Az ebéd végeztével anya leszedte a terítéket, de továbbra is az asztal körül maradtunk, tekintve, hogy a kis lakáshoz nem tartozott külön nappali.

    Elidőzött a tekintetem a szüleimmel udvariasan társalgó Dravenen. Mindig, mindig képes volt meglepetést okozni. Egy kicsit még el is szégyelltem magam, amiért azt gondoltam, semmi jó nem fog kisülni ebből a találkozóból. Talán nem a valós arcát mutatta nekik, hanem a kissé távolságtartó, de jól nevelt fiú látszatát, de ezért végtelenül hálás voltam neki. Az pedig, hogy azon kevesek között tudhattam magam, akiknek a valós színeit mutatja, kellemes melegséggel töltötte el a szívemet. Államat a tenyeremen nyugtatva figyeltem tovább halvány mosollyal, és azt kívántam, bár úgy értenék a portrérajzoláshoz, mint ő, és megörökíthetném, ahogy a kora délutáni nap narancsfénye pont arra az élénk borostyánszínre festi a szemeit, amelyet annyira gyönyörűnek tartottam.

    ‒ Ugye küldesz majd képeket? ‒ nézett rám Tyler unottan. ‒ Ha már egyszer ismételten nem szándékozol magatokkal vinni.

    ‒ A legjobbakat, csak hogy irigykedhess ‒ öltöttem ki a nyelvem öcsémre.

    ‒ Kanada melyik részére mentek? ‒ kérdezett apa ismét. Úgy tűnt, megfeledkezett állítólagos vendéggyűlöletéről.

    Már okom sem volt aggodalomra, Dravennek erre is megvolt a tökéletes válasza. Gyanítottam, hogy még hazudnia sem kell.

    ‒ Messze, nyugatra ‒ magyarázta. ‒ Brit Columbia. A Nusatsum-hegy lábához, Hagensborg mellé.

    ‒ Sosem hallottam még róla.

    ‒ Alig néhányszáz fős kis falu, kevesen ismerik.

    ‒ A faház édesapádé, igaz? ‒ vette át a szót anya.

    Tyler eközben egy salátalevelet csempészett az asztal alá Alfred számára.

    ‒ A nevelőapámé ‒ helyesbített Draven semleges hangon, bár észrevehettem, amint állkapcsa megfeszült egy pillanatra Gordon Brook említésére. Alisson szerint az utóbbi időben jobban megvannak egymással, de úgy tűnt, Draven továbbra sem tekint a férfire igazi apaként.

    ‒ Ó, értem. ‒ Anya zavarában lesütötte a szemét.

    ‒ A húgom, Alisson kedvéért vette meg ‒ enyhült meg Draven hangja és vonásai. ‒ Mindig is szeretett volna eljutni Kanadába.

    Anya most rám pillantott.

    ‒ A szobatársad ‒ mondta, mire bólintottam.

    ‒ Megnézed, mit raktam össze Alfrednek? ‒ intézte nekem a kérdést Tyler.

    ‒ Persze... ‒ kezdtem volna, de öcsém meg sem várta válaszomat, máris magával húzott az egérlyuk jelzővel illetett hálószobába.

    Odabent olyan kaotikus rendetlenség uralkodott, hogy hirtelen úgy éreztem, bocsánatot kell majd kérnem a Collins-Hirano birodalomtól, amiért valaha is rumlisként gondoltam rá. Füzetek, lemezek, könyvek, párnák és furcsábbnál furcsább tárgyak hevertek szerteszét a padlótól kezdve az ágyon és az íróasztalon át a könyvespolcokig. Rendnek nevezhető dolog egyedül azon kis állványon volt, amelyre Alfred terráriuma került.

    El kellett ismernem, hogy Tyler egész jó munkát végzett. A leghalványabb fogalmam sem volt az ékszerteknősök tartásáról, de abban biztos voltam, hogy ha teknős lennék, imádnám minden egyes kövét, uszadékfáját, falevelét és fűszálát.

    Tyler óvatosan belehelyezte Alfredet a terráriumba, és hagyta békésen ellebegni a víztükör túlsó felére.

    ‒ A pajzs a kedvencem ‒ szóltam, amint Tyler a kisebb korából megmaradt Amerika Kapitány figura műanyagpajzsát illesztette a teknős hátára. ‒ De kérlek, mondd, hogy nem Alfred az egyetlen barátod!

    ‒ Kikérem magamnak, népszerű alak vagyok ‒ húzta ki magát Tyler büszkén. Aztán hirtelen mozdulattal, felindultan fordult felém. ‒ Nem bírom a srácot.

    ‒ Dravent senki nem bírja ‒ közöltem, előre felkészülve a kritikára. ‒ De valójában jó ember, és ezt csak nagyon kevesen látják.

    ‒ Iris, szerinted az ördögben is van annyi jóság, hogy szeressék! ‒ szűrte a fogai között a fiú.

    ‒ Hát nem angyal volt egyszer ő is? ‒ Összeszorult a mellkasom. Tyler és én sosem beszéltünk még így egymással. A költői kifejezésmód, a metaforák és allegóriák messze nem öcsém stílusa voltak.

    Az enyéimmel szinte hajszálpontossággal megegyező zöld szempár nyílhegyként fúródott a tekintetembe.

    ‒ Igazad van. Tényleg nem ismerem ezt az olcsó vámpírutánzatot, de attól még egy dologban teljesen biztos lehetek ‒ mondta Tyler, majd suttogóra fogta a hangját. ‒ Adam százszor jobb ember volt.

    ‒ Adam halott! ‒ csattantam fel, mire Tyler lemerevedett. A beszélgetés zavartalan zajából ítélve odakint nem hallották meg. Lerogytam a bevetetlen ágy szélére, melyen mintha bomba robbant volna, és arcomat a tenyerembe temetettem. Megdörzsöltem orrnyergemet, majd felpillantottam a testvéremre. ‒ Több mint hat teljes éve már, hogy meghalt. Azt hiszed, nem fáj? ‒ nevettem hisztérikusan. ‒ Tévedsz. Viszont örülnöd kellene, hogy már nem gyászolom.

    ‒ Még hogy nem gyászolod! ‒ acsargott tovább Tyler. ‒ Elfelejted, hogy mindig is átláttam rajtad, nem úgy, mint anyáék. Te nem könnyekkel gyászolsz, hanem bosszúval. Ez a te stílusod, vagy nem? ‒ Elkotort pár gesztenyebarna tincset a szeme elől, mielőtt folytatta volna. ‒ Jaj, az egyik gyilkosa véletlenül pont bennégett egy épületben, pont mikor ott voltam a menő kis gálánkon, merő véletlen!

    ‒ Miből gondolod, hogy egyáltalán az a valaki...

    Tyler pedig csak folytatta és folytatta.

    ‒ Attól, hogy valamit nem mondanak a hírekben, még könnyű összerakni. Valamit kitaláltál, hogy megúszd a kihallgatást, de még a vérvételt is, vagy talán felbéreltél valakit. Tudom is én! Nem tudom, mások hogy nem látnak át rajtad, de mesterkedsz valamiben, és le merném fogadni, hogy ez a Draven srác is benne van. Menj csak nyugodtan a kis kanadai kiruccanásodra, ha egyáltalán tényleg oda utaztok...

    ‒ Szóval gyilkossággal vádolsz ‒ összegeztem, állva Tyler tekintetét.

    – Neked nem ezzel kellene foglalkoznod. – A fiú hangja remegett, de könnyeknek nyomát sem láttam. – Amióta csak felvettek, ügyködsz, amin ügyködsz, és éled az életed az új barátaiddal, mintha soha semmi nem történt volna. De a nővéremnek is kellene lenned, nem? – kérdezte. – Soha sehova nem viszel magaddal és csak akkor keresel, ha történt valami. Mikor viselkedtünk utoljára testvérekként?

    Döbbenten figyeltem az öcsémet, és két gondolat fogalmazódott meg bennem. Hiszen még csak tizenhat éves, ő is annyira fiatal még... De már tizenhat éves. Azok árán pedig, amiket miattam élt át, sokkal érettebb volt annál, mint amit a normális hétköznapokon mutatott.

    Felkészültem a fájdalomra, amelyet az elkövetkezendő hazugságok készültek a torkomba égetni.

    – Azt hittem, örülsz, hogy beköltöztem a kollégiumba, és nem kell annyi időt töltened... – kezdtem higgadtabban, de Tyler szinte azonnal közbevágott.

    – Ugyan már! Igazán tudhatnád, hogy attól, mert poénból bunkó vagyok veled, még hiányzik a nővéremmel töltött idő – kiáltott rám. A csukott szobaajtón át változatlanul beszűrődtek a beszélgetés morajai. – De menj, bűnözz, ahogy akarsz! Vessz csak el a bosszúvágyadban, és felejtsd el, hogy bármi más valaha is létezett!

    Mondani készültem valamit, de nem találtam a megfelelő szavakat. Tyler lezuhant mellém ágya szélére, és fejét a vállamra hajtva, csukott szemmel reszketett.

    Percek teltek így el. Átkaroltam a vállát, és összeborzoltam a haját, épp úgy, mint kiskorunkban. Akkoriban gyűlölte, vagyis nekem szokásom volt így bosszantani, most azonban csendben tűrte és hallgatott.

    Valamit, valahol nagyon elrontottam.

    – Ty... – próbálkoztam, amikor már úgy éreztem, belefulladok a csendbe.

    – Sajnálom – szólt Tyler alig hallhatóan. Rövid idő múltán kinyitotta a szemét, és felegyenesedett kicsit ültében. – Ugye küldesz majd képeket Kanadáról?

    És bármennyire is fájt, feleltem:

    – Az lesz az első dolgom.

●●●

    Még mindig könnyű pelyhekben hullott alá a hó, mikor a tömbház előtti járdán Dravennel rövid búcsúra készültünk.

    Megkönnyebbült sóhaj tört fel a tüdőmből, miután kiléptünk a főbejáraton. Most, hogy már magunk voltunk, Draven sem sugározta a hűvös nyugalmat, sőt, mi több, zaklatottnak tűnt, és frusztrációját nem is igyekezett palástolni. Beletúrt éjfekete hajába, majd ujjait a tarkóján összekulcsolva nézett fel a sötétszürke égboltra. Lehelete fehér gőzként gomolyodott a dermesztő hidegben.

    – Köszönöm – szóltam őt figyelve –, hogy eljöttél. És hogy a legjobb formádat hoztad. Bírtak téged, még apa is.

    – Én megmondtam neked – mosolyodott el a fiú halványan, aztán ismét elkomolyodott. Úgy tűnt, magában tépelődik valamin. – Kivéve persze Tylert.

    A korábbi veszekedés lehetett az oka, de megborzongtam, mikor Draven kimondta az öcsém nevét. Alig néhány nappal korábban is abszurdnak tűnt volna még az ötlet, hogy ők ketten találkozzanak.

    – Gyanakszik – tört ki belőlem, mielőtt gondolkodhattam volna. – Konkrétumot nem tudott volna megfogalmazni, de úgy összerakta, hogy valami nem stimmel, mint senki más, akit valaha láttam.

    – Igen – fújta ki Draven a visszatartott lélegzetét, majd egyenesen rám nézett. – Hallottam.

    – De...

    Draven a szemét forgatta.

    – Újabb előnye az emberfeletti létnek, ha esetleg elfelejtetted volna – mondta. – A szüleid semmit nem hallottak belőle, és ha mégis eljutott volna valami hozzájuk, lekötöttem őket unalmasabbnál unalmasabb témákkal.

    – Zseni vagy – ámultam el. – Aztán beletörődött a Kanada-sztoriba, de... akkor is féltem őt. – Összedörzsöltem két tenyeremet, kezeimet pirosra csípte a hideg. – Mi lesz, ha rájön?

    Draven először nem szólt, aztán csüggedten ingatta a fejét. Már ebből is rájöhettem, hogy egyre gondolunk. Mikor azonban megszólalt, mégis jeges ökölcsapásként ért.

    – Akkor imádkozunk a Naphoz, hogy előbb tudjuk biztonságba helyezni, mint hogy Bloodwing emberei megtalálják.

    – Nem nézem ki belőle, hogy lenne olyan kegyelmes, hogy szimplán megölesse – mondtam ki a gondolataimat, számomra is meglepően nyersen. – Elfogatná, megzsarolná és az oldalára állítaná. Aztán bebiztosítaná, hogy majd nekünk kelljen... Hogy nekem kelljen... – Mély levegőt vettem. – Addig sakkozna, amíg testvérgyilkost nem faragna belőlem.

    Draven kifürkészhetetlen tekintettel figyelt.

    – Tudod – szólalt meg aztán –, fantasztikus főgonosz lenne belőled.

    – Ezt most meg kellene köszönnöm? – kérdeztem vissza összevont szemöldökkel.

    – Ez mind nem fog megtörténni, hallod? – lágyult el a fiú tekintete. – Nem hagyjuk, hogy megtörténjen.

    Hagytam, hogy rövid időre magához szorítson, hüvelykujjammal apró köröket rajzoltam a hátára.

    – Holnap találkozunk – léptem hátra tőle. Egy hosszúra nyúló másodpercig csak némán beittam gyönyörű vonásai látványát.

    Draven két keze között tartva az enyémet biccentett.

    – Holnap.