– Ne! – Lacey rémülten kiáltott fel. – Várjon, ne bántsa!

    A takarítónő mogorva képpel, pislogás nélkül meredt a lányra. Gyilkos fegyverét – amely egy ízléstelenül színes partvis volt – lassan leeresztette, majd vállat vont. – Nekem mindegy – morogta.

    Lacey tüdejéből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Magassarkú platformbakancsával feltoppant a legközelebbi fotel ülőlapjára, a fekete bőrborításon talpa által hátrahagyott saras foltok frusztrált szemforgatást eredményeztek a takarítónő részéről. Lacey egészen addig nyújtózkodott, amíg el nem ért ujja hegyével a sarokban kuporgó, fekete kis foltig. Az árnyacska rövid megfontolás után mind a nyolc apró lábával átkapaszkodott Lacey hófehér bőrére.

    Nevetésemet visszafojtva Jay felé fordultam. – Mindig ezt csinálja? – érdeklődtem.

    Jay sárgászöld szemei csillogtak, miközben Lacey mozdulatait követte a tekintetével. – Minden egyes alkalommal – nevetett halkan.

    – Itt meg mi a jó élet történik? – Harry a próbatermek felől érkezett, és a szürreális jelenetet látva – Jay és én karba tett kézzel állunk, a takarítónő talán oroszul káromkodik, és a partvisával hadonászik, Lacey pedig fent van a fotel tetején – rögtön nevetésben tört ki.

    – Főhősnőnk éppen megakadályozza egy pók likvidálását – tájékoztattam a fiút, majd tekintetemet Lacey-ről elszakítva Harryre pillantottam. – Megment egy ártatlan életet.

    Az ötödik emeleti váróban voltunk, amely jóval vidámabb atmoszférával rendelkezett, mint a negyediken lévő verem. Itt, a keleti szárnyban főleg a színművészetisek próbatermei és tánctermei sorakoztak. Az ablakok a legtöbb helyen padlótól plafonig nyújtóztak, így a legkisebb zegzug is fényárban úszott. A földet világos parkettával borították, csak a fehér falak, illetve a fekete és vörös bútorok egyeztek meg a többi emelet színeivel – feltéve, ha nem számítjuk azt a sötétkék szekrényt, amelyről halvány gőzünk sem volt, hogyan és miért került oda. Lacey, Jay és én arra vártunk, hogy Harry próbája véget érjen, mikor a takarítónő támadásba lendült.

    Lacey mindeközben már lekászálódott a fotel tetejéről, és a kezén mászkáló póknak gügyögött. A lány arcán olyan mosoly terült szét, mint egy nagymamának, mikor először pillantja meg az unokáját. Az egyik ablakhoz lépkedett, és miután sikerült megtalálnia a helyes irányt, amerre a fogantyút el kellett fordítani, az apró nyolclábút finoman a párkányra helyezte.

    – Legyen szép életed, picur – suttogta neki Lacey.

    A lány épp csak becsukta az ablakot, majd felsikkantott, mikor a kis pókot a következő pillanatban egy kegyetlen vörösbegy kettőt villanva már fel is csippentette az ablakpárkányról.

    – Heh – kuncogott a takarítónő kárörvendően, aztán partvisát és takarítókocsiját maga után vonszolva eltűnt a folyosón.

    Jay holdkóros kifejezést öltött az arcára, majd barátnőjéhez fordulva monoton hangon szólalt meg. – Nem menekülhetsz a végzeted elől.

    Lacey lebiggyesztette az ajkát. – Pedig olyan aranyos volt – mondta, aztán egy csettintésnyi pillanattal később szélesen elmosolyodva nézett Harryre. – Iris mondta, hogy Faye-hez készültök. Veletek mehetünk?

    Harry azonnal bólintott, de csak kis idő múltán válaszolt. Látszott, hogy gondolatai egészen máshol járnak. – Persze, biztos örülni fog nektek.

    Miközben arra vártunk, hogy jöjjön egy olyan lift, amelybe beférünk ‒ köszönjük ebédszünet, hogy hat rendelkezésre álló lift esetén is ki tudsz alakítani egy forgalmi torlódást ‒, Draven a nyugati szárnyból felbukkanva érkezett közénk.

    ‒ Szia! ‒ köszöntöttem, arcomon mosoly terült szét.

    Draven egy biccentéssel és halk hellóval üdvözölt minket, közben karját lazán a derekam köré fonta. ‒ Minden rendben van? ‒ kérdezte. ‒ Tegnap úgy elrohantál...

    ‒ Ne haragudj ‒ sóhajtottam. ‒ Nem így terveztem.

    ‒ Azt mondtad, eszedbe jutott valami ‒ hajolt közelebb a fülemhez, és hangját lehalkítva folytatta. ‒ Találtál valamit?

    ‒ Igen ‒ feleltem. Gondolataimat próbáltam a válaszra összpontosítani, ám az, hogy a nyakamon éreztem Draven leheletét, jelentősen megnehezítette a dolgomat. ‒ Azt hiszem, a következő lépésnek valamiféle köze van a skandináv mitológiához.

    Draven felszisszent. ‒ Nem hangzik túl jól.

    ‒ Miért?

    ‒ Gondolj csak bele! ‒ vette suttogóra a fiú. ‒ Ha Nap és Hold, ha mi valóságosak vagyunk, ki tudja, mi minden van még odakint, amiről csak mesékben hallottunk? Mi van, ha minden legenda igaz?

    ‒ Klisé, klisé, klisé... ‒ forgattam a szemem. ‒ Van fogalmad róla, hány könyvben és filmben hangzott már el ez a mondat?

    ‒ Ó, persze ‒ nevetett Draven halkan. ‒ De ebből csak az következik, hogy ez egy jó mondat.

    ‒ És nem mellesleg megint pesszimista vagy ‒ közöltem. ‒ Egyébként pedig Harry elhozta nekem ma reggel a Verses Eddát és egy Skandináv mitológia lexikont. Tegnap is a könyvtárba rohantam, de aztán jött, hogy Faye-t bevitték a sürgősségire, és...

    ‒ Várj, mi? ‒ Draven meglepetésében visszaváltott normál hangerőre, mire Harry, Lacey és Jay is ránk kapták a tekintetüket. ‒ Mi történt?

    ‒ Ó, azt hittem már tudod ‒ feleltem némiképp csalódottan. ‒ Szívrohama volt, de már jól van. Harryékkel épp hozzá indultunk a kórházba. Nem jössz velünk meglátogatni?

    ‒ Elmész? ‒ Draven hangjában saját csalódottságom tükröződött vissza. Távolabb húzódott tőlem, ki a laza ölelésből, majd szembefordult velem.

    ‒ Igen. Miért, valami baj van? ‒ kérdeztem. Enyhe szorítást éreztem a mellkasomban. Valóban aggódtam. Végül mosolyt erőltettem az arcomra, mielőtt bátorítóan folytattam volna. ‒ Mondom, gyere velünk, ha van kedved! Biztosan nem bánják ‒ tettem hozzá, és jól tudtam, hogy a többiek is tisztán hallották.

    Harry vékony vonallá préselte a száját, és bár a tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni, helyeslően biccentett.

    Eközben a liftajtó melletti tenyérnyi kijelzőn a vörös szám háromról négyre váltott.

    ‒ Nem tudok. Még van egy órám. Gyakorlati. Nem hagyhatom ki ‒ ingatta a fejét Draven. ‒ Viszont abban reménykedtem, hogy megvársz. Csinálhatnánk valamit közösen, aztán hátha jutnánk valamire az ötleteddel a skandináv mitológiát illetően...

    ‒ Én...

    ‒ Tudom. De elkezdődött a vizsgaidőszak, aztán jönnek az ünnepek és a szünet... Ha a következő nagy dobást nem a szünetben tesszük meg, akkor mikor? Te is tudod, mennyire fogy az időnk.

    ‒ Igen, tudom, de...

    ‒ Kérlek, hallgass végig! ‒ könyörgött Draven. ‒ Minden egyes nappal, amelyet elvesztegetünk, talán újabb és újabb ártatlan áldozatok halnak meg ennek a szörnyetegnek a keze által. Ki tudja, mikor lesz Booldwingnek elege ebből a játszadozásból? Ne felejtsd el, hogy ők vadásznak ránk! ‒ Draven hangja remegett a visszafojtott dühtől és elkeseredettségtől. ‒ Gondolj Adamre! ‒ folytatta ismét halkabban. ‒ Megrémít a gondolat, hogy veled is ezt teheti. Nem akarom ugyanazt átélni, amin te keresztülmentél.

    A lift rövid sípszóval jelezte érkeztét, s mikor elgördültek az ajtajai, az üresen várta a következő utasokat. Lacey és Jay már be is szálltak, Harry pedig ujját a gombon tartva kérdő tekintettel fürkészett Dravent és engem.

    ‒ Te magad mondtad, hogy Faye már jól van. Muszáj a célra összpontosítanunk, különösen neked, Solis. Elfelejted, hogy a vezérünk vagy. ‒ Draven szavai indulat nélkül hagyták el a száját, még a kezem után is nyúlt, hogy hüvelykujjával finoman végigsimítson a kézfejemen.

    Engem persze döntőrészben nem Faye állapota izgatott. Hiszen már megállapítottak tegnap, hogy rendbe jön, nem igaz? Ott kellett lennem, mikor Harry ismét találkozik az apjával. Szüksége lesz valakire, aki támogatja, bárhogy is sül el a dolog. Hiába volt ott Lacey és Jay, én voltam az, aki látta, mi történt hat évvel ezelőtt. Ha maradok, elveszíti a belém vetett hitét és bizalmát, és még csak fel sem róhatom neki, ha egyszer az én bűnöm a nagyobb ügy érdekében eldobni egy barátságot. Ugyanakkor valahol mélyen azt is tudtam, hogy Dravennek igaza van. Tennünk kell valamit, méghozzá sürgősen. Folyamatosan ott motoszkált a fejemben, amiről már korábban is megbizonyosodtam: a sors keze kíméletlenül formálja a jövőt, és ha akarja, eldobja, mint egy agyagfigurát, melyen hibát vétett. Idővel aztán végleg elemészti a föld, hogy még csak egy emlékfoszlány sem marad róla.

    Mély levegőt vettem, és bár tudtam, talán nincs is választásom, én mégis döntöttem. ‒ Sajnálom ‒ mondtam. Hátráltam egy lépést, kezemet kihúztam Dravenéből. Elszorult torokkal a Földanya hűtlen katonájaként léptem be a liftbe három társam közé. ‒ Ígérem, hogy jóváteszem!

    A liftajtók összezárulása előtti pillanatban Draven még ugyanott állt mozdulatlanul, ahol hagytam. Csalódott borostyánszín tekintete mögött a félelem és düh a narancs egy korábban sosem látott árnyalatában szikrázott fel.

●●●

    Kicsivel a látogatási idő kezdete előtt érkeztünk a kórházba.

    Az oda vezető út nem éppen csendben telt el, Lacey és Jay ugyanis szinte folyamatosan szóval tartottak minket Harryvel valamilyen aprósággal, talán azzal a céllal, hogy mindkettőnk figyelmét eltereljék egy kicsit a jelenlegi helyzetről. Hirtelen az a gondolat fordult meg a fejemben, hogy ha a sors is úgy akarja, kettejükből egyszer fantasztikus szülők lesznek. Harry bizonyára nekik is mesélt már a tegnapi napról, Lacey és Jay minden valószínűséggel tudta, mekkora stressz alatt van a fiú az apjával való újbóli találkozás miatt. Én pedig, ha nem terelik el a figyelmem, folyton Draven csalódott pillantását játszanám magamban újra és újra. Nehéz döntés volt, de tudtam, hogy helyesen döntöttem. Harry ennek ellenére minden második percben aggodalmas pillantásokat küldött felém.

    A tél eleji hűvös időnek köszönhetően jobbnak láttuk a kórház halljában várakozni, amíg be nem engednek bennünket a belgyógyászati osztályra, ahová még tegnap helyezték át Faye-t. Lacey és Jay itt végül elszakadt Harrytől és tőlem, és egymással karöltve barangoltak körbe a hall ablakai mentén.

    ‒ Izgulsz? ‒ kérdeztem a mellettem álló fiútól. Megnyugtatónak szánt mosolyt erőltettem az arcomra.

    Harry hangtalanul elnevette magát. ‒ Utoljára akkor izgultam ennyire, mikor az Academyre felvételiztem ‒ vallotta be őszintén. Még néhány percig ő is Manhattan lassan narancssárgába váltó égboltját nézte az ablakon keresztül. Aztán a mosoly lassan eltűnt az arcáról, majd felém fordult. ‒ Nem Faye miatt jöttél el, igaz?

    Aprót fújtatva ingattam a fejem, és muszáj volt elszakítanom a tekintetem a fiúról. ‒ Átlátsz rajtam.

    ‒ Ahogy te is rajtam ‒ felelte Harry. ‒ Ettől is vagyunk olyan jó bűntársak, nem igaz? ‒ próbált meg felvidítani. Ismét felsóhajtott, vállával az ablaknak támaszkodott. Rövid, hidrogénszőke haját a lemenő nap sugarai majdnem olyan vörösre festették, mint amilyen az enyém. ‒ Dravennek igaza van ‒ mondta aztán. ‒ Neked, vezérként nem itt lenne a helyed. Ez az egész nem ér annyit, mint hogy hazamenj és Dravennel kitaláljátok, mi a következő lépés.

    ‒ Vezérként talán tényleg nem ‒ bólintottam. ‒ Emberként és barátként viszont igen. Ha valakinek, hát neked biztosan tudnod kell, hogy nem vagyok kőből.

    ‒ Tudom ‒ felelte Harry, közben halványan elmosolyodott. ‒ Tudod... ‒ kezdte hirtelen, aztán megtorpant, majd hitetlenkedve folytatta ‒, azt hiszem, Draven tényleg szeret téged. Három hónapja ismeritek egymást, de te vagy az első, akire pozitív hatással van. Észrevetted, hogy magabiztosabbá tesz, hogy segít fejlődnöd? És őszintén szólva, ő is elviselhetőbb, mikor vele vagy. Ezt persze neki nem kell tudnia ‒ tette hozzá gyorsan Harry, nekem pedig eszembe jutott, Draven is valami ilyesmit mondott, mikor Harry háta mögött bevallotta, egyébként ő sem unszimpatizál vele annyira.

    Elmosolyodtam Harry szavai hallatán. ‒ Nem is tudom... Még annyira új ez az egész. ‒ Törzsem köré fontam a karjaimat. ‒ És hol van az, hogy vigyázzak vele?

    ‒ Az a figyelmeztetés még mindig érvényben van ‒ közölte Harry feltartott mutatóujjal, de ő is elnevette magát. ‒ Talán önző vagyok, de örülök, hogy eljöttél. Köszönöm, apróság! ‒ zárta le rekedten. Lazán átkarolta a vállam, amíg a falon függő óra kereken négy órát nem ütött.