Talán percek is beleteltek, mire a végtelen vakító fehérség halványulni kezdett. Mire feltápászkodtam a földről, a korábbi kis fénysugarak ismét eredeti helyükön szöktek be a deszkák közötti réseken, és az idő múlásával lassan vánszorogtak tovább a betonon.
Homlokomról az izzadságot pólóm ujjába töröltem. Összeszorított fogakkal belerúgtam az egyik közeli kartondobozba, mire az az oldalára borult. Odabotorkáltam a falhoz, nekivetettem a hátam, majd lassan lecsúsztam a földre.

    Ekkor pillantottam meg a lépcső alján álldogáló Dravent. A fiú észrevehette, hogy megpillantottam, ugyanis szemmel láthatóan összerezzent.

    – Te meg mióta állsz ott? – mordultam rá sokkal több éllel a hangomban, mint szerettem volna. Hiába is próbálkoztam, nem volt bennem annyi erő, hogy bárkivel is barátságos legyek. Nem még valaki olyannal, aki még talán sosem viszonozta a szívességet.

    – Én... Én csak... – dadogott, majd mielőtt folytatta volna, Draven feltartotta mindkét kezét. – Egy ideje. De nem leskelődni akartam utánad.

    – Akkor meg mit keresel itt? – vetettem oda a kérdést foghegyről, miközben felálltam a fal tövéből és leporoltam a nadrágomat.

    Draven az egyik doboz tetején feketéllő valamire mutatott. – Itt felejtettem a sapkámat – mondta, mire összevont szemöldökkel bólintottam. Felkapta a sapkát a doboz tetejéről, majd mikor már indult volna vissza a lépcső felé, megtorpant és visszafordult. – Az előbbi fantasztikus volt – kezdte a fiú óvatosan, mikor azonban nem feleltem, folytatta. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen erős lennél, vagy... hogy képes vagy erre. De máskor legyél óvatosabb! Majdnem súlyos kárt tettél magadban. Felrobbanhattak volna az ereid, már amennyit én láttam belőle.

    Keresztbe tettem a karjaimat a mellkasom előtt. – Téged mióta érdekel az én biztonságom?

   – Történetesen azóta, amikor a vízzel ugyanazt a hibát követtem el, mint te az előbb a fénnyel. Rögtön valami nagyot akartam alkotni, amikor még nem tanultam meg irányítani – magyarázta Draven. – A kis lépések a kulcs. A fénnyel jól haladtál, nem kapkodtad el. A sötétséggel is ugyanígy kellene tenned. Azzal még nincs tapasztalatod. Teljesen új.

    – Hát hogyne, minden mással már van egetrengető két és fél hónap tapasztalatom. Már profinak is hívhatnám magam, nem? – nevettem fel hisztérikusan.

    – Tudod, hogy nem így értettem – sóhajtott fel Draven, miközben a plafonra emelte a tekintetét, majd vissza rám. – Egy ilyen kísérletezős alkalommal majdnem megállt a szívem, mert nem időzítettem jól, és egy pillanatra belefagyasztottam a vizet az ereimbe. A fagy nekem olyan, mint neked a sötétség. Része a képességeimnek, de még nem tudok úgy bánni vele, mint a folyékony vízzel. Aquának lenni sem olyan egyszerű. Ezt is idő volt megtanulni.

    Leengedtem magam mellé a karjaimat. – Tudod, az Aqua nagyon szerencsétlen név. Mintha valami olcsó ásványvíz márka lenne.

    Legnagyobb meglepetésemre Draven elmosolyodott. – Igen, tudom. A Solis sokkal menőbb.

    – Hát... most mit mondhatnék? Igaz, olyan, mint valami szuperhősnév nyolcévesek képregényeiből, de attól még tényleg sokkal menőbb, mint az Aqua. – Most rajtam volt a sor, hogy mosoly terüljön szét az arcomon.

    Rövid csend hullott az alagsorra, amit aztán Draven tört meg. Valamivel közelebb merészkedett hozzám, de azért megtartotta a tisztes távolságot. – Jól vagy? – kérdezte végül, mire lefagyott a mosoly az arcomról.

    Szorosan magam köré fontam a karomat. Gondolkodtam egy sort, mielőtt válaszoltam volna. – Jól leszek.

    Draven a tekintetemet kereste, de mikor belátta, hogy képtelen lettem volna szemkontaktust tartani, feladta. – Jól van – bólintott.

    A fejemet ingattam, majd erőt véve magamon óvatosan Dravenre pillantottam. – Miért vagy ennyire... más, mikor nincsenek itt a többiek? – kérdeztem jól megfontolva minden egyes szót. Ha valamikor, hát most igazán nem akartam, hogy bármi is sértőnek hangozzon, ami elhagyta a számat.

    Draven néhány pillanatig csak kíváncsian fürkészte az arcomat, szerencsére azonban nem kérdezett semmit, anélkül is tudta, hogyan értettem. – Ők nem érthetik.

    Összevontam a szemöldököm. – Mit? Mit nem érthetnek?

    – A bűntudatot – felelte Draven. – És ezt a dühöt.

    Éreztem, ahogy egy pillanatra az említett düh, mint a falra festett ördög elöntötte a mellkasomat. – Miért, te talán igen? – kérdeztem gúnyosan.

    Draven tett felém egy lépést. – Hát... persze. Senki nem értheti nálam jobban.

    – Igazán empatikus tőled, hogy így gondolod – kezdtem bólogatni szarkasztikus mosollyal az arcomon. Elkönyvelhettem magamban, hogy a beszélgetés sikeresen abba a sértegetésbe torkollott, mint mindig. – Azt hiszed, mindent tudsz, de ez nem így van. Fogalmad sincs róla, hallod? – emeltem fel enyhén a hangom. – Fogalmad sincs, milyen végignézni, ha a szemed láttára gyilkolnak meg valaki nagyon fontosat. Fogalmad sincs milyen érzés az őrület határán lenni a bosszúvágytól. Fogalmad sincs milyen érzés állandóan rettegni, fogalmad sincs milyen érzés azzal a tudattal élni, hogy megöltél valakit... – Csak soroltam és soroltam magamból kikelve, míg egyszer csak megcsillant valami a fiú szemében. Elakadt a szavam, és figyelmesen tanulmányoztam Draven testbeszédét, amíg rám nem tört a felismerés, mintha csak szavak nélkül kommunikált volna velem. – Ha csak nem... mégis. – Hátráltam egy lépést. – Te is megöltél valakit.

    Draven arcán félelem jelei játszadoztak, de nem tiltakozott. – Önvédelem volt – mondta rekedten, majd nyelt egyet. – A barátaimat védtem.

    – Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? – hátráltam tovább a fal felé.

    – Gimiben történt. Volt ott egy baráti társaságunk, és az egyik srác nagyon durván lerészegedett. Bántani akart egy lányt... A legfiatalabbat a társaságunkban. Aztán mindenkit, aki segíteni akart a lánynak. Nem igazán volt választásunk. Bárki más is megtette volna közülük, de csak nálam volt kés. – Draven szeme végtelenül bánatosnak tűnt. Akár azt is gondolhattam volna, hogy színjáték az egész, de tudtam, hogy láttam már valahol ezt a tekintetet, mégpedig nem is olyan régen. Draven végigfutatta ujjait fekete haján, majd határozottan a szemembe nézett. – Alisson sem tudja. Szeretném, ha ez így is maradna.

   Bólintottam. Visszavettem egy keveset a hirtelen jött riadalom okozta távolságból, és szemeimmel a földet kezdtem pásztázni. – Sajnálom. – A nap végére már alapos mosásra szoruló pólóm ujjába töröltem könnyes szememet. – Nekem lett volna választásom.

    – Igen. De helyesen döntöttél. Meg kellett tenned. – Draven a felkaromra tette a kezét. – És igen, tudom, hogy nem kedvelsz engem, mint ahogy senki más sem a csapatunkból. Nem hibáztatlak. Sokkal jobb emberek, mint én. Ott van például Alisson, vagy... Harry, de el ne mondd el neki, hogy én ezt mondtam – mosolyodott el kínosan. – Mindenki bán meg dolgokat. De azt a bűntudatot, ami azzal jár, hogy a kezed által halt meg valaki, ezt csak te és én érthetjük. Ők csak elképzelni tudják. Néhányan talán még azt sem.

    Szorosan behunytam a szemem, ahogy a könnyek hangtalanul folytak végig az arcomon. – Köszönöm.

    Néhány percig csak csendben álldogáltunk ott a szinte teljesen sötét alagsorban, én csendesen könnyezve, Draven kezével a karomon. Valahogy ahhoz is gyengének éreztem magam, hogy ellökjem onnan, talán nem is igazán akartam. Pulóvere ujja felcsúszott a karján, ezzel megmutatva a sérüléseit – azon kék-zöld foltok és horzsolások nyomait, amelyeket még a gála előtt pillantottam meg és frisseket egyaránt. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem akartam megtörni a pillanat varázsát. Még mindig bennem volt a pozitív csalódás utóhatása, miután Draven megnyílt előttem, olyan titkot bízva rám, amiről még a féltestvére sem tudott.

    Egy idő után aztán Draven keze átvándorolt a derekamra, majd ajkait az enyémre tapasztva megszüntette a kettőnk között lévő távolságot. A fiú kezei először durvának és görcsösnek tűntek, majd szép lassan ellazultak, és lazán simultak a derekamra, nyugodtságot, de ugyanakkor stabilitást árasztva. A világ szürreálisnak hatott, éppúgy, mint a történések folyamata. Szinte nem is tudatosan döntöttem el magamban, hogy márpedig azok közé fogok tartozni, akik értékelik a szürrealizmust. Csak az volt bennem, hogy most az egyszer a pillanatnak éljek és kiélvezzem a törődést, amelyre nem számítottam, hogy valaha is megkapom, ahelyett, hogy a múlton vagy a jövőn aggódnék. Annyira akartam, hogy csak pár percre minden tökéletes legyen, még akkor is, ha tudtam, semmi sem az. Annyira akartam, hogy még magam is elhittem.

    Kicsivel később Draven elhúzódott tőlem, és további szó nélkül felkapta a kartondoboz tetején felejtett sapkát. Én sem szóltam egy szót sem, csak figyeltem, ahogy a fiú alakja lassan távolodik a földszintre vezető lépcső irányába, majd lassan belevész a sötétbe.

    Draven a lépcső tetején megtorpant, és visszafordult egy pillanatra. – Szerintem képes lennél rá – mondta. – Hihetetlenül erős vagy. Szerintem vissza tudnád hozni a halottakat.

    A következő néhány napra búcsút inthettem a szüntelenül gyötrő rémálmoknak. A néhány percnyi tökéletesség egy apró darabkája velem maradt. Nem éreztem magam többé egyedül. Már nem voltam reményvesztett.