egy kicsit meglepődött, hogy tizenegykor két ilyen fiatal gyerek ott tartózkodik.

- Heló - mosolygott vissza Will. Evan nem mert megszólalni, mert félt, hogy akár egyetlen nyelvbotlásából kiderülne, hogy mire is készülnek. Inkább szó nélkül, behúzott nyakkal nézett körbe. Fogalma sem volt arról, hogy most mit is kéne csinálnia. - Vegyél le mindent, amit szeretnél és rakd bele a táskába - nyomta a kezébe az említett tárgyat Will, aztán a pulthoz sétált. Beszélgetésbe elegyedett a férfival, aki nem is figyelt a kisebbik fiúra.

Levett egy csomó szendvicset, meg nyalókát és belegyömöszölte a hátizsákba. A plüssöknél észrevett egy oroszlánt, amit a kezébe vett és megcsodált. Úgy döntött, hogy azt is elviszi, mikor a pénztáros hirtelen felkiáltott.

- Te meg mit csinálsz?

Innentől minden lassított felvétellel történt. Legalább is Evan-nek. Will elkezdett rohanni, azt kiabálva, hogy futás. De Evan csak állt egy helyben és nézte, ahogy a férfi átugrik az asztalon és utánuk iramodik. Ekkor megragadja egy kar, ami Will-é és húzni kezdi kifelé. Elveszi tőle a táskát, hogy ne neki kelljen cipelnie, így mostmár Evan gyorsabban tud futni.

Azon az úton haladnak, ahonnan jöttek. A férfi még mindig követi őket. Ekkor megáll egy autó és kipattan belőle Mrs. Hemmingway. Megfogja Evan kezét, aki a rántástól hátra esik, fejét beverve a betonba.

- Engedje el! - üvöltötte Will és öklét felemelve mutatta, hogy bármikor képes ütni. Ekkor a férfi teste köré tekerte kezét, ezzel megakadályozva az ütést. - Ne bántsa! - kiabált még mindig, és ezután egy kéz csattant az arcán, amitől még harciasabb lett. Össze-vissza rázta a testét, hogy kiszabaduljon, de mindez feleslegesnek bizonyult.

Evan feje elképesztően fájt, szemét szinte becsukta, csak az utcai lámpa gyér fényét észlelte, barátja kiabálását is csak tompítva hallotta. Mrs. Hemmingway felsegítette a földről, aztán beültette a kocsiba. Kobakját a fejtámlának döntötte és úgy nézte, ahogy a nevelő a dacos Will-el beszélget. A férfi is folyton fújta a magáét, aztán csak kivetette a táskából a dolgokat és elment. Ezek után ők is beültek az autóba és elindultak vissza az árvaházba.

- Bocsánat, Evan. Nem akartam, hogy ez legyen - mondta suttogva Will és megszorította barátja kezét, aki képtelen volt válaszolni, csak megsimította kézfejét a nagyujjával.

Visszaérve Mrs. Hemmingway a fekete hajút felküldte a szobába, de Evan-nel ott maradt. Nem nézett rá megvetően, se dühösen, mindössze csalódott volt.

- Fáj még a fejed? - kérdezte, miközben leültette a bőr kanapéra.

- Kicsit - válaszolta. - Sajnálom - szólalt meg újra egy idő után.

- Nem te tehetsz róla, bogárkám - simított végig a haján, aztán az arcán, ami a futásnak köszönhetően kipirosodott. - Will-t megbüntetem, amiért ebbe téged belevont. És képzeld el mi lett volna, ha Bobby nem szól - ingatta a fejét. Evan felkapta a fejét Bobby nevére. Tőle kapta Will a térképet. Ezek szerint beköpte őket.

- Szörnyű lett volna - bólogatott, pedig nem értett egyet. Abban a pillanatban megfojtotta volna Gibson-t, amiért bajba keverte a legjobb barátját és őt is. De az még jobban idegesítette, hogy Will büntetést fog kapni.

- Viszont holnap szeretnélek látni Mr. Benward irodájaban - Evan nagyot nyelt a hallottak után. Tudta, hogy ez egyáltalán nem jelent jót számára.

Utált zárt ajtók mögött "elbeszélgetni" az igazgatóval.

Sziasztok!😌
Sokáig tartott megírnom ezt a részt, remélem megérte vele fáradoznom.

Vote-olj, ha tetszett, és ha van lehetőséged, akkor kommentelj is. Nekem is jól esik egy kis bátorító szó😄

Ann💕