Mike résnyire húzott szemmel méregette Alissont, majd mintha csak hirtelen megvilágosodtak volna előtte a lány szándékai, kihalászta a zsebéből a felvételeket tartalmazó pendrive-ot. – Kapd el! – mondta, majd egy elégedett mosoly kíséretében Alisson felé dobta azt.

    Alisson két tenyere között kapta el az apró tárgyat, amitől úgy nézett ki, mint aki örömében tapsikol. Különösebb teketóriázás nélkül a betonra hajította, kinyújtotta felé a kezét, egy hirtelen kézmozdulattal és egy kisebb reccsenéssel és csörömpöléssel később pedig a pendrive már csak por, morzsák, valamint műanyag- és fémtörmelék formájában hevert a földön. Alisson leporolta egyébként teljességgel tisztán maradt kezét, majd mosolyra görbült szájjal nézett végig rajtunk. – Gond letudva. Ennek, valamint Iris és Caecus manőverének köszönhetően már nincs semmi, amit felhasználhatnának ellenünk.

    – Feltéve, hogy a vegasi srác, Zacky, tud annyira titkot tartani, mint amennyire mondja, és hogy Hayesnek sem járt el a szája az elbeszélgetésen, miszerint egész este nem látott minket a gála után – lombozta le a húgát Draven a szokásos pesszimizmusával.

    – Ugyan már! Hidd el, fel se tűnt neki, hogy nem voltunk ott az afterparty-n – legyintett Jay. – Ő a tanszékvezetőm, viszonylag jól ismerem.

    – Én meg fakultáción nála tanulok kinematográfiát – mondta Mike, majd elnevette magát. – Lefogadom, hogy Mr. Hayes a gálán kívül kábé semmire nem emlékszik aznap estéről. Matt részeg volt az öreg, amikor visszaértünk. Nem egyszer jött már be másnaposan órát tartani.

    – De hát akkor hogy lehet ő az egyetem rektora? – vonta össze a szemöldökét Kelly.

    Mike vállat vont. – Neves producer és kinematográfus. Másnaposan órát tartani nem bűn, csak szenvedés. Amíg nem részegen jön be tanítani, addig nincs belőle baj. A jó híre meg így is megmarad.

    Faye összefonta két karját a mellkasa előtt, és felszegett állal pillantott Dravenre. – Zacky pedig a legmegbízhatóbb ember, akit ismerek. Nincs miért aggódnunk.

    Draven félrebillentette a fejét, majd valószínűleg úgy dönthetett, hisz Faye-nek, de az is lehetséges, hogy a lány nyers hangját hallván nem találta jó ötletnek összetűzésbe kerülni vele. Mindenesetre feszült tartása valamelyest ellazulni látszott, aztán mintha csak a korábbiakat teljesen félrerakta volna, új fényben csillant fel a szeme. – Kialakítottuk ezt a helyet, ahol képezhetjük magunkat, de nem lenne jó ötlet csak a fegyverhasználatra és az állóképességre összpontosítani. Képességeink vannak, és ti is tudjátok, hogy alig van közöttünk pár ember, aki tényleg tudja is használni. Azt mondom, használjuk ki ezt a kedvező helyzetet! Hiába más és más mindegyikünk képessége, tudjuk, hogy az előhívásuk és az irányításuk mind ugyanazon az összpontosításon alapszik, amit meg lehet tanulni. És vannak itt páran, akik meg is tanulták. Megtaníthatnánk a többieknek is.

    – Velem nem stimmel valami, vagy a mai nap folyamán valóban többet beszéltél, mint egész azon siralmas idő alatt, amióta ismerjük egymást? És még valamicske értelme is volt, ha jól hallottam – bosszantotta Harry szánt szándékkal Dravent.

    Draven azonban nem tűnt úgy, hogy a szokásos csipkelődős hangulatában lenne, ezért ügyet sem vetett a Harry szavaiban megbúvó szarkazmusra és a fiú szórakozott vigyorára. – Kösz, azt hiszem – mondta végül.

    – Jól értettem, hogy te akarsz tanítani minket? – vonta fel a szemöldökét Lacey, miközben hitetlenkedve Draven felé fordította a fejét.

     – Előre látom, milyen jól fogsz szórakozni a bénázásunkon – sóhajtotta Jay, de közben halványan mosolygott. Úgy sejtettem, nyugodt természetéből adódóan azon kevesek egyike lehetett, akik tulajdonképpen kedvelték Dravent.

    – Az csak hozzáad az egészhez. – Draven félmosolyra húzta a száját. – De még véletlenül sem egyedül csinálnám. Például George is segíthetne.

    Greg durcásan összefonta mellkasa előtt a karjait. – Gregnek hívnak.

    – Csak ugrat téged – legyintett Alisson.

    – A nevem Gregory Antonio Brown – erősködött tovább Greg.

    Draven vállat vont. – Á, a következő tippem biztosan valami latinosabb név lett volna.

    – Csak az igazság kedvéért: igazán nem is vagyok latin-amerikai – duzzogott tovább Greg, de az arckifejezése arról árulkodott, hogy igazából nem olyan bosszús, mint amilyennek mutatja magát. Sokkal inkább csak kiélvezte, hogy a figyelem középpontjába került.

    – Akkor spanyol. Tökmindegy.

    Greg a halántékára illesztette mutató és középső ujját. – Olasz gyökereim vannak – sóhajtotta behunyt szemmel. – És rasszista vagy. És több tapasztalatom van, mint neked. – Greg hirtelen felvillanyozódott. – Ki tudja? Talán nem tudok vizet csinálni a kezemmel, de a telekinézis bármire kiterjedhet. Talán a vizet is tudom irányítani, csak megalkotni nem. A francba, ezt ki kell próbálnom! Hátha ennyivel is jobb vagyok, mint te.

    Draven szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta, és nagyokat pislogva nézett Gregre. – Oké. Győztél, Antonio. Hivatalosan is előléptetlek a tanársegédemmé.

    – Csak ha megjegyzed a nevem, és hajlandó is vagy úgy szólítani.

    – Jól van – forgatta a szemeit Draven –, Greg.

    – Köszönöm – biccentett Greg elégedetten, majd csendben elmosolyodott.

    – Nem akarok ünneprontó lenni – vette át a szót Kelly –, de van egy kis bökkenő. Harry és én hogy tudunk gyakorolni? Nem tudok gyógyítani, ha nincs sérülés, Harry pedig, nos...

    – Hé, a magad nevében beszélj! – vágott közbe Harry, miközben két kezét kispárnaként a feje alá helyezte. – Én szívesen gyakorolnék Dravenen. Tudod, mekkora cimbik vagyunk, biztos kisegít egy barátot a bajban. Igaz, cicafiú?

    – Néha annyira szívesen felpofoználak – mosolygott Draven a szemüveges fiúra.

    – Kölcsönös – mondta Harry, majd jobb tenyerével megpaskolta a mellkasát a szíve fölött. – Szívből jön.

    – Oké... – köszörültem meg a torkomat. – Tehát Draven és Greg tanítani fognak minket, Kelly-nek és Harry-nek meg még kiötlünk valami megoldást.

    A többiek szerencsére egyetérteni látszottak. Rövid szünet után Draven bizakodással a tekintetében pillantott rám. – Igazából én arra gondoltam, hogy te is segíthetnél.

    – Én? – kérdeztem vissza megrökönyödve. – De nekem nincs olyan tapasztalatom, mint nektek. Nekem is inkább tőletek kellene tanulnom.

    – Tapasztalatod talán tényleg nincs olyan sok, mint nekünk – bólintott Draven lassan –, de láttalak gyakorolni. Jól és viszonylag könnyen ráéreztél. Na meg ahhoz a kórházi manőverhez sem lehetett amatőrnek lenned. Nem kevés kontrollodnak kellett lennie a képességed felett ahhoz, hogy egy egész rendelő fényét elnyeld.

    Riadtan pillantottam körbe, arra számítva, hogy a többiek majd kinevetik Draven ötletét, miszerint én is beállhatnék mellé tanársegédnek, de őszinte meglepetésemre senki sem tiltakozott.

    – Én támogatom – szólalt meg Faye. – Elvégre a könyv szerint te vagy a vezető. Akkor akár taníthatnál is.

    – Nos, úrnőm? Csatlakozik? – vette vissza a szót Draven. Előredőlt ültében, és a combjára támaszkodott.

    – Te jó ég, mindjárt elhányom magam ettől a szappanoperától – nyöszörgött Harry, a szavait hallván pedig nem tudtam nem elnevetni magam.

    – Benne vagyok.

●●●

    Hétfő reggel meglepően kipihenten várakoztam a Third Avenue Residence-től alig pár utcára található aluljáró lejáratánál. Többen kuporogtak odalent a zárt térben, ugyanis már jelentősen érződött, hogy néhány nap múlva átlépünk a télbe, ennek ellenére én mégis a lépcső tetején álldogáltam nem messze a Lexington Avenue és a 96th Street sarkától. Szorosra húztam magamon puha tapintású fekete szövetkabátomat, és elmosolyodtam a gondolatra, hogy kisebb koromban anya valószínűleg foggal-körömmel harcolhatott volna azért, hogy vastag pulóvert vegyek fel, hiszen gyakorlatilag még ősz volt, ősszel pedig minek. Most ügyet sem vetve gyerekes makacsságomra szövetkabátom alatt krémszínű kötött pulóver nyújtott védelmet a reggel hidege ellen. Bár az eget csak bárányfelhők tarkították itt-ott, a napfelkelte késő őszi szellővel járt, amely enyhén összeborzolta a fényhatások által élénk narancsszínnek ható fürtjeimet és pirosra csípte az arcomat. Körülöttem lakótömbök és hatalmas épületkomplexumok törtek a magasba, óriási ablakaikon vakítóan verődtek vissza a korai napsugarak. Az aluljáróból sínek csikorgása hallatszott fel, az utcán buszok és személyautók száguldoztak, emberek csoportjai rohangáltak fel-alá egymással cseverészve, és városi galambok tipegtek a járdaszegélyeken némi élelem után kutatva az eldobált szemét között.

    Olyannyira elvesztem a reggeli város tanulmányozásában, hogy szinte észre sem vettem a sarkon beforduló Alissont. A lány olívazöld kabátot és koptatott farmert viselt szokásos sportcipőjével. Szemeit napszemüveg takarta el, és lehajtott fejjel közeledett – úgy tűnt, kezében tartott mobilja képernyőjét figyelte. Füléből a telefonhoz csatlakoztatott fülhallgató lógott, egyik vállán a hátizsákját cipelte, a másikon pedig egy fekete gyöngyvászon táskában minden valószínűséggel a felszerelését hozta a gyakorlati fotográfiaórákra. Csak akkor pillantott fel a telefonjából, mikor már átkelt az úttesten, és csak pár lépésre volt tőlem és a föld alá vezető lépcsőtől. Kikapta füléből a fülhallgatót, intett nekem, majd a maradék távolságot mosolyogva tette meg.

    – Azt hittem, már nem is jössz. Ugye tudod, hogy öt perc van az indulásig? – viszonoztam szobatársam mosolyát összevont szemöldökkel.

    Alisson felnyögött. – Igen, tudom. Bocs, nem akart működni a fülhallgatóm.

    Karon ragadtam a lányt, és sietős léptekkel kezdtem levonszolni a zöldre festett fémkorláttal ellátott keskeny lépcsősoron, amely a metróállomáshoz vezetett. A lépcső körülbelül egy emeletnyi mélységben sokszorosára szélesedett, és a földalatti homlokzaton sárga, zöld, kék és fehér kövekből kirakott 96-os szám jelezte, hogy megérkeztünk a 96 Street Stationre. A lépcső alján hatalmas körfolyosón találtuk magunkat, ahonnan két mozgólépcső vezetett le a vágányok szintjére. Odalent bézs járólapok borították a földet, az állomás halljának kék falaira fehérrel festették épületek és lépcsők mintázatát. Balra fordulva jegyváltó automaták és a falra rakott térképek mellett haladtunk el, majd a fémkapukon átlépve végre a peron szürke kövére helyezhettük a talpunkat.

    A 96 Street-i metróállomáson négy egymással párhuzamos vágányon jártak a szerelvények állandó folytonossággal körülbelül tízpercenként. Itt fehér csempével rakták ki a falakat, amelyeket az idők során itt-ott már barnára és szürkére festett a kosz. A várakozó utasokat kényelmetlennek tűnő fapad kínálta volna hellyel, amelyről lekopott a sötétbarna festékréteg, és mindenütt szálkák meredeztek belőle fenyegetően, így végül Alisson és én is az állás mellett döntöttünk.

    Alig két perc várakozás után már be is gördült az állomásra a földalatti járat. Pillanatok alatt szökkentünk fel a szerelvényre, és megkönnyebbülten zuhantunk le a legelső üres üléspárra.

    – Minek van rajtad napszemüveg? – tettem fel a kérdést Alissonnak, amely azóta foglalkoztatott, mióta ma reggel felbukkant az utcán.

    – Ó, nos, fénylett a telefonom képernyője – felelte a lány. Közben levette és összecsukta az említett napszemüveget, hátizsákja egyik zsebébe süllyesztette, majd ismételten oldalra fordított telefonja képernyőjét kezdte bámulni, egyik fülhallgatóját visszaillesztve a fülébe.

    – Értem – biccentettem. – Mit nézel?

    Alisson egy pillanatig nem válaszolt, mintha észre se vette volna, hogy hozzászóltam. – Az Avatart – felelte néhány másodperc elteltével.

    Halványan elmosolyodtam, és vissza kellett fognom magam, hogy a mosoly nehogy vigyorrá változzon. – Úgy tudtam, hogy nem szereted az animéket.

    – Így volt, de ez tetszik – mondta Alisson, és csak egy apró oldalpillantást vetett rám, miközben halovány pír szökött az arcába, majd figyelmét vissza is fordította a képernyőre. – És így legalább Mike-kal is tudok valamiről beszélgetni – tette hozzá kis idő múlva a lány, én pedig további szó nélkül bámultam ki az ablakon, mintha csak bármiféle látnivaló is lenne a túloldalon az alagút sötét falán kívül.

    A következő megállóhoz két röpke perccel később érkeztünk meg. Gyűlöltem, hogy nem ment közvetlen járat a New York Film Academy közelébe, főleg, hogy az első, kétperces út alatt az embernek még elhelyezkedni sincs ideje. Az 86 Street Station tulajdonképpen alig tért el valamiben a 96th Street-itől, bár nem sok időnk volt különösebben megfigyelni, tekintve, hogy kis híján lekéstük a járatot, amelyre át kellett szállnunk.

    – Tulajdonképpen mi a helyzet veled meg Dravennel? – kérdezte Alisson, miután már sikeresen átszálltunk, és megkezdtük hosszabbik, húsz perc körüli utunkat a Bowling Green metróállomásig, amely már egészen Lower Manhattan déli peremén helyezkedett el. Onnan már csak pár perc sétára volt Battery Park és az egyetem.

    – Hogyhogy mi a helyzet? – kérdeztem vissza, bár a kérdést csak félig szántam Alissonnak, félig pedig saját magamnak.

    – Nos – folytatta Alisson –, múlthéten, mikor végeztünk a felújítással, úgy tűnt, egészen összemelegedtetek. Jártok? – Ezek a szavak más szájából valószínűleg számonkérőnek hangzottak volna, de Alisson sokat sejtő mosolyából és kíváncsian csillogó különböző színű szemeiből leginkább azt olvastam ki, azt szeretné tudni, összeboronálhatja-e végre a bátyját és a szobatársát. – Dravenből egy szót sem tudtam kihúzni, szóval muszáj nálad próbálkoznom.

    Hirtelen teleszívtam a tüdőmet levegővel, és vékony vonallá préseltem össze a számat. – Én... Fogalmam sincs – mondtam ki őszintén, ami eszembe jutott, mire Alisson felkuncogott, aztán az út további idejére csendben nézte tovább telefonja képernyőjét.