Ahogy a szekrényemnek támaszkodva vártam, hogy Will is végre kiszedje a cuccait, nem tudtam nem észrevenni, hogy folyton megbámulnak. Négy hónapot hagytam ki ebben a suliban, mivel mikor Helenáéknál laktam, máshova jártam. Most pedig, hogy újra itt vagyok, ismét átjár az az érzés, amikor egy iskolában utálnak. Mert az előzőben sikerült nagyjából megkedveltetnem magam, ugyanis akkor nem voltam árva. De most újra az vagyok, újra ebben a nyomasztó közösségben.

Ekkor megpillantottam a folyosón Robin-t, ahogy gördeszkával a kezében felénk közeledik. A gyomrom görcsbe rándult, mivel tegnap egész nap nem beszélgettem vele. Vagyis inkább elkerültük egymást, Will pedig kettőnk között kacsázott. Igaz, hogy megkért rá, hogy egy kicsit próbáljam tolerálni Robin-t, de ehhez ketten kellünk, a lány pedig nem igazán lépett. Megböktem szobatársam vállát, aki kérdőn nézett rám, aztán a fejemmel mutatott irányba fordult. Elmosolyodott, ahogy meglátta a barnaságot, majd becsukta a szekrényajtaját. Robin odalépett hozzánk.

- Sziasztok - erőltetett magára egy mosolyt, ahogy rám nézett. Biccentettem, aztán rántottam egyet a táskám pántján. - Beszélhetnénk? - kérdezte Will-től, aki bólintott. Ezután mind a ketten felém fordultak. Először nem vettem az adást, de aztán rájöttem, hogy négyszemközt szeretnék elintézni ezt a beszélgetést.

- Úgyis... izé, mennem kell órára - hebegtem és kettesben hagytam őket. Persze nem szívesen tettem. Nem csak azért, mert így egyedül kóvályogtam a rosszindulatú tekintetek között, hanem mert Will mellett akartam tudni magam. Ki tudja, hogy Robin mire tudja még rábeszélni, ha már a cigit a szájába adta. Rossz hatással van rá ez a lány. Lehet, hogy a végén még ellenem is fordítja.

Kimentem az épület közepén lévő asztalokkal teli kis kertbe. Általában jó idő esetén itt szoktak enni a diákok, de most november lévén csak páran lézengtek itt. Leültem az egyik székre és a térdemre támaszkodva bámultam magam elé. Közben már szinte a folyosókon is alig voltak, mindjárt kezdődik az óra. Viszont nekem egyáltalán nem volt kedvem ehhez a naphoz. Legalább is az iskolához és az emberekhez, akik itt tanítanak vagy tanulnak. Mind annyira kegyetlenek.

- Ó, hát itt vagy - felkaptam a fejemet és Will tekintetével találtam szemben magam. Felém közeledett, aztán mikor hozzám ért, az asztalnak támaszkodott. Kezét keresztbe tette és a szemembe nézett.

- Itt - bólintottam. - Mit mondott Robin? - kérdeztem tőle kíváncsian. Tényleg az voltam.

- Hát... éppen erről akartam veled beszélni. Mert amúgy nem lehetne... de... a legjobb barátom vagy és... - magyarázta kicsit kivehetetlenül. Megvakarta a fejét és sóhajtott egyet. - Szóval ki akarunk szökni - mondta ki végül egy szusszra. Kikerekedett szemekkel néztem rá, de nem mondtam semmit. Csak próbáltam felfogni a hallottakat, miszerint ők ki akarnak szökni éjszaka. Ketten. Azaz csak egymással. Nélkülem. És ha Robin-on múlt volna, akkor meg se tudom.

- És gondolom Robin nem akarja, hogy én is menjek - mondtam a földet pásztázva. Nem láttam, de tudtam, hogy Will jelenleg a száját rágja. Aztán mikor rá néztem, meg is bizonyosodtam ebben. Megrázta a fejét, és mondani akart valamit, de megakadályoztam. - Nem szólok senkinek - mosolyodtam el halványan, aztán magára hagytam a kertben.

Még éreztem a tekintetét a hátamon, ahogy a terem felé mentem, ahol irodalom órám lett volna. De ahelyett, hogy bementem volna, kisétáltam a suliból. Egy szó nélkül megtettem, de nem is igazán érdekelt senkit. Még a portán sem szóltak utánam, hogy mégis hová megyek. Nem igazán volt rám szükség itt, ahogy Will-nek sem. Úgy érzem, hogy elárult. Nem mesélt rólam semmit, a cigit is kipróbálta, most pedig nem akarja, hogy velük menjek. Pedig mindenben mellette álltam, most pedig csak Robin után megy, engem figyelmen kívül hagyva.

Lerogytam a lépcsőre és meg sem mozdultam. A szél fújni kezdett, a hideg levegő beférkőzött a kabátomba és addig tartotta hűvösen a testem, amíg libabőrös nem lettem. Mozognom kellett, hogy ne fázzak, ezért felálltam a hideg kőröl és elindultam valamerre. A vizes betonon, amin tócsák sokaságai helyezkedtek el, tocsogott fekete tornacipőm. A barna nadrágom szárát néhol vízcseppek jelentek meg.

Egy idő után néztem csak fel, de akkor már a tónál jártam. Eddig egyszer voltam itt az osztállyal, amikor a biológia tanárunk kihozott minket ide, hogy figyeljük meg a természetet. Persze párokban, vagy kisebb csapatokban kellett dolgozni, de én egyedül maradtam. Senki nem volt hajlandó velem együtt lenni, és a tanár sem állított mellém senkit. Most is ugyanolyan egyedül éreztem magam. Csak akkor nem voltam ennyire megbántva, mint most. És dühös sem voltam.

Felkaptam a fejemet, amikor a tó másik oldaláról hangos nevetés hallattszódott. Pár a suliba járó diákok közül üldögéltek a padokon. Alkohol és cigaretta volt a kezükben, az a borzalmas zene is átért a másik oldalra, ami a piros kis hangszóróból szólt. Biztos voltam benne, hogy már rég nem szomjasak, és a cigi sem sima. Amúgy mind végzősök voltak, akiknek igazából semmi elképzelésük sincs a jövőjükről. És nem is igazán érdekli őket.

Inkább megfordultam és próbáltam eliszkolni, de észrevettek és bántó dolgokat kiabáltak utánam. Mint például, hogy engem senki nem szeret, azért adtak be a szüleim árvaházba. De igazából egyikük sem tudja, hogy valójában hogy is volt ez. Nem is tartozom nekik magyarázattal, így próbáltam tudomást sem venni róluk. A jelenlegi lelkiállapotom persze semmit nem segített. A próbálkozásom egy idő után megszűnt és a mondatok, amiket kiabáltak, az agyamba égtek. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy talán igazuk van. Mert ebben a pillanatban tényleg azt éreztem, hogy senki nem szeret és senkinek nem vagyok fontos.

- Hova mész, árva? - a jobb oldalról egy magas fiú közeledett felém vigyorogva. A másik oldalra kaptam a tekintetem, ahol egy kisebb, de annál erősebb fiú sietett, hogy ne tudjak elfutni. Ennek ellenére megpróbáltam, de megragadták a karomat, így majdnem elestem. A magasabbik átkarolta a vállamat és haveri stílusban kezdett nekem beszélni. - Ne siess sehova. Szórakozz egy kicsit velünk.

Nem szóltam semmit, csak szófogadóan elindultam velük. A többiek nevettek, ahogy engem közrefogva a két fiú az alkoholtól egy kicsit dölöngél. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom pedig görcsölt. Főleg, ahogy annak a pár lánynak, akik a padon ücsörögtek, megláttam a fintort az arcukon. Tudtam, hogy arra gondolnak, hogy csak egy koszos árva vagyok. Lehet, hogy igazuk van.

- Ülj le - nyomott le a kisebbik a padra, az egyik szőke lány mellé, aki erre egy kicsit arrébb húzódott, majd nevetgélni kezdett.

- Kérsz? - nyújtottak felém egy üveget, amiben bor volt. Megráztam a fejemet, de semmi pénzért nem szólaltam volna meg.

- Hogy hívnak? - kérdezte az a magas fiú, akit először megpillantottam. A szemei magabiztosságot sugalltak, erős arcélei tiszteletet követeltek. Mindenki csendben maradt, amikor nekem szegezte a kérdést. Ebből annyit vettem le, hogy ő a főnök.

- Evan - mondtam halkan. Attól tartottam, hogy nem hallják meg, de a bólogatásból rájöttem, hogy kristálytisztán értették.

- Szóval árva vagy - mondta az egyik lány, majd egy gúnyos mosolyt küldött felém. Lassan bólintottam. - Utálom az árvákat.

- Én is - vágta rá egy másik. A fiúk összenéztek, aztán a vezető vigyorogva rám nézett, amitől kirázott a hideg.

- Szeretsz fürdeni? - kérdezte, de teljesen felesleges lett volna válaszolnom. Hirtelen négyen felkaptak és a tó felé kezdtek cipelni. Üvöltözni kezdtem, de nem foglalkoztak velem, csak vihogva ráncigáltak. Kapálózni kezdtem, mire egy kéz csattant az arcomon. Teli torokból kiabáltam segítségért, de senki nem volt a közelben.

- Vízbe - skandálták együtt a többiek. Ekkor éreztem utoljára a levegő illatát, mielőtt elmerültem volna. Éreztem, ahogy elengedik a testem mindenhol, és én csak repülök. Egyenesen be a hideg, már inkább vérfagyasztó vízbe. Elmerültem, a ruháimba beférkőzött a víz. Azt hittem, hogy nem fogok tudni kijönni. De bevallom, nem is akartam. Szégyen volt számomra, hogy férfi létemre simán be tudtak vágni a tóba. Tudtam, ha feljövök, csak nevető arcokkal találom szembe magam. Végül nem így lett. Lábaimmal feltoltam magam a víz felszínére. Kapkodva vettem a levegőt, aztán kinyitottam a szemem. Csak rohanó alakokat láttam, helyükbe mindössze az üres üvegek maradtam.

Lassan kiúsztam, aztán elterültem a parton. Iszonyatosan fáztam, a szél most még jobban fújt. Éreztem, ahogy az első könnycsepp legördül az arcomon, amit követte a többi. Végül patakokban folyt végig a bőrömön, egyenesen le a földre.

Akkor hirtelen azt kívántam, hogy bárcsak meghaltam volna én is a tűzben a családommal együtt.

Heyho!
Tudom, tudom késtem és nem is akarok indokokat keresni, de rengeteget kell tanulnom, és így is rontottam.
De most itt van, szóval remélem megérte rá várni😊

Ann💕