‒ Elmehetek ám, ha szeretnétek... kettesben lenni ‒ ajánlotta fel Alisson sokadjára is, vigyorát meg sem próbálta elrejteni.

    Számomra a harmadik emelet mindig magasnak tűnt gyerekkorom catskilli házához, sőt, az intézetbeli földszinti szobámhoz képest is, de a Third Avenue Residence tetejéről visszatérni a 124-es szobába felért egy zuhanással a föld mélyére. Dravennel először azt terveztük, hogy csak beugrunk a két könyvért, ám mikor Alissont is itt találtuk, úgy döntöttünk, maradunk és bevonjuk a kutatásba. Több szem többet lát, gondoltuk, ha pedig valóban fontosat találunk, úgyis összehívjuk az egész Lerandrie csapatot a lehető leghamarabb.

    Alisson törökülésben gubbasztott ágya közepén. Térdén könyökölt, állát a tenyerében nyugtatta, szürke és zöld szeme élénken, pajkosan csillogott. Én a lány ágya mellé húztam székemet, Draven pedig Alisson íróasztalánál foglalt helyet, háttal az ablaknak.

    ‒ Szükségtelen. ‒ Draven szemmel láthatóan feszengett húga leplezetlen célzásaitól. ‒ Koncentráljunk! Iris, hol kezdjük?

    Alisson erre csak a szemét forgatta, meg motyogott valamit az orra alatt, de szája sarkában még mindig apró mosoly bujkált.

    Kezembe kaptam a Harrytől kapott két könyvet.

    ‒ Diana a kulcs. Ebben biztos vagyok ‒ kezdtem neki. ‒ A kérdés csak az, hogy mégis hogyan kapcsolódik ő mindehhez? ‒ Rövid szünetet tartottam, magamnak is hagytam időt gondolkodni. ‒ Aztán eszembe jutott valami. Egy elkapott, jelentéktelennek hitt mondat olyan régről, hogy más emlékem nincs is azokból az időkből. A nyolc-kilencéves Diana azt mondta egyszer: „Az egész családunk, mind Fenrir gyermekei vagyunk."

    ‒ Az a Fenrir? ‒ kapta fel a fejét Alisson. ‒ Az óriásfarkas a skandináv mitológiából?

    Bólintottam.

    ‒ Persze ezt betudhatnám Diana gyermeki fantáziálásának is, hiszen gyerekként ki nem képzelte el, hogy valamilyen természetfeletti lény?

    ‒ Jogos ‒ bólogatott most Alisson halálosan komolyan. Meg mertem volna esküdni, hogy Dravent utánozza. ‒ Én azt játszottam, hogy tündérhercegnő vagyok.

    ‒ Mert anya kiskorodtól kezdve tündérmesékkel tömte a fejed, Ali ‒ szúrta közbe Draven. Kezével már majdnem megdörzsölte a szemét, de még időben észbe kapott, hogy ne kenje el a fekete festéket. Felpillantott Alissonra, és abban a pillanatban határozottan emlékeztetett egy fekete macskára, amely megvetéssel méri fel az alávaló emberi faj egyedeit. A borostyán árnyalatok mögött viszont tagadhatatlanul lángolt a testvéri szeretet. Pontosan olyanok voltak, mint Tyler és én.

    Öcsém gondolatára elmosolyodtam.

    ‒ Valamiért azonban mégsem hagy nyugodni ‒ folytattam. ‒ Emiatt pedig szinte biztos vagyok benne, hogy ennek az egésznek a skandináv mitológiához van valami köze.

    Alisson maga elé emelte a két könyvet.

    ‒ Verses Edda ‒ olvasta fel a régebbinek a borítójára nyomtatott szavakat. ‒ Edda-énekeknek is nevezik. Egy időben nagyon érdekelt a skandináv mitológia, bár ebből csak pár részletet olvastam. Könyvben pedig még soha, ez ráadásul nagyon régi példánynak tűnik ‒ magyarázta a lány elámulva. Ujja hegyével végigsimított a borító rojtos szegélyén.

    ‒ Mit tudsz Fenrirről? ‒ kérdeztem Alissontól, abban a reményben, hogy talán hosszú órák kutatómunkája nélkül is szerezhetünk bizonyosságot.

    Alisson szeme felcsillant, kényelmesebb pozícióba szenvedte magát, és átszellemülten magyarázni kezdett.

    Vagyis csak kezdett volna, de a fellelkesült szóáradatot Draven még idejében megállította, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

    ‒ Szerintem Iris úgy értette, hogy olvastál-e bármit Fenrir gyermekeiről? Olyan kultúrákról, amelyek ezt az... óriásfarkast tisztelik? ‒ A fiú úgy nézett ki, mint aki maga sem hiszi, hogy óriásfarkasokról és egyéb abszurdságokról folytat beszélgetést.

    ‒ Ó ‒ csüggedt el Alisson. ‒ Logikus. Nem, nem hallottam ilyesmiről.

    Halkan elkáromkodtam magam, Draven pedig felsóhajtott.

    ‒ Akkor nem tudom, jó vonalon indultam-e el.

    ‒ Még simán lehet ‒ bíztatott Alisson. ‒ Nem vagyok a skandináv mítoszok professzora. Totálisan elképzelhető, hogy csak én nem jöttem szembe egyszer sem Fenrir gyermekeivel. ‒ A lány szavaiba mintha a Faye-től ismeretes magabiztosságot próbálta volna belecsempészni, de arckifejezése elárulta bizonytalanságát. Zavartan tűrt a füle mögé pár elszabadult sötétszőke tincset, a sárgás lámpafény a megszokott ezüsttől arany fényt varázsolt rá.

    ‒ Ez így baromi hosszú lesz ‒ sóhajtott fel Draven, és bármennyire idegesítő is volt a vészmadárkodása, kénytelen voltam egyetérteni vele.

    ‒ Nem számít ‒ ráztam meg a fejem. ‒ Kell, hogy legyen valami kapcsolat Diana, a skandináv mitológia és a második gyilkos között. Szóval újratervezés: holnap mindannyian levizsgázunk, szerzünk még jó néhány példányt a Verses Eddából, és a főhadiszálláson fogunk átbogarászni mindent, ami Fenrirhez kapcsolódhat.

    ‒ Támogatom az ötletet ‒ bólintott Draven, majd Alisson is csatlakozott.

    Mobilomat elővéve megnyitottam a csapatunk csoportos beszélgetését, amelyet néhány nappal korábban hoztunk létre.

    ‒ Megírom a többieknek is ‒ közöltem.

    Draven büszke mosolyától kísérve gépeltem be az üzenetet.

●●●

    Másnap Greg és én érkeztünk utolsókként a főhadiszállásra. Mint szaktársaknak, mindkettőnknek kora délutánra esett az oly' rettegett első szóbeli vizsga drámaelméletből, így délután háromkor még azon a vonaton ültünk, amely Bronxba vitt minket.

    Monoton kattogással zakatoltak alattunk a vonat tengelyei, a decemberi nap már javában a horizonthoz közelített, sápadt sugarai még itt-ott utat törtek maguknak a sötét felhők között. Percről percre váltakozott, hogy apró cseppekben szemerkélt az eső, vagy éppen magányos hópihék hullottak alá lustán. A távolból beszökő narancs fény különös arany csillogást kölcsönzött a jégkristályoknak, amelyek abban a pillanatban el is olvadtak, hogy megérkeztek a vonat ablakára. A nyomasztó, nehéz gondolatok nélkül minden bizonnyal szívfacsaróan gyönyörű látvány lett volna. Ritkán esett meg manapság, hogy már december közepén havazott, ahogyan az is, hogy a levegőben szállingózó pelyhekre napfény vetüljön. Nem tudtam, hogy örüljek-e a gondolatnak, hogy hamarosan talán igazi, vastag hótakarót is láthatok majd, vagy elborzadjak a félelemtől.

    Greg vékony ujjaival percek óta egyenletes ütemet dobolt a térdén. Arca és keze barna bőrére narancs és szürke fények vetültek, sűrű, hullámos, máskor sötét tincseire arany színek költöztek. Az ütem kezdett zavarossá válni, a fiú ujjbegyei nagyobb erővel, nagyobb tempóban verdestek. Általában nem volt jellemző, hogy bármi jelét mutassa a betegségének, úgy tűnt, nagyon jól megtanulta kezelni az évek során, többnyire akár gond nélkül nézett az emberek szemébe és az adott szituációnak megfelelően viselkedett. Ha nem tudott uralkodni kezei verdesésén, valami szokatlanul felkavarhatta.

    ‒ Minden rendben van? ‒ kérdeztem tőle, ügyelve arra, hogy ne hangozzak tolakodónak.

    Greg bólintott.

    ‒ Csak még nem múlt el a vizsgadrukk.

    Összeszorult a szívem.

    ‒ Nem hazudsz valami hihetően ‒ mondtam kis idő múltán. ‒ Tudok neked segíteni?

    ‒ Szerintem igazad van. Kíváncsi vagyok, de... ‒ Greg fészkelődni kezdett, tovább dobolt az ujjaival. Sötétkék szemével az előtte lévő ülés támláját tanulmányozta. ‒ Hamarosan megtaláljuk a bizonyosságot, hogy egy időre minden a skandináv mitológiával áll kapcsolatban. De Skandinávia... nem itt van ‒ magyarázta a fiú, de hangjából nem lehetett kivenni semmit, ami arra utalt volna, mi jár a fejében.

    ‒ Nem ‒ feleltem nyugodt hangon, óvatosan nemet intettem a fejemmel. ‒ Az tényleg nem itt van.

    ‒ Én még sosem jártam az Államokon kívül ‒ mondta most Greg, és fejét felém fordította, bár a szokásostól eltérően nem nézett a szemembe. ‒ Vegast is megszenvedtem, de mégis ebben az országban van. Skandinávia pedig nagyon messze van, egy teljesen másik kontinensen. Ott minden más. Az éghajlat. Az idő. Az emberek. ‒ Újra és újra ökölbe szorította a kezét, miközben beszélt. ‒ Félek.

    Kivártam, és nagyon erősen gondolkodtam, hogy a megfelelő kérdéseket tehessem fel és a megfelelő válaszokat adhassam.

    ‒ Mitől félsz? Attól, ami ott vár ránk?

    ‒ Igen is, meg nem is ‒ válaszolt a fiú bizonytalanul. ‒ Nem félek a harctól, se a természetfelettitől. Egyszerűen minden szokatlan lesz. És ha valami szokatlan, azt nem tudom, hogyan dolgozzam fel. Olyan, mintha nem is lenne valóságos.

    ‒ Tudod, talán nagyon másképp gondolkodunk, te és én ‒ kezdtem ‒, de a szokatlantól én is félek. Minden, ami új, a kínok kínját adja nekem, mire adaptálok. ‒ Felvillant a fejemben, amint testetlen sötétséggé válok, mire görcsbe rándult a gyomrom. ‒ Mind ott leszünk egymásnak, nem számít, hol vagyunk a nagyvilágban. Próbálj ebbe kapaszkodni! Mi nem leszünk szokatlanok. Mi állandó tényezők vagyunk egymás életében.

    ‒ Nem vagyunk állandók. Halandók vagyunk ‒ helyesbített Greg tárgyilagosan, hangja továbbra is rezzenéstelen maradt, csak kezei voltak folyamatos mozgásban. ‒ Könnyebben kiolthatják az életünket, mint egy gyufalángot. Mi lesz, ha valaki nem jön haza? Nem akarom, hogy meghaljatok.

    Úgy éreztem, mintha egy nehéz tárggyal vágtak volna mellkason.

    ‒ Azt nem fogjuk hagyni ‒ vágtam rá határozottan. ‒ Senkit sem hagyunk hátra.

    Greg elgondolkodott egy pillanatra.

    ‒ Jó. ‒ Majd csendben ült tovább.

    Szomorúan néztem a fiú továbbra is idegesen verdeső ujjaira.

    ‒ Mit tehetnék, hogy jobb legyen? ‒ kérdeztem.

    ‒ Nyomás ‒ mondta. ‒ Az segít. Néha egy nehéz könyvet rakok a mellkasomra.

    Óvatosan, de határozottan nyúltam Greg keze felé. Megtorpantam egy pillanatra, mire a fiú engedélyt adva bólintott. Kezem a kezére helyeztem, majd mozdulataimba némi erőt víve szabályos köröket kezdtem masszírozni.

    A vonat pedig tovább zakatolt Bronx felé, miközben Greg ujjai végre mozdulatlanul hevertek az ölében.

●●●

    Még épp csak befordultunk a Quincy sugárútra, amikor meghallottuk a zene dübörgését.

    Az ajtóban Faye és Kelly vártak minket. Mindketten valamilyen alkoholos italt tartottak a kezükben, bár nagyon úgy tűnt, hogy Kelly csak bámult rá, és nem tervezett belekortyolni a közeljövőben. Faye ezzel ellentétben nagyot húzott a vodkából, majd olyan szélesen vigyorgott, mint akit nem is tegnap engedtek ki a kórházból.

    ‒ Faye ötlete volt ‒ szólt gyorsan Kelly, mielőtt még Greg vagy én bármit is mondhattunk volna.

    ‒ A látszat kedvéért ‒ magyarázta Faye, miközben beljebb invitált minket nagyszülei egykori téglaházába. A hangszóróra Jay kapcsolta rá a telefonját, és éppen valami elektronikus zene basszusa rezegtette a falakat. ‒ Ha a szomszédság azt hiszi, hogy egyetemi bulit szerveztünk, kisebb eséllyel fognak gyanakodni ránk.

    ‒ Én teszem a látszat kedvéért. ‒ Kelly bosszúsan mutatott saját magára. Láthatóan nem díjazta Faye ötletét. ‒ Te agresszíven alkoholizálsz. Jobban is vigyázhatnál magadra.

    ‒ Nem is igaz ‒ felelte Faye sértettséget tettetve. ‒ Mindenkire vigyázok. Ezért van szükség ilyen erős álcára. Te is igazán megerőltethetnéd magad egy picikét.

    Kelly megrázta a fejét, szoros lófarokba kötött haja jobbra-balra repkedett.

    ‒ Ezt meg add ide! ‒ Ezzel kikapta Faye kezéből a vodkásüveget, és viszolyogva beleivott, mire kerek arca grimaszba torzul.

    Faye csak jót mosolygott rajta.

    Kellyvel mintha egyszerre vettük volna észre Greg tágra nyílt, rémült tekintetét. A lány elviharzott a konyhába, majd alig fél perccel később egy vezeték nélküli fejhallgatóval a kezében tért vissza.

    ‒ Tessék ‒ nyújtotta a fiúnak a készüléket. ‒ Kipróbáltam, elég jól hangszigetel. Gondoltam, szükséged lehet rá. ‒ Kelly szúrós pillantást vetett Faye-re, mire már a másik lány tekintete is megenyhült, és szégyenkezve fordult arrébb. Nyilvánvalóan megfeledkezett Gregről.

    Greg nem szólt egy szót sem, csak átvette a fejhallgatót, és hálás tekintettel pillantott Kellyre. Amint a fülére illesztette, megkönnyebbülés hulláma futott át az arcán.

    Draven és Jay a nappali túlsó felében beszélgettek, mindeddig onnan figyelték az eseményeket. Elégedetten állapítottam meg, hogy a nyugodt, többnyire csendes Jay valóban azon kevesek közé tartozik, akiknek nincs különösebb baja Dravennel. Szinte barátoknak tűntek. Draven most fél kézzel intett nekem, közben megeresztett felém egy halvány mosolyt, mire melegség áradt szét a mellkasomban. Jó érzés volt, határozottan jó érzés. Mindketten odasétáltak hozzánk, Faye közben már majdnem eltűnt a lépcső irányában.

    ‒ Gyertek! ‒ szólt Draven, bár a szavaiból mintha hiányzott volna a megszokott parancsolgató hangnem. Egészen... barátságosnak tűnt. ‒ A többiek odalent várnak.