Már a kórház kijárata felé tartottunk, mikor Harry és én néhány lépéssel lemaradtunk a többiektől. Nem tudtam kiverni a fejemből Harry csalódott tekintetét, ráadásul a fiú szokatlanul csendben sétált mellettem.

    – Sajnálom – mondtam, csak hogy megtörjem a csendet, és a torkomat szorító érzést is csökkenteni próbáltam. – Nem ezt érdemled.

    Harry kimerült tekintettel nézett rám. – Mindegy. Ez az egész már mindegy. Nem kellene foglalkoznom vele. Gyerekkoromban hagyott ott minket, nem tudom, miért számítanék arra, hogy egy kicsit is változott azóta.

    – Ironikus, mennyire hasonlítotok külsőre, belsőre pedig... – Nem tudtam volna megfogalmazni, ezért inkább nem fejeztem be a mondatot.

    – Hogy én talán egy fokkal jobb vagyok nála, ő meg egy undorító féreg? Ugyan már! – Harry keserűen nevetett fel. – Te is ugyanúgy néztél rá, mint bárki más. Minden nőre ilyen hatással van.

    – Van egyfajta karizmája és jól néz ki – vettem át a szót határozottan. – De attól még tudom, hogy egy undorító féreg. Mellesleg nem kellett volna kiküldenie minket?

    Harry halvány mosolyra húzta a száját, és elégedetten biccentett. – Lehet, hogy borzasztóan karizmatikus, és úgy csinál, mintha mindent katonás rendben tartana, de amennyire én tudom, a szabályok többségét megveti – magyarázott tovább az apjáról. – A legrosszabb az egészben pedig az, hogy egy szóval sem érdeklődött arról, mi történt velem az elmúlt hat évben, csak saját magáról beszélt, mint mindig, és én mégis alig várom, hogy holnap újra találkozzak vele. Ez nevetséges.

    – Tudom, hogy egyfelől mennyire hiányzik neked – feleltem óvatosan. – Egyáltalán nem szégyen, hogy annak ellenére is szereted az apádat, hogy ő nem törődött veletek.

    Harry a szürke márványlapokkal borított földre szegezte a tekintetét. – Kösz. – Finoman vállon veregetett, majd megköszörülte a torkát. – Most az hiszem, jót tenne egy kis egyedüllét. Később találkozunk – intett, és már ki is viharzott a főbejáraton, hamarosan pedig eltűnt New York City forgalmas utcáin.

    Mike, Martin és Loren csodálkozva pillantottak Harry után, csak Mike arcán látszott valami olyasféle fájdalmas kifejezés, mint az enyém volt. Mike és Martin visszaindultak a Third Avenue Residence-re, és én is így tettem volna, ha nem tart vissza valaki.

    Loren a csuklómnál fogva húzott vissza. Megrettenve pislogott körbe, majd miután nyugtázta, hogy Mike és Martin eltűntek a metróhoz vezető lejárón, visszafordította rám barna őzikeszemeit.

    – És... most mi történik? – néztem a lányra felvont szemöldökkel.

    – Beszélnem kell veled. Tanácsra van szükségem – bökte ki Loren, de még mintha saját maga is meglepődött volna az általa kiejtett szavakon. – Kérlek – tette hozzá kelletlenül.

    Körülnéztem Lower Manhattan betondzsungelén, mintha különös érdeklődéssel tanulmányoznám a galambürülékkel borított padkát. – Rendben – nyögtem ki végül, miközben visszafordultam Loren felé. Hát, akkor játsszunk ingyen terapeutát, gondoltam.

    Loren köszönetképpen bólintott egyet. – Keressünk egy csendesebb helyet!

●●●

    Öt perccel később Lorennel a Városháza Park egyik padján kuporogtunk, az egyre hűvösebbre forduló december eleji időben mindketten szorosan összehúztuk magunkon kabátunkat. Már elmúlt este hat óra, az ég koromsötét volt, a csillagképeket felhők takarták el a szemünk elől. A parkot körülvevő háztömbök és felhőkarcolók ablakaiból sárgás lámpafény szűrődött ki, még magában a Városházában is lehetett látni kevés mozgolódást. A macskaköves járdákon még bőven lézengtek járókelők, és bár nem voltunk olyan messze az autóúttól, mégis nyugodtabb környezet volt, mint az utca. A füves részeket ázott avar borította, a fák ágai már szinte teljesen lecsupaszodtak, csak egy-egy bronzszínre emlékeztető levél rezgett pár gallyon. A kis tér közepén lévő betonszökőkút a fagyponthoz közelítő éjjeli hőmérsékletek miatt nem spriccelt vizet, de még így is szép látványt nyújtott.

    Loren úgy foglalt helyet, hogy közben fintorogva ügyelt a pad fadeszkájából kiálló szálkák vérszomjas hadára.

    – Nos? – kérdeztem, miközben tanácstalanul széttártam a karomat. – Miről lenne szó?

    – Tudom, hogy utálsz – kezdte Loren. – Hidd el, én sem bírlak különösebben.

    – Akkor miért tőlem kérsz segítséget? – vontam fel a szemöldökömet zavarodottan.

    – Mert olyan... bölcs öregasszony kisugárzásod van – gondolkodott. – Magányos öregasszony a húsz macskájával, akitől félnek a gyerekek.

    – Kösz, ez rendes – jegyeztem meg. – Mellesleg nem utállak. Csak erős unszimpátiát érzek irántad, amiatt, ami Greggel történt.

    – Hidd el, azért én sem értettem egyet a bácsikámék döntésével. De mit tehettem volna? – Loren hangja megremegett, arca elkomorodott. – Igen, Greg autista, de annyira enyhén, hogy legtöbbször meg sem tudnád mondani. Mathias bácsi és Helena néni ezt ürügyként használták fel, de igazából azért mondtak le Gregről, amit már máskor is mondtam. Fura srác és fura dolgok történtek körülötte, mintha a gondolatával irányította volna a tárgyakat – hadarta Loren, majd visszafogottabban folytatta: – Ha rajtam múlt volna, megakadályozom, de a családommal nem mertem volna szembefordulni. Ha tehetném, azonnal visszafogadnám, de jobb sora van Brownéknál, mint amilyen nálunk valaha lett volna.

    – És ezt miért nem mondod el Gregnek is? – tudakoltam. – Joga lenne tudni, hogy az unokatestvére nem utálja.

    Loren csendbe burkolózott, bánatosan követte tekintetével egy szellő által ide-oda lebegtetett falevél útját. Egy perc elteltével Loren megrázta a fejét. – Nem erről akartam beszélni.

    Biccentettem, jelezvén, hogy folytassa. Ám amikor a lány csak üres tekintettel bámult tovább maga elé, úgy döntöttem, kérdezek. – Faye-ről van szó?

    – Igen – bólintott Loren. Óvatosan rámpillantott. – Nekem van tapasztalatom, és tudom, mit akarok.

    Halványan elmosolyodtam, valahogy ezen nem lepődtem meg. – Akkor mi a probléma?

    Loren reszketősen felsóhajtott. – Félek – mondta ki. – Félek a szüleimtől.

    – Sajnálom – feleltem, mielőtt ténylegesen összeszedtem volna a gondolataimat. – Gondolod, hogy nem fogadnának el téged úgy, ahogy vagy?

    – Ugyan... – Loren arca grimaszba torzult. – Az egész családom vallásos. Megvetik a melegeket. Azt mondanák, hogy örökre a pokolban égek és rohadok majd. – Loren megborzongott. Fogai között szűrte a szavakat, mintha égetnék a torkát, a mondat végére pedig már hátborzongató sziszegéssé vált a hangja. – Aztán kidobnának, mint Greget a bácsikámék.

    Néhány percig csend ereszkedett ránk, csak néhány kései járókelő lépteinek zaja és az útról a parkba szűrődő motorzúgás szolgált alapzajul. Fagyos csend volt. Olyan csend, amelybe nem mélyül szívesen az ember, mert úgy érzi tőle, jéghideg víz alá merül, és csak süllyed és süllyed tovább. Összeszorítottam a szemem, mire a szemhéjamon, mint egy mozivásznon plafont nyaldosó lángok jelentek meg.

    Loren hangja rántott vissza a valóságba.

    – Nem hibáztatlak, ha nem akarsz segíteni.

    Visszatartott levegőt fújtam ki, a leheletem párája füstként gomolygott az ég sötétje felé. – Nem tudom, hogyan tudnék segíteni – feleltem.

    – Mit tennél a helyemben? – kérdezte Loren, karjait szorosan a törzse köré fonta.

    – Fogalmam sincs – vallottam be. – Kockára tenni a szüleiddel való kapcsolatodat nem apró dolog, tudom – kezdtem, jól megfontolva minden szót, mielőtt kiejtettem volna őket. – De nem élhetsz örökké félelemben. Akkor nem is élsz igazán.

    Loren az ég sötétjére emelte tekintetét, majd felsóhajtott. – Nem – felelte, hangja nem volt több egy suttogásnál. – Tényleg nem. – Majd felállt a padról, és ellépkedett a Városháza Park kapujának irányába.

●●●

    – Á, épp csak öt emeletet kutattam át érted.

    A New York Film Academy negyedik emeleti hallgatói váróterme bár nem kifejezetten a forgatókönyvíró szakosok számára volt kitalálva, elmaradt óráimnak köszönhetően az elmúlt másfél órát itt töltöttem el. A negyedik emelet nyugati szárnya az adminisztrációs irodáknak adott helyet, de itt helyeztek el néhány kisebb termet a fényképészetisek számára is. A keleti szárnyban pár számítógépekkel felszerelt terem és stúdió sorakozott, szintén kinematográfus- és fotográfuspalántáknak.

    Maga a hallgatói váróterem kisebb szállodai társalgóra emlékeztetett fekete bőrfoteleivel és fém kávézóasztalaival. Mint az épületben a földszint kivételével mindenhol, itt is a fekete, fehér és vörös színek domináltak. A falakat hófehérre meszelték, a járólapok úgy borították a földet, hogy a fehér és a fekete négyzetek sakktábla mintáját adják. A velem szembeni falon hat lapostévé képernyőjén az intézmény reklámjait adták sorra egymás után, temérdek információval szolgálva az összes képzésükről, amelyet nekünk, hallgatóknak adnak évről évre. Balra hat fekete liftajtó sorakozott, mindegyiket, akár az egyetem szinte összes falát és ajtaját, idézetek díszítették, az információs pult pedig szokásos cseresznyepirosában virított.

    Tekintve, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy elmaradtak óráim, gyakran megfordultam ebben, és ehhez hasonló várókban más emeleteken is, a liftajtókon szereplő idézeteket pedig már nemcsak fejből tudtam, de azt is, hogy melyik hányadikra van felfestve. Például itt, a negyedik emeleten balról a másodikon Jean-Luc Godard gondolata állt: „Egy történetnek kell, hogy legyen eleje, közepe és vége... de nem feltétlenül ebben a sorrendben."

    Jegyzeteim és tollaim maradékát éppen nemes egyszerűséggel belesöpörtem a táskámba, miközben balról a harmadik liftajtón a nekem kiabáló Harry lépett ki.

    – De tényleg, semmi probléma. Nem gondoltam azt, hogy elraboltak az ufók, dehogy. – A mögötte összezáródó ajtószárnyak Laurence Olivier idézetét viselték magukon: „A színésznek képesnek kell lennie univerzumot teremteni a tenyerében."

    – Öt? – vontam össze a szemöldökömet. – A földszintet nem számítva? – kérdeztem, mire Harry bólintott, én pedig tovább logikáztam. – Akkor első, második, harmadik, itt még nem jártál, szóval...

    – Annyira erős megérzésem volt, hogy nem a negyediken leszel, hogy azt kihagytam – adott magyarázatot Harry, közben szemüvegét szórakozottan a helyére igazította.

    Elnevettem magam. – Kérlek, figyelmeztess, hogy sose bízzam magam a megérzéseidre! – Egy gyors pillantással megállapítottam, hogy Harry közel sem tűnt olyan nyúzottnak és elkeseredettnek, mint előző nap délután. – Jobban érzed magad? – kérdeztem.

    – Sokkal – bólintott Harry őszinte mosollyal az arcán. – Ma tényleg újra találkozni fogok apával. Nem ígérte volna meg, hogy beszélünk, ha nem reménykedne ő is, hogy lehet még ezen az elvesztegetett hat éven javítani – gondolkodott hangosan a fiú. Valóban boldognak és izgatottnak tűnt, ezáltal pedig jóval fiatalabbnak a koránál. – De nem ezért kerestelek. Hoztam neked valamit. – Harry rövid ideig kutatott málhazsákjában, majd két könyvet húzott elő belőle. – Tessék – mondta, miközben átnyújtotta nekem őket. – Gondoltam, kárpótollak.

    Az egyik könyv, melyet a kezemben tartottam, nem tűnt túl réginek, de vaskos és nehéz volt. Borítójára rúnaírásra emlékeztető betűtípussal, aranyszínnel nyomtatták a Skandináv mitológia feliratot. A másik ezzel ellentétben kisebb volt valamivel, lapjai sárgájából ítélve pedig jóval régebbi is. Csak a belőlük áradó tapinthatatlan energia volt közös a kettőben.

    – Verses Edda – olvastam fel a címét, közben kérdőn pillantottam fel Harryre.

    – A skandináv mitológia legfontosabb forrása. A tizenharmadik században jegyezték le – magyarázta Harry. – A másik inkább skandináv mitológia-Wikipédia. Az persze sokkal modernebb, de gondoltam, ez is jól jöhet.

    Tekintetem csak egészen véletlenül tévedt a falra függesztett analóg órára. – Uramisten – kerekedett ki a szemem. – Kereken egy perc múlva kezdődik az órám. – Szemem oda-vissza ugrált az óramutatók, a két könyv és Harry között.

    Harry elvigyorodott. – Fuss, Forrest, fuss!

    – Köszönöm. – Gyors ölelésbe vontam a fiút, majd miután óvatosan a táskámba illesztettem a könyveket, a liftek felé iszkoltam, és eszeveszetten kezdtem nyomkodni a hívógombot. – Jövök neked eggyel! – kiáltottam még vissza Harrynek.

    A nap hátralévő részében pedig a Skandináv mitológia és a Verses Edda táskám mélyén sugározták tovább különös erejüket.