Az alagsori főhadiszállás szinte teljesen kiürült. Csak Draven és én álltunk az emeletnyi helyiség közepén kiterített szőnyegen, amelyet Lacey szerzett be valahonnan. Késő délután volt, de a Faye által megszerelt világításnak köszönhetően a mennyezetre erősített lámpa sárgás fénye töltötte be a teret.

    – Először látni szeretném a közelharcban való gondolkodásodat, hogy tudjam, mire fektessünk később nagyobb hangsúlyt – kezdte Draven.

    – Nincs közelharcban való gondolkodásom – szúrtam közbe a nyilvánvalót. – Sosem csináltam még ilyet.

    Draven elgondolkodva biccentett. – Újratervezés. Üss meg!

    A szemöldököm a másodperc törtrésze alatt szaladt fel a homlokomra. – Biztos, hogy ennek ez a megfelelő módja?

    – Hahó! Rendezőnek tanulok, nem edzőnek. – A fiú széttárta két karját, amolyan „ez van" üzenetet közvetítve. – Be kell érned ennyivel.

    – Nem foglak megütni – mondtam, miközben határozottan nemet intettem a fejemmel.

    Draven már-már hisztérikusan nevetett fel. – Ugyan már, ne mondd, hogy még soha nem támadt kedved felképelni engem!

    – De akkor még más volt.

    – Mert akkor még nem kedveltél annyira, mint most?

    Dühösen fújtattam egyet, miközben éreztem, ahogy felforrósodik az arcom. – Miért nem próbálsz meg inkább te megütni engem?

    – Mert most rád fókuszálunk, nem rám. Habár... – Draven keskenyre húzott szemekkel gondolkodott el néhány pillanatra. – Gyerünk! Legalább csinálj úgy, mintha meg akarnál ütni! Színészkedj!

    Felsóhajtottam, majd a helyzetbe beletörődve közelebb szökkentem a fiúhoz, és jobb kezemet ökölbe szorítva lendítettem meg felé a karomat. A következő pillanatban a kezem megállt a levegőben, ugyanis Draven ujjai szorosan fonódtak a csuklóm köré. Draven vékony, csontos testalkatából ítélve sosem gondolta volna senki, hogy lakozik benne egy olyan erő, amilyennel most máskor finom művészkezei csapdába ejtettek, és nem engedtek mozdulni.

    – És most? – pillantottam fel rá unottan.

    – Soha ne azzal a mozdulattal üss, amivel egy kést dobnál el! Ne a tenyered élét használd, hanem az öklödet! De ha már itt tartunk – magyarázott Draven, közben szabad kezével a csuklómat szorongató ujjaira bökött –, megmutatom, ilyenkor hogyan tudod kiszabadítani magad. Én teljes erőmből tartalak...

    Felszisszentem. – Azt érzem.

    Draven bocsánatkérőn tekintett rám. – Ne haragudj! Tehát elkapnak a csuklódnál fogva. Neked ekkor, ha csak van rá lehetőséged, a következőt kell tenned: látod azt a részt, ahol csak a hüvelykujjam simul a bőrödre? – kérdezte, majd mikor bólintottam, folytatta a magyarázatot. – Ez lesz a gyengepont. Ha a megfelelő irányban csavarod a kezedet és a karodat, kihasználhatod azt a kis rést, ami a hüvelykujjam és a többi ujjam között van. Ugyanezzel a gördülő mozdulattal már el is kapod az alkaromat, amit egy határozott mozdulattal magad felé húzol – eközben szabad kezével immár óvatosabban fogta meg a kezem, és az elmondottaknak megfelelő irányba mozdította –, majd mikor már elég közel kerültem, a másik kezed segítségével a földre löksz. Segít, ha az egész törzsed erejét beleadod, mintha a hátad mögé akarnál taszítani. Ez így érthető?

    – Azt hiszem – bólintottam bizonytalanul.

    – Akkor próbáljuk ki! Csavar, elkap, húz, taszít.

    Draven ismét erőnek erejével kapta el a csuklómat. A tőlem telhető legjobban igyekeztem követni az utasításokat. Csavar, elkap, húz, taszít. Kisebb-nagyobb sikerrel szabadítottam ki a kezemet Draven szorításából, magam felé rántva a karját, majd meglöktem az összes erővel, amit ki tudtam hozni magamból. Egy sóhajjal konstatáltam, hogy Draven, bár megingott egy pillanatra, nem veszítette el az egyensúlyát, és továbbra is tettre készen álldogált körülbelül másfél méterre tőlem.

    – Nekem ez nem fog menni – közöltem csalódottan.

    – Akarod vagy sem?

    – Hát... Persze, hogy akarom... Igyekszem.

    Draven színpadiasan intett felém karjával, miközben elszántan, felszegett állal pillantott rám. – Van motiváció, van akaraterő, van segítség. Meg lehet, és meg is fogod így csinálni.

    Jóízűen felnevettem Draven szavain. – Ki vagy te, és hova tetted azt a pesszimista srácot, akit én ismerek?

    Draven arcára halvány mosoly kúszott, amely még szebbé tette a vonásait. – Gyerünk, újra!

    Számtalanszor próbáltuk újra és újra a mozdulatsort, amíg a teljesítményemet végre valahára már a közepes kategóriába lehetett sorolni. Meglepetten tapasztaltam, hogy már ennyitől is kis híján kifulladtam. Izzadságtól nyirkos tenyeremet a nadrágomba töröltem, miközben mélyen felsóhajtottam, majd néhány mozdulattal lehámoztam magamról és az egyik kanapéra hajítottam szürkészöld pulóveremet. Rövidujjú pólóban fordultam vissza Draven felé, arra várva, hogyan is folytassuk az edzésemet. A fiú szintén megszabadult a novemberi idő miatt szükségessé vált kötött kardigánjától, így hozzám hasonlóan fekete felsőt viselt, rövid ujjának köszönhetően pedig szem elé került kék-zöld foltokkal teli csupasz karja.

    Hirtelen szívtam be a levegőt a tüdőmbe. – Hol szerzed ezeket a sérüléseket? – szaladt ki a számon a kérdés, mielőtt még gondolkodhattam volna.

    – Ezeket? – Draven a karja irányába intett állával. – Ne aggódj miattuk! Csak pár utcai balhé, mikor túl későn megyek vissza este a Residence-re.

    – Ne aggódjak? – Összevontam a szemöldökömet. – Nem tudok nem aggódni. Ezek nem apró horzsolások és zúzódások...

    – Én jól vagyok. Oké? – szólt közbe Draven még mielőtt folytathattam volna. Felsóhajtott, bármennyire is próbálta leplezni, nyilvánvalóan idegesítette a kérdezősködés. – Észrevetted, hogy már megint rólam van szó?

    – Persze, hogy rólad van szó. Nem tudok rólad szinte semmit, és leírhatatlanul zavar a tudat, hogy nem tudhatlak téged biztonságban. Ez nem oké. Nagyon nem az.

    Draven merev tartással húzott közelebb magához, és bár hidegnek tűnt, ahogyan átkarolt, és állát a fejem tetején támasztotta meg, mégis volt benne valami szokatlan gyengédség, mintha megtört volna az őt körülvevő jégpáncél.

    – Gyere! Folytassuk, mert még van hova fejlődnöd – mondta alig fél perc elteltével, miközben néhány lépést elhátrált tőlem.

    Újabb és újabb gyakorlatokat és mozdulatsorokat véstem a fejembe, míg már alig jutottam levegőhöz. Ha valódi harc lett volna, már rég holtan hevertem volna a földön. Draven könnyedén védte ki az ütéseimet, és mindig talált rajtam védtelen pontot, ahol éles helyzetben az ellenfél halálos sebeket ejthetett volna.

    – Ne csak védekezz! Próbálj támadni is! – utasított Draven, és úgy tűnt, mintha élvezné a szituációt.

    Gonosz vigyor kúszott az arcomra. Akkor támadjunk. Összpontosítottam, mint amikor a képességemet használom, majd belevesztem a harc hevébe.

    Egymás után védtem ki Draven máskor tökéletesen irányzott ütéseit, úgy éreztem, mintha új, eddig ismeretlen energiákkal töltődtem volna fel, és amint csak lehetőségem adódott, támadtam, még ha közel sem olyan gyakorlottan, mint Draven. A korábbiaknál is jobban fellelkesültem, mikor realizáltam, hogy éppen megfelelő pozícióban voltam az egyik újonnan tanult mozdulatsor végrehajtásához. A fejemben Draven instrukciói visszhangzottak, miközben gyakorlatban is végrehajtottam őket, a következő pillanatban pedig már a fiút a földhöz szegezve vigyorogtam le rá. Végtagjait nemcsak saját kezeimmel és lábaimmal, de egész testsúlyommal fogtam le, habár tudtam, hogy alapvető fizikumomból adódóan ez nem sikerült volna, ha Draven nem hagyja magát legyőzni.

    – Üdv odalenn – szóltam a szempilláimat rebegtetve. Levegő után kapkodtam és gyöngyözött a homlokom, mégis diadalittasan pillantottam le Dravenre. – El kell ismerned, hogy ez azért elég jó volt.

    Draven a szemeit forgatta, szája sarkában mosoly játszadozott. – Nem volt olyan rossz.

    Felsikkantottam, amint Draven néhány gyors mozdulattal a visszájára fordította a korábbi jelenetet, és másodperceken belül kerekedett felül. Két kezével csuklóimat szorította a földhöz, térdével a lábaimat. Hiába próbáltam összeszorított foggal kiszabadulni Draven szorításából, az erőfeszítéseim hiábavalóak voltak.

    – Akkor is jó voltam – közöltem dacosan.

    Draven csak csendesen figyelt pár pillanatig, majd egészen közel hajolt hozzám. – Tudod, min gondolkodtam? – kérdezte olyan halkan, hogy nem volt több egy suttogásnál.

    Pír szökött az arcomba és dühösen pillantottam fel Draven kifejezéstelen, néhány centire lévő arcára. – Nem – szűrtem ki a szót a fogaim között, a hangom úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

    – Faye nem csinálta meg a fűtést – közölte, majd feltápászkodott, mintha mi sem történt volna. – Rohadt hideg van, ha nem mozogsz folyamatosan.

    Arcomat a tenyerembe temettem. – Gyűlöllek! – hördültem fel még mindig a földön fekve. Mikor kikukucskáltam az ujjaim között, Dravent pillantottam meg, amint a kardigánját ismét magára öltve látszólag jól szórakozott.

    Oldalra fordítottam a fejem, és próbáltam helyrerázni a gondolataimat. Ekkor egy sárga-szürke mintás mappát pillantottam meg az egyik kanapén, lapok tucatjainak sarka lógott ki belőle. Ülőhelyzetbe küzdöttem magam, majd addig nyújtózkodtam, amíg közelebb nem tudtam húzni magamhoz. Már éppen felnyitni készültem volna, mikor a mappa hangos puffanással a földre vetette magát, én pedig felszisszentem. Tekintetemet Dravenre kaptam, aki rémülten pillantott rám és a földön heverő mappára.

    – Meg... Megnézhetem? – kérdeztem óvatosan rövid csend után.

    Draven ledermedve figyelt néhány másodpercig, majd alig észrevehetően bólintott. – Igen – szólt halkan.

    A mappát felnyitva úgy tárult elém a tartalma, mint világ elől rejtegetett kincsek. Draven rajzai szénnel és pasztellkrétával készült csodák voltak. Egymás után vettem kezembe a portrévázlatokkal teli papírlapokat, a szénvonalak hol határozott, lendületes ívekben feketéllettek, hol lágyan, finom árnyalatokban építették fel a fiú alkotásait. A legtöbb rajz nem volt túlzottan kidolgozva, a színes pasztellkrétával készülteket is különös, vázlatoló mozdulatokat sugalló vonások alkották. Nem kellett sokáig tanulmányoznom őket, hogy észrevegyem a többnyire férfiarcok hasonlóságát a rajzok között, mintha Draven ugyanarról a személyről készítette volna mindet, csak mindig kicsit máshogyan. A rajzokon lévő arc fiatalnak tűnt, tinédzsernek, arca vonásai, lecsukott szeme, hosszú, ívelt pillái angyalokról készült illusztrációkra is emlékeztethettek volna, ha a homlokába hulló göndör fürtök világosak lettek volna, nem pedig sötétek, ahogyan Draven ábrázolta.

    – Greg – szaladt ki a számon, még mielőtt gondolkodhattam volna.

    Draven macskáéra emlékeztető mozdulatokkal somfordált közelebb, majd törökülésben letelepedett mellém a földre. Elgondolkodva nézte saját, kiterített alkotásait. Rám se nézett, miközben válaszolt. – Talán. Az inspiráció belőle származott hozzájuk.

    Az egyik angyali arcot ábrázoló lap szélén finoman húztam végig az ujjbegyemet. – Szép arca van – állapítottam meg. – Érdekes, mert korábban sosem vettem észre. Mintha a rajzaidon keresztül szépülne meg.

    – Ha egyszer téged is megrajzollak, csak másolnom kell a valóságot. Nem lenne hová szépíteni – mondta Draven elmélázva.

    Lassan nemet intettem a fejemmel. – Én sosem lennék múzsának való. – Az utolsó, leghátsó papírlapért nyúltam, amely eddig a többi takarásában volt. Hallottam, amint Draven hirtelen szívta be a levegőt a tüdejébe, mire én azonnal rákaptam a tekintetem. Abban a pillanatban olyan sebezhetőnek tűnt, hogy az már szinte megrémített. – Szabad? – kértem újabb engedélyt.

    – Csak nyugodtan – felelte.

    Az utolsó műalkotás a lehető legtöbb értelemben volt más, mint a többi. A pasztellkréták kellemes színei egy középkorúnak tűnő férfi félprofilból készült portréját ábrázolták, és a színek ellenére mintha az egészből ezüstös ragyogás áradt volna. A férfi gyönyörűséges vonásai a végletekig ki voltak dolgozva, járomcsontján fakó fény csillant meg, rövid, világosbarnás haja mintha selyemből lett volna. Nyitott szemei enyhén felfelé íveltek, már-már nőiesnek hatottak, hideg, kékes-zöldes árnyalatukkal üveggömbökre emlékeztettek. Homlokán közel hófehér bőrétől élesen elütő kék kör fénylett.

    – Ő kicsoda? – kérdeztem halkan Draventől.

    – Nem tudom – felelte reszelős hangon. Azt hiszem, hogy csak idebent létezik – mondta, miközben mutatóujjával a halántékára mutatott.

    – Gyönyörűnek tartod. Látszik abból, ahogyan ábrázoltad – tettem hozzá alig hangosabban egy suttogásnál. – Mintha nem is evilági lény lenne, hanem egy istenség emberi alakja talán. A szépség istenéé.

    Draven a kezem után nyúlt, ujjait összefűzte az enyémekkel, majd megszorította, mintha csak egy szavak nélküli köszönömöt mondott volna, amiért nem riadtam el az ő saját világától.

    Asgardban élhetett a többi istennel, aztán mikor félni kezdtek tőle, csapdába csalták, és megkötötték egy elszakíthatatlan kötéllel az óriások otthonában – visszhangzottak most Diana tíz évvel ezelőtti szavai a fejemben. – Én sajnálom Fenrirt. Nem érdemelte meg, hogy úgy megkötözzék, csak azért, mert az isteneknek ijesztő volt. Csak mert nagy volt, mint egy szörnyeteg. Pedig nem is volt az.

    Anyának is elmeséltem, és azt mondta, hogy ő és én és az egész családunk mind Fenrir gyermekei vagyunk.

    A szemeim fokozatosan nyíltak tágra, amint szép lassan megfogalmazódott bennem az őrült elmélet. A mellkasom gyors ütemben emelkedett és süllyedt. Úgy éreztem, végre összeállhat a kirakós egy része, ha a feltételezésem valósnak bizonyul.

    – Úristen... Uramisten – suttogtam. – Ne haragudj, most el kell mennem! Eszembe jutott valami.

    Még egyszer utoljára megszorítottam Draven kezét, búcsúcsókot leheltem az ajkára, majd az alkotásai káoszában magam mögött hagytam, amint futólépésben indultam felfelé a földszintre vezető lépcsőfokokon.