– Én ezt egyáltalán nem értem – sóhajtottam frusztráltan.

    A Third Avenue Residence egyik tágasabb tanulószobájában hívtunk össze egy sürgős megbeszélést, mivel nem volt idő arra, hogy a találkozót a kertvárosi főhadiszálláson ejtsük meg. Itt valamivel szűkösebben fértünk el, de legalább az üvegfalak jó hangszigetelőnek bizonyultak, és még mindig kevésbé volt mások számára furcsa jelenség, mintha valamelyikünk kollégiumi szobájában gyűltünk volna össze. Így végül a tanulószobát a Lerandrie csapat mind a tíz tagja töltötte meg, és bár talán kissé kényelmetlenül, de mindenki talált magának helyet – egyes szerencséseknek jutott a pár irodai székből, mások az íróasztal sarkára telepedtek, amely, mivel közös helyiségben kapott helyet, meglepően rendezett volt, de néhányan csak az üvegfalnak támaszkodva álltak.

    Én az egyik irodai székben ültem, miközben Draven a vállam fölött elpillantva vizslatta a verset, amelyet Caecus délelőtt a szekrényemben hagyott. Meggörnyedt háttal állt a támla mögött, egyik kezével az íróasztalra támaszkodott, másik tenyerét a vállamon nyugtatta. – Azt írja: régi időkben, és csak te és én... – gondolkodott hangosan. – Elég egyértelmű, hogy ezt Caecus kifejezetten neked címezte. Van bármi ötleted, hogy kiről beszél?

    – Nem tudom összerakni a képet – ráztam meg a fejem. Hirtelen úgy éreztem, hatalmas hegyomlásként szakadt rám a fáradtság. – Egy valakire utal, de minden sorról más személy jut eszembe. Nincs senki, akire mind passzolna.

    – Nos, akkor nézzük részekben! – javasolta Mike, akin látszott, hogy legalább olyan erősen gondolkodik, mintha neki címezték volna. – Bár hihetnénk azt, hogy Caecus saját magáról beszél, tudjuk, hogy ő nem volt ott azon az éjszakán, valamint tudjuk még azt is, hogy Bloodwing rajta keresztül akar elvezetni Adam Hunter négy gyilkosához, és saját magát hagyja legutoljára. Vagyis jelen esetben Caecus nem konkrétan a saját, hanem valaki más nevében beszél, aki minden valószínűséggel egy a kettő még ismeretlen Bloodwing-csatlós közül.

    – Ezek mind jó ötletek lehetnek, Mike, de az összes támadó felnőtt volt, kivéve Bloodwing, aki ugyebár korunkbeli, csak pár évvel idősebb, mint mondjuk Harry. A vers egy rég elfeledett barátról beszél, nekem pedig sosem voltak idősebb, nem még felnőtt barátaim.

    – Logikus – gondolkodott tovább Mike. – És ehhez mit szólsz: nem az egyik ismeretlen nevében beszél, hanem valaki olyanéban, aki a kulcs ahhoz, hogy az ismeretlenhez jussunk?

    Félrebillentettem a fejem. – Ezzel már közelebb járhatunk.

    – Nekem csak az szúrja a szemem – szólt közbe Alisson –, hogy az első két sor egyenesen, nos... romantikusnak hangzik. Nem beszélhet esetleg egy srácról?

    – Sosem voltak fiú barátaim, sem pedig senkim Adamen kívül – ráztam a fejem sokadjára is.

    – És ha Adamről beszél? – vetette fel Harry, a csodálkozó tekinteteket látván pedig gyors magyarázkodásba kezdett. – Mármint, valaki, aki hozzá közel áll?

    – A családja szóba sem jöhet. A bátyjával, Markkal mindig is csak köszönőviszonyban voltunk, a szülei meg... Nem, ez biztosan nem a jó irány! – nyögtem fel, és az arcomat a tenyerembe temettem.

    – Mi a helyzet Ivyval? Vele azt mondtad, hogy nagyon közeli barátok vagytok, még a csak te és én is simán belefér – ötletelt most Lacey.

    – Persze, de hát vele alig négy hónapja köszöntünk el az intézetben, ráadásul október elején is összefutottam vele egyszer! Nem stimmel sem a régi idők, sem a világ másik felén. Itt van New Yorkban, az orvosira jár.

    Draven a vállamon nyugvó keze hüvelykujjával apró köröket leírva próbált nyugtatgatni. – Nincs bárki... bárki más, akihez régen nagyon közel álltál? – kérdezte óvatosan.

    Szorosan behunytam a szemem, és gondolkodtam. Régi emlékeket halásztam elő, a gondolataimat úgy lehetett volna legjobban illusztrálni, mintha kétségbeesetten nyitogattam volna ki ezernyi meg ezernyi fiókot egyetlen bizonyos kép után kutatva. Reménytelennek tűnt.

    Aztán egyszer csak képek töredékei villantak fel előttem. Egy szürkéskék szempár. Könnyeden repkedő, világosszőke fürtök. Hagytam, hogy lassan egy éber álomba merüljek, és az elmémben elinduljon a régi emlék filmtekercse.

●●●

    – El tudsz képzelni ennél gyönyörűbb látványt? – mutattam a fejünk fölött úszó bárányfelhőkre és a kék égbolt előtt repkedő madarakra, miközben mindketten hanyatt feküdtünk a hátsó kert füvén.

    – Tényleg gyönyörű – mosolygott, majd rámpillantott a csillogó, kékes szempárral. – De te nem gondolkodtál még, vajon hol éltek az őseink? – kérdezte lelkesen.

    – Nos, nem – nevettem értetlenül. – Nekem jó itt, ahol vagyok. Hé, elvégre az Államokban élünk! Nincs olyan messze New York City, és minden külföldinek New York City jut eszébe, ha meghallják, hogy Amerika. Azért ez nem semmi.

     – Ó – csüggedt el egy pillanatra, majd egy másodperccel később ismét a korábbi lelkesedéssel folytatta. – Képzeld, anya azt mesélte, hogy a felmenőim között vikingek is lehetnek!

     – Az enyéim között pedig vámpírok – szórakoztattam, miközben elvicsorodtam, hogy kivillantsam a fogaim.

    Nevetett, én vele együtt nevettem.

    – Nem, komolyan mondom! – győzködött tovább. – Hát nem fantasztikus? Rettenthetetlen viking harcosok!

    – Tényleg tök fantasztikus lenne – értettem végül egyet.

    – A skandináv mitológia amúgy is olyan érdekes. Utána olvastam pár dolognak. Tudod, hogy kicsoda Loki? – kérdezte.

    – Nem – mondtam, és ezzel egy időben a fejemmel is nemet intettem.

    – Ő a csínytevések istene – magyarázta. – És Fenrir? Róla hallottál már? – Erre újabb fejrázás következett a részemről. – Egy óriásfarkas. Loki egyik fia. Asgardban élhetett a többi istennel, aztán mikor félni kezdtek tőle, csapdába csalták és megkötötték egy elszakíthatatlan kötéllel az óriások otthonában. A világ végi csatában, a Ragnarökben ő öli meg Odint.

    Meglepetten pislogtam. – Nem tetszik ez a történet – jelentettem ki.

    Ő csalódottan biggyesztette le az ajkát. – Én sajnálom Fenrirt. Nem érdemelte meg, hogy úgy megkötözzék, csak azért, mert az isteneknek ijesztő volt. Csak mert nagy volt, mint egy szörnyeteg. Pedig nem is volt az.

    Felnevettem. – Úgy beszélsz erről, mintha tényleg hinnél benne – mondtam neki.

    – Mert így is van – felelte pillanatnyi sértettséggel a hangjában, ami szinte rögtön tova is illant. – Anyának is elmeséltem, és azt mondta, hogy ő és én és az egész családunk mind Fenrir gyermekei vagyunk.

    Összevontam a szemöldökömet. – Azt hittem, hogy a nagypapád Walter bácsi, nem egy hatalmas farkas.

    – Ugyan már, ne legyél ilyen buta! – nevetett most ő. – Nem a nagypapámra gondoltam, hanem akkorra nagyon régre. Mint amikor a vikingek is éltek. Szóval nagyon régen.

    – Ez tulajdonképpen tök király lenne – bólintottam végül egyetértésben.

    Néhány percet csendben fekve töltöttünk el, és a tovalebegő felhőket figyeltük a nyári égbolton. Hamarosan egy magányos légy kezdett körözni fölöttünk, mire ő felkönyökölt, és kisöpörte arcából azokat a szőke tincseket, amelyeket bármelyik korunkbeli kislány megirigyelt volna. – Hé, azt meséltem már, hogy megértem, mit mondanak az állatok? – kérdezte, és megint teljes izgalomban volt. Én erre már hangosan felkacagtam, bár most ő is velem együtt nevetett. – De komolyan! – erősködött kuncogva, majd a légy felé mutatott, amely aztán pár céltalan kör után az ujjára szállt. Összehúzott szemmel pillantott az apró élőlényre. – Azt mondja, Oscarnak hívják – suttogta.

    Egy pillanattal később egyszerre tört fel belőlünk az a fajta őszinte, gyermeki kacaj, amibe a hasunk is belefájdult.

●●●

    – Hát persze... Hát persze, hogy van valaki – suttogtam magam elé. A többiek zavarodott tekinteteinek kereszttüzében villámsebességgel kaptam elő a telefonomat, hogy bepötyöghessem a Facebook keresőjébe a nevet, amely már évek óta nem jutott eszembe. Első volt a keresési találatok között. A profilképen mosolygott, de már közel sem olyan szélesen, mint annak idején. Komoly volt az arca, ahogy a még mindig fehérhez közelítő szőke hajtincsei keretezték az arcát. – A régi idők. Kilenc, vagy talán tíz évesek voltunk annál a beszélgetésnél... Rég elfeledett barát. Évek óta nem gondoltam rá. Tényleg megfeledkeztem róla – gondolkodtam hangosan. Közben rákattintottam az adatlapjára. – Lakhely: Norvégia. A világ másik felén. – Felpillantottam a telefonomból egyenesen a többiekre. – Azt hiszem, Caecus a gyerekkori legjobb barátomra utalt. A verset Diana Jenkins nevében írta.

●●●

    – Tetszik? – hallottam a hátam mögül az ismerős, meglehetősen mély női hangot.

    Összerezzentem a váratlan kérdéstől, de a vállam fölött hátrapillantva nyugtáztam, hogy valóban Faye állt mögöttem szokásos elégedett vigyorával.

    – Mik ezek? – böktem állammal a vitrinszekrény felé, amely üveglapja mögött a lány által szerzett különböző fegyverek sorakoztak. A szemem néhány egyforma, aránylag kicsi pengén akadt meg, vaskos markolat helyett kör alakú fogantyúval a végükön.

    – Dobókések – felelte Faye, majd a szemöldökét vonogatva hozzátette: – Kicsik és ártalmatlannak tűnnek, de ha ráérzel, valójában halálosak tudnak lenni.

    – És te ráéreztél? Tudod használni őket? – érdeklődtem tovább.

    Faye felnevetett, és igyekezve visszafogni az erejét, vállon veregetett. – Látom, szerelem első látásra. Erre szokták azt mondani: nem te választod a fegyvert, a fegyver választ téged.

    Összevont szemöldökkel pillantottam a lányra. – Szoktak ilyet mondani?

    – Most már igen. – Vállat vont, miközben a tekintete a vitrinben heverő dobókésekről átvándorolt az arcomra. – Egyébként pedig sosem tudtam igazán megtanulni. Apám próbálkozott, hogy megtanítsa nekem, de egyszerűen szarul célzok velük – szögezte le nemes egyszerűséggel. – Semmi érzékem hozzá, de elméletben mindent tudok róla, ami ahhoz kell, hogy valaki megtanulja. Megpróbálhatom megtanítani neked, az meg, hogy neked van-e érzéked hozzá, majd a folyamatban kiderül.

    Csillogó szemekkel néztem Faye-re. – Valóban tanítanál?

    A lány bólintott. – Egy feltétellel – mondta, miközben feltartotta a mutatóujját. – Te pedig segítesz ráérezni a képességem használatára. Minden alkalommal, mikor az elektrokinézisemmel szenvedek, úgy érzem magam, mint egy rövidzárlatos villanykapcsoló.

    – Áll az alku – bólintottam további gondolkodás nélkül, majd kezet fogtam a lánnyal, mintha valóban komoly alkut kötöttünk volna. Keze szorításában úgy éreztem, hogy menten összeroppannak a csontjaim.

    Faye erre izgatottan összecsapta két tenyerét, és lelkesen mosolygott rám. Mélybarna szemeivel olyan volt, mint egy játékos kölyökkutya. – Akkor hát munkára fel! Ó, és előre szólok: vért fogsz izzadni.