– Mielőtt elájultál, valami olyasmit mondtál, hogy Solis és Noxnoctis nem egymás ellentétei, hanem ikrek. Amitől nem csoda, hogy kiborultál – emlékeztetett Harry.

    Bólintottam. – Így igaz. Nekem éppúgy megvan a sötétség képessége, mint Bloodwingnek, ahogyan neki is megvan a fényé.

    – De ha ez valóban így van, akkor mi a helyzet azzal, hogy a Földanya, a Nagy Istennő egyetlenegyszer hibázott, és az első generáció Segath között megteremtette Noxnoctist, pedig tizenkét védelmezőt akart, nem pedig tizenegyet, meg egy tébolyodott gyilkost? – gondolkodott tovább hangosan Harry.

    – Van valami más, valami sokkal hatalmasabb mindennél, amiről eddig tudtunk. Ez az egyetlen hely, ahol megemlíti a könyv.

    – Ennél hatalmasabb, mint ami már ez az egész?

    Keserűen felnevettem. – Könnyűszerrel. Solis és Noxnoctis, habár valóban ikrek, nem alapjában a fény és sötétség dolog az, ami eldöntötte, hogy ki lesz a jó és ki lesz a rossz. Van valami, amiben mégsem hasonlítanak, amit nem tervezett a Földanya, mert... az nem az ő műve.

    – Hogyhogy nem az ő műve?

    – A Földanya nem az egyetlen isteni hatalommal rendelkező lény. Van... vagyis volt – javítottam ki magam – egy másik istenség is, aki habár nem ért fel a Nagy Istennő hatalmához, a jobbkeze volt, és közvetlenül alatta állt a ranglétrán.

    – Isten és Istennő, mint a wiccában – értelmezte Draven.

    – Igen. Úgy utalnak rájuk, mint Napra és Holdra. Nap, a Nagy Istennő, megteremtette a gyönyörű Holdat, és megszerette, ezért nagy hatalmat adott neki, kis híján akkorát, mint az övé. Hold azonban egyenlő akart lenni Nappal, irigykedett az erejére. Mikor a Földanya, Nap, megteremtette a Segathok első generációját, az első Solist és Noxnoctist, büszke volt rájuk. Az ikerpárt kettejükről mintázta, mintha Nap és Hold legfantasztikusabb, de egyforma gyermekei lennének. Hold viszont mást tervezett, és a saját hatalmából feláldozott két dolgot. Egyiket Solisnak adta, a másikat Noxnoctisnak, így az ikreket ellentétekké tette. Elárulta a Nagy Istennőt, mert valami olyat adott ennek a két lénynek, amit halandóknak sosem lenne szabad birtokolniuk. Nap száműzte a birodalmából Holdat, elvett tőle szinte minden hatalmát, elvette tőle a szabadságát és a Földre száműzte. Csak a halhatatlanságát hagyta meg, hogy az idők végezetéig szenvedjen egy emberek által ismeretlen barlang mélyén, amelyet sosem hagyhat el.

    – Szóval jól értem, hogy Hold valóban itt van valahol a Földön egy barlangban, amit még soha senki nem fedezett fel? – csillant fel Lacey szeme. – Akár el is kezdhetnénk kutakodni ismeretlen barlangok után, és egyszer csak megtalálnánk valakit, aki valaha istenség volt?

    Felvontam a szemöldökömet. – Ha hinni akarunk a könyvnek, akkor így van. De lehetetlen lenne, ha több száz év alatt senki nem találta meg azt a barlangot – hozzáteszem, a világon bárhol lehet –, minden valószínűséggel mi sem fogjuk. Az egykori Hold örök fogságban van, a Földanya pedig már nem fordíthatja vissza, amit Hold tett. Csak gyengíteni tudott rajtuk. – Felsóhajtottam. – Úgyhogy végül itt maradt Noxnoctis a halál erejével, és nem kell több neki egy csettintésnél, hogy gyilkoljon. Solis pedig a legenda szerint az élet erejét kapta Holdtól.

    – Vagyis, ha Noxnoctis azon kívül, hogy manipulálni tudja a fényt és a sötétséget, gyilkolni tud, és Solis bizonyos értelemben mégis az ellentéte – vette át a szót Alisson, aki egyszerre tűnt sápadtnak és izgatottnak –, akkor te fel tudod támasztani a halottakat.

    A fejemet ingattam. – Ez egyáltalán nem biztos. Egyetlen feljegyzés van csak olyanról, aki képes volt rá, de az a legelső generációban volt. Minimum ezerkétszáz éve – mutattam rá a lényegre. – Solis sokkal inkább meggyengült, mint Noxnoctis, mert őt Napról mintázták. A Földanya a saját magáról mintázott gyermekét százszor jobban tudja formálni, mint azt, akit Hold mintájára alkottak. Nem vagyok rá képes, mint ahogy az előző harmincnyolc Solis sem volt rá képes.

    Harry összecsapta két tenyerét. – Tudjátok, mi jutott eszembe?

    – Hát, sajnos egyikünk sem rendelkezik telepatikus képességgel, szóval... – kezdte volna Greg, de Harry leintette.

    – Nem szó szerint értettem. Emlékeztek, hogy azt olvastuk még szeptemberben, hogy ha egy Segath megöl egy másik Segatht, megszerzi a képességét?

    Összeszűkítettem a szemeimet, majd lassan bólintottam. – Cox pedig azt mondta, ők is vadásznak ránk. Szó szerint.

    – Így van. Logikus, nem? – Harry körbepillantott mind a tízünkön. – Bloodwing hívei összetartozást, családot kapnak tőle, ő pedig cserébe minket és a képességeinket. Az összeset magának akarja. Akkor legyőzhetetlen lesz.

    Lacey fújtatott egyet, miközben összefonta két karját a mellkasa előtt. Halványan mosolygott, de örömnek nyoma sem volt a mosolyában. – Trófeák vagyunk, Bloodwing pedig csak arra vár, hogy kiállíthasson minket a vitrinszekrényében.

●●●

    A tél rohamos közeledtével rövidülni kezdtek a nappalok, és már javában sötétedett, mire a gyűlésünket feloszlattuk, és mindenki elindult haza – pontosabban vissza a Third Avenue Residence-re. Utolsóként maradtam az alagsorban, és a plafon közelében lévő kicsi ablakot vizsgálgattam. A keskeny napsugarak, amik a deszkák között kúsztak be már mind élénk narancsszínben pompáztak, azt jelezve, hogy már indulnom kellene. Valahogy azonban mégis képtelen voltam. Az ujjaim végén ott lógott a kulcscsomó, amelyet Faye nyomott a kezembe, mikor látta, hogy a többiekkel ellentétben nem siettem fel a lépcsőn, nem siettem egyáltalán sehova.

    A kulcsot az egyik leragasztott kartondobozra helyeztem, és figyeltem, ahogy a három- és négyszögletű apró fénycsóvák a bakancsom orra előtt vánszorogtak a betonon. Felrántottam a karomról a pólóm ujját, és szemügyre vettem a rúnát, amely most csak különös alakú, de mégis egyszerű hegnek tűnt. Most, hogy távol voltam a csapatunk összes tagjától, már-már szokatlannak tűnt, hogy nem fénylik abban a halványsárga árnyalatban, mint mindig, amikor a közelükben vagyok.

    Kavarogtak a gondolataim, és hiába erőlködtem, újra és újra visszatértek a múzeumi éjszakára. Szinte a torkomban éreztem a füstöt, kezemen a ragacsos vért. Hallottam magamban a porcok reccsenését és azt, miként Spencer Cox halála előtt utoljára felhördült a fájdalomtól, mielőtt belekaptak a testébe a lángok.

    Megráztam a fejem, hogy kirázzam belőle az emlékeket, majd felsóhajtottam. Visszatévedt a tekintetem a sugarakra. Hirtelen ötlettől vezérelve hátrakötöttem a hajam, és melléjük álltam.

    Nos, akkor akár kísérletezhetünk is – gondoltam.

    Összpontosítottam, már meg sem lepődve, ahogy a bőrömön lévő rúna vörösen ragyogni kezdett. Először csak óvatos mozdulatokat tettem a kezemmel, majd mikor azt tapasztaltam, hogy a sugarak betonra vetett alakjai elmozdulnak, felbátorodva határozottabb mozdulatokkal folytattam, immár mindkét karomat használva. A fénysugarak táncot jártak a betonon, néha felerősödtek, néha elhalványultak, alakot váltottak, egyszer erőteljes sugárrá egyesültek, máskor millió apró részre estek szét. Felfelé lendítettem a karomat, mire a sugarak elemelkedtek a földről, majd lassan összetekeredtek, mint egy fonalgombolyag, hogy együtt egyetlen ragyogó fénygömböt alkossanak. Így álltam talán percekig is, ahogy a vakító gömböt bámultam hunyorogva.

    Kis idő múltán elgondolkodva félrebillentettem a fejem. Lássuk, mi igaz abból, amit ma tanultunk – mondta a már jól ismert belső hang.

    Bal karomat kinyújtottam a fénygömb felé, olyan közel, hogy az ujjaim hegye már a gömb belsejében volt. Koncentráltam, ahogy csak tudtam, de hiába zártam ki minden mást a látóteremből a szemmagasságban lebegő fénygömbön kívül, az agyamban szüntelenül képek villantak be először a nevadai éjszakáról, majd hamarosan már a hat évvel ezelőttiről is.

    Befeszült állkapoccsal, lassan, először finoman, majd erőteljesen ökölbe szorítottam a kezemet. A fénygömb, mintha folyékonnyá vált volna, becsordogált az ujjaim közötti réseken. Szinte elviselhetetlen feszítő fájdalmat éreztem, miközben a fénygömbből lassacskán semmi nem maradt. Az egész karom feszített és lüktetett a fájdalomtól, amely lassan felkúszott a mellkasomig, majd végül a fejembe is. Vadul kalapáló szívvel húztam fel immár mindkét karomról a pólóm ujját, és hitetlenkedve pillantottam az elém táruló látványra.

    A tagjaimban futó erek fényes csíkokként világítottak át a bőrömön keresztül. Egytől-egyig lüktettek a fájdalomtól, ahogyan a beléjük áramló fény szét akarta feszíteni őket.

    Felhördültem, éppen akkor, mikor a fájdalom már olyannyira elviselhetetlené vált, hogy az ájulás határán éreztem magam. Ekkor enyhülni kezdett, vele együtt pedig az erek is csak egyre halványabb fénnyel ragyogtak át a bőrömön. Csak akkor győződtem meg igazán arról, hogy a tervem sikeres volt, mikor a korábbi fényáradatból semmi nem maradt, és teljes sötétség hullott az alagsorra.

    Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy a sötétséget épp annyira tudom maniplulálni, mint a fényt.

    Teljes volt a csend, és teljes volt a sötétség.

    Pontosan olyan vagyok, mint ő – suttogta a belső hang. – Az ikrem. Ha erősebb lennék, akár pontosan ugyanolyan is lehetnék, mint ő. Irányíthatnék, ahogyan mindig is akartam.

    Egyik pillanatról a másikra tört rám a kimerültség, a légszomj és a rémület. Levegő után kapkodva roskadtam össze. Két kezemmel a térdeimre támaszkodtam. A szívem csaknem fülsiketítő robajjal dübörgött a fülemben.

    Irányíthatnék. Legyőzhetetlen lehetnék. Irányíthatnék.

     A feszítő fájdalom százszoros erősséggel tért vissza. Torkom szakadtából ordítottam fel. A szememet elvakító fénytől és a fájdalomtól, ami eltompította az érzékeimet, nem is voltam tudatában annak, mit teszek. A plafon felé emeltem karjaimat, a fény pedig robbanásszerűen tört fel két tenyeremből.