– Oké. Felszereltem oda egy vastagabb fatáblát céltábla gyanánt, és elvileg, ha ideállsz kábé két méterre tőle, semmiben és senkiben nem fogunk maradandó károsodást okozni – magyarázott Faye, és a vállamnál fogva határozottan beállított a céltáblával szemben az általa megfelelőnek ítélt távolságra.

    Bizonytalanul méregettem a céltáblát. – A két méter nincs túl közel?

    Faye megrázta a fejét. – Nincs. Később három-négy méterről is próbálhatod, de sokkal nehezebb, ugyanis a késdobálás gyönyörűséges művészete nagyban alapszik azon, hogy ki tudd számolni a röppályáját, mert csak akkor fog megállni, ha közel tökéletesen a hegyével előre érkezik a táblába. Ezt pedig ugyebár nagyobb távolságról bonyolultabb kontrollálni, de persze nem lehetetlen. Na, nem vettem még el tőle a kedved? – hagyta abba egy pillanatra Faye a tudományos magyarázást, hogy egy félmosolyt megeresztve felém felmérje a lelkesedésem mértékét.

    – A kedvemet azt nem – biccentettem –, bár bevallom, kételkedek a képességeimet illetően.

    Faye a szemeit forgatta. – Ugyan már, te vagy Solis, a Nap gyermeke, satöbbi, satöbbi... Megvan benned a potenciál. Megmutatom a lényeget, de ne számíts rá, hogy jól fog menni. – Összedörzsölte két tenyerét, majd hevesen gesztikulálva ismét magyarázni kezdett. – Két alapvető dobástechnika van, amit meg tudok mutatni neked: ezek a félfordulatos és a teljes fordulatos dobás. Először a félfordulatossal kezdünk. – Kezébe kapott néhányat a dobókések közül, és jobb kezével a hegyes végét fogta az ujjai közé. – Ebben az esetben a kést a hegyénél fogjuk, dobáskor a markolat néz előre. A kés és a kar hosszától függően egy-másfél-két méterre állunk, de néhány dobás után láthatóvá válik, hogy megfelel-e a távolság, és ha nem, korrigáljuk. Jobbkezes vagyok, jobb kézzel fogok dobni, szóval a stabilitás miatt bal lábbal lépek egy kicsit előre, és... – Faye az instrukciók sorolásával egy időben maga is végrehajtotta azokat, majd dobott. A kés, amely korábban az ő kezében volt a céltábla bal felső sarkába állt bele. – Enyhén felfelé áll a markolat, látod? Ez az azt jelenti, hogy túl messze voltam. Ha lefelé állna, túl közel lennék. Az a tökéletes, ha pontosan merőleges a táblára. – Faye egy lépést közelített a céltábla felé, majd az előző mozdulatsort megismételve a következő kést is elhajította, amely immár közel merőlegesen állt a táblába valamivel az első kés alatt. – Próbáld meg! Figyelj, hogy határozottan fogd meg, különben nem lesz jó – fordult felém, miközben a kezembe nyomott néhányat a dobókésekből.

    Másfél-két méter. Bal láb minimálisan előre. Hegy a kézben, markolat előre – mondtam magamban, mint egy mantrát, közben pedig beálltam a megfelelőnek ítélt távolságra, jobb karomat a késsel a kezemben a fejem mellé emeltem, majd dobtam. A kés közel a falapra párhuzamosan csapódott be, majd csörömpölés közepette a földre hullott, én pedig vékony vonallá préseltem a számat.

    – Nekem ez nem fog menni – jelentettem ki.

    Faye a szemét forgatta. – Nem mondod? Életed első dobása nem sikerült tökéletesen? Gyerünk! Próbáld újra! – Ezzel a lány újabb dobókést nyomott a kezembe.

    Ezúttal igyekeztem jobban bemérni a megfelelő távolságot, úgy, mint ahogyan Faye-től is láttam, majd megismételtem az előző mozdulatsort. A kés, bár még mindig nem merőlegesen, és a céltábla közepétől is messze, de legalább ezúttal már remegve állt bele a falapba.

    Néhány újabb és újabb próbálkozás után, amelyek még mindig messze voltak a tökéletestől, Faye úgy döntött, hogy megmutatja a teljes fordulatos dobást is. Ez, mint kiderült, alapjában véve nem sokban különbözött a félfordulatostól, mindössze annyi volt a különbség, hogy ebben az esetben a markolatot kellett fognom, és a céltáblától körülbelül három méterre helyezkedtem el. Maga a mozdulatsor és az elméleti része valóban nem volt bonyolult, de ráérezni már annál inkább.

●●●

    Egy órája próbálgathattuk már, amikor megtörtént a lehetetlen: a teljes fordulatos dobás alkalmával a dobókés háromszázhatvan fokot pördült a levegőben, és kecsesen átívelve a köztem és a céltábla közötti távot szinte tökéletesen merőlegesen állt meg a fában.

    Faye elégedetten füttyentett egyet. – Csak hogy tudd: nekem ez először egy hét gyakorlás után sikerült. Van benned potenciál.

    Hatalmas mosoly terült szét az arcomon. – Gondolod?

    A lány bólintott. – Most pedig – kezdte – rajtad van sor, hogy taníts engem.

    Miközben én Faye-nek magyaráztam, hogy a képesség kontrollálásának a lényege az összpontosításban rejlik, a csapat többi tagja is beszivárgott az alagsorba. Draven és Greg szintén a képességeikkel segítettek a többieknek, de voltak, akik a fegyvereket vagy éppen a Lerandrie krónikák vaskos, bőrkötéses könyvét tanulmányozták.

    – Közel meditatív állapotba kell kerülnöd. Minden mást ki kell zárnod a gondolataid közül, csak arra szabad gondolnod, amit el akarsz érni. De arra olyan erősen, hogy már szinte látod a lelki szemeid előtt az ujjaid hegyéből kiröppenő szikrákat. – Beszéd közben igyekeztem megfelelő élő példával szolgálni, így egy kicsi, tenyérnyi fénygömböt villantottam fel a kezeim között.

    – Nem igazság, hogy te két és fél hónap alatt többre jutottál, mint én már vagy egy év alatt – bosszankodott Faye, de azért továbbra is követte az instrukcióimat, arckifejezéséből pedig úgy tűnt, a szavai ellenére nem különösebben neheztelt rám. Mélyen felsóhajtott, minek következtében vállai lassan megemelkedtek, majd visszaereszkedtek. Karját borító tetoválásai közül egyszerre kiemelkedett a vörös fényben ragyogó rúna, a lány ujjai között pedig rendezetlenül kezdtek röpködni az élénk, kék színű szikrák.

    – Tessék, egész jól haladsz – bíztattam egy bátorító mosoly kíséretében.

    Faye lapos oldalpillantást vetett rám. – Eddig sajnos korábban is eljutottam, de tovább se – sóhajtotta csalódottan.

    Ekkor azonban megtörtént az, hogy Faye mintha újult erővel koncentrált volna az erejére, és az apró szikrák egy rövidke pillanat erejéig összerendeződtek, és egy, egységes villámként csaptak az alagsor plafonjába, kormot és vékony füstcsíkokat hagyva maga után. Faye két mélybarna szeme tágra nyílva pillogott hol a plafonra, hol saját tenyerére, majd mikor tudatosult benne, hogy ezt valóban ő csinálta, széles mosoly terült szét az arcán, és kisebb örömtáncba kezdett.

    Vele együtt nekem is jutott egy kevés az euforikus sikerélményből, és éppen a pillanat varázsát élveztem, mikor megéreztem a hátulról óvatosan a derekam köré fonódó karokat. Összerezzentem, ám egy pillanattal később megkönnyebbülten lélegeztem fel.

    – Üdv, tanárnő – köszöntött Draven, és állát a vállamon megtámasztva figyelte velem együtt a sikertől mámoros Faye-t, amint újabb és újabb villámokkal sújtott le a plafonra.

    – Üdv, tanárúr – feleltem, miközben halványan elmosolyodtam. – Hogy haladnak a tanítványai?

    – Meglehetősen jól. Büszke vagyok rájuk – biccentett Draven. Hátrapillantott, ahol helyette most éppen Greg tartott kiselőadást Jay-nek, Mike-nak, Alissonnak és Lacey-nek a képességeik irányításáról, miközben ő saját telekinetikus erejét használta példa gyanánt. Draven szája sarka mosolyra húzódott. – Bár úgy látom, Greggel jobban szimpatizálnak, mint velem. Nem hibáztathatom őket.

    – Zavar téged? – kérdeztem, és tekintetemet Draven arcára vezettem, kíváncsian méregetve az arckifejezését. – Zavar, hogy máshogy viszonyulnak hozzád, mint Greghez?

    Draven arcába halvány pír szökött. – Greg rendes srác. Azt pedig, hogy nem vagyok közkedvelt, már rég megszoktam.

    – Csak nem ismernek úgy téged, mint én – feleltem, és finoman végigsimítottam Draven még mindig a derekamon nyugvó kezét. Kellemetlen borzongás futott végig a gerincem mentén, mikor megtapintottam a számomra ismeretlen eredetű forradásokat és más korábbi sérülések helyét a fiú bőrén.

    – A te tanítványod is jól halad. Bár nem ártana felhívni rá a figyelmét, hogy lehetőleg ne égesse porrá az egész főhadiszállásunkat a villámaival – szisszent fel Draven.

    – A főhadiszállásunkat, ami most már iskola is – javítottam ki a fiút. – Mit gondolsz, kirakunk a kapura egy Lerandrie Akadémia táblát?

    Draven halkan felnevetett. – Már csak az kellene.

    Úgy cikáztak a gondolataim, hogy nyomon sem tudtam követni őket, szinte egy végtelen útvesztővé álltak össze. Kibontakoztam Draven öleléséből, hogy szembe fordulhassak vele. – Tudod, mit tanultam ma?

    Draven fél szemöldökét felvonva nézett rám. – Mesélj!

    Elmosolyodtam. – Faye megtanította nekem a késdobálás alapjait.

    – Újabb mérföldkő – bólintott Draven büszke tekintettel a szemében. – Hogy állsz a közelharccal?

    – Nos... – Vékony vonallá préseltem a számat, és megkíséreltem befeszíteni egyik karom izmait, majd kínomban felnevettem. – Hát, maradjunk ott, hogy nincs kidolgozott technikám. A fizikumomról pedig ne beszéljünk.

    – Ó, márpedig igenis beszélni fogunk róla, kiscsillag – vágta rá Draven határozottan, miközben jelentőségteljes pillantást vetett rám.

    Felvontam a szemöldököm. – Kiscsillag? Komolyan?

    – Igen. Végülis világítasz, nem? Úgyhogy ne is számíts arra, hogy a fizikumodtól eltekintünk, kiscsillag.

    – Hű, mi lesz a következő? Diétára állítasz? Testépítőt faragsz belőlem?

    – Nagyon vicces – forgatta a szemét Draven, miközben egyik lábáról a másikra helyezte a súlyt. – De rendben, kezdhetünk pár egyszerű technikával.

    Drámaian felsóhajtottam, közben pedig halvány mosoly jelent meg az arcomon. – Ez igazán megtisztelő, kegyelmes nagyúr. Nos, hol is kezdünk?