Cassie:
Egy héttel későb Peterék konyhájában állva mosogatom az ebéd után maradt piszkos tányérokat. Bent a nappaliban a barátaim Peter barátaival szórakoztatják a barátom családját. Nagyon jó együtt látni a kettőnk baráti társaságát. Mosolyt csal az ajkaimra, hogy ennyire jól kijönnek. A mai képből viszont hiányzik a családom. Tudom, hogy nem kéne ezen pörögnöm, mert ez most Peterről szól, de nem bánnám, ha ők is itt lennének most velünk.
Mrs. O'Donell pénteken érkezett a gyerekekkel, hogy meg tudja nézni a fiúk meccsét és hamarosan már indulnak is haza.
Kár, hogy ennyire gyorsan elment ez a hétvége. Mondjuk a hét is nagyon elrohant. A közeledő vizsgák miatt alig van szabadidőnk szinte Peterrel. Neki ott vannak mellé az edzések és a meccsek, nekem meg a munka és az edzés. Persze a korrepetálásokat továbbra is tartjuk, de nap közben alig van időnk összefutni. Esténként meg kábé csak tanulunk egymás mellett fekve. Természetesen olykor eltereljük egymás figyelmét, akaratlanul is, de tény, hogy nem volt véletlen az, hogy nem akartuk, hogy a múlt heti hétvégénknek vége legyen. A barátaimra is alig van időnk, ami szerencsére-vagy nem-nem vészes, mert ők is teljesen el vannak havazva, így ez az összejövetel most mindannyiunknak jót tett. Meg a mantra, amivel tartjuk egymásban a lelket: márcsak pár hét és itt a szünet.
-Nagyon jó meccs volt tegnap, örülök, hogy nem hagytuk ki-szakít ki a gondolataimból Peter anyukájának a hangja.
-Igen, izgalmas volt-értek egyet, miközben ő tölt magának egy pohár vizet.-És Peter nagyon örült, hogy el tudtak jönni-pillantok a nőre mosolyogva.
Ugyan már a náluk tett látogatásuknál megegyeztünk, hogy itt töltik ezt a hétvégét, hét közben, amikor Peter beszélt az anyukájával, még kérdéses volt, hogy tényleg meg tudják-e oldani. De szerencsére sikerült és így megnézhették, ahogy Peter két gólt is szerez a háromból, amivel nyert a csapat. A barátom komolyan eszméletlen, amikor a jégen van. Bár azon kívül is, szóval annyira nem kéne, hogy meglepjen. De nem tudok ellene tenni. Annyira gyors, mégis kecses korcsojával a lábán. Szinte lehetetlen nyomon követni őt. Nem csodálom, hogy a profik szemet vetettek rá. Tegnap egyértelműen tarolt a pályán. A baj csak az, hogy az utolsó harmadban úgy felkenték a palánkra pár másodperccel a vége előtt, hogy most az oldalán egy durva lila folt virít, amit hiába jegelt tegnap este még a lefekvés előtt. Mondanom sem kell, hogy megállt bennem az ütő, amikor láttam, ahogy fecsapódik a palánkra. Viszont ezzel kaptunk egy büntetőt, mert szabálytalan volt a dolog és ezzel nyertünk. És ahogy most elnézem, miközben a picit dobálja, annyira nem fáj neki, mint amennyire gondoltam, hogy fog. Vagy csak a szeretet miatt nem érzi a fájdalmat.
-A gyerekek is örültek, hogy kiszabadultak a házból-feleli mellém lépve és elkezdi eltörölni az általam elmosott edényeket.
-Hagyja csak, majd én megcsinálom.
-Ne viccelj, ebédet csináltál és nem hagytad, hogy bárki is segítsen. Legalább ezt ne kelljen egyedül csinálnod.
Szeretnék vitatkozni vele, elvégre azért jött, hogy a fiával legyen, de aztán nem erősködöm. Nem hiányzik, hogy a barátom anyukája utáljon.
-Köszönöm-biccentek egy hálás mosollyal.
Vetek még egy pillantást a nappali felé, ahol Peter még mindig Annabelle-t dobálja Danielnek, aki elkapja, majd visszadobja Peternek, mintha a kicsi csak egy labda lenne, de úgy néz ki, hogy ez neki nagyon tetszik. Alex és Mel valamiről nagyon diksurál Izzyvel, hatalmas mosollyal az arcukon. Amennyire Peter oda-oda pillantásaiból ki tudom következtetni, valószínűleg pasi téma folyik náluk. Brett meg Zeddel, Leoval és Tobiasszel játszanak Call of Dutyt az Xboxon. Hatalmas mosollyal az arcomon fordulok vissza a mosogató felé, de amikor Mrs. O'Donell megszólal, lever a víz.
-Peter említette, hogy elmész vele a mai találkozóra az apjával.
Igen, ez tényleg így van. Peter a héten megbeszélte Mr. O'Donellel, hogy hajlandó vele találkozni az egyetem melletti bisztróban, de ne várjon tőle könnyes összeborulást. Elvileg négykor találkozunk vele és nekem ettől már így is gombóc van a torkomban a gondolattól. Most meg már a gyomrom is görcsben van. Mrs. O'Donell a jelek szerint kedvel és én nem is szeretném, ha ez megváltozna. Nagyon remélem, hogy nem hiszi azt, hogy hátsószándék miatt megyek ma a fiával.
-Igen, Peter eléggé ideges volt, amikor a múlt hét végén említette, hogy az apukája felkereste és ezért felajánlottam neki, hogy vele megyek, ha az segít neki. De kérem ne tessék félreérteni, semmi hátsószándék nem volt bennem, csak...
-Jaj, nehogy magyarázkodni kezdj-szakít félbe a fejét ingatva.-Eszembe sem jutott, hogy bármilyen önös érdek miatt akarnál vele menni. Éppen ellenkezőleg-mosolyog rám kedvesen.-Peter folyamatosan rólad beszél. Még telefonon keresztül is át szokott jönni, hogy mennyire szeret téged.
-Jaj, mi nem-kezdem a fejemet rázni ezúttal én.-Mi még nem mondtuk ki, vagyis...igen, együtt vagyunk, de nem tartunk ott, hogy...
-Hogy kimondjátok azt a bizonyos szót-fejezi be helyettem, mire bólintok.-Rendben, ti tudjátok-válik szélesebbé és sokatmondóvá a mosolya, amitől nekem égni kezd az arcom.-A lényeg, hogy köszönöm, hogy vele mész. Nem tudom, hogy Peter mennyit mesélt arról, hogy Nicholas milyen apa volt, de biztos vagyok benne, hogy kell neki a támogatás. Nem azért, mert a fiam gyenge, vagy nem bírna el az apjával egyedül, de tudom, hogy jót fog tenni neki, ha ott vagy.
-Eszembe sem jutott nem támogatni. Elmesélte, hogy milyen volt és azt is, hogy őt hogy érintette, amikor rájött az igazságra. Tudom, hogy rengeteg tüske van benne emiatt és márcsak ezért is úgy gondolom, hogy jó, ha találkozik Mr. O'Donellel. Hogy magában lezárhassa. Őszintén tisztelem magát azért, hogy mindezt végigcsinálta-nézek mélyen az asszony szemeibe.-Hihetetlen lélekerő van önben és eszméletlenül csodás munkát végzett, ha szabad ilyet mondanom-pillantok megint be a gyerekeire.-Peter nagyon hálás önnek mindazért, amit értük tett. Hogy így felnevelte őket. Maga nagyon erős asszony.
-Ez kedves tőled, de nem is nagyon volt választásom. Ott volt a három gyerekem és terhes lettem a kicsivel is. Nem hagyhattam őket cserben. Mégiscsak az anyjuk vagyok, ők pedig a világot jelentik nekem-néz ő is a nappaliba, ahol mostmár heves párnacsata folyik.
-Higgye el nekem, hogy dönthetett volna másképp is-mosolyodom el szomorúan.
Mrs. O'Donell ajkaira is egy szomorkás mosoly ül ki, de aztán nem szól semmit. Legalábbis először. De aztán finoman megsimítja a karomat és azt mondja:
-Az szóba sem jöhetett. Nem mindig volt könnyű, sőt, néha nagyon nehéz volt és közben ott volt mindaz, amit a volt férjem csinált. Olykor komolyan azt hittem, hogy feladom. Ha a szüleim és Nicholas szülei nem álltak volna mellettünk, akkor biztos, hogy én is kikészültem volna. Legalábbis jobban, mint amennyire így is megtörtént. Peter, amikor annyi idős lett, igykezett mindenben besegíteni, de nyilván neki sem volt könnyű.
Elképzelem, ahogy a fiatal Peter segít nevelni a kicsiket, miután az apjuk lelépett, meg ahogy mindent egyedül intéz, amikor az anyukájának már olyan nagy a pocakja, hogy nem tud rendesen mozogni. Bevásárol, hordja a tesóit, ahova kell, teljesít a suliban, edzésekre és meccsekre jár, meg otthon is tartja a frontot és ettől összeszorul a szívem. Basszus, hihetetlen, hogy volt idő, amikor azt hittem, hogy ez a srác csak egy öntelt, nagyképű hokis, akinek mindent arany tálcán tolnak az orra elé és neki így is csak a szexen jár az esze! Valójában nála édesebb és törődőbb fiúval még életemben nem találkoztam. És ez csak két tulajdonság a rengeteg jóból, ami neki van.
Nem tudom mi van velem. Hirtelen elöntenek az érzelmek és arra eszmélek fel, hogy Peter anyukájának a karjaiba vetem magam, s őt magamhoz ölelem. Ő először meglepődik, de aztán visszaölel.
-Ezt miért kaptam?-Néz rám mosolyogva, amikor zavartan elválok tőle.
-Mert tudom, hogy mennyire jól tud esni néha egy ölelés.
Ezután már tényleg nem szól semmit, csak hálásan biccent egyet, majd visszalép a mosogatóhoz és együtt befejezzük a munkát. Miután végzünk Mrs. O'Donell visszamegy a nappaliba, de én még maradok egy kicsit. Le kell nyugtatnom a magam sem tudom, hogy miért, de túlcsordult érzelmeimet, így a legjobb időhúzási technikát választom: töltök magamnak egy pohár vizet, amit aztán lassan elkortyolgathatok. A pultra támaszkodva iszogatom a frissítőt, amikor Peter egyszercsak hátulról átölel. A karjait a csípőm köré fonja és az állát a vállamra támasztva ad egy puszit nekem.
-Minden rendben van?-Kérdezi halkan, s finoman ringatni kezd a karjaiban.
-Persze, csak beszélgettünk anyukáddal-döntöm a fejem az övének.
-Ajjaj, remélem, hogy még több ciki kiskori sztorit mesélt neked rólam-nevet fel, s ez a hang megborzongatja minden porcikámat.
-Persze, elmesélte, amikor pucéran kirohantál az utcára három évesen és azt kiáltoztad, hogy te vagy Godzilla, így senki nem állíthat meg-cukkolom, de ahogy megmerevedik, azonnal felé fordulok.-Komolyan volt ilyen?-Vonom fel a szemöldököm mosolyogva.
-Nem Godzillát kiáltoztam és nem az utcára rohantam ki, de hasonló történt-vonja meg a vállát vigyorogva.-Elmentünk a parkba és miután kijöttem a tó vizéből, akkor vetkőztem le. Egyébként öt éves voltam és azt kiabáltam, hogy én vagyok Aquaman.
-Aquaman?-Próbálom elfojtani a nevetésem.
-Igen, akkor még nem tudtam rendesen kimondani, de a lényeg átjött az embereknek és egyébként mindenki elbűvölőnek talált, aki csak látott.
-Mindjárt gondoltam-bólogatok tettetett komolysággal, majd magamhoz húzom egy csókra.
Ebben a csókban éreztetni akarom vele azt a csodálatot, amit iránta érzek és mindazt, amit nem állok még készen kimondani, mert félek, hogy összetörnék utána.

Peter:
Hülye voltam, hogy a mai napra beszéltem meg apámmal a találkozót. Azt hittem, hogy a sok pozitív érzés, amit összegyűjtök majd a hétvégén erőt ad nekem ehhez a találkához, de nagyon úgy fest, hogy tévedtem. Legalábbis nagyon úgy érzem most, amikor leparkolok a bisztró előtt. A sok jó érzés, amit tényleg megkaptam a családomtól és a barátaimtól, most tovaszáll és a helyét a keserűség veszi át. A gyomrom összeszorul, s hányingert kelt bennem; a torkomban gombóc nő és az izmaim is pattanásig feszülnek. Mindezt egy seggfej miatt, aki papíron az apám, de igazából soha, semmit nem tett értem, amiért így is érezhettem volna. Annyira szépek voltak az elmúlt napok. A pénteken érkező családom olyan szeretet adott, hogy úgy éreztem, hogy megállíthatatlan leszek. A zúzódásom sem fájt annyira, amíg ők mellettem voltak, de most még az is hasogatni kezd.
Cassie becsúsztatja kis kezét a kezeim közé és az ujjait az enyémekre fonja.
-Ha nem állsz rá készen, akkor leléphetünk-feleli halkan.-De szerintem az a Peter O'Donell, akit én ismerek, bemenne oda és megmutatná az apjának, hogy mit veszített. Mert ő veszített nagyobbat.
Igaza van. Tényleg így akarok tenni, ugyanis a megfutamodás nem az én asztalom. Nem is akarom, hogy az legyen. Nem akarok olyan lenni, mint ő.
-Csak össze kell szednem magam-pillantok rá, mire ő finoman megszorítja a kezem.
-Addig ülünk itt, ameddig csak akarsz-biztosít, s kicsatolva magát közelebb csúszik hozzám, majd finom csókot lehel a szám sarkába.-Nem siettetlek, itt vagyok veled, rendben?
Egy bólintás kíséretében behúzom az ölembe és szorosan magamhoz ölelem. Nagy szükségem van most rá. Komolyan kell, hogy itt legyen velem és megnyugtasson, ahogy azt teszi is. Kell, hogy érezzem az illatát, a teste melegét és az ölelésének nyugalmát, ami árad belőle. Nem tudom, hogy nélküle ezt hogyan csinálnám végig. Hihetetlen, hogy egy ember, aki sosem volt igazán az életem része, mennyire be tudja folyásolni azt. Utálom ezt az egészet, de be kell látnom, hogy ő akkor is az apám. Mégha nem is viselkedett úgy soha velem. Viselkedhetett volna. Igaza volt Cassie-nek, azért kell ezt végigcsinálnom, hogy én lezárhassam ezt. Tényleg egész életemben hiányzott az, hogy legyen valaki, akit apának hívhatok. Egy ember, aki hokizik velem; megtanít csajozni; segít a matek háziban; meg minden olyan dologban, amiben az apukák alapvetően is szoktak segíteni a gyerekeiknek. Ma úgy kell bemennem oda, hogy ezt neki is elmondhassam, meghallgathassam azt, amit mondani akar és utána magam mögött hagyhassam. Nem akarom, hogy mostantól az életünkbe be akarjon furakodni. Nem akarom, hogy eljátsza azt, hogy ettől a naptól fogva velünk lesz, majd két nap múlva lelépjen, mert azzal összetörné a tesóimat és azt biztos, hogy nem hagynám annyiban.
Ideje túlesni rajta.
A hang a fejemben a józanabbik énem. És ennek is igaza van. Megvagyok. Meg tudom csinálni, mert én nem vagyok olyan gyáva féreg, mint amilyen Nicholas O'Donell, aki magára hagyta a családját.
-Essünk túl rajta-morgom Cassie nyakába, aki lassan elhajol tőlem, majd mélyen a szemembe néz.
-Biztos vagy benne? Megvagy?
Összepréselem az ajkaimat, majd mereven bólintok.
-Minél előbb bemegyünk, annál előbb túl leszünk rajta.
Pár pillanatig fürkészi az arcom, aztán ő is bólint.
-Rendben, akkor menjünk be-nyitja ki az ajtót, majd kimászik az ölemből és megvárja, hogy én is kikászálódjak.
Amint bezárom a kocsit, az ujjaimat az övéire fonom, s elindulok befelé. Apa a bisztró egyik sarkában ül a nagy ablak mellett egy kis asztalnál. Előtte egy bögrében valami folyadék gőzölög, gondolom a kávéja. Csak tippelek, de mivel kint a novemberi hideg hódít már, ezért igazából bármi lehet, ami képes felmelegíteni az embert ilyen időben. Ahogy meglát minket az arca felvidul, s int nekünk, amitől nekem csak még jobban megfeszül a testem. Kicseszett nagy szívás magaddal szembe nézni. Nagyon sokban hasonlítok apára, ami a külsőnket illeti. Ez eddig nem zavart, mivel nem volt esélyem ezzel a ténnyel komolyan találkozni, de most kábé, mintha egy öregítő tükröt tartanának elém és ettől a keserű íz a számban megerősödik.
-Semmi baj, itt vagyok-suttogja Cassie nekem, s szabad kezével magához öleli a karomat.
Ez egy kicsit-de tényleg csak egy egészen kicsit-segít a bennem lévő feszültséggel szemben, ami nagyon küzd ellenem, ahogy haladunk az apám felé.
-Fiam!-Pattan fel, amint odaérünk hozzá, s felém lép, hogy megöleljen, de én hátrálok egyet és inkább csak a kezemet nyújtom.
Nem lenne szabad így neveznie azok után, amit tett.
-Apa-préselem ki magamból nagy nehezen, amikor kezet ráz velem.-Ő itt Cassie, a barátnőm-mutatok a mellettem álldogáló lányra.-Cassie, ő az apám, Nicholas.
-Örvendek, Mr. O'Donell.
Cassie felé nyújta a kezét, de mielőtt apa elfogadná azt, végigméri tetőtől, talpig.
Komolyan képes volt megbámulni a barátnőmet?
A szabad kezem ökölbe szorul, s az állkapcsom is megfeszül, miközben nézem, hogy apa rabul ejti Cassie kezét, s kicsit közelebb is lép hozzá.
-Részemről a szerencse, Cassie-mosolyog rá, majd az asztalra mutat, hogy üljünk le.-Peter említette, hogy a barátnője is itt lesz, de nem hittem, hogy ennyire pozitív lesz ez a csalódás.
Most meg bókol neki? Ennyire mélyre süllyedt? Most kikezdett a lánnyal, aki az én oldalamon érkezett, vagy nekem akar bevágódni azzal, hogy Cassie-nek hízeleg?
Bármelyik is a megoldás, egyik sem tetszik. Hánynom kell a saját apámtól. Ennél nem lehet lejjebb.
-Pedig tökéletesen kifejtettem neked, hogy Cassie mennyire csodálatos-húzom ki neki a széket, majd miután leült, én is helyet foglalok.
Azért a kifejtettem túlzás. Amikor felhívtam apát és elmondtam neki, hogy benne vagyok ebben az egyetlen találkozóban, de csakis akkor, ha a barátnőm is velem jöhet, akkor ő elkezdett mindenféle kérdésekkel bombázni "a titokzatos lánnyal kapcsolatban". Én csak tőmondatokban válaszoltam, de a lényeg benne volt a válaszaimban.
Csinos? Igen.
Szép? Igen.
Okos? Igen.
Tudok bármilyen pozitív jelzőt mondani rá, ami szerinted neki nincs? Nem.
Szerintem elég egyértelmű voltam, de úgy látszik, hogy neki ennyi nem volt elég. Pedig a pozitív tulajdonságait firtató kérdésére kapott nemleges válaszomból kiderült, hogy Cassie mennyire tökéletes és csodálatos.
Azta, tök olyan vagyok, mint egy gimnazista az első szerelem alatt.
Vagy csak Cassie az írásaiban használt különlegesen romantikus jelzői rám is rám ragadtak. Bármelyik is a megoldás, mindegy, mert nekem mind a két opció tetszik.
-Hozhatok valamit?-Lép mellénk a pincérnő kábé ahogy lerakom a fenekem a székre.
-Te mit iszol?-Nézek Cassie-re, aki gyorsan átfutja az itallapot.
-Egy mogyorós forrócsokit szeretnék-válaszol a lánynak, aki azonnal fel is írja a rendelést.
-Én meg egy citromfű teát, köszönjük-biccentek neki hálásan, mielőtt elindulna vissza a pulthoz, hogy leadja azt, amit kértünk.
-Remek meccs volt tegnap, Peter-jópofizik apa, mintha nem lépett volna ki az életünkből és minden nap találkozgatnánk.-Bár a végén elég csúnyán felkentek a falra-húzza el a száját.-Nagyon fájt?
-Palánk, nem fal-szorítom össze az állkapcsom.
Komolyan ennyire nehéz lett volna legalább tájékozódni a sportomról, hamár eldöntötte, hogy ezt felhozza?
-A palánk, igazad van, elfelejtettem-mentegetőzik, majd a barátnőmre pillant.-Cassie, te kint voltál tegnap a fiam meccsén?
Miközben ezt a kérdést felteszi, látványosan Cassie melleire pillant. A kezeim megint ökölbe szorulnak. Cassie elhúzza a száját, majd bólint.
-Igen, minden meccsen kint vagyok, amelyiken csak tudok-feleli kimérten, aztán a tekintete az asztal alá csúszik, egyenesen a kezeimre.
Lassan levezeti az enyémhez a kezét, majd finoman kibontja az öklöm és megint megfogja az enyémet.
-És mit szóltál, amikor felkenték Petert a fa...a palánkra?-Helyesbít, mielőtt megint rosszat mondana, de közben ismét szemügyre veszi Cassie melleit.
-A szeme fent van-mordulok rá, amivel kiérdemlem a meglepett pillantását.
-Tessék?-Pislog értetlenül.
Biztos, hogy direkt méregette. Pedig Cassie mégcsak nem is vett fel kirívó ruhát. A bélelt leggingse fölé egy kötött ruhát visel és egy szintén bélelt bőrcsizmát. Tény, hogy mindez kiemeli az alakját, de azért annyira nem, hogy a saját apám így méregesse.
-A szeme fent van, nem a mellkasán-feszülök meg még jobban, mire Cassie finoman megszorítja a kezem.-Miért hívtál ma ide engem, apa?
Az utolsó szót úgy köpöm, mintha méreg lenne.
Amikor nem válaszol, folytatom.
-Hm? Mi az oka annak, hogy huszonegy év nulla nevelés után és két év szinte teljes csönd után most kétségbeesetten akartál velem találkozni? Mi lett a nagy szerelmeddel, aki miatt ott hagytad a terhes feleséged, akit évekig csaltál, meg a gyerekeidet? Tudod egyáltalán, hogy kisfiad, vagy kislányod született-e?
Apa még mindig keresi a szavakat és akár direkt csinálja, akár nem, bennem ettől egyre jobban felmegy a pumpa. Valószínűleg látszik rajtam, amit érzek, mert Cassie szabad kezével finoman simogatni kezdi a karomat és a combját is az enyémnek érinti.
Ez segít.
Komolyan segít, mert emlékeztet arra, hogy én nem az apám vagyok, aki gyáva módjára lelép, pedig azt most nagyon szeretném. És mivel fogom a kezét, így az öklöm sem szorulhat nagyon össze.
-Csak látni akartalak-nyögi ki végül.-Tudom, hogy szörnyű dolgot tettem, de hiányoznak a gyerekeim. Te, a kis ikrek és a pici.
Na ezt ne!
-Szeretnék megint kapcsolatba lépni veletek és...
-A pici, egy gyönyörű, tüneményes kislány, aki a létezésedről sem tud és ez jobb is, ha így marad. A kis ikrek pedig már gyakorlatilag kamaszok és én...felnőtt ember vagyok. Sosem voltál igazán az életünk része. Mindent anyának és a mamáéknak köszönhetünk, úgyhogy ne gyere azzal, hogy hiányzunk, mert ez mit sem ér. Ide hívtál, én jöttem, de mióta itt vagyunk, folyamatosan a barátnőmet méregeted, majd most benyögöd, hogy megint az életünk része akarsz lenni. Kölyökként rengetegszer vágytam erre, tudod? De már letettem erről és nem akarom. Ahogy azt sem akarom, hogy a kicsik életébe lépj. Te nem vagy az apánk, soha nem is voltál és soha nem is leszel-rázom meg a fejem és a hangom elcsuklik, de mintha a lelkem megkönnyebbülne.
Igaza volt Cassie-nek, legalább ezért megérte eljönni.
-Nem akarom, hogy többet keress minket a tartásdíjon kívül-nézek mélyen a szemébe, majd felállok.-Gyere, Cassie, szólok a pultosnak, hogy elvitelre kérjük, majd a kocsiban megisszuk az italainkat-húzom fel finoman, majd meg sem várva apám reakcióját, már megyünk is.

Sziasztok,
Csak szeretném megmutatni nektek a háttérképet, amit megint csak ehhez a sztorihoz készítettem. Nagyon remélem, hogy tetszik nektek.❤