2018. 11. 18.

    Sötét esőfelhők borították az eget a fejem felett, eltakarták a napot. Habár az eső még csak elszórt cseppekben verdeste a földet, nyilvánvaló volt, hogy hamarosan leszakad az ég.

    Catskillben minden pontosan ugyanúgy zajlott, mint emlékeim szerint minden átlagos vasárnap, amit a gyerekkorom alatt itt éltem át. Az idősek egymással beszélgetve csoszogtak a Community Life Church of Catskill felé, hogy részt vegyenek a vasárnapi misén, miközben egymással tárgyalták meg, milyen volt a hetük, mintha csak Catskill egy párszáz fős falu lenne, nem pedig egy tizenegyezer főnél valamivel több lakosú kisváros. A falusi hatás a több templom, a park, a mozi és a modern iskola ellenére mégis meg volt ebben a New York vidéki tájain elterülő városkában. Akik hétköznap a közeli nagyvárosokban dolgoztak vagy tanultak, most visszahúzódtak házaikba a családjaikkal, és a vasárnapi ebédre készülődtek, a borús idő miatt a kisikolás gyerekek nem játszottak a parkban, és mivel a boltok is zárva voltak, kapkodva vásárló anyukák sem akadtak a környéken. Egyszóval egy-két idős asszonyon kívül az utcák gyakorlatilag kihaltak voltak, ahogyan én átkelve a Hudson folyó kis mellékágán, a Catskill Creeken, végigbaktattam a Bridge Streeten, majd ráfordultam a Water Streetre.

    Komoran bámultam az aszfalt repedéseit, amint a lassan csepergő esővíz megtöltötte őket. Nedves kavicsok csikorogtak a talpam alatt, és az útszélen egy béka ugrált el a csatorna irányába. Áhítattal simítottam végig a kezemben tartott egy szál fekete tulipán bársonyos szirmain, amelyen apró kristályokként gyöngyöztek a vízcseppek. Azt hiszem, szerencsém volt, hogy a Catskill Florist Inc idős asszonya vasárnap sem zárta be otthonos kis virágüzletét. Óvatosan, nehogy megsérüljön a gyönyörű virág, bársonykabátom rejtekébe húztam.

    A Thompson Street-i temetőben emelkedő szürke sírköveket néhány árnyalattal sötétebbre festette az egyre erőteljesebben rájuk zúduló esővíz. A területet alacsony, meggörbült kovácsoltvas-kerítés övezte, egyedül a kapu tűnt valamelyest masszívabbnak, amelyet kőoszlopok fogtak közre. Ez a kapu tárva-nyitva állt, és bár talán túlságosan vidáman is fogadta volna a gyászoló rokonokat, mikor már átléptem rajta, és az elkeskenyedő, tönkrement aszfalton körülnéztem, csak a megsárgult levelű kőrisek búgtak és bólogattak búsan a feltámadó szélben. Magányos fák voltak, mert rajtam kívül csak egy élőt tudhattak köreikben a több ezer föld alatt heverő holt lelken kívül, de az is csak egy kilencvenhez közelítő öregasszony volt, aki a temető túlsó végében sírdogált két sír között. Emlékeztem rá gyerekkoromból, és sikerült magamban felidéznem, hogy így november tájékán volt a fia és a férje halálának évfordulója is. Ha minden igaz, mindketten háborúban elesett katonák voltak.

    Lépteimet a temető hátsó szélére irányítottam, ahol az újabb sírok sorakoztak, ugyanis a többi között bizony vannak többszáz éves nyughelyek is, melyek sírkövén a feliratok szinte olyannyira megkoptak az idők során, hogy már el se lehetne olvasni, ha valaki nem tudná, ki az, aki ott alussza örök álmát. 

    Mikor megérkeztem az úticélomhoz, csalódottan állapítottam meg, hogy minden évben egyre kevesebben jönnek el, hogy megemlékezzenek az itt nyugvó fiúról, akit hat évvel ezelőtt, 2012. október 15-én gyilkoltak meg a Dutchmen's Landing Parkban. Adam Hunter sírja csaknem teljesen kopáran álldogált egy öreg kőrisfa mellett, nem volt rajta egyéb, mint egy elhervadt és megrohadt szegfűcsokor, amelyet talán még az évfordulón hagyott itt Mrs. Hunter, és egy apró mécses, amely pedig bizonyára mindenszentek napján került ide. 

    Lassan leereszkedtem a sír mellé, és üres kezemmel lesöprögettem a márványkőre hullott faleveleket, amelyeket a csepergő eső már kezdett eláztatni. Kezembe vettem a fonnyadt virágcsokrot, és fájó szívvel a legközelebbi szemetesbe dobtam. Valamiért mindig is fájt kidobni az elhervadt virágokat. Ezután egy, a kabátom zsebében lapuló öngyújtóval meggyújtottam a félig leégett gyertyát a mécsesben, és gyorsan visszaraktam rá a rézszínű fedélt, hátha úgy nem oltja el még néhány percig az eső. Abban a pillanatban azonban, hogy visszahelyeztem a jéghideg márványlapra, valahol a távolban villám csapott le, a víz úgy ömlött alá, mintha dézsából öntötték volna, feltámadt a szél, hamarosan pedig hatalmas mennydörgés rázta meg a fák lombjait. Alig telt egy-két másodpercbe, és a mécses üvegén belülre immár patakokban csordogáló víz kioltotta a gyertya lángját. Mintha sosem égett volna.

    Vékony vonallá préseltem a számat, és miután esernyő hiányában a fejemre húztam kabátom kapucniját, újból leguggoltam a sír mellé. Kinyújtott kézzel éppen elértem a kőtáblát, és végigsimítottam a belefaragott feliraton. Hiába próbáltam tudomást sem venni róla – mint mindig, most is azonnal szemet szúrt, hogy a megannyi másik sírral ellentétben Adamén a feltüntetett két évszám közötti intervallum nem hatvan, hetven, nyolcvan, esetleg kilencven év, hanem mindössze tizennégy. Gyermekgyilkosság. Másik, ehhez hasonló sírt nemigen lehetett találni az egész temetőben, csak azt a távolabb eső, néhány kis faláda méretűt, amelyekre inkább rá se néz az ember, mert ha mégis megtenné, azonnal elszorulna a torka.

    Amint ujjaimat a kabátomba rejtett fekete tulipán szára köré fogtam, és a szirmok a nyílt ég alá kerültek, azonnal tépni kezdte a szél, és tehetetlenül verdesett a kezemben, ahogy becsapódtak a hatalmas sebességgel záporozó vízcseppek. A kapucnim alól elszabadult egy-egy vörös tincs, és egy pillanat alatt elázott, miközben a víz hatására sötétnek és rezesnek kezdtek hatni. A tulipánt a sírra helyeztem, de nem engedtem el, hanem helyette rászorítottam az ujjaimmal, hogy el ne vigye az orkánerejű szél. A pillanat varázsában az sem érdekelt volna, ha életem végéig ott kell szobroznom a fiú sírja mellett guggolva, a hideg márványra szorítva egy szál fekete tulipánt, miközben az ég úgy szakadt le, mintha a vihar sose érne véget, és ha egyszer mégis véget érne, csak a nagy semmi lenne a fejünk fölött, mert egyszerűen minden lezuhant a magasból az odafüggesztett csillagokkal, felhőkkel és a mögöttük megbújó Nappal együtt.

    Kaparni kezdett a torkom, és prüszkölve-fuldokolva próbáltam levegőhöz jutni. Mikor ez abbamaradt, immár szánt szándékkal köszörültem meg a torkomat.

    Mikor megszólaltam, a hangom olyan száraz volt, hogy a pocsolyákba összegyűlt összes vizet fel lehetett volna szárítani vele. – Sajnálom, hogy nem jöhettem el hozzád az évforduló napján. Pedig vártál rám aznap késő estig, igaz? – kérdeztem, mintha csak Adam Hunter nem a föld alatt heverne egy koporsóban, hanem esetleg velem szemben üldögélne egy régi kőtábla szélén. – Ne haragudj rám...

    A kabátom ujja a kezemre lógott. Ebbe töröltem bele az arcomra hullott esőcseppeket, meg azokat a szökevény könnyeket, amelyek valahogy csak-csak kicsordultak.

    – Hat éve nem tudok a tükörbe nézni, remélem tudod... Mert ha megteszem, ugyanazt a gyászoló kislányt látom benne, aki a temetésed napján voltam, nem számít mennyi idő telt el azóta. De most mégis más lett... Már egy gyilkost látok. – A számat összeszorítottam, és közben a bakancsom orrát kezdtem tanulmányozni, amelyre rátapadt pár nedves fűszál. Bólintottam. – Megöltem valakit. Valakit, aki bántott téged. – Már-már véresre harapdáltam a szám szélét. Megingattam a fejem. – Tudom, hogy nem lennél rám büszke, ha most látnál. Pedig én csak ezt akartam, és hogy megfizessenek azok, akik ezt tették veled. Akik... Ide, a föld alá száműztek. Kérlek, ha te és ő most ugyanott vagytok, mondd meg neki, hogy sajnálom. Muszáj volt megtennem.

    Percekkel később a vihar elülni látszott. Az eső még mindig zuhogott, de már közel sem olyan vészesen, mint korábban. Az orkán lágy szellővé alakult át. Elengedtem az ujjaimmal a fekete tulipán szárát, és hagytam, hogy magányosan pihenjen tovább a síron.

    Nehézkesen felálltam, és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, majd még egy utolsó pillantást vetettem Adam sírjára. – Büszkévé foglak tenni, ezt az egyet megígérhetem. Ezt az egyet...