– Drasztikusan változnak az idők, nem gondolod? – Alisson fél szemöldökét felvonva nézett rám a lift falán lévő tükörben.

    – Miből jutottál erre a következtetésre?

    Elsöpörte a szürke szeme elé lógó szőkésbarna hajszálakat. Közben a másik, világoszöld szinte megvillant.

    – Három hónappal ezelőtt én voltam az, aki elrángatott téged az Up&Downba. – A lift megállt. Kiszálltunk a földszinten, hogy a hallban várjuk be a hozzánk csatlakozókat. – Ellenben most te vonszolsz... valahová. Hova is? Bocs, azt hiszem, éppen egy másik dimenzióban voltam, amikor mondtad.

    Megenyhülten néztem rá. Vagy fél fejjel alacsonyabb volt nálam.

    – Semmi baj – feleltem. – Csak... háromszor kérdezted meg az elmúlt egy órában.

    Alisson bocsánatkérő pillantást vetett rám, majd mögém nézve elmosolyodott...

    ...amikor is rám kisebb szívbajt hozva Harry nagy lendülettel a vállam köré vetette a karját.

    – Szia, apróság! – borzolta össze a hajam másik kezével. Mint mindig.

    – Sosem fogsz erről leszokni, ugye?

    – Ó – nézett le rám játékos vigyorral –, tudom, hogy a szíved mélyén imádod.

    Lemondóan sóhajtottam fel.

    – Mike? Faye?

    – Mindjárt jönnek.

    – Tényleg muszáj elmennünk... akárhova? – nyöszörgött Alisson. Szorosabbra fogta maga körül vastag télikabátját. Elég volt néhány méterre állnunk a Residence kétszárnyú üvegajtajától, hogy zárt térben is hűvös legyen.

    – Hidd el, az utolsók között vagyok, akik kirobbanó örömmel hagyják el egy hideg januári hétvégén az ágyukat, de neked is jót fog tenni egy kis környezetváltozás – magyaráztam. – Aztán meg, ez jobb, mint az Up&Down. Tudod, kulturált emberek, halk zene, olyan menő kis fényfüzérek, mint amilyeneket mindenhova felaggatsz...

    Alisson cseppet sem tűnt a korábbiaknál lelkesebbnek, így aztán beletörődve a fagyos hangulatba inkább elővettem a termoszomat, és azon melengettem a kezeimet.

    – Tudod, hogy nem a komfortzónádból akarunk kivonszolni... – kezdte Harry félrebillentett fejjel.

    – ...csak helyetted is óvjuk a mentális egészségedet – fejeztem be a mondatot, majd magunkkal megelégedve ittam bele a még szinte forró teába.

    – Oké, értem, anya és apa.

    Félrenyeltem a teát.

    Fuldokolva kezdtem köhögni, mire Harry tágra nyílt szemmel, a falra meredve veregetett hátba. A tekintetéből erőteljes egzisztenciális krízis sugárzott.

    – Valami rosszat mondtam? – pislogott Alisson zavarodottan.

    Két köhögés között sikeresen elmormoltam egy dehogyist.

    – Egyem az ártatlan szívedet – felelte helyettem Harry, és inkább pár lépéssel távolabb állt tőlem. Megköszörülte a torkát, és valószínűleg a legelső témát ragadta meg, ami eszébe jutott, hogy kitöltse a kínos csendet. – És, hm... merre jár a cicafiúd?

    – Ne hívd már így! – mordultam rá. – Amúgy meg tanul. Nekem is azt kellene. – Alisson felé fordultam, és a szívem fölé helyeztem ökölbe szorított kezemet. – Ezt érted teszem.

    – Inkább adj a teádból! – kapta el tőlem a termoszt. Jóízűen belekortyolt, majd, mint egy apró kis állatka a véletlenül meglelt makkot, kincsként szorongatta tovább kipirulva, átszellemült mosollyal.

    Miután Faye és Mike is csatlakozott kis csapatunkhoz, összeszedtük magunkat – már amennyire az a mi esetünkben lehetséges –, és útnak indultunk. Testem minden kis sejtje tiltakozott a januári hideg ellen, de addig győzködtem magam azt ismételgetve magamban, hogy mindig azok az ötletek sülnek el a legjobban, amelyektől az embernek kezdetben akár spontán öngyulladni is több kedve van, hogy már-már lelkesen ittam be a fagyos város nyújtotta látványt.

    A járdákon talán kevesebben rohangáltak, mint amennyi járókelőt általában látni, de New York Cityben még a kegyetlen mínuszok sem szabtak gátat a nyüzsgésnek. Azon kevesek egyike voltunk mi öten, akik nem csak a legközelebbi metróállomásig caplattak gyalog, hanem feltett szándékunk volt ilyen nomád módszerrel eljutni egészen az úti célunkig. Ez nem mellesleg egy csendes, kellemes hangulatú kávézót takart, amelyet Harry talált valamelyik közösségin, így nem kis csodálkozással figyeltem, amint alig egy órával korábban Faye – igen, Faye – volt az első, aki nagy lelkesedéssel jelentkezett, hogy ő már pedig velünk akar jönni.

    Nos, igen. A gyaloglást illető terveink, miszerint jót tesz a friss (vagyis kellően szennyezett) városi levegő, egészen csodásan alakultak addig a pillanatig, amíg fél óra után a Google Mapset mindaddig magabiztosan bűvölő Harry ki nem jelentette, hogy végig az ellenkező irányba, Harlem felé mentünk. Erről ennyit. Alisson meg sem várta a magyarázatot, miszerint véletlenül rossz címet ütött be, ráadásul csupán egyetlen betű különbséggel, azonnal a legközelebbi aluljáró felé vette az irányt, mii meg különösebb választási lehetőség híján követtük a föld alá. Így végül mi is a metrón kötöttünk ki, egy olyan járaton, amely Harlemből elvisz minket Hell's Kitchenbe.

    Persze miért is menne bármi úgy, ahogyan terveztük? Abban a szent szekundumban ugyanis, mikor a szerelvény kecsesen begördült a Penn Stationre, Harry ismét felnézett a telefonjából. Megköszörülte a torkát, és látványosan kerülte négyünk tekintetét.

    – Van egy kis gond.

    Ez röviden annyit takart, hogy mégis az első cím volt a helyes, és most a kiszemelt kávézó helyett egy olyan szórakozóhely felé tartottunk, amelyet valószínűleg sem a csendes, sem pedig a békés jelzőkkel nem lehet illetni.

    – Miért nem ezzel kezdted? – lelkendezett Faye, miután tovább szóló jegy hiányában tanácstalanul felsorakoztunk a peronon.

    Összehúzott szemmel néztem a lányra, aki elégedett vigyorral forgolódott körbe.

    – Te tudtad, ugye?

    – Nem tudom, miről beszélsz – vont vállat olyan arccal, amely a kijelentésének szöges ellentétét sugallta.

    – Ti menjetek, én megvárom a következő vonatot, és elé vetem magam – mormogta Alisson gyilkos pillantásokkal megajándékozva a halál nyugodt Faye-t és Harryt, aki meg a hirtelen érdekessé vált földet pásztázta.

    Mike felsóhajtott.

    – Foglalok magunknak asztalt.

    Felérve az utcaszintre még az első sarkot sem hagytuk el, mikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlent jelzett, és abbamaradt, mielőtt alkalmam lett volna felvenni. Igyekeztem tartani a lépést a többiekkel, miközben újra és újra megpróbáltam visszahívni az ismeretlen számot. Ki sem csöngött. Teljes tudatában voltam a ténynek, hogy minden valószínűség szerint vagy téves hívás volt, vagy valaki unalomból szórakozott, de mindezek ellenére is ott volt a mi van, ha kérdés. Mi van, ha történt valami, amiről tudnom kell? Mi van, ha Scarlett Morris volt az, és éppen valami fontos információt akart közölni?

    Harmadik próbálkozásra kicsöngött.

    Addigra torkomban dobogó szívvel szorítottam a telefont a fülemre, miközben a többiek után kiáltottam.

    – Menjetek előre! – szóltam, mire ők is megtorpantak. A még mindig kicsengő telefonra böktem. – Lehet, hogy fontos.

    – De Mike öt főre foglalt – biggyesztette le az ajkát Alisson.

    – Ne aggódj, iszok helyetted is! – ajánlkozott Faye nagylelkűen.

    Halványan Alissonra mosolyogtam.

    – Majd beérlek benneteket.

    – Biztos ne várjalak meg? – kérdezte Harry a vállamra téve a tenyerét.

    Eszembe jutott a néhány nappal ezelőtti rémálmom. Szerettem volna beszélni róla, és jól tudtam, hogy ha valaki, akkor Harry biztosan meghallgatná. Ehelyett minden egyes alkalommal megakadtak a hangok a torkomban, és üres szavakként lebegtek tovább valahol hátul az elmém sötét sikátoraiban. Harryt most körülvette a tél szürkés-fehéres fénye, amelytől sötét írisze egészen szénfeketének tűnt, bennem pedig újra és újra lejátszódott az álomkép: ahogyan ő is, mint mindenki más, kirántja a kést a mellkasomból, csak hogy újra visszadöfhesse.

    – Persze – biccentettem szenvtelenül. – Csak egy hívás.

    Még láttam, ahogy ők négyen, Harry, Alisson, Mike és Faye eltávolodnak, majd végül befordultak a következő sarkon, és eltűntek a szemem elől. Mire észbe kaptam, már egyedül is maradtam a vonal túlsó végén lévő csenddel.

    Csenddel. De hiszen az előbb kicsengett, nem? Felesleges lett volna várnom, és éppen egy telefonos zaklatással szórakozó nyomorultat próbáltam visszahívogatni?

    Elvettem a fülemtől a készüléket. Csalódottan vártam az elsötétült képernyő látványát, helyette azonban a másodperceket számláló óra fogadott. Amely pedig azt jelentette, hogy a hívás jelen pillanatban is folyamatban volt.

    Lassú, kényelmes mozdulattal visszaemeltem a telefont korábbi helyére, és szimpla megérzésből csak... vártam. Nem köszöntem. Egyáltalán nem szóltam bele. Kellemetlenül bizseregtek az ujjbegyeim.

    Valaki nekiment a vállamnak, mire a mellkasomat belülről feszítő megmagyarázhatatlan feszültség miatt megpördültem a tengelyem körül, hogy ha kedves szavakkal nem is, de legalább egy sokatmondó nézéssel megillessem a tolakodót, de... nem volt ott senki. Mintha kihalt volna az egész utca. Csak az út túloldalán láttam egy öregembert szemetet szedni.

    Nekivetettem a hátamat a mögöttem emelkedő épület falának, és ismét a hívásra koncentráltam.

    A túloldalról lélegzetvételek halk szuszogását hallottam. Abban már biztos lehettem, hogy egyáltalán nem a nyomozónő keresett, de addigra már mindegy volt. Úrrá lett rajtam a kíváncsiság.

    Anno az intézetben, ahol négy éven át gondoztak sok más traumákat átélt fiatallal együtt, sokféle és sokféleképpen elcseszett emberrel volt alkalmam találkozni. A házirendben szigorú szabályok kötöttek minket, amely természetesen a magunkfajta tinédzsereket csak tovább ösztönzött azok megszegésére. Így egyáltalán nem mentek ritkaságszámba a becsempészett laposüvegek, és azok az erős illatú légfrissítők, amelyek a dohányfüst szagát voltak hivatottak elnyomni. A kelleténél sokkal többször hallottam tizenéves alkoholisták és láncdohányosok természetellenesen rekedt hangját. Most elővettem legjobb színészi tudásomat, fulladozva köhögtem párat, és az afféle rekedt, fojtogató hangon szóltam bele a készülékbe, mint aki épp most nyomta el a délelőtti negyedik szál cigijét.

    – Halló? – Vártam. – Halló! – A járda szélén álló villanypóznára meredtem, és elképzeltem, ahogy felbukkan egy vérszomjas szörnyeteg, és a szikrákat szóró vezetékeivel együtt kitépi a betonágyból, majd megveszekedett ordítás közepette betöri vele a szemközti tömbház ablakait, bent pedig lángra lobbannak a függönyök... Nem szűnt a vonal másik végéről hallatszó szuszogás. Minden, minden dühített. – Szórakozz valaki mással! – Ezzel megszakítottam a hívást.

    A lélegzetvételek hangja viszont nem szűnt meg.

    Óvatosan mindkét karomat leeresztettem a törzsem mellé, bal kezemben a mostanra elsötétült képernyőjű mobilommal. Hátamat a falnak préseltem, tekintetemmel szinte lyukat égettem a villanypóznába.

    Bal vállamra nyomás nehezedett.

    Hasi légzés. Be... és ki.

    Egy fantomkéz súlya nehezedett rám, pulóverem és kabátom vastag szövetén keresztül is elérte bőrömet a belőle sütő hideg. Átpillantottam a túloldalra, ahol elszórtan lézengtek a járókelők. Itt, ahol én álltam azonban egy lélek sem járt. Kivéve, ha...

    Szabad kezemet fájdalmas lassúsággal emeltem a semmibe, amikor is... megakadt, vállmagasságban, mintha szilárd levegőbe ütközött volna. Felfordítottam a tenyeremet. Ujjaim hegyével durva szövetet tapintottam. Vettem egy mély levegőt, lélegzetem fehér gőzként gomolyodott a felhők felé, majd finoman Caecus karja köré fontam az ujjaimat.